Csonki Árpád recenziója Milbacher Róbert új könyvéről

május 25th, 2016 § 0 comments

recenzió

Mil­ba­cher Ró­bert, Bá­bel Ago­rá­ján: Esszék, ta­nul­má­nyok a nem­ze­ti iro­da­lom­ról, Pécs, Pro Pan­no­nia, 2015.

Re­cen­zi­óm­mal egy régi adós­sá­got tör­lesz­tek, ugyan­is pár éve Mil­ba­cher Ró­bert Arany-könyvéről ké­szül­tem kri­ti­kát írni, de rész­ben raj­tam kí­vül álló okok mi­att ez­zel nem ké­szül­tem el (Mil­ba­cher Ró­bert, Arany Já­nos és az em­lé­ke­zet bal­zsa­ma: Az Arany-hagyomány a ma­gyar kul­tu­rá­lis em­lé­ke­zet­ben, Bu­da­pest, Rá­ció Ki­adó, 2009; l. Tö­rök Zsu­zsa re­cen­zi­ó­ját a régi rec.itin.). A ko­ráb­bi könyv­vel kap­cso­la­tos meg nem írt ész­re­vé­te­le­im meg­szo­rí­tá­sok­kal erre a könyv­re is vo­nat­koz­tat­ha­tók, így ta­lán meg­bo­csát­ha­tó e kés­le­ke­dés. Mil­ba­cher me­to­do­ló­gi­a­i­lag, cél­ki­tű­zé­se­i­ben és szó­hasz­ná­la­tá­ban egy­aránt a ko­ráb­bi kö­te­té­ben ki­ta­po­sott ös­vé­nyen ha­lad to­vább: a ma­gyar iro­da­lom ka­no­ni­kus mű­ve­it igyek­szik a meg­szo­kot­tól el­té­rő meg­vi­lá­gí­tás­ban be­mu­tat­ni, mind­ezt pe­dig új kon­tex­tu­sok hoz­zá­ren­de­lé­sé­vel, il­let­ve a mű­vek kon­tex­tu­á­lis és biogra­fi­kus új­ra­al­le­go­ri­zá­lá­sá­val pró­bál­ja elérni.

Mil­ba­cher Ró­bert te­hát arra tesz kí­sér­le­tet, hogy a ma­gyar iro­dal­mi ká­non szent­nek te­kin­tett (I. rész) vagy leg­alább­is ki­tün­te­tett (IIIV. rész) mű­ve­it ér­tel­mez­ze új szem­pon­tok sze­rint. Az első na­gyobb egy­ség a nem­ze­ti iden­ti­tás­for­má­lás ka­no­ni­kus szö­ve­ge­it (Hym­nus, Szó­zat, Nem­ze­ti dal, Nem tud­ha­tom…) és e szö­ve­gek nem­zet­ér­tel­me­zé­sét ve­szi gór­cső alá, és mu­tat rá arra, hogy a ret­ros­pek­tív szem­szög­ből az egész nem­ze­tet rep­re­zen­tál­ni hi­va­tott szö­ve­gek, bár más és más mó­don, de meg is oszt­ják a nem­ze­tet. A kö­tet má­so­dik és har­ma­dik egy­sé­ge egy-egy élet­mű sar­ka­la­tos pont­ja­it ér­tel­me­zi újra. Ez a Vörösmarty-fejezetek ese­té­ben in­kább bi­zo­nyos mű­vek új­ra­kon­tex­tu­a­li­zá­lá­sát je­len­ti, míg Pe­tő­fi ese­té­ben a köl­tői imázs­al­ko­tás né­hány kér­dé­sét (ere­de­ti­ség, nem­ze­ti ho­va­tar­to­zás etc.) vizs­gál­ja fe­lül. Az utol­só rész a 19. szá­zad má­so­dik fe­lé­nek ma­gyar iro­dal­má­ból két fon­tos re­gény­író (Mik­száth és As­bóth) mű­ve­it elem­zi. Mil­ba­cher itt arra kí­ván­csi, hogy e re­gé­nyek mi­lyen mó­don ír­ják le és te­szik prob­le­ma­ti­kus­sá az ál­ta­luk meg­je­le­ní­tett va­ló­sá­got. Re­cen­zi­óm­ban nem té­rek ki az összes fe­je­zet­re rész­le­te­sen, in­kább a szá­mom­ra leg­ins­pi­rá­lóbb­nak tűnő kér­dé­se­ket já­rom kö­rül, vagy­is el­ső­sor­ban a Vörösmarty-életművet érin­tő fe­je­ze­tek­nek szen­te­lek na­gyobb figyelmet.

