A magyar felvilágosodás filozófiai profiljának hiányai 1. – Hegedüs Béla írása

december 25th, 2020 § 0 comments

recenzió

Ibn Ṭu­fa­il, Abū Bakr. Der Phi­lo­soph als Au­to­di­dakt: Ḥayy ibn Yaqẓān. Ein phi­lo­sop­his­cher Insel­ro­man. Hrsg. und übers. von Pat­ric O. Scha­erer. 2. Ausg. Phi­lo­sop­his­che Bib­li­ot­hek 558. Ham­burg: Fe­lix Mei­ner Ver­lag, 2019.

1. kétezer-húsz

Írá­som szán­dé­ka sze­rint re­cen­zi­ó­nak ál­cá­zott fi­gye­lem­fel­hí­vás. Egy­út­tal egy so­ro­zat kez­de­te, ami­re a cím­ben ta­lál­ha­tó sor­szám is utal. Olyan mű­ve­ket fo­gok vizs­gál­ni, ame­lyek be­fo­ga­dás­tör­té­ne­te ré­sze és alap­ja an­nak a kora új­ko­ri, az élet min­den te­rü­le­tét át­ha­tó pa­ra­dig­ma­vál­tás­nak, amely­nek utó­lag a fel­vi­lá­go­so­dás pro­jekt­je el­ne­ve­zést ad­hat­juk. A ki­fe­je­zés de­fi­ní­ci­ó­ját most mel­lő­zöm, de a terv­be vett – re­cen­zi­ó­nak ál­cá­zott – so­ro­zat min­den egyes da­rab­ja azt fog­ja bi­zo­nyí­ta­ni, hogy ez a pro­jekt tel­jes­sé­gé­ben so­sem tu­dott ha­tást gya­ko­rol­ni a min­den­ko­ri Ma­gyar­or­szág mű­ve­lő­dé­si, men­tá­lis és po­li­ti­kai ál­la­po­tá­ra, vi­szont ar­ról, hogy en­nek máig ható és érez­he­tő kö­vet­kez­mé­nyei van­nak, itt nem tisz­tem szólni.

A mű­fa­ját te­kint­ve per­sze re­cen­zió ez az írás, is­mer­te­té­se az ere­de­ti­leg a fő­hő­sé­ről cí­met kapó (Hajj ibn Jak­zán – Ele­ven, éber fia) arab fi­lo­zó­fi­ai re­gény mo­dern né­met for­dí­tá­sá­nak. Kis – év­ez­re­des – ugrásokkal.

2. ezeregyszáznyolcvan körül

A szer­ző, Abú Bakr ibn Tu­fajl 1110 kör­nyé­kén szü­le­tett An­da­lú­zi­á­ban. Éle­té­ről nem so­kat tud­ni. Gra­na­dá­ban or­vos­tu­do­mányt ta­nult, majd ugyan­ott prak­ti­zált. 1147-ben Mar­rák­es­be köl­tö­zött, ami ak­kor az Al­mo­hád Bi­ro­da­lom fő­vá­ro­sa, egy­ben kul­tu­rá­lis köz­pont­ja volt. 1154-ben Ce­u­ta és Tang­er kor­mány­zó­já­nak, a ka­li­fa fi­á­nak lett tit­ká­ra. Idő­köz­ben a ka­li­fa má­sik fi­á­nak – a ké­sőb­bi ka­li­fá­nak – lett az or­vo­sa egé­szen 1182-ig, mi­kor is kora mi­att le­mon­dott tiszt­sé­gé­ről. 1185-ben halt meg, s rang­ját, te­kin­té­lyét jel­zi, hogy te­me­té­sén a fris­sen be­ik­ta­tott ural­ko­dó is részt vett. Ta­nít­vá­nya, párt­fo­golt­ja, Ibn Rusd (Aver­ro­es) volt mind or­vo­si pra­xi­sa, mind szel­le­mi örököse.

Ke­vés mű ma­radt fenn tőle, de a leg­fon­to­sabb, ami már a kö­zép­kor so­rán is szó sze­rint vi­lág­hí­rű lett, a Hajj ibn Jak­zán tel­jes ter­je­del­mé­ben, sok forrásban.

