recenzió
Культ как феномен литературного процесса: автор, текст, читатель [A kultusz mint az irodalmi folyamat fenoménje: szerző, szöveg, olvasó], М. Ф. Надъярных, А. П. Уракова, Москва, ИМЛИ РАН, 2011.
2005-ben az Orosz Tudományos Akadémia moszkvai székhelyű Világirodalmi Intézetében (IMLI RAN) megalakult egy, az irodalmi kultuszokat vizsgáló csoport. Tervezett kutatási idejük végére egy olyan tanulmánykötet létrehozását tűzték ki célul, amelyben az irodalmi kultuszt – a tárgyát a kultúra szövetéből kiemelő és ezáltal kitüntető szimbolikus gyakorlatot – empirikus vizsgálatok segítségével kívánják bemutatni. A kutatócsoport működését több konferencia, kerekasztal-beszélgetés, illetve a kutatásban résztvevők számos önálló publikációjának megszületése kísérte, a végeredmény pedig egy 2011-ben megjelent, 480 oldalas, huszonnégy szerzős, az előszóval együtt huszonhat tanulmányt közlő, grandiózus tanulmánykötet lett. Az igényes, precízen megszerkesztett, névmutatóval ellátott, színvonalas kötet széles világirodalmi merítésében az angol, francia, német, spanyol, portugál, brazil, amerikai és részben az orosz irodalom egy-egy kultikus jelensége került elemzésre. (Az elemzett szerzők név szerint: Ezra Pound, Fernando Pessoa, Georges Bataille, Goethe, Sade márki, Dosztojevszkij, Bram Stoker, Aldous Huxley és a beatköltők, William Faulkner, John Donne, Paulo Coelho, John Bart, Thomas Pynchon, Shelley, Byron, Coleridge, Rimbaud, Baudelaire, Verlaine, Mallarmé, E. A. Poe, a Sztrugackij-fivérek, Viktor Sklovszkij és a „Luis de Góngora unokáinak” nevezett, 20. századi spanyol művészcsoport tagjai.)
Az irodalomtörténészekből, szociológusokból, filozófusokból és történészekből álló szerzőgárda – a fülszöveg szerint – a következő kérdésekre kereste a választ: „Mit nevezünk irodalmi kultusznak? Hol és mikor jelenik meg? Mit fednek azok a divatos kifejezések, hogy kultikus író, kultikus szöveg, kultikus irodalom?”.
Nem meglepő, ha a kultuszkutatásban egy kicsit is jártas olvasó megütközik ezen a könyvajánlón, hiszen az „irodalmi kultusz” szókapcsolattal jelölt, igen összetett kulturális és társadalmi jelenség kialakulásának okára, mikéntjére és működésére vonatkozó kérdéseket a magyar és a nemzetközi kultuszkutatás több évtizedes működése során már számos alkalommal feltette, ráadásul különféle elméleti és nagy, empirikus anyagot is megmozgató válaszokat is adott rájuk. A jelen tanulmánykötet olvasója tehát ettől a 2011-ben tudományos igénnyel fellépő kötettől joggal várná el a kutatás kezdeteire utaló, a kultuszkutatás létjogosultságát megindokló alapkérdéseken továbblépő problémafelvetést.
Minden a helyére kerül azonban, amint tisztázódik, mely konkrét, kortárs, kulturális és társadalmi kontextuális keretben merültek fel éppen ezek az alapkérdések.
A kötet szerkesztői, Marija Nadjarnih és Alekszandra Urakova rögzítik: a kutatás megkezdését az indokolta, hogy a szakirodalmi szövegekben mindennapossá vált egyes kifejezések, pl. a ’kultikus’ jelző vagy a ’valakinek a kultusza’ birtokos szerkezet parttalan és pontatlan használata – egyidejűleg azzal, hogy ezek a frázisok az orosz nyomtatott és elektronikus médiában is megjelentek és elharapóztak. A tudományos vizsgálatot másrészt az indokolta szerintük, hogy mind angolszász területen, mind Oroszországban egyre több olyan, a slágerlisták analógiájára szerkesztett, lexikonszerű kiadvány jelent meg (és jelenik meg továbbra is), amely azzal kecsegteti olvasóit, hogy megismerheti belőlük „az” ötven vagy éppen „a” száz leginkább kultikus szerzőt, szépirodalmi művet vagy filmet. Ezek a „kultusz-lexikonok” tehát listákat közölnek, példákat sorolnak, illetve a nevekhez, címekhez rövid ismertető leírást mellékelnek – arról azonban, hogy melyek voltak a kiválasztás szempontjai, e kiadványok természetesen mélyen hallgatnak.
Az orosz kutatócsoport tagjai tehát indokoltnak látták, hogy tudományos részről keretet, módszert és támpontokat adjanak ahhoz, hogy az irodalomtudomány és társtudományai mit is értenek napjainkban az irodalmi kultusz szókapcsolaton. Kutatásaik legfőbb céljának azt tették, hogy megvizsgálják, mitől válik kultikussá egy szöveg vagy egy író, egy adott irodalmi kultusz hogyan jelenik meg, működik és tűnik el egy történelmi időszakban, társadalomban, kulturális közegben.
