recenzió

Rab Gusz­táv. Uta­zás az is­me­ret­len­be. Kiad., utó­szó Tüs­kés Anna. Bu­da­pest: Böl­csé­szet­tu­do­má­nyi Ku­ta­tó­köz­pont, 2019.

A ma­gyar iro­da­lom­tör­té­net mos­ta­ná­ig Rab Gusz­táv (1901–1963) mun­kás­sá­gá­nak első sza­ka­szá­ra, a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú vé­gé­ig tar­tó idő­szak­ra lá­tott rá va­la­me­lyest. Re­gény­író­ként 1922-től kezd­ve tel­je­se­dett ki, a Nyu­gatnak is vissza­té­rő szer­ző­je volt, aki­ről Schöpf­lin Ala­dár és Kar­dos Lász­ló je­len­te­tett meg ugyan­ott egy-egy mű­kri­ti­kát. Nem na­gyon hízelgőeket.

Schöpf­lin (1924-ben) mint egy új nem­ze­dék, ti. a kö­zel­múlt tör­té­nel­mi ka­tak­liz­má­já­nak meg­alá­zott­ja­it (a szi­bé­ri­ai ha­di­fog­lyo­kat) re­gény­be eme­lő, te­het­sé­ges, de még nem ki­for­rott író­ja­ként ve­re­get­te vál­lon, de még ezért is meg­kap­ta az­tán a ma­gá­ét ugyan­azon év nya­rán Gyer­gyai Al­bert­től, aki sze­rint Schöpf­lin csak a tár­sa­dal­mi tét­tel bíró nar­rá­ció ér­té­ke­i­nek fel­is­me­ré­sé­re (és meg­te­rem­té­sé­re) ké­pes, nem a ko­ron és tár­sa­dal­mon kí­vü­li, időt­len lét­be ve­tett­ség iro­dal­mi érzékel(tet)ésére. Kar­dos Lász­ló pe­dig (1938-ban) már csak olyan ipa­ros mes­tert lá­tott Rab­ban, aki­nek egyet­len ér­de­me, hogy so­kat csi­szolt az ál­ta­la al­kal­ma­zás­ba vett, ám nem ma­gas­iro­dal­mi tár­gyú és tétű áb­rá­zo­lás­mód esz­köz­rend­sze­rén. Az ol­va­só­kö­zön­ség kö­ré­ben az 1940-ben meg­je­lent Bel­ve­de­re című re­gé­nyé­vel arat­ta a leg­na­gyobb si­kert. A há­bo­rút kö­ve­tő­en nem állt az új po­li­ti­kai rend­szer mel­lé, ezért 1949-től hall­ga­tás­ra ítél­ték, és mel­lőz­ték az iro­dal­mi élet­ben. Fran­cia­or­szág­ba való ki­te­le­pü­lé­sét (1958) kö­ve­tő­en csak kül­föl­dön ad­ták ki mű­ve­it fran­cia, an­gol és né­met nyel­ven. Ide­ha­za el­fe­le­dett író lett, aki a ma­gyar iro­da­lom­tör­té­net ha­zai szin­té­zi­sé­nek csak­is a ha­tá­ron túli iro­dal­mat át­te­kin­tő kö­te­té­ben (1982), ott is egyet­len je­len­ték­te­len mon­dat­tal sze­re­pelt. 1984-ben Czi­gány Ló­ránt an­gol nyel­vű ma­gyar iro­da­lom­tör­té­ne­te egy be­kez­dést szen­telt neki. Az­óta sem le­he­tett sok min­den­ről be­szá­mol­ni az író meg­is­me­ré­sét és meg­is­mer­te­té­sét il­le­tő­en: egé­szen a kö­zel­múl­tig – Tüs­kés Anna át­tö­rést je­len­tő köz­le­mé­nye­i­ig – mind­össze Ma­jor Zol­tán kö­zölt a Po­lisz fo­lyó­irat­ban 2009-ben és 2012-ben két rö­vid ta­nul­mányt Rab Gusz­táv­ról. Míg az egyik az írói tö­rek­vés igé­nyes­sé­gét te­kint­ve eset­leg iga­zol­ha­tó­an, az iro­dal­mi al­ko­tás mi­nő­sé­gét il­le­tő­en azon­ban ta­lán in­do­ko­lat­lan jó­in­du­lat­tal a „ma­gyar Flau­bert” mi­nő­sí­tés­sel mél­tat­ta, a má­sik – a ko­ráb­bi, Nyu­gat-beli meg­íté­lés egyik vo­nu­la­tá­val össz­hang­ban – a „ke­gyet­len” nem­ze­ti sors­kér­dé­sek áb­rá­zo­lá­sá­ban vál­lalt sze­re­pét hangsúlyozta.

