Kalavszky Zsófia írása egy, az orosz kultuszkutatás legutóbbi eredményeit összegző tanulmánykötetről

december 25th, 2014 § 0 comments

recenzió

Культ как феномен литературного процесса: автор, текст, читатель [A kul­tusz mint az iro­dal­mi fo­lya­mat fe­no­mén­je: szer­ző, szö­veg, ol­va­só], М. Ф. Надъярных, А. П. Уракова, Москва, ИМЛИ РАН, 2011.

2005-ben az Orosz Tu­do­má­nyos Aka­dé­mia moszk­vai szék­he­lyű Vi­lág­iro­dal­mi In­té­ze­té­ben (IMLI RAN) meg­ala­kult egy, az iro­dal­mi kul­tu­szo­kat vizs­gá­ló cso­port. Ter­ve­zett ku­ta­tá­si ide­jük vé­gé­re egy olyan ta­nul­mány­kö­tet lét­re­ho­zá­sát tűz­ték ki cé­lul, amely­ben az iro­dal­mi kul­tuszt – a tár­gyát a kul­tú­ra szö­ve­té­ből ki­eme­lő és ez­ál­tal ki­tün­te­tő szim­bo­li­kus gya­kor­la­tot – em­pi­ri­kus vizs­gá­la­tok se­gít­sé­gé­vel kí­ván­ják be­mu­tat­ni. A ku­ta­tó­cso­port mű­kö­dé­sét több kon­fe­ren­cia, kerekasztal-beszélgetés, il­let­ve a ku­ta­tás­ban részt­ve­vők szá­mos ön­ál­ló pub­li­ká­ci­ó­já­nak meg­szü­le­té­se kí­sér­te, a vég­ered­mény pe­dig egy 2011-ben meg­je­lent, 480 ol­da­las, hu­szon­négy szer­zős, az elő­szó­val együtt hu­szon­hat ta­nul­mányt köz­lő, gran­di­ó­zus ta­nul­mány­kö­tet lett. Az igé­nyes, pre­cí­zen meg­szer­kesz­tett, név­mu­ta­tó­val el­lá­tott, szín­vo­na­las kö­tet szé­les vi­lág­iro­dal­mi me­rí­té­sé­ben az an­gol, fran­cia, né­met, spa­nyol, por­tu­gál, bra­zil, ame­ri­kai és rész­ben az orosz iro­da­lom egy-egy kul­ti­kus je­len­sé­ge ke­rült elem­zés­re. (Az elem­zett szer­zők név sze­rint: Ezra Po­und, Fer­nan­do Pes­soa, Ge­or­ges Ba­ta­ille, Goe­the, Sade már­ki, Dosz­to­jevsz­kij, Bram Stoker, Al­do­us Hux­ley és a beat­köl­tők, Wil­li­am Fa­ulk­ner, John Donne, Pa­u­lo Co­el­ho, John Bart, Tho­mas Pyn­c­hon, Shel­ley, By­ron, Cole­ridge, Rim­baud, Baude­laire, Ver­laine, Mal­lar­mé, E. A. Poe, a Sztrugackij-fivérek, Vik­tor Sklovsz­kij és a „Luis de Gón­go­ra uno­ká­i­nak” ne­ve­zett, 20. szá­za­di spa­nyol mű­vész­cso­port tagjai.)

Az iro­da­lom­tör­té­né­szek­ből, szo­cio­ló­gu­sok­ból, fi­lo­zó­fu­sok­ból és tör­té­né­szek­ből álló szer­ző­gár­da – a fül­szö­veg sze­rint – a kö­vet­ke­ző kér­dé­sek­re ke­res­te a vá­laszt: „Mit ne­ve­zünk iro­dal­mi kul­tusz­nak? Hol és mi­kor je­le­nik meg? Mit fed­nek azok a di­va­tos ki­fe­je­zé­sek, hogy kul­ti­kus író, kul­ti­kus szö­veg, kul­ti­kus irodalom?”.

