recenzió

„Hic discursus de praeteritis, praesentibus et futuris”. Tanulmányok Tüskés Gábor 70. születésnapjára / Beiträge zum 70. Geburtstag von Gábor Tüskés, főszerk. Lengyel Réka, szerk. Csörsz Rumen István, Hegedüs Béla és Tüskés Anna. Budapest: reciti, 2025.

„Ünnepi tanulmánykötetet szerkeszteni Tüskés Gábornak hálás feladat” − írja a szerkesztők nevében Lengyel Réka a professzort 70. születésnapján köszöntő kötet előszavában. Ezzel csak részben érthetünk egyet. Persze Lengyel itt arra utal, hogy Tüskés több évtizede meghatározó jelentőségű kutatóegyéniség, akinél aligha találni termékenyebb szerzőt és tudományszervezőt, aki a nemzetközileg is ismert és elismert, s olyan kiterjedt szakmai−baráti kapcsolatrendszerrel rendelkezik, amelyet kevesen tudhatnak magukénak. Ezért nem is volt nehéz számára köszöntő írásokat gyűjteni. Ugyanakkor aki szerkesztett már Festschriftet, jól tudja, olyan áldozatos munkával jár ez a feladat, amely kevés másikkal hasonlítható össze tudományterületünkön, és különösen annak fényében áldozatos ez a munka, hogy babérkoszorú (és annak mesterségesen kijelölt mai megfelelője, az idézet) nem jár érte. Ennek köszönhetően, hisz oly korban élünk, amikor citációs indexek menték dőlnek el kutatósorsok, a műfaj háttérbe szorulása jól érzékelhető tendenciaként rajzolódik ki tudományos köreinkben. Mégis vannak olyan kiemelkedő jelentőségű kutatók, akiknek alakja megköveteli ezt a formát, akiknek személyisége és tevékenysége nem engedi, hogy ne szülessen meg a megérdemelt tisztelgés. Ilyen Tüskés Gábor. A jelen kötet pedig gondos szerkesztésről tanúskodik, ami már az első kézbevételkor is jól érződik, keménytáblás, cérnafűzött, elegáns tipográfiával kivitelezett könyvet tart a kezében az olvasó. Már a fizikai kivitelezésen is érződik a szerkesztők − Lengyel Réka, Csörsz Rumen István, Hegedüs Béla és Tüskés Anna − figyelme, amit a tartalom is megerősít: tanulmányok három nyelven, egységes és hibátlan jegyzeteléssel, angol nyelvű tartalmi összefoglalókkal, névmutatóval, illusztrációkkal. Az anyag tematikus csoportosítása minden bizonnyal kihívások elé állította a szerkesztőket. Tüskés Gábor munkásságát nyilvánvaló okokból nem szükséges részletesen bemutatni, itt csak azt az elemét emelném ki, ami a köteten is tükröződik, hogy a kora újkortól a 20. századi irodalmi művekig ível, így a hozzá kapcsolódó és szóló írások a témák és korszakok széles körét ölelik fel.

Ha arra a kérdésre keressük a választ, hogy a gyűjtemény mennyiben fedi le Tüskés Gábor érdeklődési körét, azt mondhatjuk, hogy leképezik azt az elevenen változó és megújuló érdeklődést, ami Tüskést is jellemzi. A tíz évvel ezelőtti köszöntőkötetében még helyet kaphatott egy Zrinyiana-blokk is, hiszen, mint köztudott, a 2000-es években Tüskés Gábor munkálkodásának hála nemzetközi Zrínyi-konferencia és -kötetek születtek középpontba állítva – mint mindig – a nemzetközi kapcsolódásokat. Ezúttal a szabadkőművesség, a felvilágosult tudóstársaságok-témájú dolgozatok (Roland Martin Hanke, Szentpéteri Márton, Vári László) vagy a modern irodalmat vizsgálók (például Haramza Kristóf Tersánszky-írása) rezonálnak Tüskés frissebb kutatási témáira. Az például talán a régebbi irodalommal foglalkozók körében kevésbé ismert, hogy Tüskésnek 2015-ben megjelent németül egy Tersánszky Józsi Jenő műveit vizsgáló kismonográfiája is. Összességében ugyanakkor, a két Festschriftet összehasonlítva, ezúttal jóval nagyobb időkört, a humanizmustól a 20. századi irodalomig terjedőt fognak át a dolgozatok és az idegen nyelvű cikkek aránya is jelentősebb. A tudományos írások előtt az ünneplés fényét emelendő baráti visszaemlékezések és szépirodalmi szövegek is helyet kaptak, a Tüskés Gábort és családját hatvan [!] éve ismerő Tusnády Lászlótól és Sajgó Szabolcstól. Ezután kilenc tematikus egységbe rendezve szerepel a nem kevesebb, mint ötven tanulmány. Csoportosításukkor részben időrendi, részben tematikus szempontokat érvényesítettek, a 18. századi vonatkozású írások, amelyekből a kötetben a legtöbb található, több fejezeten is áthúzódnak.