A fentieket olvasva nem véletlen, ha e kötetről a magyar nyelvű szakirodalom ismerőjének a Takáts József szerkesztette Az irodalmi kultuszkutatás kézikönyve (2003) jut eszébe. Ne számítson azonban az olvasó ahhoz hasonló kötetre, hiszen míg a magyar irodalom- és művészettörténész, etnográfus és történész szerzők írásait tömörítő, hazai kiadvány szándékolt célja az volt, hogy módszertanában, elméleti háttérében különböző tanulmányokat válogasson össze, addig az orosz kötet írásairól, ha elnagyoltan is, de állíthatjuk: éppen hogy az azonos vagy nagyon hasonló tudományos perspektíva köti őket össze. Önmagában már az is nagy különbség a két kötet között – és véleményem szerint ebből is fakad a kötetek mögött kirajzolódó elméleti különbözőség –, hogy a magyar kötet fókuszában (miként általában a magyar kutatások nagy százalékában) a nemzeti irodalom, az oroszéban viszont a világirodalom áll (a huszonhat szövegből összesen három-négy foglalkozik részben vagy egészben orosz jelenséggel). A magyarban a 18. századtól a 20. század első harmadáig tartó jelenségek kerülnek górcső alá, az oroszéban a hangsúly a 20. századi és az egészen mai jelenségekre tevődik, és elvétve találunk benne elemzést korábbi korokéiról.
A huszonhat tanulmány tudományos kerete – habár ez nem kerül rögzítésre a kötetben sehol – a magyar kultuszkutatások irányzatai közül leginkább hiányzó kritikai kultúrakutatáshoz áll közel. Meglepő, de egyetlen utalást sem találunk a kötetben arra, hogy ez az irányzat tud‑e egyáltalán más, a mai kultuszkutatásban jelenlévő, tudományos perspektíva létezéséről, miközben jelentős tanulmánykötetek állnak rendelkezésünkre mind az orosz, mind a nem orosz nyelvű ruszisztika területéről, amelyek szép számmal mutatnak be vagy alkalmaznak ilyeneket. A tanulmányok közt tehát lényegében nem vagy csak alig érzékelhetők eltérő tudományos perspektívák, különböző megközelítésmódok, és élesen kirajzolódnak azok a témák, korok, ill. módszertani és elméleti elvek, amelyek a kutatások alapját alkotják:
1) A fókuszban – Takáts József kifejezésével – az ún. elkülönülő-hierarchikus és nem a terjesztő-egységesítő kultuszok állnak.
2) A klasszikus írókat tömörítő nemzeti kánon következetesen szembehelyeződik a kultikus írókkal, azok szövegeivel – mégpedig úgy, miként az intézményesített, a hatalom által támogatott jelenség szembehelyeződik a kultúra perifériáin működő, intézményi keretekkel nem rendelkező, marginális, lokális csoportokkal.
3) A tanulmányokban vizsgált, az irodalmi folyamból időszakosan kiemelkedő, majd oda visszahulló kultikus szerző/szöveg, amely így kultikus státuszát elveszti, következetesen szembeállítódik a nemzeti kánon állandóságával.
4) A tanulmányok szerzői szembehelyezik egymással a klasszikus és a populáris, az elit- és a tömegirodalmat.
5) Nem szerepel a kötetben olyan tanulmány, amelyben legalább felmerülne a magában az irodalomtudományban tapasztalható kultikus beállítódásnak és nyelvnek a jelenléte és állandósága – Margócsy Istvánt idézve a „kultikusság kiiktathatatlanságának” kérdése –, következésképpen nem találunk a kötetben diskurzuselemzést.
6) A tanulmányok legnagyobb hányada esettanulmány.
7) Az előbbiből természetszerűleg következik, hogy a szövegek – Olga Vajnstet és Szergej Romasko kitűnő tanulmányától és egy-egy rövid kitekintéstől eltekintve – nem vizsgálják történeti szempontból és átfogóan az irodalmi kultusz megjelenésének és kialakulásának folyamatát, nem is teszik fel tehát kérdésként, hogy az irodalmi kultusz vajon miért és minek az analógiájára alakult, alakulhatott ki. A vallási kultuszok mintájára jött‑e létre, a „nemzetet létrehozó és fenntartó emlékezetszocializációs eljárások közé tartozik‑e” (l. a hazai kutatásokból Takáts, Margócsy, Gyáni Gábor, Rákai Orsolya és Lakner Lajos idevonatkozó tanulmányait), vagy valami egészen más áll a hátterében? Ebből a szempontból tehát az említett Vajnstet- és Romasko-tanulmányt leszámítva kivételként csak a kötet előszavának és egyben bevezető tanulmányának egy bekezdését lehet még megemlíteni. Itt az egyik kötetszerkesztő, Alekszandra Urakova három – a kultuszkutatás elméletének kidolgozásához hozzájáruló, magyarul nem olvasható – szövegre hivatkozva említi meg (ezek a szövegek: Pavel Florenszkijnak A kultusz filozófiája [1908], a szociológus és irodalomtörténész Paul Bénichounak Az író szentté válása [1973] és a genfi iskola képviselőjének, Jean Starobinskinak a „Mítoszok” és „mitológiák” a 1718. században [oroszul: 2002] című munkája), hogy a romantika korában az irodalmi életrajz/életút új modelljévé a mártírológia válik, amely már a 18. század végétől, 19. század elejétől a magáéval analogikus modellt kínál fel a kultikus és a klasszikus szerzők „életrajzépítése” számára. Urakova szerint – miközben a maga mintázatát mindkettő a vallási szférából meríti – a nemzeti klasszikus irodalomban a hangsúly az alkotói életút társadalmi hasznosságán és a nemzeti idea kifejeződésén van, ám a kultikus szerzőknél ugyanez a hangsúly a társadalomból való kitaszítottságra és/vagy a társadalmon belüli elátkozottságra helyeződik.