A könyv egyik leg­iz­gal­ma­sabb ré­sze az Elő­szó fi­lo­ló­gi­ai kér­dé­se­it tag­la­ló, és egy le­het­sé­ges ér­tel­me­zé­sét nyúj­tó két fe­je­zet. Sa­ját elő­íté­le­te­i­met fel­vál­la­lan­dó el kell mon­da­nom, hogy kö­szön­he­tő­en a könyv­ben is idé­zett Mar­tin­kó András-tanulmánynak (Mar­tin­kó And­rás, Vö­rös­mar­ty Mi­hály: Elő­szó = Mi­ért szép? – A ma­gyar líra Cso­ko­na­i­tól Pe­tő­fi­ig, Bu­da­pest, Gon­do­lat, 1975, 349–366.), soha sem vol­tam ké­pes a ver­set va­la­mi­hez írt elő­szóként ol­vas­ni (bár Mar­tin­kó szin­tén a Há­rom rege mel­lett áll ki, de ön­ál­ló­an ér­tel­me­zi a mű­vet). En­nek el­le­né­re még­sem zár­kó­zom el tel­je­sen at­tól az ér­de­kes fi­lo­ló­gi­ai fel­adat­tól, amely a szö­veg meg­ta­lá­lá­sát tűzi ki cél­já­ul. Ugyan­is Vö­rös­mar­ty klasszi­kus mű­fa­ji ne­vel­te­té­sé­ből kö­vet­kez­het­ne, hogy a köl­tő­nek ef­fé­le sza­bály­sze­gés eszé­be sem jut­ha­tott. (109.) Vi­szont ez­zel össz­hang­ban, de egy­ben to­vább gon­dol­va ezt a fel­té­te­le­zést, min­dig is úgy lát­tam, hogy Vö­rös­mar­ty iro­dal­mi mun­kás­sá­gá­nak egyik meg­ha­tá­ro­zó vo­ná­sa, hogy va­ló­ban a klasszi­kus mű­faj­el­mé­let­re tá­masz­ko­dik, ám e me­rev ke­re­tet min­dig szét is feszíti.

Mil­ba­cher meg­győ­ző­en szá­mol­ja föl azt az in­ga­tag fi­lo­ló­gi­ai alap­ra épü­lő, Wal­dap­fel Jó­zsef­től szár­ma­zó el­kép­ze­lést, mi­sze­rint a mű a Há­rom rege elő­sza­va­ként író­dott vol­na 1850–1851 kör­nyé­kén. Amel­lett ér­vel, hogy erre sem­mi­lyen bi­zo­nyí­té­kunk nincs, el­len­ben van­nak olyan nyo­mok, me­lyek arra en­ged­nek kö­vet­kez­tet­ni, hogy a vers a nyé­ki ház fel­újí­tá­sa ide­jén, 1853–1854 kör­nyé­kén szü­let­he­tett. Ezek a bi­zo­nyí­té­kok sem szik­la­szi­lár­dak, a szer­ző maga is csak al­ter­na­tív, a ko­ráb­bi kon­cep­ci­ó­nál va­ló­szí­nűbb el­kép­ze­lés­ként mu­tat­ja be azo­kat. Ami­kor vi­szont az új da­tá­lás­ból le­vont kö­vet­kez­te­té­se­it to­vább­gon­dol­ja, már kis­sé in­go­vá­nyo­sabb ta­laj­ra té­ved. A ver­set a Lear ki­rály for­dí­tá­sá­val, il­let­ve a sok szem­pont­ból ha­son­ló­nak te­kint­he­tő Vén ci­gánnyal ro­ko­nít­ja. Az em­lí­tett szö­ve­gek kö­zött va­ló­ban van­nak mo­ti­vi­kus ha­son­ló­sá­gok. Vi­szont ko­ráb­ban a Há­rom regével és a Szent em­berrel való ro­ko­ní­tást meg­kér­dő­je­lez­ve ép­pen ő mu­ta­tott rá az ef­fé­le kí­sér­le­tek ve­szé­lye­i­re: „vagy­is ta­lán csak annyi bi­zo­nyos mind­ezek­ből, hogy ugyan­az a szer­ző írta mind­hár­mat, ez­zel meg ed­dig is tisz­tá­ban vol­tunk.” (112.) A pusz­tán a nyel­vi ha­son­ló­sá­go­kon ala­pu­ló ha­son­lí­tá­si kí­sér­le­tek min­den­kép­pen csak gon­do­lat­kí­sér­le­tek ma­rad­nak, amíg meg­fe­le­lő fi­lo­ló­gi­ai bi­zo­nyí­té­ko­kat nem ta­lá­lunk a kér­dés tisz­tá­zá­sá­ra. Ma­rad­hat­nak to­váb­bá ké­te­lye­ink Mil­ba­cher azon vég­kö­vet­kez­te­té­sé­vel kap­cso­lat­ban is, mi­sze­rint az Elő­szó a fel­újí­tott Nem­ze­ti Szín­ház­ban 1855-ben be­mu­ta­tott Az ál­do­zat című drá­ma elé író­dott vol­na. Emel­lett két ér­vet hoz a szer­ző: 1. a két mű azo­nos ver­se­lé­se (drá­mai jam­bus); 2. az Elő­szóban em­lí­tett „szét­szag­ga­tott né­pek­nek át­kai” „az em­be­ri­ség há­bo­rús pusz­tu­lá­sá­nak egye­te­mes­sé bő­ví­tett lá­to­má­sát idé­zi föl”, és Vö­rös­mar­ty ezen ver­sé­vel til­ta­ko­zott min­den­fé­le há­bo­rú el­len. (117.) Vagy­is a mű kez­dő­so­ra az épp be­mu­ta­tá­sa előtt álló műre vo­nat­koz­na: a vers szem­be­ál­lít­ja Az ál­do­zat meg­írá­sá­nak bé­kés és bol­dog kor­sza­kát a sza­bad­ság­harc­cal, il­let­ve az ál­ta­lá­no­san ér­tett há­bo­rú­val. Bár a szak­iro­da­lom a szö­veg ke­re­sé­se­kor a ver­se­lés egye­zé­sé­re ál­ta­lá­ban nagy hang­súlyt fek­tet, még­sem va­gyok meg­győ­ződ­ve ar­ról, hogy egy mű ver­ses elő­sza­vá­nak és ma­gá­nak a mű­nek bár­mi­lyen met­ri­kus vi­szony­ban kel­le­ne áll­nia. Más­részt erő­sen kér­dé­ses az is, hogy a Vörösmarty-vers le­írá­sa va­ló­ban egy há­bo­rú­ra utal‑e, vagy in­kább egy min­den né­pet el­pusz­tí­tó ka­taszt­ró­fá­ra. Per­sze – még egy­szer hang­sú­lyo­zom – Mil­ba­cher maga is tisz­tá­ban van vele, hogy kö­vet­kez­te­té­sei in­ga­tag ta­la­jon áll­nak, hi­szen a két szö­ve­get sze­rin­te is csak na­gyon vé­kony szá­lak kö­tik össze.