Nem meg­le­pő, ha a kul­tusz­ku­ta­tás­ban egy ki­csit is jár­tas ol­va­só meg­üt­kö­zik ezen a könyv­aján­lón, hi­szen az „iro­dal­mi kul­tusz” szó­kap­cso­lat­tal je­lölt, igen össze­tett kul­tu­rá­lis és tár­sa­dal­mi je­len­ség ki­ala­ku­lá­sá­nak oká­ra, mi­ként­jé­re és mű­kö­dé­sé­re vo­nat­ko­zó kér­dé­se­ket a ma­gyar és a nem­zet­kö­zi kul­tusz­ku­ta­tás több év­ti­ze­des mű­kö­dé­se so­rán már szá­mos al­ka­lom­mal fel­tet­te, rá­adá­sul kü­lön­fé­le el­mé­le­ti és nagy, em­pi­ri­kus anya­got is meg­moz­ga­tó vá­la­szo­kat is adott rá­juk. A je­len ta­nul­mány­kö­tet ol­va­só­ja te­hát et­től a 2011-ben tu­do­má­nyos igénnyel fel­lé­pő kö­tet­től jog­gal vár­ná el a ku­ta­tás kez­de­te­i­re uta­ló, a kul­tusz­ku­ta­tás lét­jo­go­sult­sá­gát meg­in­dok­ló alap­kér­dé­se­ken to­vább­lé­pő problémafelvetést.

Min­den a he­lyé­re ke­rül azon­ban, amint tisz­tá­zó­dik, mely konk­rét, kor­társ, kul­tu­rá­lis és tár­sa­dal­mi kon­tex­tu­á­lis ke­ret­ben me­rül­tek fel ép­pen ezek az alapkérdések.

A kö­tet szer­kesz­tői, Ma­ri­ja Nad­jar­nih és Alek­szand­ra Ura­ko­va rög­zí­tik: a ku­ta­tás meg­kez­dé­sét az in­do­kol­ta, hogy a szak­iro­dal­mi szö­ve­gek­ben min­den­na­pos­sá vált egyes ki­fe­je­zé­sek, pl. a ’kul­ti­kus’ jel­ző vagy a ’va­la­ki­nek a kul­tu­sza’ bir­to­kos szer­ke­zet part­ta­lan és pon­tat­lan hasz­ná­la­ta – egy­ide­jű­leg az­zal, hogy ezek a frá­zi­sok az orosz nyom­ta­tott és elekt­ro­ni­kus mé­di­á­ban is meg­je­len­tek és el­ha­ra­póz­tak. A tu­do­má­nyos vizs­gá­la­tot más­részt az in­do­kol­ta sze­rin­tük, hogy mind an­gol­szász te­rü­le­ten, mind Orosz­or­szág­ban egy­re több olyan, a slá­ger­lis­ták ana­ló­gi­á­já­ra szer­kesz­tett, le­xi­kon­sze­rű ki­ad­vány je­lent meg (és je­le­nik meg to­vább­ra is), amely az­zal ke­cseg­te­ti ol­va­só­it, hogy meg­is­mer­he­ti be­lő­lük „az” öt­ven vagy ép­pen „a” száz leg­in­kább kul­ti­kus szer­zőt, szép­iro­dal­mi mű­vet vagy fil­met. Ezek a „kultusz-lexikonok” te­hát lis­tá­kat kö­zöl­nek, pél­dá­kat so­rol­nak, il­let­ve a ne­vek­hez, cí­mek­hez rö­vid is­mer­te­tő le­írást mel­lé­kel­nek – ar­ról azon­ban, hogy me­lyek vol­tak a ki­vá­lasz­tás szem­pont­jai, e ki­ad­vá­nyok ter­mé­sze­te­sen mé­lyen hallgatnak.

Az orosz ku­ta­tó­cso­port tag­jai te­hát in­do­kolt­nak lát­ták, hogy tu­do­má­nyos rész­ről ke­re­tet, mód­szert és tám­pon­to­kat ad­ja­nak ah­hoz, hogy az iro­da­lom­tu­do­mány és társ­tu­do­má­nyai mit is ér­te­nek nap­ja­ink­ban az iro­dal­mi kul­tusz szó­kap­cso­la­ton. Ku­ta­tá­sa­ik leg­főbb cél­já­nak azt tet­ték, hogy meg­vizs­gál­ják, mi­től vá­lik kul­ti­kus­sá egy szö­veg vagy egy író, egy adott iro­dal­mi kul­tusz ho­gyan je­le­nik meg, mű­kö­dik és tű­nik el egy tör­té­nel­mi idő­szak­ban, tár­sa­da­lom­ban, kul­tu­rá­lis közegben.