Jól látszik tehát, hogy a klasszikus és a kultikus szerzők közti különbség a szinkrón irodalmi (és társadalmi) mező cizelláltságának a kérdéseként íródik le, pozíció- és státuszkülönbségként, a társadalom szociális erejének valamiféle eredményeként, megnyilvánulásaként.
Miközben a kötet igencsak gazdag a különböző nemzetiségű írók, illetve a szövegeik iránt megnyilvánuló kultikus tiszteletformák legkülönfélébb bemutatásában, a továbbiakban azokat a tanulmányokat fogom kiemelni és ismertetni, amelyek saját eseti, empirikus kutatásaik ismertetése mellett azokból kiinduló – ugyanakkor a magyar kultuszkutatás számára elméleti szempontból talán új és megfontolandó – állításokat fogalmaznak meg, vagy olyan elméleti írásokat emelnek a látókörbe, amelyek ezidáig itthon elkerülték a kutatók figyelmét.
Véleményem szerint az egyik legizgalmasabb problémafelvetése a kötetnek (amely nem marad meg csupán a problémafelvetés szintjén, hanem megfogalmaz válaszokat is) az, hogy az általam fent jelzett – elsősorban irodalomszociológiai és kultúrakutatási – elméleti kereten belül a szerzők megkísérlik leírni, miben fogható meg a klasszikus és a kultikus író, illetve a klasszikus és a kultikus irodalom és szöveg közti különbség. (Itt azonban mindenképpen meg kell jegyeznünk, hogy a kötetbeli tanulmányok nem reagálnak arra, hogy a nyugati szakirodalomban léteznek e kérdéskör más kontextusban, más fogalomrendszer(ek)ben végiggondolt elméleti megközelítései. Az egyik kontextus a német kánonirodalom, azon belül a lappangó kánon jelensége, a másik pedig a művészeti mező kétosztatúságának, az autonóm és a heteronóm hierarchiára oszlásának a leírása Pierre Bourdieu tanulmányaiban.)
A kötet egyik erős állítása nem más, mint hogy a kultikus szerző státusza megelőzi a klasszikusét, vagyis hogy két, a szerző életében egymásra következő, időbeli fázisról van szó. Ezt a folyamatot írja le – természetesen a maga nemzetétől, irodalmi hagyományaitól és szociokulturális környezetétől való függőségének összetettségében – a 20. század elején formálódó szépirodalom specifikumainak vizsgálatakor a szociológus-irodalomtörténész Borisz Dubin, aki a Kulturális tekintély legitimációjáról írt tanulmányában rámutat a klasszikus szerző – a sztár – a felkapott, divatos szerző – és a kultikus alkotó közti differenciákra és az eme státuszok közötti átjárhatóságra.
Egy másik tézis ugyanakkor abszolút értelemben (nem korhoz kötötten) próbálja meg tisztázni, hogy e két pozíció leírható‑e egymás antinómiájaként, ellentéteként – egyszóval azt, hogy oppozícionális viszony van‑e köztük. Miközben a legtöbb tanulmány nem problematizálja ezt a kérdést, a kötetben olvashatók olyan szövegek, amelyek finoman ráirányítják a figyelmet arra, hogy igencsak problematikus egymás ellentéteként kezelni a klasszikus és a kultikus szerző fogalmát, és nehéz e két státusz egymáshoz viszonyított, pontos és egyértelmű definiálása. Ezen írások közé tartozik Natalja Kirejevának a John Bartról és Thomas Pynchonről szóló szövege, amelyben a következőt írja: „sokkal inkább lehet számos olyan alakot és jelenséget leíró elképzelés együttes jelenlétéről beszélni, amelyek igényt tartanak a klasszikus, a klasszikus és kultikus vagy a kultikus szerző státuszára” (Kirejeva, 401).
Rendkívül tanulságos ebből a szempontból Ivan Delazari tanulmánya is. Delazari az amerikai és a szovjet irodalmi közegben vizsgálja meg William Faulkner alakjának és szövegeinek befogadásbeli különbségét. A szerző áttekinti a Faulkner-befogadás folyamatát, és rámutat, hogy míg a szovjet olvasók körében egyértelműen Faulkner kultikusságáról lehet beszélni, az amerikai irodalomban ez jóval összetettebb, hiszen ott nemzeti írónak számít, intézményiesítetten fenntartott az érdeklődés iránta, azaz nem nevezhető kultikus írónak. Az amerikai Faulkner-befogadásnak is elkülöníthetők azonban olyan fázisai, amelyekben kultikus szerzőként volt jelen. Delazari szerint a ’népszerű’, a ’kultikus’, a ’sokak által olvasott’, vagy a ’bestseller’ fogalmak nem mások, mint ellentétei vagy kevésbé jól sikerült szinonimái a ’klasszikus’ fogalmának. Azaz a kultikus és a klasszikus fogalmai egymás (jobb-rosszabb) behelyettesítéseként vagy egymás ellentéteként is működhetnek.
