recenzió
Rab Gusztáv. Utazás az ismeretlenbe. Kiad., utószó Tüskés Anna. Budapest: Bölcsészettudományi Kutatóközpont, 2019.
A magyar irodalomtörténet mostanáig Rab Gusztáv (1901–1963) munkásságának első szakaszára, a második világháború végéig tartó időszakra látott rá valamelyest. Regényíróként 1922-től kezdve teljesedett ki, a Nyugatnak is visszatérő szerzője volt, akiről Schöpflin Aladár és Kardos László jelentetett meg ugyanott egy-egy műkritikát. Nem nagyon hízelgőeket.
Schöpflin (1924-ben) mint egy új nemzedék, ti. a közelmúlt történelmi kataklizmájának megalázottjait (a szibériai hadifoglyokat) regénybe emelő, tehetséges, de még nem kiforrott írójaként veregette vállon, de még ezért is megkapta aztán a magáét ugyanazon év nyarán Gyergyai Alberttől, aki szerint Schöpflin csak a társadalmi téttel bíró narráció értékeinek felismerésére (és megteremtésére) képes, nem a koron és társadalmon kívüli, időtlen létbe vetettség irodalmi érzékel(tet)ésére. Kardos László pedig (1938-ban) már csak olyan iparos mestert látott Rabban, akinek egyetlen érdeme, hogy sokat csiszolt az általa alkalmazásba vett, ám nem magasirodalmi tárgyú és tétű ábrázolásmód eszközrendszerén. Az olvasóközönség körében az 1940-ben megjelent Belvedere című regényével aratta a legnagyobb sikert. A háborút követően nem állt az új politikai rendszer mellé, ezért 1949-től hallgatásra ítélték, és mellőzték az irodalmi életben. Franciaországba való kitelepülését (1958) követően csak külföldön adták ki műveit francia, angol és német nyelven. Idehaza elfeledett író lett, aki a magyar irodalomtörténet hazai szintézisének csakis a határon túli irodalmat áttekintő kötetében (1982), ott is egyetlen jelentéktelen mondattal szerepelt. 1984-ben Czigány Lóránt angol nyelvű magyar irodalomtörténete egy bekezdést szentelt neki. Azóta sem lehetett sok mindenről beszámolni az író megismerését és megismertetését illetően: egészen a közelmúltig – Tüskés Anna áttörést jelentő közleményeiig – mindössze Major Zoltán közölt a Polisz folyóiratban 2009-ben és 2012-ben két rövid tanulmányt Rab Gusztávról. Míg az egyik az írói törekvés igényességét tekintve esetleg igazolhatóan, az irodalmi alkotás minőségét illetően azonban talán indokolatlan jóindulattal a „magyar Flaubert” minősítéssel méltatta, a másik – a korábbi, Nyugat-beli megítélés egyik vonulatával összhangban – a „kegyetlen” nemzeti sorskérdések ábrázolásában vállalt szerepét hangsúlyozta.
Rab iratai 2013-ban kerültek Budapestre, a Petőfi Irodalmi Múzeumba. A levelezésből, továbbá novella- és regénykéziratokból álló hagyatékot az Irodalomtudományi Intézet munkatársa, Tüskés Anna tárta fel, bocsátotta közre és az „…en-nemzetem külhoni híre-sorsa”: Fejezetek a 20. századi francia–magyar irodalmi kapcsolatok történetéből című könyvének egy fejezetében dolgozta fel. Rab Gusztáv Magyarországon befejezett, azonban témája miatt nyomtatásban meg nem jelentethetett Utazás az ismeretlenbe című regényének teljes változata is az ő munkálkodásának köszönhetően került kiadásra először magyar nyelven 2019-ben. Különleges textológiai kérdések nem vetődtek fel: a hagyaték hányatott sorsa ellenére a regénynek nincsenek szövegvariánsai, négy azonos szövegű gépiratban maradt fenn. A hosszabb gépirat a szöveg megrövidítésének szándékára utaló ceruzabejegyzéseket tartalmaz, az ezek figyelembevételével előálló változatot a szövegkorpusz közreadója a külföldön megjelent fordítások egyik alapszövegének tartja. A rövidebb gépiratok egyike hiányos.
Rab előszeretettel dolgoz fel személyesen megtapasztalt eseményeket, főhősei mély lélektani ábrázolásán és lelki fejlődésén keresztül reflektál kora társadalmának etikai és morális kérdéseire. A szerző a regény írásakor a Keleti Főcsatorna építkezésén dolgozott földmérőként, majd geodéziai technikusként és brigádvezetőként. A munkálatok során találkozott a rendszer ellenségeinek nyilvánított, kitelepített nőkkel és férfiakkal. Mindez akkora hatást gyakorolt rá, hogy regénye témájául választotta az 1950–1951-ben Budapestről falvakra és tanyákra kitelepített emberek életét. Rab az 1958-ban kezdődő franciaországi emigrációjába magával vitte regényét más kiadatlan műveivel együtt. A regény először 1959-ben, Párizsban, erősen lerövidítve jelent meg Voyage dans le bleu, valamivel teljesebb változatban 1960-ban Londonban és New Yorkban Journey into the Blue címmel, majd német (Fahrt ins Blau) és holland kiadásban.