A recenzió terjedelmi keretei nem teszik lehetővé, hogy az összes cikk tartalmát ismertessük, így a következőkben az egyes blokkokból vállaltan szubjektíve, saját érdeklődésem mentén emelek ki cikkeket, de ezzel összességében szeretném érzékeltetni azok színvonalát. Az első nagyobb, a Humanisták, hitvédők a 16−17. században címet viselő egységben a neolatin irodalom köré szerveződnek a köszöntő írások. Itt különösen nagy számban (a hét szövegből öt) vannak jelen a német nyelvűek, és szinte kivétel nélkül a nemzetközi kutatások élvonalában találhatjuk magunkat. Heinz Hoffmann Acques Mayre Liladamus (1685) című kevésbé ismert és elemzett neolatin eposzának pre- és szubtextusainak feltárását adja (szórakoztató epizódokban sincs hiány, itt csak a paradicsomban történő idegenvezetést emelném ki). Barbara Mahlmann-Bauer a német származású, majd Erdélyben letelepedő Johannes Sommer kéziratos De satanae stratagematis kézikönyvét és II. János Zsigmond halálára készített halotti oratióját elemzi, adja a nyomtatvány részleteinek és De satanae… előszavának német fordítását, és mutat rá a szöveg Sebastian Castelliohoz vezető intertextuális kapcsolataira, amivel mindenképpen – és ez itt most nem üres szóvirág – számot tarthat a hazai kutatóközönség érdeklődésére. A harmincéves háború időszakát idézi meg Tüskés Gábor kollegiális barátja, évek óta több nemzetközi vállalkozásban munkatársa, Wilhelm Kühlmann, aki a korszak központi jelentőségű költőjének, a jezsuita Jacob Baldénak egy – egyébként abszolút nem a tipikus kortárs jezsuita álláspontot képviselő – amnesztiaódájának közli magyarázó jegyzetekkel ellátott szövegét, adja a német prózai fordítását. Arra is mindenképpen fel kell hívnunk a figyelmet, hogy ebben a blokkban még Imre Mihály is szerepelt egy munkával, akitől szakmánknak sajnos azóta búcsút kellett vennie.