Szergej Zenykin teoretikus szerint – akinek a tézisei hivatkozási és kiinduló elméleti pontjaiként szolgálnak a kötetben szereplő számos írásnak – el lehet különíteni és le lehet írni azt különbséget, amely a klasszikus és a kultikus irodalom szakralizációját, szakralizációs folyamatát jellemzi. Az a kultikus szerző, véli Zenykin, Delazarihoz hasonlóan, aki az egész nemzet számára kultikussá vált, már nem kultikus, hanem klasszikus. Addig marad egy szerző kultikus, amíg csak egy szűk, a nem hivatalos szférában működő, lokális csoport rajongását élvezi. A klasszikus és a kultikus szöveg különbségéről pedig úgy gondolja: amíg egy szöveg klasszikussá vagy kultikussá válása mindkét esetben magában foglalja a rombolás, a tagadás elemeit – ez pedig az eredeti szöveg destrukcióját jelenti, hiszen az ilyen térbe került szöveg valami mással cserélődik le –, addig ennek a tagadásnak a procedúrája jól érzékelhetően különbözik a klasszikus és a kultikus irodalom esetében (135). Zenykin példával is szolgál: amíg a tömegnyomtatás, az idegen nyelvre való fordítás és az adaptációk létrejötte a klasszikus szövegeknek a sajátja – hiszen ezek az eszközök csak az intézményesült irodalomnak állnak a rendelkezésére –, addig ezek, az adott szöveg terjesztését elősegítő gesztusok már egyáltalán nem specifikusak a kultikus szövegek esetében (135). Egy szöveg idézetekre való szétszedése azonban sokkal inkább a kultikus, mintsem a klasszikus irodalomra jellemző, állítja Zenykin.
Érdekes meglátása a szerzőnek, hogy amíg a kultikus szöveghez a rajongók mindig hozzátesznek valamit, addig a klasszikusból merítenek: „a klasszikus – kimeríthetetlen”, véli. Utóbbi állítását Zenykin részletesen ki is bontja: mindkét típusú szövegnek megvannak ugyan a maga értelmezői, illetve rajongói csoportjai, akik elemzik, megtárgyalják és kommentálják a szövegeket (és egyaránt mind a kultikus, mind a klasszikus szövegek esetében megjelennek az adott szöveg folytatásai, utánzásai, klónjai), ám az értelmezőik gesztusai már igencsak eltérőek: a klasszikus szövegek esetében ez az alkotók közötti versengés vagy a paródia formájában ölt testet, a kultikusoknál viszont a kiegészítés különböző eljárásaiban érhető tetten. Ezek lesznek az eredeti szöveg cselekményébe újabb szüzsészálakat beleszövő, ún. sequelek (ang. ’folytatás’) vagy prequelek (ang. ’előzmény’).
Zenykin tanulmányának a leginkább figyelemreméltó része azonban annak a felvetése, hogy e probléma tárgyalásakor el lehetne gondolkodni két, az irodalomelméletből vett olyan fogalom alkalmazásán, amelyek segítségével közelebb lehetne kerülni a klasszikus és a kultikus szövegek, illetve a klasszikus és a kultikus irodalom mint sajátos „intézmény” vagy „működésmód” különbségeinek leírásához.
Az egyik ilyen az irodalmi szöveg másodlagos folklorizációjának gondolata, amely szerint a klasszikus és a kultikus szöveg létmódját érdemes lenne az irodalom és a folklór különböző működési mechanizmusainak analógiájaként leírni. A kultikus és a klasszikus szövegek más típusú teremtődésének, létrejöttének leírására használható analogikus modell a saussure‑i nyelvre vagy beszédre történő orientációnak a mintájára írja le a két típusú irodalmi működést. E szerint az – egyébként Roman Jakobson írásaiból merítő – ötlet szerint a kultikus szöveg a sablonokból, sémákból, szabályokból épülő „nyelv”-, azaz folklór-modell szerint funkcionál, míg a klasszikus szövegekre a „beszéd”, az újdonságkeresés (stílus, nyelv, műfaj, téma stb.) és individualitás jellemző.
Zenykin másik megfontolandó ötlete az orosz formalista iskola által használt – magyarra nehezen lefordítható – irodalmi büt (’az irodalom mindennapi, hétköznapi, személyes élete’) fogalmának alkalmazása (elsősorban a fogalom tinyanovi jelentésében). Jurij Tinyanov szerint mindig is léteztek ún. bütovije (’irodalomközeli’) műfajok, amelyek állandó és élénk kapcsolatban álltak és állnak az irodalmi fősodorral, előfordul, hogy be is kapcsolódhatnak annak folyamatába, és így nem ritkán irodalmi ténnyé is előléphetnek. Zenykin szerint a kultikus irodalom szöveggyakorlata ehhez áll közel, hiszen egy sajátos demokratikus, textuális közegként funkcionál, amelyet az institucionális irodalom képviselői lenéznek (azzal nem foglalkoznak, képviselőinek nem osztanak díjakat), ám amelyben a magas irodalom ugyanakkor tükröződik, és amelyből időnként – ihletet, ötletet, erőt merítve – megújulva kilép.