3. ezernyolcszázkettő

Bu­dai Ézsa­i­ás a Régi tu­dós vi­lág his­tó­ri­á­ja című, 1802-ben, Deb­re­cen­ben meg­je­lent mű­vé­nek Arabs Phi­lo­sop­hu­sokról szó­ló fe­je­ze­té­ben a 673–674. ol­da­lon a kö­vet­ke­ző­ket írja:

ABU JA AFAR (Ibn Thophail), Se­vil­lá­ból. Élt a’ XII-dik Szá­zad­bann: meg­hólt 1176-bann. Aris­to­te­lest nagy hír­rel ma­gya­ráz­vánn: igen sok ta­nít­vánnyi let­tek; kik kö­zött vólt, Aver­ro­es, és Moi­ses Ma­i­mon­ides. Éles el­mé­jét elég­gé mu­tat­ja ama Phi­lo­sophu­si Ro­man, mely­benn azt ta­nít­ja: mi­kép­pen kell­jen, a’ ter­mé­sze­ti dól­gok szem­lé­lé­sé­ből a’ ta­pasz­ta­lás fe­lett va­lók­nak es­mé­re­té­re emel­ked­ni az ész­nek. Fel­ve­szen tud­nil­lik [!] va­la­mely kis­de­det, a’ ki min­den em­be­ri tár­sa­sá­gonn kívűl, min­den mes­ter­ség­nek hoz­zá való já­rú­lá­sa nél­kűl, tsu­pánn ter­mé­sze­ti mó­donn, szar­vas téjenn nő fel; és azt mi­nek­után­na már a’ véle szü­le­tett okos­ság ben­ne fel­éb­redt, tu­laj­don maga ere­je ál­tal, ap­ró­don­ként a’ ter­mé­sze­ti dól­gok­nak fi­gyel­me­tes­ség­gel való szem­lé­lé­sé­re, és ezek­ről az Is­ten léte, a’ lé­lek­nek hal­ha­tat­lan­sá­ga, és az Is­ten­nel való egy­gyes­ség­ből, ’s an­nak tö­kél­le­tes­sé­gé­nek szem­lé­lé­sé­ből fo­lyó ból­dog­ság­ra jut­tat­ja. Igaz ugyan, hogy nem egy­szer mond ollyat, a’ mi fe­lől ne­héz hin­ni, hogy úgy tör­tén­het­nék: mind­az­ál­tal, oly szé­penn és kel­le­me­te­senn, sőt hellyel hellyel oly fel­sé­ge­senn ír, hogy még ott is, a’ hol hi­báz­ni lát­ta­tik, gyö­nyör­köd­ve le­het ol­vas­ni. In­nen sok nyel­vek­re is van for­dít­va: ne­ve­ze­te­senn illyen ti­tu­lus alatt: Phi­lo­sophus άυτοδιδακτόϛ, sive Epis­to­la in qua os­ten­di­tur, qu­o­mo­do in­fe­ri­o­rum con­temp­la­ti­o­ne, ad su­peri­o­rum no­ti­tiam mens as­cen­de­re pos­sit. Ara­bi­ce et la­tine edi­dit: Po­coc­ki­us Lond. 1700. 4. Né­me­tűll pe­dig illyen alatt: Der Na­tur mensch ein mor­genlän­dis­cher Ro­man. Aus dem Ara­bis­c­hen von J. G. Eic­horn Ber­lin 1783. 8.

Nem vé­let­le­nül idéz­tem tel­jes egé­szé­ben az Ibn Tu­fajl re­gé­nyét tár­gya­ló szö­veg­részt: ez a leg­ko­ráb­bi, ma­gya­rul, nyom­ta­tás­ban meg­je­lent uta­lás arra, hogy a re­gény­nek volt ma­gyar re­cep­ci­ó­ja – még ha csak ennyi is. Mond­ha­tom: tö­ké­le­tes is­mer­te­té­se, össze­fog­la­lá­sa a re­gény­nek. Oly­annyi­ra, hogy si­ke­rült fel­kel­te­nie az ak­kor még szá­mom­ra is­me­ret­len szö­veg iránt az érdeklődésemet.