A következő két fejezet írásai Tüskés évtizedek óta állandó kutatási témáihoz, az intézményesen is képviselt 18. századhoz és Mikeshez, Rákóczihoz kapcsolódnak (Emlékezés és önértelmezés a száműzetésben [Rákóczi, Mikes]; Érzelmek, motívumok, felvilágosodás és nemzeti identitás a 18. századi irodalomban). Itt több is Tüskés közvetlen munkatársától származik, vagy vele közös vállalkozásokból nőtt ki. Hámori Nagy Zsuzsannától első kézből nyerhetünk betekintést Kemény János Önéletírásának készülő angol fordításának munkálataiba. Mészáros Kálmán egy különleges filológiai csemegével örvendezteti meg az ünnepeltet és az olvasókat, amennyiben egy Hopp Lajos által regisztrált, de korábban még nem elemzett levelet, Zalányi Pál folyamodványát és annak kontextusát tárja elénk primér levéltári kutatásokkal kiegészítve, eleven életképet festve ezzel a kuruc bujdosók lengyelországi emigrációs mindennapjaiból. A kötetszerkesztők, akik egyúttal Tüskés Gábor legszorosabb munkatársai is, tanulmányokkal is leróják tiszteletüket. Ebben az egységben szerepel közülük Csörsz Rumen István, aki egy harmincöt oldalas mélyelemzést nyújt Mikes Kelemen prózába ékelt versbetéteiről, az életmű eddig alig elemzett, vagy ha igen, akkor sem sokra becsült elemeiről. Csörsz teljesen új keretek között értelmezi a vizsgált anyagot, feltárja a versek formatörténeti előképeit, körvonalazza a Mikes által használt költő hagyományt, valószínűsíti, hogy az író ismerhette az Istenes énekeket vagy Ács Mihály Zengedező mennyei karának valamely kiadását, és Zrínyi Syrena-kötetét is. Emellett a kalendáriumok irodalomközvetítő szerepének kérdését is tárgyalja. Csörsz ezzel teljesen újraírja azt, amit Mikes költő teljesítményéről a magyar kutatás eddig gondolt. Debreczeni Attila írása szintén egy jól ismert író és mű újszerű vizsgálatára vállalkozik, a Fogságom naplója ugyanis semmiképpen sem tartozik a magyar irodalom elhanyagolt alkotásai közé. Debreczeni annak az ellentmondásnak szenteli figyelmét, miszerint a naplóban az irodalomszervező szinte sosem tesz említést konkrét írói tevékenységéről, holott börtönévei alatt számos alkotása született. Debreczeni a költő fogsága alatt folytatott írói tevékenységének teljes és filológiailag pontos tablóját vázolja fel. A különlegességek és új perspektívák mellett számomra alapkutatás értékű Egyed Emese cikke ebből a blokkból, aki elsőként vállalkozott az 1792-es nagyenyedi antológia (Próba) részletes elemzésére. Egyed az antológia bemutatása kapcsán az Enyeden működő Toroczkai Pál vezette Magyar Társaságra vonatkozó adatokat is összegyűjti és rendszerezi, az antológián keresztül pedig tevékenységét is vizsgálja.

A következő fejezeteinek tematikus súlypontja a 18−19. század: ezekben először a lelkiség (Spiritualitás és egyházi kultúra a 18−19. századi Magyarországon és Erdélyben), majd a német−magyar kapcsolatok és a nemzeti költészet (Német−magyar irodalmi kapcsolatok és nemzeti költészet a 19. században) kerülnek középpontba. Különösen inspiráló találkozás volt egy számomra kevésbé ismert kutatási területtel Medgyesy S. Norbert tanulmánya, amelyben a liturgia és a néphagyomány összefonódását a Lajtha László Népzenegyűjtő Csoport kiadatlan és a tudományos kutatások részéről eddig figyelem nélkül maradt kézirataiból vett példákon keresztül mutatja be. Figyelme többek között az 1956-ban Hövejben, illetve 1957-ban Csehimindszenten gyűjtött Szentháromság-olvasókra irányul, amelyeknek egyúttal a jelen kötet az első nyomtatott közlése is. Összehasonlításába bevonja saját gyűjtését is. A szövegek forrásaiként pedig az esztergomi rítus bizonyos énekeit és Padányi Bíró Márton Angyali Társaságnak Szövetsége c. énekes- imádságoskönyvének egy imádságát határozza meg. Knapp Éva, Tüskés Gábor állandó szerzőtársa, aki az ünnepelt tudományos eredményeinek nem egyszer alkotótársként is részese volt, s akit ezért azok méltatásakor szintén megillet az elismerés, friss kutatási eredményeket közlő tanulmánnyal szerepel. Koptik Ottó celldömölki, eddig még sosem elemzett röplapjainak részletes vizsgálatát tárja elénk, Celldömölk kegyhellyé válásának vélhetően egy fontos és eddig ismeretlen aspektusát tárva fel. Ezekben a fejezetekben kapunk új adatokat Klimo György janzenista kapcsolatairól (Dóbék Ágnes), a pálos szerzetesek kapcsolathálójáról a rend feloszlatása utáni időszaból (Doncsecz Etelka). Örömmel olvashatjuk Fried István tanár úr érzékeny és széles perspektívát nyitó elemzését Vörösmarty Mikes búja című eddig kevés figyelmet kapott verséről, és a Tüskés Gáborral több régi szöveg angol fordításán dolgozó Bernard Adams két új Arany-ballada fordításával lepi meg az ünnepeltet. Beatrice Dumiche tanulmányával Tüskés egyszerre két kutatási témájához kapcsolódik, amikor Theodor Körner Zriny című 19. századi eleji drámájának adja új szempontokat érvényesítő elemzését, amennyiben August Wilhelm Schlegel irodalmi programjával mutat ki benne párhuzamosságokat és szerepét a napóleoni kultúrpolitikával való szembehelyezkedésként értékeli. Különösen személyes cikkel szerepel itt a szegedi germanisztika kiemelkedő tudósa, Bernáth Árpád, aki talán meglepő módon, de Tüskés Gábor példáját követve, egy családtörténeti tanulmányában Bernáth Lajos, a későbbi ikonikus kiskunhalasi gimnáziumi tanár sorsának egy fázisára koncentrál, aki a Nyírségbe kerülve gimnáziumi tanárként sem adta fel irodalomtörténészi ambícióit. A cikk kézirattári kutatásokon alapulva, Szilády Áronnal való levelezést is ismertetve egy szenvedélyes tudós sorsának 19. század végi, érzékletes és a mai kutatógeneráció számára is tanulságokat hordozó (Kudar Ferenc Daloskönyvére vonatkozó új irodalomtörténeti adatokat is közlő) történetét rajzolja meg.