Szergej Romaskónak az Az ikonoklazma (’képrombolás’, ’image-rombolás’) csábítása. Az ifjú Werther szenvedései. Goethe kultúrtörténeti perspektívából című tanulmánya Habermas‑, Walter Benjamin- és Jauss-szövegeket von be az ún. Werther-eset szociokulturális elemzésébe. Megkísérlem a tanulmány teljes gondolatmenetét rekonstruálni – mégpedig azért, mert az empirikus vizsgálat során Romasko minden egyes szempont és/vagy fázis elemzésekor megfogalmaz egy, a konkrét esettől elvonatkoztatható, szélesebb teoretikus következtetést.
A szerző mindenekelőtt rögzíti, hogy nem azt a szakirodalomban több helyen elterjedt vélekedést fogja cáfolni vagy igazolni, miszerint az újkori irodalomban a Werther tekinthető „az első kultkönyvnek”, így Goethe maga pedig „a popkultúra dédapjának”. Az viszont kijelenthető, hogy a Werther az eladott példányszámok, a hivatalos, ill. „kalóz” újrakiadások számának nagysága és a számos idegen nyelvre való lefordítás révén az első olyan német nyelvű könyv lett, amely a maga korában „összeurópai kulturális jelenséggé” vált. A kutató célja, hogy öt különböző oldalról is megvizsgálja, milyen kulturális és társadalmi folyamatok segítették elő a Werther-fieber (Werther-láz) kialakulását, hogy maga a könyv milyen lavinaszerű kritikai – esetenként az ikonoklazma vágyával, azaz Goethe írói imázsának a lejáratásával kacérkodó – reakciókat indított be, és milyen változásokat eredményezett a befogadói magatartásban:
A) Társadalmi modernizáció és az olvasási szokások. Német nyelvterületen a 18. század közepén az irodalomnak mint a nyilvánosság (Habermas) egyik fontos intézményének a létrejöttével, az új típusú könyvpiac kialakulásával, a nyomdát és a papírgyártást is érintő technikai újítások megjelenésével stb. megsokszorozódik az elérhető könyvek száma, és felértékelődik az újdonság szerepe. Az olvasáskultúrában bekövetkező, erre történő reakció és változás az intenzív olvasást felváltó extenzív olvasásban érhető tetten. A korabeli sajtóban jól követhető annak a társadalmi vitának a lenyomata, amely a kialakulófélben lévő, károsnak és patológiás tünetnek ítélt Lesesuchtot, azaz olvasásmániát kíséri. Az egy szövegben alaposan és hosszasan elmélyülő, azt kommentáló olvasást felváltja az újabb és újabb szövegekben élményt-szórakozást kereső olvasás; a rációra épülő olvasást az érzelmekre ható, emotív/emocionális olvasás. Egyfajta „olvasói forradalomról” van szó, amelynek paradoxonja az, hogy bár az extenzív olvasást választó/gyakorló olvasók egy részénél továbbra is megmarad az intenzitás igénye, az azonban teljesen más formát ölt, mint korábban: ez pedig nem másban, mint egy-egy adott könyv iránti kultikus viszonyulásmódban érhető tetten, amely – transzformált állapotában ugyan, de – megnyitotta az utat a megmaradt intenzív olvasási igény kielégítése előtt.
B) Tradicionális kultusz – új, spontán kultusz. Német nyelvterületen a fentiek eredményeként a tulajdonképpen az uralkodók, mecénások által fenntartott poeta laureatus „intézményét” – amely a 16–17. században virágzott leginkább –, azaz a költők lecsengőben lévő örök időkre szóló, „kijelölő”, „szubsztanciális és tradicionális kultuszát” felváltja a mindig az adott kontextustól függő új kultusz, amelynek a létrejötte, a működésmódja feltételek, mégpedig politikai-hatalmi-gazdasági-kulturális erőfeltételek dinamikus összjátéka által szabályozott.
C) Kiállítási érték, kultikus érték, aura. Romasko Walter Benjaminnak A műalkotás a technikai reprodukálhatóság korában című írását hívja segítségül. Az új típusú irodalmi kultusz teoretikus leírásához elsősorban Benjaminnak azt a gondolatát véli felhasználhatónak, amelyben a műalkotások kiállítási értékének megnövekedését és kultikus értékének csökkenését elemzi, és amelyben – az előzővel összefüggően – a műalkotás aurájának elvesztéséről beszél. Ahogy a műalkotás fokozatosan kiszakad a maga eredeti rituális közegéből, egyfajta, „a szépség szolgálatában álló profán kultusz” kezdi övezni, amely a rítus helyettesítését szolgálja, és amely tükrözi azokat az inerciós törekvéseket, amelyek a művészet elsődleges funkcionális-kommunikációs jellemzőit kísérlik meg megőrizni. Az aura megőrzésének kísérletei, a műalkotás kultikus jellemzőjének, összetevőjének a megőrzésére tett törekvések – Romasko szerint – igen fontosnak bizonyulnak az irodalmi kultusz természetének leírásánál, és kézzelfoghatóak lesznek éppen a Werther befogadása kapcsán.
