recenzió

Láng Be­ne­dek, Tit­kos­írás a kora új­ko­ri Ma­gyar­or­szá­gon, Bu­da­pest, Ba­las­si, 2015.

Böl­csé­szek­ként sok­szor arra kény­sze­rü­lünk, hogy ku­ta­tá­si tár­gyun­kat olyan kon­tex­tus­ban igye­kez­zünk tá­lal­ni, hogy az a szé­le­sebb kö­zön­ség és/vagy a na­gyobb tőke fö­lött ope­rá­ló piac felé is el­ad­ha­tó le­gyen. A ku­ta­tó nyel­vészt az ér­dek­li, hogy ké­pe­zünk han­got, ho­gyan mon­dunk ki tel­jes mon­da­to­kat, és az­tán ho­gyan tör­té­nik a hal­lott szö­veg per­cep­ci­ó­ja, ám könnyen be­lát­ha­tó, hogy ered­mé­nye­i­re akár a ha­dá­szat, a ha­di­ipar is vevő le­het. A lit­te­raevel fog­lal­ko­zók egy ki­csit ne­he­zebb hely­zet­ben van­nak, por­té­ká­juk ne­he­zeb­ben ad­ha­tó el. Ám úgy tű­nik, Láng Be­ne­dek azon ke­ve­sek egyi­ke, aki si­ke­re­sen kap­csol­ja össze a régi szö­ve­ge­ket a ka­to­nai kód­fej­tés­sel: a kö­zös met­szet a kriptográfia.

Láng Be­ne­dek leg­újabb mo­nog­rá­fi­á­ja hi­ány­pót­ló mű nem csu­pán a krip­to­ló­gia tör­té­ne­té­nek ku­ta­tói szá­má­ra, ha­nem egy­út­tal fon­tos művelődés- és tár­sa­da­lom­tör­té­ne­ti ér­te­ke­zé­sek ki­in­du­ló pont­ját is ké­pez­he­ti. A szer­ző évek óta el­mé­lyül­ten fog­lal­ko­zik a tit­kos­írás­sal: 2011-ben je­lent meg a Rohonci-kódról szer­zett mo­nog­rá­fi­á­ja, s a most tár­gya­lan­dó kö­tet­hez is már hosszú évek óta vég­zi a gyűj­tést; rá­adá­sul úgy tű­nik, to­váb­bi ter­vei van­nak a té­mát il­le­tő­en: a je­len kö­tet for­rá­sa­it al­ko­tó kor­puszt és an­nak gyűj­tő­kö­rét sze­ret­né bő­ví­te­ni egész Európára.

A cím­ben tit­kos­írás sze­re­pel, mely ma­gya­rul nem ké­pes vissza­ad­ni, mi­lyen komp­lex tu­do­mány­te­rü­let­ről van szó. A krip­to­ló­gia, azaz a tit­kos­írás tu­do­má­nya ugyan­is már ele­ve ma­gá­ban fog­lal­ja a tit­kos­írás te­vé­keny­sé­gét, te­hát ma­gát a kó­do­lást, il­let­ve a kód­fej­tést, a de­kó­do­lást is. Láng a be­ve­ze­tő­ben rá­mu­tat arra is, hogy ér­de­mes kü­lön­vá­lasz­ta­ni a tit­kot (sec­ret) és ma­gát a tit­ko­ló­zás te­vé­keny­sé­gét (sec­recy), aho­gyan együtt és külön-külön is vizs­gá­lat tár­gyát ké­pez­he­tik a tit­kos­írá­sok tar­tal­mi ele­mei és tár­sa­dal­mi be­ágya­zott­sá­ga (12). Láng szí­ve­sen értelmez/elemez an­gol ter­mi­nu­sok­kal és hasz­nál an­gol pél­dá­kat, ami egy­részt a tu­do­mány­te­rü­let nyel­vé­vel is ma­gya­ráz­ha­tó, és mint ilyen tel­jes mér­ték­ben he­lye­se­len­dő, azon­ban bi­zo­nyos ese­tek­ben ér­de­mes lett vol­na job­ban fi­gye­lem­be ven­ni, hogy a vizs­gált kor­pusz el­ső­sor­ban ma­gyar, la­tin, fran­cia és né­met nyel­vű, így az e nyel­vek bár­me­lyi­kén el­ér­he­tő ter­mi­nus tech­ni­cu­sok hasz­ná­la­ta oly­kor ta­lán sze­ren­csé­sebb lett volna.