A nyomtatásban most megjelent magyar nyelvű szöveg három nem egyenlő terjedelmű részből áll: az első rész budapesti, kitelepítés előtti eseményeket beszél el; a második a deportálás helyszínén, Tiszapócson játszódik; a harmadik a főhős halálával végződő történéseket írja meg. Rab az ötvennyolc éves Balázs Ákos, korábbi kormányfőtanácsos szemszögéből tárja elénk a kitelepítettek sorsát. A főhős 1951 nyarán a kitelepítési határozatára vár. A nagy múltú abaújkéri földbirtokos családból származó Balázs jól tudja, hogy „a bürokrácia egeiben megírták életrajzát és jellemrajzát”. (8) A határozatra várva felidéződnek elrontott élete legfontosabb eseményei: a szerelmi kapcsolata Terézzel Mentonban, a rövid ideig tartó házassága és az azóta eltelt hosszú évek, amelyek során elidegenedett az őt körülvevő világtól, csak hűséges spánieljét, Adolfot képes elviselni maga mellett. A regény visszatérő motívuma Menton és az ott átélt szerelmi történetre való visszaemlékezés, amelyet Rab megírt a Mentont ajánlanám (1938) című regényében.
A főhőst a Szabolcs megyei Tiszapócsra deportálják közel százötven sorstársával együtt. Van közöttük Mester utcai iparos, éppúgy, mint akadémikus professzor. Már a kitelepítettek Ohat-Pusztakócs vasútállomásra való érkezésekor olyan morális kérdés elé állítja a főhőseit Rab, amely visszatérő eleme műveinek: vajon fontosabb-e a társadalmi osztályokon belül elsajátított „tartás”, mint a saját magukon vagy másokon való hatékony segítés? A deportáltakat az állomáson nem várja senki, hirtelen vihar támad és ömleni kezd az eső. A kitelepítettek fejvesztve menekülnek, vannak, akik az állomás várótermébe zsúfolódnak be, akik pedig már nem férnek oda, azok az állomás előtt heverő betoncsövekben bújnak el. Balázs Ákos mindezt szégyenletesnek és méltatlannak tartja, ezért az állomás falának dőlve, teljesen átázva vészeli át a vihart. A Tiszapócson eltöltött közel egy év alapjaiban változtatja meg személyiségét. Az egymásra utaltság, az új politikai rendszer embereivel szembeni kiszolgáltatottság a sorstársainak nehézségei iránti fogékonyságot és a javukra való tenni akarás igényét alakítja ki benne, ami megmutatkozik a regény harmadik részében, amikor elmenekülhetne a tiszapócsi földi pokolból, azonban a társaira való tekintettel nem teszi, és ez végül a halálához vezet.
Rab szemléletesen ábrázolja a rendszer kiszolgálóit és a kitelepítettekkel szembeni visszaéléseiket. Tiszapócson a rendíthetetlen pártakaratot a járási tanács elnöknője, Bacsóné Emília testesíti meg, akitől még a helyiek és a beosztottjai is rettegnek. Egy egykor apácák lakta szürke épületből osztja diktátumait. Mérhetetlen indulatot táplál az előző korszak uralkodó osztályával szemben. Feltétlen hűséggel szolgálja az új politikai rendszert, ami lehetővé tette felemelkedését. Annak előtte cselédként dolgozott egy grófi családban, de miután kiderült, hogy állapotos a család egyik barátjától, az öreg Ludovika grófné kidobta az utcára. A kommunista hatalomátvételkor a férjét, Bacsót lelőtték, és kiölhetetlen gyanú él benne, hogy fia haláláért is a korábbi rezsim a felelős. Minden valós és vélt sérelmét a Tiszapócsra kitelepítetteken vezeti le, akiket folyamatosan megaláz, embertelen körülmények között, ólakban kényszerít élni, és akiket éheztet is. Az új rendszer tiszapócsi kiszolgálói közül mindenki rejteget valamit, Bacsóné a Ludovika grófnétól lopott értékes könyvet; ez a titka tartja hosszú ideig életben a régi könyvek szakértőjének tartott Balázs Ákost is.
Összegzésül elmondható, hogy a mindenekelőtt a referenciális ábrázolásmódban érdekelt Rab nem újította meg munkásságával a regényirodalom narratív eszköztárát, azonban az Utazás az ismeretlenbe című művével ismertséget szerzett külföldön és biztos megélhetést. Több nyelvre lefordították és kiadták munkáját, ami egy emigráns magyar író kivételes eredményének számított. A nyugat-európai értelmiség számára kevés lehetőség adódott ebben az időszakban arra, hogy bepillantást nyerjen a szovjet befolyás alatt lévő közép- és kelet-európai országok működésébe és mindennapjaiba. Rab regényei ezt az igényt elégítették ki, hiszen realisztikus bemutatását adják a vasfüggönyön túli, elfojtott életnek és az 1950–1951-es magyarországi eseményeknek. A regény fiktív helyszínekkel és szereplőkkel, de egy parabola hitelességével számol be a történeti valóságról és a megnyomorított társadalom életéről. A helye nemigen jelölhető ki Orwell vagy Koestler közelében, hatástörténetét inkább a politikai egzotikum iránti populáris érdeklődést kielégítő egykorú irodalmi és filmes mainstream határozta meg. Ma elsősorban irodalmi folyamatok történeti dokumentumának tekinthető.
Summary
Gusztáv Rab was an eminent writer in Hungary between 1922 and 1949. After 1949, as he did not support the new political system of “stalinism”, he was not allowed to print any of his works in Hungary. His novel Utazás az ismeretlenbe (Journey into the Blue) was published abroad, in other languages (French, English, and German). The aim of Rab’s novel was to describe the life of those people who had been pronounced the enemies of the political system and deported to a small village. The writer had to leave Hungary in 1958 and died in Dreux in 1963. Rab’s papers came back to Budapest in 2013, and it was in 2019 that Anna Tüskés edited and published the Hungarian text of Rab’s Utazás az ismeretlenbe for the first time.
Tartalom [+]
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.