Bu­dai össze­fog­la­lá­sá­ból (ami­nek köz­vet­len for­rá­sa akár egy lexikon-cikk is le­het) su­gár­zik, hogy ol­vas­ta a re­gényt – fel­te­he­tő­leg az em­lí­tett né­met vál­to­za­tot, amely hi­vat­ko­zik a szin­tén em­lí­tett la­tin ver­zi­ó­ra, ami­nek cím­le­írá­sa egyéb­ként fel­tű­nő­en hi­bás. Nagy tudomány- és mű­ve­lő­dés­tör­té­ne­ti mű­vé­ben rit­kán is­mer­tet mű­ve­ket ilyen ter­je­de­lem­ben. Jog­gal fel­té­te­lez­het­jük, hogy fon­tos­nak tart­ja, hogy le­gyen a mű­nek ma­gyar re­cep­ci­ó­ja, sőt, az uta­lás­sal an­nak for­dí­tá­sa­i­ra, mint­ha egy ma­gyar for­dí­tás irán­ti igé­nyét is ki­fe­jez­né. Kü­lö­nös do­log ez, hi­szen – fel­te­he­tő­leg – a la­tin és a né­met for­dí­tás, min­de­nek előtt a pe­reg­ri­ná­lók szá­má­ra nem volt el­ér­he­tet­len. Ta­lán a re­gény­for­ma mi­att érez­het­te fon­tos­nak a kor­ban ki­ala­ku­ló ma­gyar nyel­vű ol­va­só­kö­zön­ség szá­má­ra a for­dí­tást; és per­sze fon­tos­nak ta­lál­hat­ta a re­gény té­má­ja, té­mái mi­att is.

4. kétezer-tizenkilenc

A ham­bur­gi Mei­ner Ver­lag Phi­lo­sop­his­che Bib­li­ot­hek so­ro­za­tá­ban 2019-ben meg­je­lent kö­tet Ibn Tu­fajl re­gé­nyé­nek tel­jes, mo­dern né­met for­dí­tá­sa mel­lett egy nyolc­van­hét ol­da­las, igen ala­pos be­ve­ze­tő­vel is bír. Mind a for­dí­tás, mind a be­ve­ze­tő a Zü­ri­chi Egye­tem (Asien-Orient-Institut) do­cen­sé­nek, Pat­ric O. Scha­er­er­nek a mun­ká­ja. A könyv elő­ször 2004-ben je­lent meg, je­len ki­adás szá­má­ra a for­dí­tó, szer­kesz­tő át­néz­te a tel­jes for­dí­tást, il­let­ve fris­sí­tet­te a be­ve­ze­tőt és az ah­hoz kap­cso­ló­dó szak­iro­dal­mi bib­li­og­rá­fi­át. Már ön­ma­gá­ban ez a tény is jel­zi, hogy az utób­bi idő­ben újra meg­nö­ve­ke­dett az ér­dek­lő­dés e fi­lo­zó­fi­ai re­gény iránt. Pon­to­sab­ban ez csak ne­künk, ma­gyar ol­va­sók­nak tűn­het így: va­ló­já­ban a re­gény a ke­let­ke­zé­se óta el­telt 900 év­ben, ilyen vagy olyan okok­ból, de min­dig ko­moly ha­tást volt ké­pes kiváltani.

A ró­mai lap­szá­mo­zá­sú be­ve­ze­tő hét fe­je­zet­ből áll, s már a (ma­gyar­ra for­dí­tott) cí­mek is jel­zik, hogy a for­dí­tó igen ala­pos eszme- és re­cep­ció­tör­té­ne­ti be­ve­ze­tőt csa­tol a for­dí­tá­sa elé (1. Abú Bakr ibn Tu­fajl; 2. A re­gény tar­tal­mi össze­fog­la­ló­ja és ta­go­lá­sa; 3. Isz­lám fi­lo­zó­fia a 9‑től a 12. szá­za­dig; 4. To­váb­bi fon­tos té­ma­kö­rök; 5. A mű té­má­ja, cím­zett­jei és cél­ja; 6. Recepció- és ha­tás­tör­té­net; 7. Szö­veg­ki­adá­sok).