A kö­tet a kö­vet­ke­ző­kép­pen tár­gyal­ja a tit­kos­írás el­mé­le­tét és tör­té­ne­tét: a ku­ta­tás főbb kér­dé­se­i­nek fel­vá­zo­lá­sa után egy rö­vid el­mé­le­ti és gya­kor­la­ti be­ve­ze­tés kö­vet­ke­zik a nyugat-európai rejt­je­le­zés­ről (25–41). Itt a szer­ző fel­hív­ja a fi­gyel­met arra, hogy ez a fe­je­zet a ko­ráb­bi mo­nog­rá­fi­á­ja egyik fe­je­ze­té­nek bő­ví­tett, to­vább­fej­lesz­tett vál­to­za­ta. Láng rö­vi­den is­mer­te­ti a mo­no­al­fa­be­ti­kus, po­li­al­fa­be­ti­kus és ho­mo­fo­ni­kus rejt­je­le­zé­sek alap­ve­tő je­gye­it: ho­gyan ala­kul­nak a kul­csok és ko­mo­lyabb tit­kos­írás­táb­lák, mennyi­re könnyen ol­vas­ha­tó, így ke­vés­sé biz­ton­sá­gos né­me­lyik el­já­rás, és ho­gyan le­het kü­lön­fé­le trük­kök­kel gya­kor­la­ti­lag szin­te fel­tör­he­tet­len­né ten­ni a rejt­je­le­zett írást: pél­dá­nak okért egy be­tűt több ka­rak­ter je­löl­jön, akár szó­ta­go­kat is le­het kó­dol­ni egy-egy ka­rak­ter­rel, de a leg­na­gyobb biz­ton­sá­got az úgy­ne­ve­zett nul­li­tá­sok és a no­menk­la­to­rok hasz­ná­la­tá­val le­het el­ér­ni. Láng ki­vá­ló il­luszt­rá­ci­ók kí­sé­re­té­ben ma­gya­ráz­za el a lé­nye­gi tud­ni­va­ló­kat, e he­lyütt, első kör­ben te­hát nyugat-európai pél­dák se­gít­sé­gé­vel. Az el­mé­le­ti be­ve­ze­tőt a ma­gyar­or­szá­gi for­rás­anyag jel­lem­zé­se, az anyag­gyűj­tés mód­ja­i­nak és hely­szí­ne­i­nek tisz­tá­zá­sa kö­ve­ti. E pon­ton a ko­ráb­ban nyugat-európai for­rá­sok­kal szem­lél­te­tett rejtjel-típusokat Láng ma­gyar­or­szá­gi pél­dá­kon is be­mu­tat­ja: Sza­po­lyai Já­nos, I. Fer­di­nánd vagy II. Rá­kó­czi György táb­lá­ja ré­vén. E he­lyütt kü­lö­nö­sen ér­tel­met és ma­gya­rá­za­tot nyer a kor­pusz idő­be­li ki­vá­lasz­tá­sá­nak oka. A há­rom rész­re sza­kadt Ma­gyar­or­szá­gon ugyan­is a ko­ráb­bi­nál ért­he­tő mó­don na­gyobb sze­re­pet ka­pott a rejt­je­les írás: mind a tö­rök, mind a Habs­burg fenn­ha­tó­ság el­le­né­ben és alatt is sok­szor cél­sze­rű­nek mu­tat­ko­zott el­tit­kol­ni a le­ve­lek tar­tal­mát. Láng egyéb­ként na­gyon he­lye­sen hív­ja fel a fi­gyel­met arra a ke­vés­sé és ne­he­zen ku­tat­ha­tó je­len­ség­re, hogy a le­ve­lek­nek igen gyak­ran csak bi­zo­nyos ré­sze­it rejt­je­lez­ték, hol csak egy-egy szót, hol egy be­kez­dés­nyit; ez el­ső­sor­ban a for­rás­gyűj­tés­nél okoz­ha­tott igen nagy gon­dot (66–73 és 155).