Mil­ba­cher a kö­vet­ke­ző fe­je­zet­ben két irány­ból pró­bál­ja meg új­ra­kon­tex­tu­a­li­zál­ni Vö­rös­mar­ty ver­sét. Egy­részt Szé­che­nyi Ist­ván A’ Ke­let népe című írá­sa lesz a vers in­ter­tex­tu­sa. Vagy­is a vers fel­ada­ta az, hogy Szé­ché­nyit A’ Ke­let népében sze­rep­lő jós­la­tok meg­va­ló­su­lá­sa utá­ni ön­vád alól úgy ment­se föl, hogy a Széchenyi-mű ké­pe­it föl­hasz­nál­va újra is ér­tel­me­zi eze­ket a jós­la­to­kat. A má­sik erre tá­masz­ko­dó ér­tel­me­zé­si irány sze­rint a vers úgy te­szi ezt, hogy le­szá­mol a tör­té­ne­lem ke­resz­tény te­le­o­lo­gi­kus ér­tel­me­zé­sé­vel, he­lyet­te pe­dig az an­tik világkorszak-elméletre tá­masz­kod­va egy kör­kö­rös, a min­den­fé­le cél­el­vű­sé­get nél­kü­lö­ző, (for­gan­dó) vak sze­ren­cse ha­tal­ma alá ren­de­li az em­be­ri tör­té­ne­lem fo­lyá­sát. A vers apo­ka­lip­ti­kus ké­pei az is­ten­ge­ne­rá­ci­ók kö­zöt­ti har­cot idé­zik eb­ben az ér­tel­me­zői keretben.