Je­len írás­ban min­de­nek előtt a ma­gyar irodalom- és esz­me­tör­té­ne­ti ha­gyo­mány szem­pont­já­ból leg­fon­to­sabb, 6. Recepció- és ha­tás­tör­té­neti és az 5. A mű té­má­ja, cím­zett­jei és cél­ja című fe­je­ze­tek is­mer­te­té­sé­re vállalkozom.

4.1. a hatodik

Ibn Tu­fajl ha­lá­la után nem sok­kal a fi­lo­zó­fia mű­ve­lé­se An­da­lú­zi­á­ban és az Al­mo­há­dok Bi­ro­dal­má­ban ha­nyat­la­ni kezd, Ibn Rusd (Aver­ro­es) mű­ve­i­nek egy ré­szé­re is ki­mond­ják a fatvát az egy­re erő­sebb ha­ta­lom­mal bíró isz­lám jog­tu­dó­sok. Így nem meg­le­pő, hogy a Hajj ibn Jak­zán is ki­ke­rül az isz­lám tu­do­má­nyos meg­is­me­rés fő­sod­rá­ból, vi­szont ez­zel egy­ide­jű­leg két má­sik kö­zös­ség­ben iga­zol­ha­tó vissza a ha­tá­sa. Az egyik az – An­da­lú­zi­á­ból ép­pen el­ül­dö­zött – zsi­dó kö­zös­ség, a má­sik pe­dig a szú­fi misz­ti­ku­sok bi­zo­nyos kö­rei. Az an­da­lú­zi­ai szü­le­té­sű Ma­i­monidész a A té­vely­gők út­mu­ta­tó­jában hasz­nál­ja a sziget-metaforát és az is­me­re­te­ket sa­ját ere­jé­ből, kül­ső se­gít­ség nél­kül meg­szer­ző sze­rep­lő fi­gu­rá­ját az ér­ve­lés so­rán, bár Ibn Tu­fajl­ra nem hi­vat­ko­zik. Tőle ve­szi át a mo­tí­vu­mot Aqui­nói Szent Ta­más, akin ke­resz­tül az eu­ró­pai fi­lo­zó­fi­ai ha­gyo­mány rész­éve lesz a mo­tí­vum már igen ko­rán. A re­gény ko­rai szú­fi misz­ti­ku­sok­ra gya­ko­rolt ha­tá­sa cse­ké­lyebb az el­vár­ha­tó­nál, még an­nak el­le­né­re is, hogy a mű­nek je­len­tős szá­mú má­so­la­ta ma­radt fenn (rá­adá­sul kom­men­tá­rok­kal) mind­má­ig, ame­lyek bi­zo­nyít­ha­tó­an misz­ti­ku­sok­hoz köt­he­tő kör­nye­zet­ből származnak.

Ma­i­monidész­től füg­get­le­nül, már a 13. szá­zad­ban meg­szü­le­tett a re­gény kom­men­tá­rok­kal el­lá­tott hé­ber for­dí­tá­sa. A for­dí­tó és kom­men­tár­szer­ző a val­lás­fi­lo­zó­fus, kab­ba­lis­ta Mos­es Nar­bo­ni volt, aki Hajj ibn Jak­zán tör­té­ne­té­ben az is­te­ni lé­nyeg misz­ti­kus meg­ta­pasz­ta­lá­sát a kab­ba­la tíz sze­fi­rót el­mé­le­té­vel ál­lí­tot­ta pár­hu­zam­ba. S hogy ez a for­dí­tás – nyil­ván nem füg­get­le­nül a kom­men­tá­rok irá­nyult­sá­gá­tól – mennyi­re si­ke­res volt, bi­zo­nyít­ja a mai na­pig fenn­ma­radt több mint húsz má­so­la­ta Eu­ró­pa kü­lön­bö­ző könyv­tá­ra­i­ban. Meg­jegy­zen­dő: hé­ber nyel­ven két­szer annyi pél­dány­ban ma­radt fenn a re­gény, mint arabul!