D) A nemzeti klasszikusoknak mint intézménynek a létrejötte. Romasko szerint további fontos jelenség a korban a nemzeti klasszikusok megjelenése (értsd: a saját nemzeti nyelven megjelenő műveké), amely mint intézmény a maga funkciójában sajátos képviselőjévé válik a műalkotások tradicionális, kultikus létrehozásának, és így segít megőrizni azok auráját.
E) Szentimentalizmus, utópikus összetevő. Végül a személyes, emocionális momentumokat kihangsúlyozó szentimentalizmus, a napló- és levélregény-forma, és a hős alakja játszik fontos szerepet a kultusz kialakulásában. Romasko szerint Werther alakja a szentimentalizmusra fókuszáló szociokulturális orientáció és a spontán kompenzatív kultusz fenoménjének találkozásában/kereszteződésében áll. Teljesen nyilvánvaló, hogy Werther egy elvont alak, a mű abszolút utópisztikus eleme. Az utópia pedig mint olyan elengedhetetlen összetevője bármely tradicionális vagy nem-tradicionális kultusznak.
F) Összegzés. „A fentiekkel összhangban a spontán kultusz megjelenése a 18. században egyfajta prológus-szerepet tölt be a kulturális kommunikáció technologizált szférájának további, aktív formálódó korszaka előtt. Az új kultikus forma egyfajta válasz a tömeges és jelentős mértékben elszemélytelenített, sorozatos kulturális termelésre. A személyes összetevő, a hősökkel vagy a szerzővel […] való azonosulás lehetősége, a művel való érzelmi viszony kiépítése, a lehetőség arra, hogy az intenzív olvasás megmaradjon az extenzív olvasás uralmának idején – mindez sajátos kompenzációja annak a kultikus jellegű veszteségnek, amellyel a műalkotás korábban bírt, annak a veszteségnek, amely korábban a mű aurájának affektív átélését jelentette, a lehetőség, hogy érintkezzünk egy különleges státusszal bíró tárggyal. A Werther szerzője és annak rajongói hihetetlenül pontosan kapták el a korai fázisát ennek a folyamatnak, az olvasók pedig a könyvet – ahogy ezt a szerző javasolta – valóban a „saját barátjukká” tették [az előszóban „javasolja ezt” Goethe – megj. tőlem. K. Zs.], élvezve a vele való állandó, közeli kommunikáció lehetőségét.” (Romasko, 148)
A kötetet végigolvasva végül rámutathatunk egy, a kötet nemzetköziségéből adódó érdekességre is, amelyet Alekszandra Urakova is megemlít: egyértelműen látszik, hogy az irodalmi kultusz fogalmának köznyelvi és szaknyelvi közegben való jelentése geokulturális helyzettől is függ. Hiszen a kultusz fogalmának létezik egy olyan kelet-európai és egy olyan – ettől eltérő – 20. századi, amerikai előzménye, amely megterheli és befolyásolja az irodalmi kultusz mint jelenség teoretikus leírását is. Kelet-Európában az irodalmi kultusz a ’személyi kultusz’, míg az USA-ban sokkal inkább az ’ellenállás’, a ’szakítás’ konnotációjával bír. (L. a ’70-es években kibontakozó ellenkulturális mozgalmakat.) Éppen ezért tartom igazán izgalmasnak Nyikolaj Plotnyikov tanulmányát („A személyi kultusz”: A perszonalitás szemantikája az orosz gondolkodás történetében), amelyben ráirányítja a figyelmet arra, hogy e fogalom jóval korábban megjelenik az orosz kulturális és politikai tudatban, mint a híres, Sztálint elítélő kifejezés, amely az SZKP XX. kongresszusán hangzott el. A „személyi kultusz” (’kult licsnosztyi’) szókapcsolat jelentésének, el- és kisajátítási kísérleteinek, azon belül pedig különösen a licsnoszty (’személyiség’) szónak az orosz gondolkodástörténetben a 19. századtól bejárt útját, történetét elemzi végig.
Mint minden sokszerzős tanulmánykötet, a színvonalát tekintve ez az összeállítás is heterogén, ugyanakkor egyértelmű az, hogy olvasható benne 10–12 igazán kitűnő és 5–6 jó tanulmány, illetve a kötet mögött komolyan átgondolt szerkesztői koncepció húzódik meg, amely az előszóban és a kötetet alkotó négy, nagy tematikus blokkban is tetten érhető (1. A fikció és az élet határán; 2. A szöveg metamorfózisai; 3. A szerző mint a kultúra önképének szereplője; 4. Író, olvasó, szocium/társadalmi lét). Mindezek az erények megkerülhetetlenné teszik e tudományos kiadványt a nemzetközi kultuszkutatás szakirodalmában.
A kötet tartalomjegyzéke
Summary
In 2005, literary historians, historians, sociologists and philosophers formed a group dedicated to examining literary cults at the Institute of World Literature (IMLI RAN) of the Russian Academy of Sciences based in Moscow. They set out to create a joint publication in which they wished to present literary cult with the help of empirical research as “a practice that elevates its object from the texture of culture, thus attributing special symbolic meaning to it”. The final outcome of this project was a grandiose collection of essays published in 2011, comprising 480 pages, 24 authors and 26 articles including the preface. In this first-rate, precisely edited and indexed publication one cult phenomenon each from the English, French, German, Spanish, Portuguese, Brazilian, American and partly Russian literatures is analyzed from a broad spectrum of world literature. In my opinion, the collection Культ как феномен литературного процесса: автор, текст, читатель. (’The cult as the phenomenon of literary process: author, text, reader’). Eds. М. Ф. Надъярных – А. П. Уракова. (Москва, ИМЛИ РАН, 2011) may become an indispensable scientific publication in international literary cult research.