Bár Mil­ba­cher tisz­tá­ban van mind­két, egy­más­ra tá­masz­ko­dó ér­tel­me­zé­si irá­nyá­nak gyen­ge pont­ja­i­val, még­is vé­gig­vi­szi azo­kat. Ez az el­já­rás ten­den­ci­ó­zus­nak mond­ha­tó nála, vagy­is soha nem elég­szik meg az­zal, hogy a ka­no­ni­zált szö­ve­gek­hez lu­fi­ként hoz­zá­kö­tött ér­tel­me­zé­se­ket ki­puk­kassza, ha­nem egy­ben min­dig új ér­tel­me­zé­sek­kel igyek­szik azo­kat he­lyet­te­sí­te­ni. Ezek a lu­fik azon­ban – és me­ta­fo­rám itt kép­za­var­rá vá­lik – nem puk­kaszt­ha­tók ki egy­könnyen, amennyi­ben az adott mű re­cep­ci­ó­ján jó ide­je „élős­köd­nek” (ez már Mil­ba­cher ked­velt me­ta­fo­rá­ja). Az el­já­rás bár­mennyi­re szim­pa­ti­kus és iz­gal­mas, még­is meg­van­nak a maga ve­szé­lyei, ahogy maga Mil­ba­cher is el­is­me­ri: „Per­sze nem na­gyon le­het bi­zo­nyí­ta­ni a Széchenyi-mű köz­vet­len ha­tá­sát, vagy­is el­kép­zel­he­tő, hogy vé­let­len egye­zés­ről van szó, azaz egy ko­ra­be­li re­to­ri­kai, sti­lisz­ti­kai to­posz­nak az el­té­rő al­kal­ma­zá­sá­val szem­be­sül­he­tünk, és ez ered­mé­nye­zi a ha­son­ló­sá­got.” (124.) Köz­vet­ve ezt erő­sí­ti Mil­ba­cher azon fel­té­te­le­zé­se is, mi­sze­rint Vö­rös­mar­ty Szé­che­nyi lá­to­má­sa­i­ról több­szö­rös át­té­tel­lel Deák Fe­renc­től ér­te­sül­he­tett. Azt a kér­dést meg­vá­la­szo­lat­la­nul hagy­ja, hogy Vö­rös­mar­ty pon­to­san mi­ről is ér­te­sült, ha ér­te­sült egyáltalán.

A vers ér­tel­me­zé­se, amely Vö­rös­mar­ty tör­té­ne­lem­szem­lé­le­té­nek el­to­ló­dá­sá­ra hív­ja föl a fi­gyel­met, a fi­lo­ló­gi­ai ké­te­lyek el­le­né­re ön­ál­ló­an is meg­áll­ja a he­lyét. Igaz ez an­nak el­le­né­re, hogy er­ről az elem­zés­ről is el­mond­ha­tó, amit Mil­ba­cher fi­lo­ló­gi­ai ja­vas­la­tá­val kap­cso­lat­ban már em­lí­tet­tem: a szer­ző egy új, bár nem előz­mé­nyek nél­kü­li ér­tel­me­zés se­gít­sé­gé­vel igyek­szik le­vál­ta­ni a ko­ráb­bi ér­tel­me­zé­se­ket. Így vá­lik nála a vers az egy­mást vál­tó vi­lág­év­sza­kok és a ti­tá­nok lá­za­dá­sá­nak al­le­gó­ri­á­já­vá. A meg­őszült Föld Ga­i­á­val, míg a bol­dog­ta­lan fiak a lá­za­dó, de el­bu­kó ti­tá­nok­kal vál­nak azo­no­sít­ha­tó­vá. Vi­szont az már két­sé­ges szá­mom­ra, hogy va­ló­ban a ke­resz­tény tör­té­ne­lem­szem­lé­let tel­jes ki­ik­ta­tá­sá­ról van‑e szó, vagy in­kább a két tör­té­ne­lem­szem­lé­let szin­té­zi­sé­ről. A be­kö­vet­ke­ző apo­ka­lip­szis áb­rá­zo­lá­sa sok­kal in­kább ha­son­lít egy ka­taszt­ró­fa al­le­go­ri­kus le­írá­sá­ra, mint az is­ten­ge­ne­rá­ci­ók kö­zöt­ti há­bo­rú­ra. Vagy­is én úgy for­dí­ta­nék egyet az elem­zé­sen, hogy az an­tik mi­to­ló­gia meg­idé­zé­se te­szi le­ír­ha­tó­vá a le­ír­ha­tat­lant egy kör­kö­rös tör­té­ne­lem­fi­lo­zó­fi­ai ke­ret­ben, de a sze­rep­lők és szü­zsék konk­rét meg­fe­lel­te­té­se má­sod­la­gos kér­dés­sé vá­lik. Nem­csak az kér­dé­ses, hogy a kö­vet­ke­ző vi­lág­kor­szak­ban mi­lyen he­lye lesz az em­be­ri­ség­nek, ha­nem az is, hogy ez a vi­lág­kor­szak va­jon va­ló­ban egy újabb cik­lus kezdete‑e. Mil­ba­cher ugyan­is azt fel­té­te­le­zi, hogy Gaia föl­sze­rel­ke­zé­se a női att­ri­bú­tu­mok­kal újra nem­ző­ké­pes­sé te­szi a föl­det, eb­ből pe­dig egye­ne­sen kö­vet­ke­zik az újabb lá­za­dó fiak meg­szü­le­té­se. Ez­zel szem­ben én Mar­tin­kó And­rás­sal ér­tek egyet, aki sze­rint az újra ta­va­szi ru­há­ba öl­tö­ző és pót­ha­jat vevő Föld nem az anya, ha­nem a szaj­ha női sze­re­pé­nek fe­lel­tet­he­tő meg (Mar­tin­kó, i. m., 365.). Ez pe­dig in­kább egy med­dő kor­szak felé ve­zet, ami­ben már Gaia nem fog lá­za­dó fi­a­kat szülni.

