recenzió
Tóth Csilla. Küzdelem a polgári identitásért: Identitás és narratív technika Márai Sándor pályáján, 1930–1935. Budapest: Magyar Irodalomtörténeti Társaság, 2019.
Tóth Csilla tanulmánykötetének célkitűzése Márai Sándor 1930 és 1935 közötti pályaszakaszának újraértelmezése, pontosabban az Idegen emberek (1930), az Egy polgár vallomásai első kötete (1934), a Bolhapiac (1935) és a Válás Budán (1935) című regények új szempontú vizsgálata az identitás szociálpszichológiai értelmezéséből kiindulva. A kötet, mintegy válaszul a Márai-recepció 1990-es évek elejének felfogására, arra a kérdésre keresi a választ, hogy Márai életművének ebben a szakaszában a polgári identitás válságára adott reakció és ennek poétikai kivetülése hogyan alakul ki, és milyen hatással bír a korszakban formálódó olvasási beállítódás a későbbi évtizedek Márai-értelmezésére. Márai műveinek új perspektívákból kiinduló elemzései az utóbbi időben is gyarapodtak, gondolhatunk például a 2019-ben megtartott, Márai Sándor életművéről szóló konferenciára, illetve Márai Teljes naplóinak kiadására. Azzal, hogy Tóth Csilla Márai legtöbbet elemzett és hatástörténetileg is megkerülhetetlen műveit helyezte elemzése középpontjába, illetve hogy a polgárság, a középosztály és identitás önmagában is problematikus fogalmai köré építette vizsgálatát, korántsem választott könnyű témát – ennek ellenére vagy éppen emiatt a monográfia érvelése és eredményei igen meggyőzőek.
A szerző már a tanulmánykötet alcímében is megjelöli módszertanának alapvetését, a kontextuális-kulturális narratológiai megközelítést, majd valóban következetesen alakítja ki ennek Márai egyes regényeire szabott értelmezését. Tóth kiinduló kérdései, hogy hogyan kapcsolódik egymáshoz az irodalmi művek elsődleges kontextusa és a befogadás második fázisa, valamint ezzel párhuzamosan hogyan teremti meg a szövegek egyes jelentéseit az identitás témájának narratív formákkal való összekapcsolása. A monográfiában tárgyalt kérdéskör a szociális reprezentációk és a képviseleti irodalom fogalmához is szorosan illeszkedik: Márai leegyszerűsített, „a polgárság írója”-ként történő meghatározásával és a berögződött kanonizációs gyakorlatok bemutatásával szemben a kötet újfajta olvasatot alakít ki. Egyik érdeme, hogy a valamelyest tematikus prózának olvasott polgári témájú irodalom értelmezésének egy olyan variánsát kínálja fel, amely nem vonatkoztat el a szöveg jelentésének kontextuális sajátosságaitól, ugyanakkor az ehhez kapcsolódó poétikai elemzéseket is sikerrel, a narratológia eszköztárát jól hasznosítva végzi el. Bár a szövegek elemzésében a kontextualista eljárás érvényesül, a szerző szavaival élve ez
„azonban nem jelent etikai vagy életrajzi, a történeti szerző szándékát és világnézetét középpontba állító értelmezést, sem pedig az irodalmi mű tükrözésként, társadalomtörténeti forrásként való felfogását.” (10)
A Tóth által is vizsgált képviseleti irodalom kérdése rámutat egy olyan problémára is, amely nem pusztán az Egy polgár vallomásainak olvasatában, hanem több, egyes társadalmi csoportokat és az identitást középpontba helyező művekre is érvényes megállapítás. A hasonló témát megíró regények befogadásának szintúgy sajátossága az esztétikai értékek szembeállítása a tematikussággal, továbbá az etikai és társadalmi funkciókkal, esetleg az egyik elem kizárólagossága, túlsúlya a szövegek interpretációjában.
A kötet szerkezetét tekintve mondhatjuk, hogy a monográfia a téma és regénypoétika által meghatározott alakulástörténet íve szerint rendszerezi mondanivalóját. A vizsgált időintervallum kijelölésében szerepet játszott az, hogy Márai e pályaszakaszában – elsőként az Idegen emberek című regényben – jelenik meg az identitás témája és az élettörténeti elbeszélés, majd az Egy polgár vallomásaiban fogalmazódik meg legteljesebben, a szintén a szociális reprezentációk működésével foglalkozó Bolhapiac után pedig a Válás Budánban új identitáskonstrukciók és új monológtechnika jelenik meg.