A 15. szá­zad­ban, fel­te­he­tő­leg Pico del­la Mi­ran­do­la meg­bí­zá­sá­ból an­nak ba­rát­ja, a zsi­dó író és fi­lo­zó­fus Ale­man­no kom­men­tá­ro­kat írt Nar­bo­ni kom­men­tár­ja­i­hoz [!], s fel­te­he­tő­leg Pico kö­re­i­ből szár­ma­zik a re­gény első, még hé­ber­ből ké­szült la­tin for­dí­tá­sa, ami a Ge­no­vai Egye­te­mi Könyv­tár­ban ma­radt meg mind­má­ig. Van­nak je­lek, amik arra utal­nak, hogy ez a for­dí­tás Pico kö­re­in túl is is­mert volt, de en­nek mér­té­ké­ről nincs pon­tos tudásunk.

Az itá­li­ai vo­nat­ko­zá­sok­tól füg­get­le­nül a szi­get­mo­tí­vum és a vi­lág (és az is­te­ni) meg­is­me­ré­sé­nek au­to­di­dak­ta mód­ja köré épü­lő szü­zsé egy év­szá­zad­dal ké­sőbb fel­buk­kan Bal­ta­sar Gra­ci­án El Cri­ti­cón című mun­ká­já­ban is, de Ibn Tu­fajl ha­tá­sa Gra­ci­án­ra mind­má­ig nem bi­zo­nyí­tott egyértelműen.

Ál­ta­lá­nos és bi­zo­nyít­ha­tó is­mert­ség­re a re­gény min­den két­sé­get ki­zá­ró­an a kora új­ko­ri és a fel­vi­lá­go­so­dás kori Eu­ró­pá­ban tett szert, és en­nek az is­mert­ség­nek az ori­gó­ja az an­gol ori­en­ta­lis­ta Ed­ward Po­coc­ke volt. Hat évig tar­tó alep­pói tar­tóz­ko­dá­sa so­rán szám­ta­lan arab kéz­ira­tot gyűj­tött össze, köz­tük a Hajj ibn Jak­zán egy pél­dá­nyát is, ame­lyet mind­má­ig az ox­for­di Bod­le­i­an könyv­tár őriz. Po­coc­ke be­le­kezd a mű an­gol for­dí­tá­sá­ba, de az be­fe­je­zet­le­nül és kéz­irat­ban ma­radt. 1671-ben fia, szin­tén Ed­ward je­len­te­ti meg nyom­ta­tás­ban az ox­for­di kéz­irat alap­ján a re­gény arab-latin két­nyel­vű ki­adá­sát, ami­hez apja, idő­sebb Po­coc­ke egy fi­lo­zó­fia­tör­té­ne­ti be­ve­ze­tőt írt. Ez az a mű, ami­nek egy 1700-ban, va­ló­já­ban nem Lon­don­ban, ha­nem Ox­ford­ban meg­je­lent ki­adá­sá­ra utal Bu­dai Ézsa­i­ás az idé­zett szö­veg­rész­ben, s a két Po­coc­ke az, akik an­nak fő­cí­mé­ül a Phi­lo­sophus au­to­di­dac­tus ki­fe­je­zést választották.

A la­tin vál­to­zat alap­ján már 1674-ben meg­je­le­nik an­nak an­gol for­dí­tá­sa. Az első, köz­vet­le­nül az arab szö­veg­ből ké­szült an­gol for­dí­tás 1708-ban je­lent meg a cambridge‑i Si­mon Ock­ley tol­lá­ból. Még a 17. szá­zad so­rán meg­je­lent hol­lan­dul – so­ká­ig Spi­no­za for­dí­tá­sá­nak tar­tot­ták, de va­ló­szí­nűbb, hogy egy ba­rát­ja ké­szí­tet­te, te­hát köz­vet­ve akár köze is le­he­tett hoz­zá. A re­gény első né­met, Po­coc­ke la­tin for­dí­tá­sán ala­pu­ló át­ül­te­té­se 1726-ban je­lent meg. A köz­vet­le­nül arab­ból ké­szült né­met for­dí­tást a Bu­dai Ézsa­i­ás ál­tal is fel­tün­te­tett ori­en­ta­lis­ta Jo­hann Gottfried Eich­horn jegy­zi, de nem 1783-ban, ha­nem 1782-ben. Már csak a fő­cím­vá­lasz­tá­sa: Der Na­tur­mensch is né­mi­ne­mű romantikus-rousseau‑i ha­tás­ra utal.