A má­so­dik Elő­szó-fe­je­zet Prométheusz-értelmezése ta­lány szá­mom­ra. Bár kap­cso­ló­dik a meg­idé­zett mi­to­ló­gi­ai szü­zsé­hez, a vers­ben még­sincs sem­mi­fé­le uta­lás rá. Mil­ba­cher el­gon­do­lá­sá­ban Pro­mé­the­usz Szé­che­nyi maga len­ne, aki mun­ká­ra ser­ken­tet­te az or­szá­got, hogy ki­emel­je tes­pe­dé­sé­ből, de en­nek kö­vet­kez­mé­nye­ként pusz­tu­lás­ba is ta­szí­tot­ta azt. Az ér­ve­lés, mi­vel se­hogy sem kap­cso­ló­dik a vers­hez, igen­csak ta­u­to­lo­gi­kus­nak mond­ha­tó, an­nak el­le­né­re, hogy ér­te­ni vé­lem a sze­re­pel­te­té­sét. A Prométheusz–Széchenyi pár­hu­zam ugyan­is a Vén ci­gány és az Elő­szó kö­zöt­ti kap­cso­la­tot pró­bál­ja tá­mo­gat­ni. A Vén ci­gány a lá­za­dás hi­á­ba­va­ló­sá­gát vi­szi szín­re a ro­man­ti­ka két leg­fon­to­sabb lá­za­dó mo­tí­vu­má­val: Pro­mét­he­usszal és az El­ve­szett Pa­ra­di­csom bu­kott an­gya­la­i­nak se­gít­sé­gé­vel. A vers ta­nul­sá­ga a lá­za­dás fö­lös­le­ges­sé­gé­nek, a Sors kí­nál­ta vég­zet el­ke­rül­he­tet­len­sé­gé­nek ál­lí­tá­sá­val még in­kább ha­son­la­tos­sá te­szi a köl­te­ményt az Elő­szóhoz. Mil­ba­cher ezt a Vi­lá­gos utá­ni szám­ve­tés­sel hoz­za össze­füg­gés­be, ami­hez hoz­zá­te­het­jük még azt, hogy Vö­rös­mar­tyt a va­lós tör­té­nel­mi hely­ze­ten túl ko­ráb­ban is iz­gat­ta a sza­bad aka­rat, a Sors és ezek­nek a ke­resz­tény vi­lág rend­jé­ben el­fog­lalt sze­re­pe. Elég itt pél­dá­ul a Za­lán fu­tá­sának és A’ Dél­szi­getnek ha­son­ló ké­pe­i­re és prob­lé­ma­föl­ve­té­se­i­re gondolni.

