recenzió

Láng Be­ne­dek, Tit­kos­írás a kora új­ko­ri Ma­gyar­or­szá­gon, Bu­da­pest, Ba­las­si, 2015.

Böl­csé­szek­ként sok­szor arra kény­sze­rü­lünk, hogy ku­ta­tá­si tár­gyun­kat olyan kon­tex­tus­ban igye­kez­zünk tá­lal­ni, hogy az a szé­le­sebb kö­zön­ség és/vagy a na­gyobb tőke fö­lött ope­rá­ló piac felé is el­ad­ha­tó le­gyen. A ku­ta­tó nyel­vészt az ér­dek­li, hogy ké­pe­zünk han­got, ho­gyan mon­dunk ki tel­jes mon­da­to­kat, és az­tán ho­gyan tör­té­nik a hal­lott szö­veg per­cep­ci­ó­ja, ám könnyen be­lát­ha­tó, hogy ered­mé­nye­i­re akár a ha­dá­szat, a ha­di­ipar is vevő le­het. A lit­te­raevel fog­lal­ko­zók egy ki­csit ne­he­zebb hely­zet­ben van­nak, por­té­ká­juk ne­he­zeb­ben ad­ha­tó el. Ám úgy tű­nik, Láng Be­ne­dek azon ke­ve­sek egyi­ke, aki si­ke­re­sen kap­csol­ja össze a régi szö­ve­ge­ket a ka­to­nai kód­fej­tés­sel: a kö­zös met­szet a krip­tog­rá­fia.
» To­vább a tel­jes szövegre «