A kö­vet­ke­ző na­gyobb fe­je­zet­ben Láng szép las­san át­tér a tit­kos­írás­nak a tár­sa­da­lom­ban be­töl­tött sze­re­pé­re. A rejt­je­le­zés mű­köd­te­té­se című rész­ben (74–111) a szer­ző sor­ra ve­szi a leg­gya­ko­ribb kó­do­lói je­len­sé­ge­ket (kulcs­meg­osz­tás, kulcs­cse­re stb.) a kor­pusz­ból vett szó­ra­koz­ta­tó idé­ze­tek­kel ér­zé­kel­tet­ve, de be­pil­lan­tást nyer­he­tünk olyan ap­róbb­nak tűnő mo­men­tu­mok­ba is, mint pél­dá­ul hogy mennyi­re fá­rasz­tó­nak íté­lik meg mind a kó­do­lást, mind a de­kó­do­lást a ko­ra­be­li le­vél­írók és cím­zet­tek, vagy hogy mi­lyen hi­bák csúsz­hat­nak be mind­két irány­ból. Szó esik ar­ról is, mi­lyen mód­szer szá­mít el­ma­ra­dott­nak vagy kor­sze­rű­nek a kora új­kor­ban, s hogy nem elég fej­lett mód­szert al­kal­maz­ni: ma­gá­nak az al­kal­ma­zó­nak kell tisz­tá­ban len­nie az­zal, ho­gyan bo­nyo­lít­sa vagy könnyít­se a kó­do­lást üze­ne­té­nek tit­kos­sá­ga függ­vé­nyé­ben. Az utol­só két na­gyobb fe­je­zet­ben (A tu­dás­át­adás út­jai [112–128] és A tit­ko­ló­zás te­rei [129–179]) a tit­kos­írás hasz­ná­la­tá­nak oka­it, cél­ja­it, szű­kebb és tá­gabb ér­te­lem­ben vett te­re­it is­mer­he­ti meg az ol­va­só. Evi­dens­nek tű­nik, hogy a krip­tog­rá­fia ké­zi­köny­vei let­tek vol­na a tu­do­mány el­sőd­le­ges köz­ve­tí­tői, a vizs­gá­lat azon­ban ezt nem erő­sí­tet­te meg: ha volt is titkosírás-kézikönyv egy-egy rejt­je­le­sen író szer­zőnk könyv­tá­rá­ban, azt ki­mu­tat­ha­tó­an nem hasz­nál­ta, vi­szont so­kan ír­tak úgy kó­dolt szö­ve­ge­ket, hogy nem járt a ke­zük­ben egyik alap­ve­tő krip­tog­rá­fi­ai ké­zi­könyv sem. Láng azért rö­vi­den szám­ba ve­szi a kor­szak hí­re­sebb ké­zi­köny­ve­it (min­de­nek­előtt Atha­na­si­us Kircher mun­ká­ját), ám óva­to­san utal rá, hogy min­den bi­zonnyal na­gyobb sze­re­pe volt a sze­mé­lyes tu­dás­át­adá­si for­mák­nak, mint a köny­vek­ből eltanulhatónak.