A ko­rai fel­vi­lá­go­so­dás ide­jén az ak­kor még Phi­lo­sophus au­to­di­dac­tus cím­mel is­mert mű nem elég­gé be­csül­he­tő ha­tást gya­ko­rolt. A re­gény ek­ko­ri ol­va­sa­tá­nak a fun­da­men­tu­ma, hogy a dol­gok meg­fi­gye­lé­sén és az azok­ból le­vont kö­vet­kez­te­té­sek­ből bár­mi­fé­le auk­to­ri­tás nél­kül le­het­sé­ges a tu­do­má­nyos – ve­ri­fi­kál­ha­tó – meg­is­me­ré­se a min­ket kö­rül­ve­vő vi­lág­nak, s ami egy­út­tal le­he­tő­vé te­szi, hogy a val­lást mint a filozófiai-tudományos igaz­sá­gok szim­bo­li­kus áb­rá­zo­lá­sát láttassa.

John Loc­ke az Ér­te­ke­zés az em­be­ri ér­te­lem­ről írá­sát ép­pen ab­ban az év­ben kezd­te, ami­kor Ibn Tu­fajl arab-latin műve elő­ször meg­je­lent, s mind­két Pococke-kal sze­mé­lye­sen is jó vi­szony­ban volt. S ha­bár a re­gényt nem em­lí­ti a ha­tal­mas mű­vé­ben, még­is sok eset­ben szin­te ki­zárt, hogy ne ha­tott vol­na rá.

Leib­niz, aki egy le­ve­lé­ben meg­em­lí­ti, hogy ol­vas­ta és nagy­ra tart­ja a Phi­lo­sophus au­to­di­dac­tust, meg­ál­la­pít­ja, hogy ez a mű is azt bi­zo­nyít­ja, hogy az isz­lám fi­lo­zó­fu­sok sok eset­ben bő­ven fe­lül­múl­ták ke­resz­tény kor­tár­sa­ik tel­je­sít­mé­nyét, utal­va ter­mé­sze­te­sen ez­zel az ál­ta­luk ki­fej­tett ha­tás­ra, még ha, nyel­vi aka­dá­lyok mi­att, meg­kés­ve is.

A re­gény ha­tá­sát és szé­les­kö­rű is­mert­sé­gét bi­zo­nyít­ják azon­ban a fő­leg a 18. szá­zad­ban meg­je­le­nő azt il­le­tő kri­ti­kus meg­jegy­zé­sek is, köz­tük Voltaire‑é, Jean Le Cler­ké, Mos­es Men­dels­soh­né, nyil­ván­va­ló­an tel­je­sen el­té­rő ki­in­du­ló­pon­tok alap­ján. S ha­bár a 18. szá­zad vé­gén az ér­dek­lő­dés a re­gény iránt mint­ha csök­ken­ne, kü­lö­nö­sen a fi­lo­zó­fu­sok kö­ré­ben (ne fe­led­jük, ez a kor a fi­lo­zó­fia mint ön­ál­ló tu­do­má­nyos disz­cip­lí­na meg­szü­le­té­sé­nek ide­je), a mű ha­tá­sa még a 19. szá­zad­ban is kimutatható.

Nem elég­gé be­csül­he­tő a re­gény ha­tá­sa a 18. szá­za­di re­gény­iro­da­lom­ra. Evi­dens pél­da le­het­ne De­foe Ro­bin­son Cru­soejára utal­ni, de saj­nos nem bi­zo­nyít­ha­tó, hogy a szi­get­mo­tí­vum itt vég­ső so­ron Ibn Tu­fajl­tól szár­maz­na. Ez­zel szem­ben szám­ta­lan ké­sőb­bi – nem csak an­gol – mű­ben ki­mu­tat­ha­tó egy­szer­re De­foe és Ibn Tu­fajl hatása.

Az Ibn Tu­fajl és műve irán­ti 20. szá­za­di ér­dek­lő­dés kez­de­tét és alap­ját a re­gény Léon Ga­ut­hi­er ál­tal saj­tó alá ren­de­zett és for­dí­tott 1936-os má­so­dik, arab-francia két­nyel­vű kri­ti­kai ki­adá­sa je­len­ti mind­má­ig: in­nen in­dul ki Pat­ric O. Scha­erer is re­cen­ze­ált munkájában.