Rab ira­tai 2013-ban ke­rül­tek Bu­da­pest­re, a Pe­tő­fi Iro­dal­mi Mú­ze­um­ba. A le­ve­le­zés­ből, to­váb­bá novella- és re­gény­kéz­ira­tok­ból álló ha­gya­té­kot az Iro­da­lom­tu­do­má­nyi In­té­zet mun­ka­tár­sa, Tüs­kés Anna tár­ta fel, bo­csá­tot­ta köz­re és az „…en-nemzetem kül­ho­ni híre-sorsa”: Fe­je­ze­tek a 20. szá­za­di francia–magyar iro­dal­mi kap­cso­la­tok tör­té­ne­té­ből című köny­vé­nek egy fe­je­ze­té­ben dol­goz­ta fel. Rab Gusz­táv Ma­gyar­or­szá­gon be­fe­je­zett, azon­ban té­má­ja mi­att nyom­ta­tás­ban meg nem je­len­tet­he­tett Uta­zás az is­me­ret­len­be című re­gé­nyé­nek tel­jes vál­to­za­ta is az ő mun­kál­ko­dá­sá­nak kö­szön­he­tő­en ke­rült ki­adás­ra elő­ször ma­gyar nyel­ven 2019-ben. Kü­lön­le­ges tex­to­ló­gi­ai kér­dé­sek nem ve­tőd­tek fel: a ha­gya­ték há­nya­tott sor­sa el­le­né­re a re­gény­nek nin­cse­nek szö­veg­va­ri­án­sai, négy azo­nos szö­ve­gű gép­irat­ban ma­radt fenn. A hosszabb gép­irat a szö­veg meg­rö­vi­dí­té­sé­nek szán­dé­ká­ra uta­ló ce­ru­za­be­jegy­zé­se­ket tar­tal­maz, az ezek fi­gye­lem­be­vé­te­lé­vel elő­ál­ló vál­to­za­tot a szö­veg­kor­pusz köz­re­adó­ja a kül­föl­dön meg­je­lent for­dí­tá­sok egyik alap­szö­ve­gé­nek tart­ja. A rö­vi­debb gép­ira­tok egyi­ke hiányos.

Rab elő­sze­re­tet­tel dol­goz fel sze­mé­lye­sen meg­ta­pasz­talt ese­mé­nye­ket, fő­hő­sei mély lé­lek­ta­ni áb­rá­zo­lá­sán és lel­ki fej­lő­dé­sén ke­resz­tül ref­lek­tál kora tár­sa­dal­má­nak eti­kai és mo­rá­lis kér­dé­se­i­re. A szer­ző a re­gény írá­sa­kor a Ke­le­ti Fő­csa­tor­na épít­ke­zé­sén dol­go­zott föld­mé­rő­ként, majd geo­dé­zi­ai tech­ni­kus­ként és bri­gád­ve­ze­tő­ként. A mun­ká­la­tok so­rán ta­lál­ko­zott a rend­szer el­len­sé­ge­i­nek nyil­vá­ní­tott, ki­te­le­pí­tett nők­kel és fér­fi­ak­kal. Mind­ez ak­ko­ra ha­tást gya­ko­rolt rá, hogy re­gé­nye té­má­já­ul vá­lasz­tot­ta az 1950–1951-ben Bu­da­pest­ről fal­vak­ra és ta­nyák­ra ki­te­le­pí­tett em­be­rek éle­tét. Rab az 1958-ban kez­dő­dő fran­cia­or­szá­gi emig­rá­ci­ó­já­ba ma­gá­val vit­te re­gé­nyét más ki­adat­lan mű­ve­i­vel együtt. A re­gény elő­ször 1959-ben, Pá­rizs­ban, erő­sen le­rö­vi­dít­ve je­lent meg Voyage dans le bleu, va­la­mi­vel tel­je­sebb vál­to­zat­ban 1960-ban Lon­don­ban és New York­ban Journey into the Blue cím­mel, majd né­met (Fahrt ins Blau) és hol­land kiadásban.