A fen­ti­e­ket ol­vas­va nem vé­let­len, ha e kö­tet­ről a ma­gyar nyel­vű szak­iro­da­lom is­me­rő­jé­nek a Ta­káts Jó­zsef szer­kesz­tet­te Az iro­dal­mi kul­tusz­ku­ta­tás ké­zi­köny­ve (2003) jut eszé­be. Ne szá­mít­son azon­ban az ol­va­só ah­hoz ha­son­ló kö­tet­re, hi­szen míg a ma­gyar irodalom- és mű­vé­szet­tör­té­nész, et­nog­rá­fus és tör­té­nész szer­zők írá­sa­it tö­mö­rí­tő, ha­zai ki­ad­vány szán­dé­kolt cél­ja az volt, hogy mód­szer­ta­ná­ban, el­mé­le­ti hát­té­ré­ben kü­lön­bö­ző ta­nul­má­nyo­kat vá­lo­gas­son össze, ad­dig az orosz kö­tet írá­sa­i­ról, ha el­na­gyol­tan is, de ál­lít­hat­juk: ép­pen hogy az azo­nos vagy na­gyon ha­son­ló tu­do­má­nyos pers­pek­tí­va köti őket össze. Ön­ma­gá­ban már az is nagy kü­lönb­ség a két kö­tet kö­zött – és vé­le­mé­nyem sze­rint eb­ből is fa­kad a kö­te­tek mö­gött ki­raj­zo­ló­dó el­mé­le­ti kü­lön­bö­ző­ség –, hogy a ma­gyar kö­tet fó­ku­szá­ban (mi­ként ál­ta­lá­ban a ma­gyar ku­ta­tá­sok nagy szá­za­lé­ká­ban) a nem­ze­ti iro­da­lom, az oro­szé­ban vi­szont a vi­lág­iro­da­lom áll (a hu­szon­hat szö­veg­ből össze­sen három-négy fog­lal­ko­zik rész­ben vagy egész­ben orosz je­len­ség­gel). A ma­gyar­ban a 18. szá­zad­tól a 20. szá­zad első har­ma­dá­ig tar­tó je­len­sé­gek ke­rül­nek gór­cső alá, az oro­szé­ban a hang­súly a 20. szá­za­di és az egé­szen mai je­len­sé­gek­re te­vő­dik, és el­vét­ve ta­lá­lunk ben­ne elem­zést ko­ráb­bi korokéiról.

A hu­szon­hat ta­nul­mány tu­do­má­nyos ke­re­te – ha­bár ez nem ke­rül rög­zí­tés­re a kö­tet­ben se­hol – a ma­gyar kul­tusz­ku­ta­tá­sok irány­za­tai kö­zül leg­in­kább hi­ány­zó kri­ti­kai kul­tú­ra­ku­ta­táshoz áll kö­zel. Meg­le­pő, de egyet­len uta­lást sem ta­lá­lunk a kö­tet­ben arra, hogy ez az irány­zat tud‑e egy­ál­ta­lán más, a mai kul­tusz­ku­ta­tás­ban je­len­lé­vő, tu­do­má­nyos pers­pek­tí­va lé­te­zé­sé­ről, mi­köz­ben je­len­tős ta­nul­mány­kö­te­tek áll­nak ren­del­ke­zé­sünk­re mind az orosz, mind a nem orosz nyel­vű rusz­isz­ti­ka te­rü­le­té­ről, ame­lyek szép szám­mal mu­tat­nak be vagy al­kal­maz­nak ilye­ne­ket. A ta­nul­má­nyok közt te­hát lé­nye­gé­ben nem vagy csak alig ér­zé­kel­he­tők el­té­rő tu­do­má­nyos pers­pek­tí­vák, kü­lön­bö­ző meg­kö­ze­lí­tés­mó­dok, és éle­sen ki­raj­zo­lód­nak azok a té­mák, ko­rok, ill. mód­szer­ta­ni és el­mé­le­ti el­vek, ame­lyek a ku­ta­tá­sok alap­ját alkotják:

1) A fó­kusz­ban – Ta­káts Jó­zsef ki­fe­je­zé­sé­vel – az ún. elkülönülő-hierarchikus és nem a terjesztő-egységesítő kul­tu­szok állnak.