In my review I attempted to place the collection in the scientific context of Hungarian cult research, emphasizing those studies that may present new theoretical conclusions for Hungarian researchers, and I have summarized for our Hungarian colleagues the Russian researchers’ main claims and analyses. Therefore, the review examines the Russian and Hungarian research directions found in the publication from a comparative perspective.
In the Hungarian scientific community this publication may be of importance because cult research in Hungary already has a 25-year-old history. (This research area traditionally dates back to 1989, when Péter Dávidházi published his monograph on Shakespeare’s cult in 19th-century Hungary. The book is available in English as The Romantic Cult of Shakespeare. Literary Reception in Anthropological Perspective, London – Basingstoke, Macmillan Press, 1998. (New York, St. Martin’s Press, 1998)). Today already the so-called ‘third generation’ of cult researchers is actively pursuing case studies of cults and shows interest in the theoretical background of the phenomenon of literary cults. This publication is also important because in my opinion, although the Hungarian and Russian approaches to the phenomenon of cult differ substantially, they could have a productive effect on each other, and sharing each other’s findings and conclusions could be mutually beneficial for future research projects.
Experts of Hungarian literature will likely associate the Russian publication with The Handbook of researching literary cults (2003) edited by József Takáts. It is quickly apparent, however, that while the Hungarian publication (written by Hungarian literary and art historians, ethnographers and historians) set out to collect studies that differed in methodology and theoretical background, the Russian publication can by and large be seen as being united by the same or very similar scientific perspectives. A main difference between the two publications is that the Hungarian collection (like most Hungarian studies) focuses on the national literature, while the Russian one focuses on world literature (only three or four of the 26 texts focus on phenomena that are partly or fully Russian). In my opinion, this is one of the reasons behind the theoretical differences between the two collections. The Hungarian publication examines phenomena from the 18th century to the beginning of the 20th century, while the Russian one emphasizes 20th-century and present day phenomena and has hardly any analyses from earlier periods.
The theoretical background of the Russian project – although this is not explicitly stated in the publication – is based on cultural studies, but this field of study is almost completely missing (!) from Hungarian cult studies. It is surprising, but there are no indications in the Russian collection whether this approach is aware of other scientific perspectives present in contemporary cult research, although there are many important collections available in the field of Russian Studies, both in Russian and other languages, which describe or apply such perspectives.
It is clear that one of the most important characteristics of literary cult studies is interdisciplinarity. While Russian studies tend to focus on the theoretical background developed by culture studies and literary sociology based on contemporary phenomena, in Hungarian studies the phenomenon of cult is analyzed from a historical-cultural perspective. The Russian researchers primarily examine the ideological and institutional aspects of cult phenomena, such as mechanisms of maintaining the official cult and what role the nation state plays in the reproduction of cult – in other words, these studies mainly focus on describing institutional mechanisms. In the words of József Takáts, the so-called cults of separation-hierarchy are in the focus rather than those of expansion-unification. The national canon of classical authors is systematically juxtaposed with cultic authors and their texts, just like the institutionalized phenomenon supported by the authorities is contrasted with marginal, local groups that operate on the margins of culture and lack institutional support. The cultic author/text examined in the studies temporarily ascends from the stream of literature, later returning to its original place and thereby losing its cult status – this is systematically contrasted with the permanent nature of the national canon. The authors of the studies contrast classic and popular and elite and mass literature with one another.
It is important to note that in the Hungarian studies conducted in the 1990s, at the dawn of cult research studies, the emphasis was on rhetorical studies, on analyzing texts of literary criticism and literary studies. For many years in Hungary cult was treated primarily as some kind of dysfunctional variety of the history of literary criticism. Hungarian cult studies have developed a number of models and principles explaining the elements of cult (attitude, language, rites) as well as the phenomenon itself: the holistic religious analogy was followed by nationalism in the frameworks describing cult.
Аннотация
В 2005-ом году для исследования феномена литературного культа в ИМЛИ РАН создалась научная группа из литературоведов, историков, социологов и философов. Их целью было составить сборник научных трудов, в котором при помощи эмпирических исследований литературный культ описывается как «символическая практика, наделяющая свой объект (будь то текст, персонаж или автор) особым, ценностным смыслом или статусом, вынимающая его из привычных контекстуальных связей, историко-литературных, национальных, институциональных». (5.) Итогом работы в 2011-ом году стал требовательный, качественный и очень точно отредактированный и снабженный именным указателем сборник под названием Культ как феномен литературного процесса: автор, текст, читатель. (Редакторы: М. Ф. Надъярных – А. П. Уракова, Москва, ИМЛИ РАН, 2011.) В этом грандиозном, 480-страничном сборнике, который вместе с Введением содержит 26 статей, анализируются культовые явления английской, французской, немецкой, испанской, португальской, бразильской, американской и отчасти русской литературы. Как нам кажется, сборник российских учёных бесспорно может стать христоматийным научным изданием в международном исследовании феномена литературного культа.