A köszöntőkötetet négy, kevesebb, fejezetenként 4-5 tanulmányt összefogó fejezet zárja, ezekben az elbeszélések és útleírások (Levelek, Útleírások, történetek a 18−19. századból), a kortás ill. 20. századi témájú cikkek (Világirodalom – Összehasonlító irodalom), a szabadkőművesség és a tudós társaságok (Felvilágosodás, identitás és reform) jutnak szerephez és kronologikus súlypontjuk továbbra is a 18−19. század. Az utolsó egységben könyvtártörténeti tanulmányok zárják a köszöntők sorát (Könyvek útja: tudásközvetítés, gyűjtés és recepció a 18−19. században). Mindahány fejezetben tudományunk hazai és nemzetközi kiválóságai szerepelnek, így annak, akit érdekel ezen témák közül bármelyik is, mindenképpen a Festschrift olvasását ajánlom. Szentpéteri Márton például a nemzetközi szakirodalom értő és kritikus, példaértékű elemzését nyújtja, amikor Jonathan Israel sokat idézett felvilágosodáskutató és eszmetörténész néhány, szabadkőművességgel kapcsolatos gondolatának tarthatatlanságára hívja fel a figyelmet. Roland Martin Hanke a nürnbergi anti-szabadkőműves Mopsz-társaság részletes történetébe vezet be bennünket, de Vári Lászlótól a Draskovich-obszervancia adatgyűjtő bemutatásával a magyar vonatkozású szabadkőművességről is részletekbe menően olvashatunk. Aki a könyvtörténeti írásokat lapozza át, többek között Löffer Erzsébet cikkéből a Törökországi levelek kéziratának sorsát ismerheti meg, vagy Markó Veronikától az Eötvös-könyvtár régikönyves állományának hányatott sorsába kaphat exkluzív betekintés. Zsoldos Endre a Hun−Ren Csillagdája régi könyveinek 19. századi bejegyzésein keresztül élvezetes filológiai nyomozással eleven képet fest korabeli csillagász szakmánkról.