2) A klasszi­kus író­kat tö­mö­rí­tő nem­ze­ti ká­non kö­vet­ke­ze­te­sen szem­be­he­lye­ző­dik a kul­ti­kus írók­kal, azok szö­ve­ge­i­vel – még­pe­dig úgy, mi­ként az in­téz­mé­nye­sí­tett, a ha­ta­lom ál­tal tá­mo­ga­tott je­len­ség szem­be­he­lye­ző­dik a kul­tú­ra pe­ri­fé­ri­á­in mű­kö­dő, in­téz­mé­nyi ke­re­tek­kel nem ren­del­ke­ző, mar­gi­ná­lis, lo­ká­lis csoportokkal.

3) A ta­nul­má­nyok­ban vizs­gált, az iro­dal­mi fo­lyam­ból idő­sza­ko­san ki­emel­ke­dő, majd oda vissza­hul­ló kul­ti­kus szerző/szöveg, amely így kul­ti­kus stá­tu­szát el­vesz­ti, kö­vet­ke­ze­te­sen szem­be­ál­lí­tó­dik a nem­ze­ti ká­non ál­lan­dó­ságával.

4) A ta­nul­má­nyok szer­zői szem­be­he­lye­zik egy­más­sal a klasszi­kus és a po­pu­lá­ris, az elit- és a tö­meg­iro­dal­mat.

5) Nem sze­re­pel a kö­tet­ben olyan ta­nul­mány, amely­ben leg­alább fel­me­rül­ne a ma­gá­ban az iro­da­lom­tu­do­mány­ban ta­pasz­tal­ha­tó kul­ti­kus be­ál­lí­tó­dás­nak és nyelv­nek a je­len­lé­te és ál­lan­dó­sá­ga – Mar­gócsy Ist­vánt idéz­ve a „kul­ti­kus­ság ki­ik­tat­ha­tat­lan­sá­gá­nak” kér­dé­se –, kö­vet­ke­zés­kép­pen nem ta­lá­lunk a kö­tet­ben diskurzuselemzést.

6) A ta­nul­má­nyok leg­na­gyobb há­nya­da esettanulmány.