A monográfia első fejezetében ennek alapján tehát az Idegen embereket a poétikai váltás kezdőpontjaként jelöli ki. Értelmezése szerint az említett regény megjelenésétől kezd jelentőssé válni Márai művészetében az élettörténeti elbeszélés, ebben a szövegben merül fel elsőként az identitás elbeszélhetősége és az ehhez társuló narratív jellemzők. Az elemzés Márai ezen művét tágabb világirodalmi diskurzusba helyezi, többek közt az expresszionizmussal, illetve az új tárgyiassággal rokonítható jellemzőit szemlélteti, bizonyos elemeket a regényben e két irányzathoz rendel hozzá, például a főszereplő alakját az expresszionizmus „számkivetett hőstípusához” sorolja (46). E fejezet attitűdje némiképpen rokonítható a Bolhapiaccal foglalkozó résszel, ugyanis benyomásom szerint mindkét fejezet leginkább a Márai kanonizációjából kimaradt, kevéssé tárgyalt műveket és Márainak a megszokottól eltérő írói pozícióját, továbbá a szerző írásmódjának sokszínűségét hivatott bemutatni.
A Rekontextualizáció: Polgárság és középosztály a diskurzusok tükrében, illetve a Kontextus, narratív struktúra és identitás Márai Sándor Egy polgár vallomásai című művének első részében, és az azt követő A szerző képe című, egymáshoz szorosan kapcsolódó fejezetek a monográfia legjobban kidolgozott részei. A második és a harmadik fejezetben Tóth az Egy polgár vallomásainak újraértelmezését végzi el, a regény rekontextualizációját hajtja végre. Ahogyan az előző fejezetben az alakulástörténet kezdőpontként jelölte ki az Idegen emberek című művet, úgy Márai életművén belül a (polgári) identitás témája, a vizsgált kontextus és a narratív-poétikai együttállásnak a szempontjából az Egy polgár vallomásai tűnik a tematikus-poétikai változás legfontosabb mintájának. A monográfia ezekben a fejezetekben kidolgozott módszertani szemlélete rendkívül figyelemre méltó és jól alkalmazható, a ma is aktuális kontextualista irodalomtudományos megközelítések szempontjából is tanulságos olvasmány. Tóth a regényt a polgárság fogalma és a korabeli középosztály-diskurzusok tükrében, illetve a műnek az említett diskurzusokhoz fűződő viszonyulása alapján elemzi. A fejezet alapja a fogalomtörténeti áttekintés, amelyben a magyarországi polgárság és középosztály értelmezéstörténetében jelentős elképzeléseket veszi sorra, kitérve a társadalomtörténeti kutatásokat ma is meghatározó koncepciókra, így többek között Erdei Ferenc kettősstruktúra-elméletére, Szekfű Gyula Három nemzedékben leírt fejtegetéseire, Weis István munkáira, illetve a Korunk Szava és a Cobden ankétjainak középosztály-definícióira is. A társadalomtörténet-írásban is meglehetősen nehezen körülírható polgárfogalmakkal a szerző jól operál, és érvélésében is jól mutatja be a regény a középosztály társadalomtörténeti diskurzusában betöltött szerepét, miszerint Márai regénye a korabeli úri középosztály–zsidó polgárság kettősségén alapuló értelmezésével szemben másfajta olvasatot kínál, illetve a középosztály nem a kettős struktúra felől értelmezett önszemléletére is jelentős hatást gyakorol. Ezenkívül a szociális reprezentációk nyelvi leképeződésének vizsgálatában is meggyőzően érvel, anélkül, hogy eltávolodna a regény műalkotásként való felfogásától.
A negyedik, a Szerző képe címet viselő fejezetben, szorosan kapcsolódva az addig leírtakhoz, az Egy polgár vallomásai első kötetének társadalmi használatára és a szövegekkel egy időben kialakult recepciós tézisek továbbélésére, továbbá a rendszerváltáskor mondhatni normatív értékelések alapján kialakított Márai-kép magyarázatára fut ki az elemzés. A mű funkcióhipotézisének tárgyalása során az értekező azt tanulmányozza, hogy a harmincas évek recepciója mennyiben befolyásolta a Márairól alkotott elképzeléseket, illetve hogy az Egy polgár vallomásai hatására létrejött vélekedés hogyan determinálja a szerzőről alkotott koncepciókat. Tóth a Dávidházi Péter által vizsgált, a magyar irodalomban a modernizációban is megjelenő képviseleti szerephagyományból kiindulva, Márai „a polgárság írója” recepciós jelenségének eredetét A Toll irodalmi programjához kapcsolja, ugyanakkor a recepció második hullámát is bemutatja aszerint, hogy a rendszerváltozás idején a politikai szocializációs modell szempontjából miképpen és milyen célból értelmezték Márai művét és fogalomhasználatát. Rendkívül érdekfeszítő a regény irodalmi diskurzusformálódásban betöltött szerepéről alkotott tétel, illetve a műről írt kritikák visszaíródása a társadalmi térbe, azaz a regény identitásképző és polgárosító hatásának leírása. Eszerint az „Egy polgár vallomásai hozzájárulásnak tekinthető a polgáriasodás folyamatához” (189), illetve „első kötete jelentős hozzájárulás volt a társadalom önképét meghatározó kettős struktúrával való szembeszálláshoz” (190). A recepció funkciótörténeti vizsgálata során Tóth bemutatja annak okait is, hogy Márai egyes műveit és tulajdonképpen Márai írói alakját miért a polgárság rehabilitálása és a polgári irodalom képviseleti szerepe felől értelmezték, s hogy Márai egyes szövegeit miért éppen egy adott szereppel látta el a rendszerváltozás kori kritika.