В нашей рецензии на эту книгу мы попытались «поместить» эту книгу в венгерский научный контекст исследования феномена литературного культа, выделить те статьи, теоретические утверждения, которые могут считаться новшеством и суммировать утверждения и рассуждения российских ученых для венгерских коллег. Руководствуясь этими установками, мы писали нашу рецензию с позийций компаративного подхода.
В венгерском научном контексте этот сборник вызывает особенно большой интерес, во-первых потому, что исследования феномена литературного культа ведутся с конца 1980‑х годов (традиционно считается, что началом исследований является 1989-ый год, так как именно в этом году вышла в свет основоположная книга Петера Давидхази о венгерском литературном культе Шекспира в 19-ом веке. Английский перевод: The Romantic Cult of Shakespeare. Literary Reception in Anthropological Perspective, London – Basingstoke, Macmillan Press, 1998. (New York, St. Martin’s Press, 1998), а в наши дни уже так называемое третье поколение ученых занимается описанием конкретных культов и интересуется теоретическими проблемами литературного культа. А во-вторых потому, что по нашему мнению, направления в венгерском и российском литературоведении, подходы к феномену культа на их основе, хотя и в корне различные, но всё-таки способны плодотворно повлиять друг на друга, а также продуктивным образом взаимно применять выводы и теоретические утверждения каждого.
На первый взгляд российский сборник напоминает венгерское научное издание Справочник исследований литературного культа (2003), отредактированное Йожефом Такачем. Однако сразу же выясняется, что между двумя сборниками гораздо больше различий, чем сходства. Целью редактора венгерского сборника, авторами которого являются литературоведы, историки, этнографы, исскуствоведы, было собрать согласно методике и по теоретическому плану разные статьи. По большому счету, наибольшую часть статьей российского издания связывает похожая научная перспектива. Следующей разницей является то, что в фокусе венгерского сборника (как и вообще в венгерских исследованиях) стоит отечественная литература, а в российском проекте – мировая литература. А из этого вытекает сигнификационно иной подход и теоретическая разница к феномену литературного культа, не говоря и о том, что тогда как в венгерских работах исследуются разные практики культа с 18-ого века по первой трети 20-ого столетия, то в большой части работ российского сборника акцент делается на явления 20-ого века и на наши дни.
Теоретической рамкой российского проекта, хотя об этом в таком виде нигде не сказано в книге – в соответствии англосаксонской традицией научных моделей –, является cultural studies, то направление, которое при анализе литературных культов, к сожалению, почти польностью отсутствует (!) в Венгрии. Как раз очень любопытно, что в российском сборнике не находим ни единого намека об осведомленности представителей этого теоретического направления о том, что в исследовании литературного культа существуют и другие, равноправные данному научные перспективы исследования этого феномена, хотя и в русскоязычной и англоязычной русистике выходили в свет работы об исследованиях в подобных направлениях.
Бесспорно, что одной из главнейших характерных особенностей исследования литературного культа является интердисциплинированность. Всё же российсикие исследования в большей мере относятся к штудиям культурологии и социологии литературы, где концептуальные «рамки», теоретические положения трактатов вырабатывались на основе современности. А в венгерских штудиях явление культа анализируется в плане историко-культурной перспективы.
Российские ученые в большей мере интересуются идеологическими, институциальными аспектами культовых явлений, механизмами поддержания официозного культа, ролью национального государства в репродукции и тиражировании культа, т. е. механизмами работы институтов. На наш взгляд, можно выделить некоторые общие акценты статей российских авторов. В фокусе стоят т.н. обособляющие-иерархичные культы, а не т.н. распростроняющие-унифицированные культы. Канон классиков последовательно сопоставляется культовым авторам, как власти и её институтам, поддержанное явление сопоставляется на периферии культуры функционирующим, локальным группам. В российских статьях анализируемый культовый автор/текст, который на некоторое время выделяется из литературного процесса, возвращаясь затем в него обратно и теряя при этом свой культовый статус, последовательно сопоставляется постоянству национального канона. Авторы статей сопоставляют друг другу классическую и популярную, элитовую и массовую литературу.
Примечательно, что в отечественных трактатах, написанных в 90-ые годы – на заре исследований феномена культа – акцент преимущественно делался на риторические исследования, на анализ языка самих текстов критической рефлексии, литературной критики. В Венгрии в одной части публикаций последнего десятилетия явление культа главным образом анализировалось как некое направление дисфункционально работающей литературной критики. Согласно одному из издавна существующих общепринятых мнений, риторический ресурс суждений в литературе заимствован из церковного языка. Структура, пафос и лексика текста отсылает к новозаветным моделям, к сакральной риторике и лексике. Вероятно в этом плане можно говорить о явлении вторичной сакрализации. В Венгрии культ долго трактовался в трёх аспектах: как особое отношение к кому-то/чему-то, как особая риторика и как в определенных ритуалах воплощающееся явление, практика, а в последние время публиковались экспериментальные исследования выработки возможных объясняющих принципов, которые могут определить явления культа как целого. Два из них – религия и национализм – как аналоги культовых построений, считаются возможными действующим и интерпретирующими моделями, принципам литературного культа.
Tartalom
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.