7) Az előb­bi­ből ter­mé­szet­sze­rű­leg kö­vet­ke­zik, hogy a szö­ve­gek – Olga Vajn­s­tet és Szer­gej Ro­mas­ko ki­tű­nő ta­nul­má­nyá­tól és egy-egy rö­vid ki­te­kin­tés­től el­te­kint­ve – nem vizs­gál­ják tör­té­ne­ti szem­pont­ból és át­fo­gó­an az iro­dal­mi kul­tusz meg­je­le­né­sé­nek és ki­ala­ku­lá­sá­nak fo­lya­ma­tát, nem is te­szik fel te­hát kér­dés­ként, hogy az iro­dal­mi kul­tusz va­jon mi­ért és mi­nek az ana­ló­gi­á­já­ra ala­kult, ala­kul­ha­tott ki. A val­lá­si kul­tu­szok min­tá­já­ra jött‑e lét­re, a „nem­ze­tet lét­re­ho­zó és fenn­tar­tó em­lé­ke­zet­szo­ci­a­li­zá­ci­ós el­já­rá­sok közé tartozik‑e” (l. a ha­zai ku­ta­tá­sok­ból Ta­káts, Mar­gócsy, Gyá­ni Gá­bor, Rá­kai Or­so­lya és Lak­ner La­jos ide­vo­nat­ko­zó ta­nul­má­nya­it), vagy va­la­mi egé­szen más áll a hát­te­ré­ben? Eb­ből a szem­pont­ból te­hát az em­lí­tett Vajnstet- és Romasko-tanulmányt le­szá­mít­va ki­vé­tel­ként csak a kö­tet elő­sza­vá­nak és egy­ben be­ve­ze­tő ta­nul­má­nyá­nak egy be­kez­dé­sét le­het még meg­em­lí­te­ni. Itt az egyik kö­tet­szer­kesz­tő, Alek­szand­ra Ura­ko­va há­rom – a kul­tusz­ku­ta­tás el­mé­le­té­nek ki­dol­go­zá­sá­hoz hoz­zá­já­ru­ló, ma­gya­rul nem ol­vas­ha­tó – szö­veg­re hi­vat­koz­va em­lí­ti meg (ezek a szö­ve­gek: Pa­vel Flo­rensz­kij­nak A kul­tusz fi­lo­zó­fi­á­ja [1908], a szo­cio­ló­gus és iro­da­lom­tör­té­nész Paul Bé­nic­ho­u­nak Az író szent­té vá­lá­sa [1973] és a gen­fi is­ko­la kép­vi­se­lő­jé­nek, Jean Sta­ro­bin­ski­nak a „Mí­to­szok” és „mi­to­ló­gi­ák” a 1718. szá­zad­ban [oro­szul: 2002] című mun­ká­ja), hogy a ro­man­ti­ka ko­rá­ban az iro­dal­mi életrajz/életút új mo­dell­jé­vé a már­tí­roló­gia vá­lik, amely már a 18. szá­zad vé­gé­től, 19. szá­zad ele­jé­től a ma­gá­é­val ana­lo­gi­kus mo­dellt kí­nál fel a kul­ti­kus és a klasszi­kus szer­zők „élet­rajzé­pí­té­se” szá­má­ra. Ura­ko­va sze­rint – mi­köz­ben a maga min­tá­za­tát mind­ket­tő a val­lá­si szfé­rá­ból me­rí­ti – a nem­ze­ti klasszi­kus iro­da­lom­ban a hang­súly az al­ko­tói élet­út tár­sa­dal­mi hasz­nos­sá­gán és a nem­ze­ti idea ki­fe­je­ző­dé­sén van, ám a kul­ti­kus szer­zők­nél ugyan­ez a hang­súly a tár­sa­da­lom­ból való ki­ta­szí­tott­ság­ra és/vagy a tár­sa­dal­mon be­lü­li el­át­ko­zott­ság­ra helyeződik.

Jól lát­szik te­hát, hogy a klasszi­kus és a kul­ti­kus szer­zők köz­ti kü­lönb­ség a szink­rón iro­dal­mi (és tár­sa­dal­mi) mező ci­zel­lált­sá­gá­nak a kér­dé­se­ként író­dik le, pozíció- és stá­tusz­kü­lönb­ség­ként, a tár­sa­da­lom szo­ci­á­lis ere­jé­nek va­la­mi­fé­le ered­mé­nye­ként, megnyilvánulásaként.

Mi­köz­ben a kö­tet igen­csak gaz­dag a kü­lön­bö­ző nem­ze­ti­sé­gű írók, il­let­ve a szö­ve­ge­ik iránt meg­nyil­vá­nu­ló kul­ti­kus tisz­te­let­for­mák leg­kü­lön­fé­lébb be­mu­ta­tá­sá­ban, a to­váb­bi­ak­ban azo­kat a ta­nul­má­nyo­kat fo­gom ki­emel­ni és is­mer­tet­ni, ame­lyek sa­ját ese­ti, em­pi­ri­kus ku­ta­tá­sa­ik is­mer­te­té­se mel­lett azok­ból ki­in­du­ló – ugyan­ak­kor a ma­gyar kul­tusz­ku­ta­tás szá­má­ra el­mé­le­ti szem­pont­ból ta­lán új és meg­fon­to­lan­dó – ál­lí­tá­so­kat fo­gal­maz­nak meg, vagy olyan el­mé­le­ti írá­so­kat emel­nek a lá­tó­kör­be, ame­lyek ezi­dá­ig itt­hon el­ke­rül­ték a ku­ta­tók figyelmét.