A Bolhapiaccal foglalkozó fejezet, bár a felhozott szempontok alapján illeszkedik az őt megelőző tanulmányokhoz, ugyanakkor a könyv szerkezetében valamelyest mégis kitérésnek hat, főként amiatt, hogy a következő, a Válás Budán című művet tárgyaló rész szorosabban kapcsolódik mind vizsgálati módjában, mind pedig témáját tekintve a kötet ívébe. E rész kérdésfelvetése szintén a szociális reprezentációk működéséhez kapcsolódik, továbbá a már az Idegen emberekben is elemzett narratív-prózapoétikai tendenciákra helyezi a hangsúlyt, ám ennek ellenére úgy vélem, hogy a középpontban a populáris műfajok, illetve a tömegkultúra és Márai életművének viszonya áll. Tóth az alapján illeszti könyvébe e fejezetet, hogy
„a tömegkultúra egyes jelenségei úgy épülnek be a szövegbe, hogy formai elvvé válva a modern nagyváros szociálpszichológiai jelenségét, a társadalmi tekintetet, a szociális reprezentációk működését tárják fel.” (213. Kiemelés tőlem, K. A.)
Tóth a szövegét a panoptikum és piac metaforája köré szervezi, és a modern nagyváros tematikájához kapcsolódva mutatja be a városi társadalmat, valamint a tárcanovellákban szereplő identitásmintákat. Így tehát e fejezet is kötődik az előző részekhez, amelyek szintén a társadalmi jelenségek szöveggé íródásának gyakorlatát keresik Márai műveiben, azonban ebben a fejezetben ez kevésbé expliciten nyilvánul meg.
A monográfia utolsó nagyobb fejezete a Válás Budán című regénnyel foglalkozó egység. Ebben a részben szintúgy az identitásmodelleket és a hozzá kapcsolódó monológtechnikákat vizsgálja a mű, a válás témáját állítva központba. A szöveg felépítése, illetve módszertana, tétje hasonlítható az Egy polgár vallomásait elemző részhez. Hasonlóképpen, ahogyan az Egy polgár vallomásait elemző fejezetek, úgy ez a fejtegetés is egy társadalmi-történeti diskurzus kontextusa felől közelíti a művet, pontosabban abba enged betekintést, hogy a mű miképpen és milyen viszonyt alakít ki a válás témájának korabeli diskurzusával.
A kötet igényes elemzésekkel gyarapítja a Márai-szakirodalmat, továbbá a kontextuális-kulturális narratológiai megközelítésnek köszönhetően, módszertanilag is újat hozó vállalkozásnak ítélhetjük.
A szerző a BTK Irodalomtudományi Intézetének
fiatal kutatói ösztöndíjas tudományos segédmunkatársa
Summary
The aim of Csilla Tóth’s monograph is to reinterpret Sándor Márai’s career between 1930 and 1935, or more precisely to examine the novels Foreign People (1930), the first volume of Confessions of a Citizen (1934), Flea Market (1935), and Divorce in Buda (1935) based on their socio-psychological interpretation of identity. The book, as a response to the Márai reception in the early 1990s, seeks to answer the question of how the reaction to the crisis of civic identity and its poetic projection develops at this stage of Márai’s oeuvre and what effect the reading attitude of the period has had on the Márai interpretation of later decades.
Tartalom [+]
§ One Response to Káli Anita írása
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
[…] szakaszára koncentráló kötetek, Reichert Gábor Déry- és Tóth Csilla Márai-monográfiája (2018 és 2019) után Kelevéz Ágnes Babits Mihályról szóló újabb […]