Ez egész kötet számomra legkedvesebb köszöntése Dieter Breueré volt, aki már témaválasztásában is hihetetlen szellemességről tesz tanúbizonyságot: Peter Rühmkorf Am grünen Hang entlang c. versének (1990) keletkezéstörténetébe ad aprólékos, mégis magával ragadó betekintést. A verset a költő végül a Németország-szerte ismert és becsült irodalomkritikus, Marcel Reich-Ranicki 70. születésnapjára ajánlja. Rühmkorfnak, mint Breuer cikkéből kiderül, egyáltalán nem volt felhőtlen a kapcsolata a kritikussal, amiről a vers utolsó strófája is tanúskodik („Und jetzt gehen wir doch noch über in einem Bereich / wo die Kultur ihr Recht verloren hat / und keine Kritik mehr zuständig ist”). Egy feszültséggel teli kapcsolat rekonstrukciójánál azonban jóval többet kapunk, Breuer cikkében – számos naplóbejegyzés segítségével roppant emberközelien − tulajdonképpen egy univerzális költői vívódást mutat be: hogyan lehet a 20. században még természetleíró verset írni, mit kezdhetünk az irodalomtörténeti tradícióval egy ilyen hosszú múltra visszatekintő forma esetében, ennek kapcsán pedig Barthold Heinrich Brockes költészetéhez is kapcsolódik az elemzés. Másik személyes kedvencként Hegedűs Béla finom humorral átszőtt cikkére irányítanám a figyelmet (Hová tűnt Kalmár György lova?), amiről legyen elegendő itt most csak annyi, hogy életvezetési tanulságok nyerhetők belőle a személyi higiénia és a kutatói életkarrier elidegeníthetetlen összetartozására vonatkozóan.

Nehéz összegző gondolatokat megfogalmazni egy ilyen heterogén kötet kapcsán, legalábbis a tartalomra nézvést. Szerzőinek korfája véleményem szerint különösen értékessé teszi a vállalkozást: egyik végén doktori hallgatók és pályakezdők sorakoznak, a másikon pedig a német tudományosság olyan nagy tekintélyű professzorai tisztelegnek Tüskés Gábor előtt, mint Wilhelm Kühlmann vagy Dieter Breuer, akik egy, illetve csaknem két évtizeddel az ünnepelt előtt járnak. Akik ott voltak Tüskés Gábor hetvenedik születésnapi köszöntésén, bizonyosan nem felejtik, hogy bár a professzort ünnepeltük, végül mégis mi kaptunk tőle valamit: biztatást és reményt, amelyek Tüskés Gábor tudományos tekintélyével és megélt tapasztalatával nem puszta frázisoknak, hanem hiteles útravalónak hatottak: „Ne adjátok fel az önmagatokkal szembeni igényességet. Ne féljetek a változásoktól és a megváltoztathatatlantól; a kedvezőtlen folyamatok nem visszafordíthatatlanok. Próbáljunk meg együtt szembeszállni a kommerszializált, haszonorientált, megrendelésen alapuló, manipulatív kutatásirányítási stratégiákkal.” Azt hiszem, a „Hic discursus de praeteritis, praesentibus et futuris” kötet ennek a szembeszállásnak tanúbizonyságát adja.

Zusammenfassung

Die Rezension stellt den zum 70. Geburtstag von Gábor Tüskés erschienenen Festband Hic discursus de praeteritis, praesentibus et futuris als eine würdige Ehrengabe für sein vielfältiges und bis heute anhaltend produktives wissenschaftliches Wirken vor. Hervorgehoben werden die editorische Sorgfalt, die internationale Ausrichtung sowie die thematische Vielfalt des Bandes, der Beiträge vom Humanismus bis zur Literatur des 20. Jahrhunderts vereint. Die bewusst subjektive Auswahl der besprochenen Beiträge folgt den Interessen der Rezensentin, erlaubt jedoch zugleich einen Einblick in die Breite der behandelten Themen und die unterschiedlichen wissenschaftlichen Herangehensweisen, die den Festband prägen. Besondere Aufmerksamkeit gilt dabei unter anderem Beiträgen zur Frühneuzeitforschung, zur Mikes- und Rákóczi-Forschung, zur Frömmigkeitsgeschichte, zu den deutsch-ungarischen Kulturbeziehungen sowie zur Freimaurer- und Bibliotheksgeschichte. Die Rezension betont die hohe wissenschaftliche Qualität der Beiträge und die bemerkenswerte Spannbreite der Autorinnen und Autoren – von Nachwuchswissenschaftlerinnen und -wissenschaftlern bis hin zu international renommierten Forscherpersönlichkeiten. Der Band erscheint damit nicht nur als Ausdruck der Wertschätzung gegenüber Gábor Tüskés, sondern zugleich als eindrucksvolles Zeugnis der Lebendigkeit und internationalen Vernetzung der geisteswissenschaftlichen Forschung.

Tagged Festschrift, II. Rákóczi Ferenc, komparatisztika, Tüskés Gábor, útleírás