Vé­le­mé­nyem sze­rint az egyik leg­iz­gal­ma­sabb prob­lé­ma­fel­ve­té­se a kö­tet­nek (amely nem ma­rad meg csu­pán a prob­lé­ma­fel­ve­tés szint­jén, ha­nem meg­fo­gal­maz vá­la­szo­kat is) az, hogy az ál­ta­lam fent jel­zett – el­ső­sor­ban iro­da­lom­szo­cio­ló­gi­ai és kul­tú­ra­ku­ta­tá­si – el­mé­le­ti ke­re­ten be­lül a szer­zők meg­kí­sér­lik le­ír­ni, mi­ben fog­ha­tó meg a klasszi­kus és a kul­ti­kus író, il­let­ve a klasszi­kus és a kul­ti­kus iro­da­lom és szö­veg köz­ti kü­lönb­ség. (Itt azon­ban min­den­kép­pen meg kell je­gyez­nünk, hogy a kö­tet­be­li ta­nul­má­nyok nem re­a­gál­nak arra, hogy a nyu­ga­ti szak­iro­da­lom­ban lé­tez­nek e kér­dés­kör más kon­tex­tus­ban, más fogalomrendszer(ek)ben vé­gig­gon­dolt el­mé­le­ti meg­kö­ze­lí­té­sei. Az egyik kon­tex­tus a né­met ká­non­iro­da­lom, azon be­lül a lap­pan­gó ká­non je­len­sé­ge, a má­sik pe­dig a mű­vé­sze­ti mező két­osz­ta­tú­sá­gá­nak, az au­to­nóm és a he­te­ro­nóm hi­e­rar­chi­á­ra osz­lá­sá­nak a le­írá­sa Pier­re Bour­dieu tanulmányaiban.)

A kö­tet egyik erős ál­lí­tá­sa nem más, mint hogy a kul­ti­kus szer­ző stá­tu­sza meg­elő­zi a klasszi­ku­sét, vagy­is hogy két, a szer­ző éle­té­ben egy­más­ra kö­vet­ke­ző, idő­be­li fá­zis­ról van szó. Ezt a fo­lya­ma­tot írja le – ter­mé­sze­te­sen a maga nem­ze­té­től, iro­dal­mi ha­gyo­má­nya­i­tól és szo­ci­okul­tu­rá­lis kör­nye­ze­té­től való füg­gő­sé­gé­nek össze­tett­sé­gé­ben – a 20. szá­zad ele­jén for­má­ló­dó szép­iro­da­lom spe­ci­fi­ku­ma­i­nak vizs­gá­la­ta­kor a szociológus-irodalomtörténész Bo­risz Du­bin, aki a Kul­tu­rá­lis te­kin­tély le­gi­ti­má­ci­ó­já­ról írt ta­nul­má­nyá­ban rá­mu­tat a klasszi­kus szer­ző – a sztár – a fel­ka­pott, di­va­tos szer­ző – és a kul­ti­kus al­ko­tó köz­ti dif­fe­ren­ci­ák­ra és az eme stá­tu­szok kö­zöt­ti átjárhatóságra.

Egy má­sik té­zis ugyan­ak­kor ab­szo­lút ér­te­lem­ben (nem kor­hoz kö­töt­ten) pró­bál­ja meg tisz­táz­ni, hogy e két po­zí­ció leírható‑e egy­más an­ti­nó­mi­á­ja­ként, el­len­té­te­ként – egy­szó­val azt, hogy op­po­zí­ci­o­ná­lis vi­szony van‑e köz­tük. Mi­köz­ben a leg­több ta­nul­mány nem prob­le­ma­ti­zál­ja ezt a kér­dést, a kö­tet­ben ol­vas­ha­tók olyan szö­ve­gek, ame­lyek fi­no­man rá­irá­nyít­ják a fi­gyel­met arra, hogy igen­csak prob­le­ma­ti­kus egy­más el­len­té­te­ként ke­zel­ni a klasszi­kus és a kul­ti­kus szer­ző fo­gal­mát, és ne­héz e két stá­tusz egy­más­hoz vi­szo­nyí­tott, pon­tos és egy­ér­tel­mű de­fi­ni­á­lá­sa. Ezen írá­sok közé tar­to­zik Na­tal­ja Ki­re­je­vá­nak a John Bart­ról és Tho­mas Pyn­c­hon­ről szó­ló szö­ve­ge, amely­ben a kö­vet­ke­zőt írja: „sok­kal in­kább le­het szá­mos olyan ala­kot és je­len­sé­get le­író el­kép­ze­lés együt­tes je­len­lé­té­ről be­szél­ni, ame­lyek igényt tar­ta­nak a klasszi­kus, a klasszi­kus és kul­ti­kus vagy a kul­ti­kus szer­ző stá­tu­szá­ra” (Ki­re­je­va, 401).