A nyom­ta­tás­ban most meg­je­lent ma­gyar nyel­vű szö­veg há­rom nem egyen­lő ter­je­del­mű rész­ből áll: az első rész bu­da­pes­ti, ki­te­le­pí­tés előt­ti ese­mé­nye­ket be­szél el; a má­so­dik a de­por­tá­lás hely­szí­nén, Ti­sza­pó­cson ját­szó­dik; a har­ma­dik a fő­hős ha­lá­lá­val vég­ző­dő tör­té­né­se­ket írja meg. Rab az öt­ven­nyolc éves Ba­lázs Ákos, ko­ráb­bi kor­mány­fő­ta­ná­csos szem­szö­gé­ből tár­ja elénk a ki­te­le­pí­tet­tek sor­sát. A fő­hős 1951 nya­rán a ki­te­le­pí­té­si ha­tá­ro­za­tá­ra vár. A nagy múl­tú aba­új­ké­ri föld­bir­to­kos csa­lád­ból szár­ma­zó Ba­lázs jól tud­ja, hogy „a bü­rok­rá­cia ege­i­ben meg­ír­ták élet­raj­zát és jel­lem­raj­zát”. (8) A ha­tá­ro­zat­ra vár­va fel­idé­ződ­nek el­ron­tott éle­te leg­fon­to­sabb ese­mé­nyei: a sze­rel­mi kap­cso­la­ta Te­réz­zel Men­ton­ban, a rö­vid ide­ig tar­tó há­zas­sá­ga és az az­óta el­telt hosszú évek, ame­lyek so­rán el­ide­ge­ne­dett az őt kö­rül­ve­vő vi­lág­tól, csak hű­sé­ges spá­ni­el­jét, Adol­fot ké­pes el­vi­sel­ni maga mel­lett. A re­gény vissza­té­rő mo­tí­vu­ma Men­ton és az ott át­élt sze­rel­mi tör­té­net­re való vissza­em­lé­ke­zés, ame­lyet Rab meg­írt a Men­tont aján­la­nám (1938) című regényében.

A fő­hőst a Sza­bolcs me­gyei Ti­sza­pócs­ra de­por­tál­ják kö­zel száz­öt­ven sors­tár­sá­val együtt. Van kö­zöt­tük Mes­ter ut­cai ipa­ros, épp­úgy, mint aka­dé­mi­kus pro­fesszor. Már a ki­te­le­pí­tet­tek Ohat-Pusztakócs vas­út­ál­lo­más­ra való ér­ke­zé­se­kor olyan mo­rá­lis kér­dés elé ál­lít­ja a fő­hő­se­it Rab, amely vissza­té­rő ele­me mű­ve­i­nek: va­jon fontosabb‑e a tár­sa­dal­mi osz­tá­lyo­kon be­lül el­sa­já­tí­tott „tar­tás”, mint a sa­ját ma­gu­kon vagy má­so­kon való ha­té­kony se­gí­tés? A de­por­tál­ta­kat az ál­lo­má­son nem vár­ja sen­ki, hir­te­len vi­har tá­mad és öm­le­ni kezd az eső. A ki­te­le­pí­tet­tek fej­veszt­ve me­ne­kül­nek, van­nak, akik az ál­lo­más vá­ró­ter­mé­be zsú­fo­lód­nak be, akik pe­dig már nem fér­nek oda, azok az ál­lo­más előtt he­ve­rő be­ton­csö­vek­ben búj­nak el. Ba­lázs Ákos mind­ezt szé­gyen­le­tes­nek és mél­tat­lan­nak tart­ja, ezért az ál­lo­más fa­lá­nak dől­ve, tel­je­sen át­áz­va vé­sze­li át a vi­hart. A Ti­sza­pó­cson el­töl­tött kö­zel egy év alap­ja­i­ban vál­toz­tat­ja meg sze­mé­lyi­sé­gét. Az egy­más­ra utalt­ság, az új po­li­ti­kai rend­szer em­be­re­i­vel szem­be­ni ki­szol­gál­ta­tott­ság a sors­tár­sa­i­nak ne­héz­sé­gei irán­ti fo­gé­kony­sá­got és a ja­vuk­ra való ten­ni aka­rás igé­nyét ala­kít­ja ki ben­ne, ami meg­mu­tat­ko­zik a re­gény har­ma­dik ré­szé­ben, ami­kor el­me­ne­kül­het­ne a ti­sza­pó­csi föl­di po­kol­ból, azon­ban a tár­sa­i­ra való te­kin­tet­tel nem te­szi, és ez vé­gül a ha­lá­lá­hoz vezet.