A könyv Petőfi-fejezeteinek nagy eré­nye, hogy min­den eset­ben igyek­szik föl­hív­ni arra a fi­gyel­met, hogy mind a szak­iro­da­lom, mind Pe­tő­fi igye­ke­ze­te da­cá­ra az iro­dal­mi al­ko­tás so­sem lé­tez­het min­den­fé­le kon­tex­tus vagy előz­mény nél­kül. Sőt a „leg­kü­lön­fé­lébb, zse­ni­a­li­tás­hoz kö­tő­dő kép­ze­tek […] köz­ti vá­lo­ga­tás és azok vál­to­ga­tá­sa már ön­ma­gá­ban is arra a szük­ség­sze­rű kul­tu­rá­lis be­ágya­zott­ság­ra utal, amely pe­dig el­len­tét­ben áll az egye­di­ség és össze­ha­son­lít­ha­tat­lan­ság mi­to­lo­gém­á­já­val” (180.), mint azt pél­dá­ul a Nem­ze­ti dalt tár­gya­ló fe­je­zet is ki­fej­ti. Mil­ba­cher a Nem­ze­ti dalt nép­him­nusz­ként ér­tel­me­zi, olyan nép­him­nusz­ként, amely Köl­csey Hym­nusának és Vö­rös­mar­ty Szó­za­tának ma­gyar­ság­ké­pét ér­tel­me­zi át. Míg Köl­csey műve Mil­ba­cher el­gon­do­lá­sá­ban a nem­ze­tet el­ső­sor­ban fe­le­ke­ze­ti­leg, re­for­má­tus­ként ha­tá­roz­za meg, ad­dig Vö­rös­mar­tyé a Berzsenyi-féle ne­me­si köl­té­szet ha­gyo­má­nyá­nak át­ér­tel­me­zé­sé­vel és rész­le­ges le­bon­tá­sá­val hoz lét­re nem­ze­ti kö­zös­sé­get. Pe­tő­fi pe­dig erre az ér­tel­me­zés­re tá­masz­kod­va át­ér­tel­me­zi a nem­zet­hez tar­to­zás kri­té­ri­u­mát, a ne­me­si ön­meg­ha­tá­ro­zás szó­tá­rá­nak föl­hasz­ná­lá­sá­val a köz­né­pet te­szi meg nem­zet­al­ko­tó elem­mé. Bár az elem­zés meg­győ­ző­nek lát­szik, két pont­ja min­den­képp to­váb­bi ku­ta­tást igé­nyel­ne. Egy­részt Mil­ba­cher csak egy kor­társ em­lé­ke­zőt hoz pél­da­ként az ér­tel­me­zés alá­tá­masz­tá­sá­ra. Meg­ér­ne egy ala­po­sabb re­cep­ció­tör­té­ne­ti elem­zést, hogy há­nyan ol­vas­ták így a kor­ban a ver­set, il­let­ve akik nem így tet­tek, ho­gyan ér­tel­mez­ték a szer­ző ál­tal ki­emelt am­bi­gu­i­tá­so­kat. Más­részt le­het­sé­ges, ahogy azt Mil­ba­cher is em­lí­ti, hogy a kor­ban a ne­me­si szó­tár ef­fé­le köz­né­pi hasz­ná­la­tát in­teg­rá­ló és nem szeg­re­gá­ló ak­tus­ként él­ték meg a kor­társ ol­va­sók. Ter­mé­sze­te­sen nem el­kép­zel­he­tet­len az, amit a szer­ző sej­tet, hogy ezek az ér­tel­me­zé­sek a mű fél­re­ol­va­sá­sán ala­pul­nak, ám az ál­ta­la pél­da­ként ho­zott Arany Já­nos egy elég sa­já­tos mű­fa­ji meg­ha­tá­ro­zás­sal, a népi eposz meg­te­rem­té­sé­vel kap­cso­lat­ban ér­vel a nép ősi­sé­ge mellett.

Pe­tő­fi előz­mény nél­kü­li­sé­gé­vel kap­cso­lat­ban Mil­ba­cher Ró­bert má­sik fon­tos meg­ál­la­pí­tá­sa a Já­nos vi­tézre vo­nat­ko­zik. Azt ele­mez­ve mu­tat­ja be a Pe­tő­fi pá­lya­kez­dé­sé­vel kap­cso­la­tos té­te­lét, mely sze­rint Pe­tő­fi Vö­rös­mar­tyhoz mint „erős köl­tő­höz” mér­te ma­gát, és Vö­rös­mar­ty köl­tői élet­mű­vét pró­bál­ta úgy a sa­ját ké­pé­re for­mál­ni, hogy a min­ta­ké­pet el is tö­röl­je, és ma­gát mint az iro­da­lom előz­mé­nyek nél­kü­li új­ra­ala­pí­tó­ját po­zi­ci­o­nál­ja. Ezt a kor­ban ma­inst­re­am­nek szá­mí­tó nép­köl­té­szet se­gít­sé­gé­vel te­het­te meg, vagy­is pél­dá­ul a Já­nos vi­tézzel „Pe­tő­fi a ro­mán­tos eposz mű­fa­ját a népi kö­zeg­be transz­po­nál­ta, ami­vel rész­ben a fel­is­mer­he­tet­len­sé­gig át is ala­kí­tot­ta, job­ban mond­va a maga ké­pé­re for­mál­ta.” (195.) Bár meg­győ­ző a Já­nos vi­téz né­pi­es eposz­ként vagy né­pi­es kö­zeg­ben ját­szó­dó eposz­ként való ol­va­sa­ta, a ro­mán­tos eposz mint mű­fa­ji meg­je­lö­lés fo­gal­mi za­var­hoz ve­zet. Bit­nicz La­jos (Bit­nicz La­jos, Ma­gyar nyelv­tu­do­mány. Má­so­dik rész. Az irás­be­lielő­adáster­mé­sze­té­ről, Pes­ten, Trettner-Károlyi nyom­ta­tá­sa, 1837, 227.) az én ol­va­sa­tom­ban nem új és régi, ro­man­ti­kus és an­tik op­po­zí­ci­ó­ja­ként érti a meg­kü­lön­böz­te­tést, ha­nem sok­kal in­kább egy­faj­ta té­ma­vá­lasz­tá­si, mi­to­ló­gia­ke­ze­lé­si kér­dés­ként. Vagy­is, ha jól ér­tem, a ro­mán­tos eposz kö­ré­be nem csak a ro­man­ti­kus epo­szok (bár­mik is le­gye­nek azok), ha­nem a lo­vag­epi­ka (pl. az Or­lan­do fu­ri­oso) is be­fér­ne. Ér­de­mes len­ne tisz­táz­ni a fo­ga­lom ha­tó­kö­rét és pon­tos je­len­té­sét, és bő­veb­ben ki­fej­te­ni, hogy a romántos/románcos epo­szok­hoz ké­pest mi­ben áll a Já­nos vi­téz új­don­sá­ga a szin­tén me­se­sze­rű Tün­dér­völgyhöz ké­pest.