4.2. az ötödik

Ne­héz ki­je­löl­ni, meg­mon­da­ni, hogy pon­to­san mi­lyen té­mák­kal, té­ma­kö­rök­kel, prob­lé­mák­kal fog­lal­ko­zik ez az al­le­go­ri­kus re­gény. Tu­laj­don­kép­pen ez az év­szá­za­do­kon ke­resz­tül tar­tó si­ke­res­sé­gé­nek is az egyik alap­ja: min­den kor meg­ta­lál­hat­ta ben­ne, amit a sa­ját tel­je­sít­mé­nye alap­já­nak, s ez­ál­tal iga­zo­lá­sá­nak tart­ha­tott. Scha­erer idé­zi a kri­ti­kai ki­adást saj­tó alá ren­de­ző Ga­ut­hi­er egy 1909-es ta­nul­má­nyát, ami­ben ő a re­cep­ció­tör­té­net kö­vet­ke­ző lép­cső­fo­ka­it so­rol­ja fel:

  1. A 13. szá­zad­ban a re­gényt mint ter­mé­szet­fi­lo­zó­fi­ai ér­te­ke­zést tar­tot­ták szá­mon, ami­nek té­má­ja az em­be­ri faj keletkezése.
  2. A kora új­kor és a fel­vi­lá­go­so­dás a csak ön­ma­gá­ra tá­masz­ko­dó em­be­ri ra­tio leg­ma­ga­sabb szin­tű is­me­ret­szer­zés­re való ké­pes­sé­gé­nek le­írá­sát lát­ta benne.
  3. A 19. szá­zad az új­pla­to­niz­mus­sal ro­kon misz­ti­ka ke­re­te­in be­lül, az is­te­ni­vel egye­sül­ni ké­pes em­be­ri lé­lek al­le­go­ri­kus le­írá­sát ol­vas­ta ki a regényből.
  4. Maga Ga­ut­hi­er a val­lás és fi­lo­zó­fia egy­lé­nye­gű­sé­gé­nek al­le­gó­ri­á­ja­ként ér­tel­mez­te a regényt.

Scha­erer amel­lett ér­vel, és min­den bi­zonnyal jog­gal, hogy az előb­bi fel­so­ro­lás a mű egyes ré­sze­i­nek ki­ra­ga­dá­sán, je­len­tő­sé­gük­ben más ré­szek felé he­lye­zé­sén ala­pul, és in­kább arra he­lye­zi a hang­súlyt, hogy va­jon kik szá­má­ra író­dott az és mi­lyen cél­lal? Ne­he­zen cá­fol­ha­tó meg­ál­la­pí­tá­sa, hogy ez egy re­gény, amely nyil­ván nem pro­fesszi­o­ná­lis fi­lo­zó­fu­sok szá­má­ra író­dott (igen, az arab kö­zép­kor­ban vol­tak ilye­nek), de amely­nek cél­ja úgy tű­nik, hogy va­la­mi­fé­le be­ava­tás, be­ve­ze­tés volt bi­zo­nyos ta­nok­ba. Le­ve­ze­té­se sze­rint – mely­nek alap­ja a fel­buk­ka­nó ki­fe­je­zé­sek vizs­gá­la­ta – ez nem más, mint a szú­fi ta­nok­kal bi­zo­nyos mér­ték­ben már is­mert­ség­be ke­rült egyé­nek közege.

A saj­tó alá ren­de­ző meg­győ­ző­en ér­vel ál­lás­pont­ja mel­lett. De ne fe­led­jük, hogy ez va­ló­já­ban nincs kap­cso­lat­ban, nem is le­het tör­té­nel­mi okok­ból az­zal, hogy a re­gény­nek eh­hez ké­pest ho­gyan ala­kult a be­fo­ga­dás­tör­té­ne­te. És ép­pen a mű nagy­sze­rű­sé­gé­re mu­tat rá, hogy az igen je­len­té­keny ha­tást volt ké­pes ki­fej­te­ni év­szá­za­do­kon ke­resz­tül kab­ba­lá­ra, kora új­ko­ri is­me­ret­el­mé­let­re, misz­ti­ká­ra, re­gény­el­mé­let­re egy­aránt, kö­szön­he­tő­en a már Bu­dai Ézsa­i­ás ál­tal is em­le­ge­tett hi­bát­lan meg­for­mált­sá­gá­nak. A ma­gyar irodalom- és esz­me­tör­té­ne­ti ku­ta­tá­sok egy cél­ja le­het­ne ezen ha­tá­sok ki­mu­ta­tá­sa, be­azo­no­sí­tá­sa a kora új­ko­ri, fel­vi­lá­go­so­dás kori ma­gyar szö­ve­gek­ben. Csak megnyugtatásképpen.