A tit­ko­ló­zás te­re­i­ről szól­va a szer­ző egy igen szé­les pa­let­tán mu­tat­ja be, hol és mi­ért al­kal­maz­tak rejt­je­le­zést: ké­zen­fek­vő és el­sőd­le­ges fon­tos­ság­gal bír a po­li­ti­ka tere, így a kém­ke­dés és a ka­to­nai mű­ve­le­tek so­rán min­den bi­zonnyal szük­ség volt a krip­tog­rá­fia hasz­ná­la­tá­ra, azon­ban nem ez az egyet­len te­rü­let, ahon­nan for­rá­sok­kal ren­del­ke­zünk. A ma­gán­élet szín­te­rei sok­szor ugyan­így rejt­ve kí­ván­nak ma­rad­ni a kül­ső pil­lan­tá­sok elől: ava­tat­lan ol­va­só ne ért­hes­se meg a sze­rel­mi, há­zas­tár­si vagy ba­rá­ti tit­ko­kat. Ugyan­ez­zel össze­füg­gés­ben hív­ja fel a fi­gyel­met Láng arra, hogy az el­rej­tett in­for­má­ció a le­ve­lek­ben „gyak­ran nem a sec­recy (ti­tok), ha­nem a pri­vacy (jobb hí­ján: ma­gán­szfé­ra) te­rü­le­té­re tar­to­zik” (12), s mint ilyen egy má­sik mű­faj, má­sik for­rás­cso­port: a nap­ló gya­ko­ri ve­le­já­ró­ja. Hal­ler Gá­bor és Sza­nisz­ló Zsig­mond nap­ló­i­nak rejt­je­le­zett ré­szei több­nyi­re sze­xu­á­lis meg­jegy­zést, ká­rom­ko­dást vagy leg­alább­is er­köl­csi­leg ki­fo­gá­sol­ha­tó dol­go­kat tar­tal­maz­nak. De nem­csak e té­ren van mit el­tit­kol­ni a ma­gán­élet­ben: tu­do­má­nyos kö­rök­ben még nem bi­zo­nyí­tott fel­fe­de­zé­sek­ről ír­nak rejt­je­lez­ve, a ve­gyé­szet és al­kí­mia te­re­pén kü­lö­nö­sen igaz ez. És ter­mé­sze­te­sen a má­gia és a val­lás te­rü­le­te is épp elég­gé ér­zé­keny, tit­kol­ni­va­ló, sok­szor éle­tet ment egy-egy kó­do­lás, ha meg­gon­dol­juk, hogy mi­lyen val­lá­si és fe­le­ke­zet­be­li vi­ták és ül­dö­zé­sek zaj­lot­tak eb­ben a kor­szak­ban. A val­lás kap­csán a szer­ző ér­te­lem­sze­rű­en ki­tér egyik ked­venc té­má­já­ra: a Ro­hon­ci kó­dex­re, mi­vel a leg­fris­sebb ku­ta­tá­si ered­mé­nyek sze­rint „min­den okunk meg­van, hogy val­lá­sos szö­ve­get, al­ter­na­tív evan­gé­li­u­mot, bib­li­ai szö­ve­gek pa­ra­frá­zi­sát vagy imá­kat ke­res­sünk ben­ne” (178). Meg­nyug­ta­tó vá­laszt és meg­ol­dást azon­ban itt sem si­ke­rül még ta­lál­ni a so­ka­kat oly rég­óta fog­lal­koz­ta­tó kér­dés­re: mi­lyen nyelv a Rohonci-kód? A kö­tet egy nyi­tott kér­dés­sel zá­rul te­hát, ami egy­részt ki­csit sze­ren­csét­len re­to­ri­kai meg­ol­dás, más­részt ép­pen ir­ri­tá­ló jel­le­ge mi­att újabb ku­ta­tá­sok­ra sar­kall­ja az ol­va­sót ma­gát is, és nem mel­les­leg őszin­tén jel­zi: még van mit fel­tár­ni, a mun­ka még csak most kezdődött.