Mil­ba­cher köny­vé­nek Mikszáth-fejezetei – az ed­di­gi­ek alap­ján nem meg­le­pő mó­don – a re­cep­ció kü­lön­bö­ző ér­tel­me­zé­si ha­gyo­má­nya­it bont­ják le. Az első fe­je­zet sze­rint Mik­száth Jó­kai Mór örö­kö­se, vagy­is előd­jé­től örök­li a nagy me­se­mon­dó cí­met. Ez a fel­fo­gás pe­dig a re­cep­ci­ót is jó ide­ig meg­ha­tá­roz­ta. Mó­ricz Zsig­mond ér­tel­me­zé­sé­ben Mik­száth el­ső­sor­ban a ma­gyar élet meg­lá­tó­ja, a tár­sa­dal­mi visszás­sá­gok (pél­dá­ul a dzsent­ri­lét) os­to­ro­zó­ja. Eb­ben az ér­tel­me­zői ha­gyo­mány­ban rend­sze­rint Mik­száth re­a­liz­mu­sát eme­lik ki. A szer­ző vé­gül egy har­ma­dik ér­tel­me­zői ha­gyo­mány mel­lett te­szi le a ga­rast, vagy­is ér­tel­me­zé­sé­ben – amely meg­fe­lel az utób­bi év­ti­ze­dek Mikszáth-értelmezéseinek – a Mikszáth-oeuvre köz­pon­ti té­má­ja az egy­más­sal el­len­té­tes va­ló­ság­ta­pasz­ta­la­tok ver­sen­gé­se len­ne. (En­nek a meg­kö­ze­lí­tés­nek a ci­ni­kus Mik­száth a hőse.) Noha min­dig ki­emel­ke­dik a töb­bi kö­zül egy, a re­gény vi­lá­gá­ban ural­ko­dó­nak te­kint­he­tő va­ló­ság­ta­pasz­ta­lat (ha jól ér­tem, erre hasz­nál­ja Mil­ba­cher a „va­ló­ság­re­zsim” ki­fe­je­zést), az vi­szont a sa­ját vi­lá­gán be­lül sem tör­het ki­zá­ró­la­gos­ság­ra. Egy­fe­lől még ural­ko­dá­sa ide­jén is van­nak olyan va­ló­ság­ta­pasz­ta­la­tok, me­lyek szin­tén al­kal­ma­sak egy fel­té­te­le­zett va­ló­ság he­lyes ér­tel­me­zé­sé­re (erre jó pél­da a Szent Pé­ter es­er­nyő­je), más­fe­lől a „va­ló­ság­re­zsi­mek” idő­be­li ha­tó­kö­re min­den­kép­pen kor­lá­to­zott, pa­ra­dig­ma­sze­rű­en vált­ják egy­mást. Mil­ba­cher Mikszáth-értelmezése meg­győ­ző, és utat nyit új irá­nyok­nak (pél­dá­ul a Jókai–Mikszáth, Mikszáth–Móricz re­cep­ció­ku­ta­tás egy új pa­ra­dig­má­já­nak). Annyit azért meg­je­gyez­nék, hogy a két fe­je­zet mon­da­ni­va­ló­ja sok­ban fedi egy­mást: mind­ket­tő­nek tét­je a re­cep­ció két ko­ráb­bi Mikszáth-olvasatának (me­se­mon­dó, re­a­lis­ta) be­mu­ta­tá­sa és de­konst­ruk­ci­ó­ja. Ezt a két elem­zést sze­ren­csé­sebb lett vol­na egy­be­szer­kesz­te­ni, és ki­egé­szí­te­ni a Noszty-fiú ese­te Tóth Ma­ri­val al­le­go­ri­kus ér­tel­me­zé­sé­vel. Bár a szer­ző ál­lít­ja, hogy „na­gyon nem va­gyok híve az ef­faj­ta al­le­go­ri­zá­ló ol­va­sa­tok­nak”, de gon­do­lat­me­ne­té­nek új­don­sá­ga épp ab­ban rej­lik, hogy Tóth Mi­hályt Jókai-hősként ér­tel­me­zi. Tóth Mi­hály a re­gény mo­rá­lis vi­lá­gán kí­vül álló tisz­ta sze­re­pe­lő, épp emi­att lesz ké­pes arra, hogy el­ítél­hes­se Nosztyt.