5. ezerkilencszázhatvanegy

Eh­hez ta­lán se­gít­sé­get nyújt­hat, hogy a re­gény­nek van ma­gyar for­dí­tá­sa. Össze­vet­ve azt az itt re­cen­ze­ált né­met­tel, ál­lít­ha­tom, igen jól si­ke­rült, gör­dü­lé­keny for­dí­tá­sa Ka­to­na Ta­más és Mol­nár Imre tol­lá­ból. Áll­jon itt tisz­te­le­tül az ép­pen hat­van év­vel ez­előtt, 1961-ben meg­je­lent, kis for­má­tu­mú könyv tel­jes címleírása:

Ibn Tu­fajl, Abú Bakr. A ter­mé­sze­tes em­ber (Hajj ibn Jak­zán) [Ele­ven, Éber fia]. For­dí­tot­ta Ka­to­na Ta­más és Mol­nár Imre. Bu­da­pest: Eu­ró­pa Könyv­ki­adó, 1961.

Van ab­ban va­la­mi meg­ren­dí­tő, hogy elő­ször 1961-ben, öt év­vel a for­ra­da­lom után je­le­nik meg vég­re ma­gya­rul az a könyv, ami a nyu­ga­ti fel­vi­lá­go­so­dás fi­lo­zó­fi­á­já­ra oly nagy ha­tást gya­ko­rolt. A fül­szö­veg sze­rint a meg­je­le­nés ap­ro­pó­ja az volt, hogy a Béke Vi­lág­ta­nács 1961-ben ün­ne­pel­te Ibn Tu­fajl ha­lá­lá­nak 800. év­for­du­ló­ját. Nos, a leg­újabb ku­ta­tá­sok sze­rint ki­csit ko­rán, de a ma­gyar fi­lo­zó­fi­ai ha­gyo­mányt te­kint­ve na­gyon ké­sőn je­lent meg a re­gény ma­gyar nyel­ven, rá­adá­sul nem a stan­dard, 1936-os ki­adás alap­ján. Ka­to­na Ta­más és Mol­nár Imre for­dí­tá­sa alap­ján ta­lán ér­de­mes len­ne újra ki­ad­ni Ibn Tu­fajl regényét.

Hegedüs Béla a BTK Irodalomtudományi Intézetének
tudományos főmunkatársa (XVIII. századi Osztály),
a Lendület Nyugat-magyarországi irodalom 1770–1820 Kutatócsoport
társult kutatója

Zusammenfassung

Ibn Tu­fa­ils Ro­man hat­te kei­ne früh­ne­u­ze­it­li­che un­ga­ris­che Über­set­zung, erst­mal wurde sie zu Be­ginn des 19. Jahr­hun­derts gründ­lich erwähnt: Ézsa­i­ás Bu­dai nennt ihn in se­i­nem in Deb­re­cen veröf­fent­lich­ten großar­ti­gen Werk zur Wis­senschafts­ge­schich­te. Das Feh­len ei­ner frü­hen Ge­schich­te der un­ga­ris­c­hen Re­zept­ion ist im Ver­gleich zu den west­li­chen Aus­wir­kun­gen der Ar­be­it auf die Aufklä­rung beson­ders schmerzhaft.

Die über­ar­be­i­te­te Über­set­zung von Pat­ric O. Scha­erer und die da­für ge­sch­ri­ebe­ne um­fang­re­i­che Ein­füh­rung kön­nen ein gu­tes Be­is­pi­el und ein Aus­gang­s­punkt für die Veröf­fent­li­chung ei­ner ne­u­en un­ga­ris­c­hen Über­set­zung des Ro­mans sein.

Tagged , , , , , , ,

Vélemény, hozzászólás?