Rab szem­lé­le­te­sen áb­rá­zol­ja a rend­szer ki­szol­gá­ló­it és a ki­te­le­pí­tet­tek­kel szem­be­ni vissza­élé­se­i­ket. Ti­sza­pó­cson a ren­dít­he­tet­len párt­aka­ra­tot a já­rá­si ta­nács el­nök­nő­je, Ba­csó­né Emí­lia tes­te­sí­ti meg, aki­től még a he­lyi­ek és a be­osz­tott­jai is ret­teg­nek. Egy egy­kor apá­cák lak­ta szür­ke épü­let­ből oszt­ja dik­tá­tu­ma­it. Mér­he­tet­len in­du­la­tot táp­lál az elő­ző kor­szak ural­ko­dó osz­tá­lyá­val szem­ben. Fel­tét­len hű­ség­gel szol­gál­ja az új po­li­ti­kai rend­szert, ami le­he­tő­vé tet­te fel­emel­ke­dé­sét. An­nak előt­te cse­léd­ként dol­go­zott egy gró­fi csa­lád­ban, de mi­u­tán ki­de­rült, hogy ál­la­po­tos a csa­lád egyik ba­rát­já­tól, az öreg Lu­dovi­ka gróf­né ki­dob­ta az ut­cá­ra. A kom­mu­nis­ta ha­ta­lom­át­vé­tel­kor a fér­jét, Ba­csót le­lőt­ték, és ki­öl­he­tet­len gya­nú él ben­ne, hogy fia ha­lá­lá­ért is a ko­ráb­bi re­zsim a fe­le­lős. Min­den va­lós és vélt sé­rel­mét a Ti­sza­pócs­ra ki­te­le­pí­tet­te­ken ve­ze­ti le, aki­ket fo­lya­ma­to­san meg­aláz, em­ber­te­len kö­rül­mé­nyek kö­zött, ólak­ban kény­sze­rít élni, és  aki­ket éhez­tet is. Az új rend­szer ti­sza­pó­csi ki­szol­gá­lói kö­zül min­den­ki rej­te­get va­la­mit, Ba­csó­né a Lu­dovi­ka gróf­né­tól lo­pott ér­té­kes köny­vet; ez a tit­ka tart­ja hosszú ide­ig élet­ben a régi köny­vek szak­ér­tő­jé­nek tar­tott Ba­lázs Ákost is.

Összeg­zé­sül el­mond­ha­tó, hogy a min­de­nek­előtt a re­fe­ren­ci­á­lis áb­rá­zo­lás­mód­ban ér­de­kelt Rab nem újí­tot­ta meg mun­kás­sá­gá­val a re­gény­iro­da­lom nar­ra­tív esz­köz­tá­rát, azon­ban az Uta­zás az is­me­ret­len­be című mű­vé­vel is­mert­sé­get szer­zett kül­föl­dön és biz­tos meg­él­he­tést. Több nyelv­re le­for­dí­tot­ták és ki­ad­ták mun­ká­ját, ami egy emig­ráns ma­gyar író ki­vé­te­les ered­mé­nyé­nek szá­mí­tott. A nyugat-európai ér­tel­mi­ség szá­má­ra ke­vés le­he­tő­ség adó­dott eb­ben az idő­szak­ban arra, hogy be­pil­lan­tást nyer­jen a szov­jet be­fo­lyás alatt lévő közép- és kelet-európai or­szá­gok mű­kö­dé­sé­be és min­den­nap­ja­i­ba. Rab re­gé­nyei ezt az igényt elé­gí­tet­ték ki, hi­szen re­a­lisz­ti­kus be­mu­ta­tá­sát ad­ják a vas­füg­gö­nyön túli, el­foj­tott élet­nek és az 1950–1951-es ma­gyar­or­szá­gi ese­mé­nyek­nek. A re­gény fik­tív hely­szí­nek­kel és sze­rep­lők­kel, de egy pa­ra­bo­la hi­te­les­sé­gé­vel szá­mol be a tör­té­ne­ti va­ló­ság­ról és a meg­nyo­mo­rí­tott tár­sa­da­lom éle­té­ről. A he­lye nem­igen je­löl­he­tő ki Or­well vagy Ko­est­ler kö­ze­lé­ben, ha­tás­tör­té­ne­tét in­kább a po­li­ti­kai eg­zo­ti­kum irán­ti po­pu­lá­ris ér­dek­lő­dést ki­elé­gí­tő egy­ko­rú iro­dal­mi és fil­mes ma­inst­ream ha­tá­roz­ta meg. Ma el­ső­sor­ban iro­dal­mi fo­lya­ma­tok tör­té­ne­ti do­ku­men­tu­má­nak tekinthető.

Summary

Gusz­táv Rab was an emi­nent writer in Hun­gary bet­ween 1922 and 1949. Af­ter 1949, as he did not sup­port the new po­li­ti­cal sys­tem of “sta­lin­ism”, he was not al­lo­wed to print any of his works in Hun­gary. His no­vel Uta­zás az is­me­ret­len­be (Journey into the Blue) was pub­lis­hed ab­road, in ot­her lan­gu­a­ges (French, Eng­lish, and Ger­man). The aim of Rab’s no­vel was to descri­be the life of tho­se people who had been pro­no­un­ced the ene­mi­es of the po­li­ti­cal sys­tem and de­por­ted to a small vil­lage. The writer had to le­ave Hun­gary in 1958 and died in Dre­ux in 1963. Rab’s papers came back to Bu­da­pest in 2013, and it was in 2019 that Anna Tüs­kés edi­ted and pub­lis­hed the Hun­ga­ri­an text of Rab’s Uta­zás az is­me­ret­len­be for the first time.

Tagged 20. század, emigráns irodalom, Franciaország, menekült, sztálinizmus