Mil­ba­cher Ró­bert ál­ta­lam rég­óta várt köny­ve összes­sé­gé­ben ren­ge­teg új szem­pon­tot nyújt a ma­gyar iro­da­lom ka­no­ni­kus szö­ve­ge­i­nek új­ra­gon­do­lá­sá­hoz. Az Em­lé­ke­zet bal­zsa­má­hoz ha­son­ló­an sok vi­tat­ha­tó meg­ál­la­pí­tást tar­tal­maz, de leg­na­gyobb vonz­ere­je szá­mom­ra pont ab­ban áll, hogy ha né­hány meg­ál­la­pí­tá­sa néha nem is győz meg tel­je­sen, de min­dig to­váb­bi gon­dol­ko­dás­ra ösztönöz.

A szerző az MTA BTK
Irodalomtudományi Intézet segédmunkatársa

Summary

On Babel’s Ago­ra: Es­says, stu­di­es abo­ut the Na­ti­o­nal Li­te­ra­tu­re con­ta­ins Ró­bert Milbacher’s coll­ec­ted writings abo­ut 19th cent­ury Hun­ga­ri­an li­te­ra­tu­re. The book’s main goal is to re­cons­ider in­terp­re­ta­tions of Hun­ga­ri­an literature’s ca­no­ni­zed or even sac­red texts. Some of the­se texts aren’t just the most im­por­tant writings of Hun­ga­ri­an li­te­ra­tu­re, but they also de­monst­ra­te con­di­tions of na­ti­o­na­lity. Ac­cord­ing to Ró­bert Mil­ba­cher, li­ter­ary history’s for­mer in­terp­re­ta­tions of the re­vie­wed texts are fo­un­ded on quest­ion­ab­le phi­lo­log­i­cal grounds. The­re­fo­re, the main goal of the book is to de­li­ver new, phi­lo­log­i­cally acc­ura­te con­text to the po­ems and no­vels. Bes­ides con­tex­tu­a­li­za­ti­on, Mil­ba­cher also de­li­vers new in­terp­re­ta­tions of the ca­no­ni­zed texts. In my re­view I con­cent­ra­te on the chap­ter on Vörösmarty’s po­ems, but I also deal with the chap­ters abo­ut Sán­dor Pe­tő­fi and Kál­mán Mik­száth. In the se­cond part of his book, Mil­ba­cher tri­es to find a con­text to the poem Elő­szó. On the one hand, Mil­ba­cher cla­ims that the poem is not the pro­lo­gue of Há­rom rege, as its re­cept­ion has cla­i­med in the past hund­red ye­ars, but that of Ál­do­zat. On the ot­her hand, he gi­ves a new, in­de­pen­dent in­terp­re­ta­ti­on of the poem. Ac­cord­ing to Mil­ba­cher, the poem de­monst­ra­tes a rec­kon­ing with the Ch­ris­ti­an te­le­o­log­i­cal his­to­ri­cal view and rep­la­ces it with an an­ti­que his­to­ri­cal view, which is bas­ed on the wheel of for­tu­ne. In his third chap­ter Mil­ba­cher ex­hi­bits new app­ro­a­ches to Petőfi’s ca­re­er and po­etry. Mil­ba­cher pro­ves that Petőfi’s po­etry is deeply ro­o­ted in the Hun­ga­ri­an po­e­tic tra­di­ti­on and ref­lects on his pre­de­ces­sors’ oeuvre, even if Pe­tő­fi cla­i­med to­tal ori­gi­na­lity and in­de­pen­den­ce from them. In the fi­nal chap­ter Mil­ba­cher pre­sents the re­cept­ion of Kál­mán Mik­száth. The re­cept­ion of­ten cla­i­med that Mik­száth, as the succ­es­sor of Mór Jó­kai, is mer­ely a sto­ry­tel­ler. On the cont­rary, Zsig­mond Mó­ricz and a lar­ge part of li­ter­ary his­to­ry cons­idered Mik­száth to be a re­a­list, who shows the wrong si­des of Hun­ga­ri­an so­ci­ety. Mil­ba­cher pre­sents a third app­ro­ach: the cy­ni­cal Mik­száth. In this point of view, Mikszáth’s no­vels show ri­val in­terp­re­ta­tions of re­a­lity but ne­ver pass jud­ge­ment as to which one is right or wrong. Mil­ba­cher ad­mits time af­ter time that the new con­texts he fo­und are as weak or quest­ion­ab­le as the for­mer in­terp­re­ta­tions, and that his in­terp­re­ta­tions are one-sided and un­subt­le. This is a ma­jor prob­lem but also a gre­at vir­tue of Mil­ba­cher’s stu­di­es: his new app­ro­ach can be ins­pi­ring and am­bi­gu­o­us at the same time.

Tar­ta­lom

Tagged , , , , ,

Vélemény, hozzászólás?