Vé­gül, de nem utol­só sor­ban rá­té­rek a kö­tet utol­só, ám vé­le­mé­nyem sze­rint ta­lán leg­fon­to­sabb ré­szé­re: a mel­lék­le­tek­re (Rejt­jel­táb­lák re­per­tó­ri­u­ma [182–232] és A kora új­ko­ri ma­gyar­or­szá­gi tit­ko­sí­tott szö­ve­gek lis­tá­ja [233–331]). Gya­kor­ló (irodalom)történészek jól tud­ják, hogy ami­kor egy kö­tet amúgy mel­lé­ke­sen a füg­ge­lék­ben köz­li a for­rá­sa­i­nak ja­vát, az nem csu­pán il­luszt­rá­ció, ha­nem épp a leg­fon­to­sabb ele­me a kö­tet­nek. A kor­pusz össze­gyűj­té­se, vizs­gá­la­ta és fel­dol­go­zá­sa há­lát­lan fel­adat; az ol­va­só sok­szor nem szí­ve­sen bön­gé­szi a bo­nyo­lult táb­lá­za­to­kat, me­lye­ket a szer­ző fá­rad­sá­gos mun­ká­val ál­lí­tott össze. Ezért az­tán a fő­szö­veg­be ma­gya­rá­za­tok­ként, össze­füg­gé­sek­ként és apró szí­nes tör­té­ne­tek­ként ke­rül­nek apró rész­le­tek be­lő­le, hogy így se­gít­sék az ol­va­sót a for­rá­sok ér­tel­me­zé­sé­ben, kon­tex­tu­a­li­zá­lá­sá­ban. A táb­lá­zat bő­sé­ges, le­nyű­gö­ző, még­is ne­he­zen hasz­nál­ha­tó, mi­vel nem ké­szült hoz­zá név­mu­ta­tó. In­dex ré­vén ta­lán ki­ik­tat­ha­tók let­tek vol­na az is­mét­lő­dő ele­mek is (l. pél­dá­ul C.Put. 01 és C.Petr.01, ugyan­az a for­rás két­szer fel­tűn­tet­ve, [237]). A té­te­lek sor­rend­jét a kro­no­ló­gia adja, ám pél­dá­ul a pon­tat­la­nul da­tált vagy da­tá­lat­lan ele­mek­nél ez sok­szor könnyen fél­re­ve­zet­he­tő le­het. Nyom­ta­tott táb­lá­zat­hoz nem is vol­na ta­lán ér­tel­me név­mu­ta­tót ké­szí­te­ni, a meg­ol­dást nyil­ván­va­ló­an az ad­hat­ja, ha a szer­ző a jö­vő­ben egy on­line adat­bá­zist (nem sta­ti­kus táb­lá­za­tot!) ké­szít több­fé­le ke­re­sé­si mód­dal, me­lyet fo­lya­ma­to­san bő­vít­het mind az újab­ban elő­ke­rült anya­gok­kal, mind a ki­bő­ví­tett kor­pusz elemeivel.

A szerző az MTA BTK Irodalomtudományi Intézetének posztdoktori ösztöndíjasa.
A recenzió az MTA Prémium Posztdoktori Kutatási Program támogatásával készült.

Abstract

Be­ne­dek Láng’s mo­no­gra­ph Cry­to­gra­phy in Early Mo­dern Hun­gary fills gaps in the li­te­ra­tu­re on cryp­to­logy, cul­t­u­ral his­to­ry, and the his­to­ry of so­ci­ety. Láng has been do­ing re­se­arch in cryp­to­gra­phy for a long time and even de­vo­ted his la­test mo­no­gra­ph to this to­pic, exa­mining the Ro­honc Co­dex and the Ro­honc Code. He coll­ec­ted a cons­ide­rab­le amount of cip­he­red re­sour­ces from the late 15th cent­ury to the be­g­in­ning of the 18th cent­ury in Hun­gary, and as­semb­led them into a tab­le as an ap­pen­dix. First, he il­lustra­tes types of cryp­to­gra­phy inc­lu­ding mo­no­alp­ha­be­ti­cal, po­lyalp­ha­be­ti­cal, and ho­mop­ho­nic co­ding, then he expla­ins the Hun­ga­ri­an cor­pus and its idiosync­ra­si­es. The no­velty of his re­se­arch lies in his met­hod of in­terp­ret­ing do­cu­ments in the­ir so­ci­al con­text: How does a co­deb­rea­ker app­ro­ach a text? Why does anyone need to en­co­de texts? What is the aut­hor trying to con­ce­al in cip­hers? Most cas­es are po­li­ti­cal of co­ur­se, but love, re­li­gi­on, and fa­ith are also of­ten hid­den in epist­les and di­a­ri­es. This mo­no­gra­ph is an in­ter­est­ing pro­ject, and we ea­gerly awa­it its continuation.

Tagged kora újkor, művelődéstörténet, titkosírás