Rend­kí­vül ta­nul­sá­gos eb­ből a szem­pont­ból Ivan De­la­za­ri ta­nul­má­nya is. De­la­za­ri az ame­ri­kai és a szov­jet iro­dal­mi kö­zeg­ben vizs­gál­ja meg Wil­li­am Fa­ulk­ner alak­já­nak és szö­ve­ge­i­nek be­fo­ga­dás­be­li kü­lönb­sé­gét. A szer­ző át­te­kin­ti a Faulkner-befogadás fo­lya­ma­tát, és rá­mu­tat, hogy míg a szov­jet ol­va­sók kö­ré­ben egy­ér­tel­mű­en Fa­ulk­ner kul­ti­kus­sá­gá­ról le­het be­szél­ni, az ame­ri­kai iro­da­lom­ban ez jó­val össze­tet­tebb, hi­szen ott nem­ze­ti író­nak szá­mít, in­téz­mé­nyi­e­sí­tet­ten fenn­tar­tott az ér­dek­lő­dés irán­ta, azaz nem ne­vez­he­tő kul­ti­kus író­nak. Az ame­ri­kai Faulkner-befogadásnak is el­kü­lö­nít­he­tők azon­ban olyan fá­zi­sai, ame­lyek­ben kul­ti­kus szer­ző­ként volt je­len. De­la­za­ri sze­rint a ’nép­sze­rű’, a ’kul­ti­kus’, a ’so­kak ál­tal ol­va­sott’, vagy a ’best­sel­ler’ fo­gal­mak nem má­sok, mint el­len­té­tei vagy ke­vés­bé jól si­ke­rült szi­no­ni­mái a ’klasszi­kus’ fo­gal­má­nak. Azaz a kul­ti­kus és a klasszi­kus fo­gal­mai egy­más (jobb-rosszabb) be­he­lyet­te­sí­té­se­ként vagy egy­más el­len­té­te­ként is működhetnek.

Szer­gej Zeny­kin te­o­re­ti­kus sze­rint – aki­nek a té­zi­sei hi­vat­ko­zá­si és ki­in­du­ló el­mé­le­ti pont­ja­i­ként szol­gál­nak a kö­tet­ben sze­rep­lő szá­mos írás­nak – el le­het kü­lö­ní­te­ni és le le­het írni azt kü­lönb­sé­get, amely a klasszi­kus és a kul­ti­kus iro­da­lom szak­ra­li­zá­ci­ó­ját, szak­ra­li­zá­ci­ós fo­lya­ma­tát jel­lem­zi. Az a kul­ti­kus szer­ző, véli Zeny­kin, De­la­za­ri­hoz ha­son­ló­an, aki az egész nem­zet szá­má­ra kul­ti­kus­sá vált, már nem kul­ti­kus, ha­nem klasszi­kus. Ad­dig ma­rad egy szer­ző kul­ti­kus, amíg csak egy szűk, a nem hi­va­ta­los szfé­rá­ban mű­kö­dő, lo­ká­lis cso­port ra­jon­gá­sát él­ve­zi. A klasszi­kus és a kul­ti­kus szö­veg kü­lönb­sé­gé­ről pe­dig úgy gon­dol­ja: amíg egy szö­veg klasszi­kus­sá vagy kul­ti­kus­sá vá­lá­sa mind­két eset­ben ma­gá­ban fog­lal­ja a rom­bo­lás, a ta­ga­dás ele­me­it – ez pe­dig az ere­de­ti szö­veg dest­ruk­ci­ó­ját je­len­ti, hi­szen az ilyen tér­be ke­rült szö­veg va­la­mi más­sal cse­ré­lő­dik le –, ad­dig en­nek a ta­ga­dás­nak a pro­ce­dú­rá­ja jól ér­zé­kel­he­tő­en kü­lön­bö­zik a klasszi­kus és a kul­ti­kus iro­da­lom ese­té­ben (135). Zeny­kin pél­dá­val is szol­gál: amíg a tö­meg­nyom­ta­tás, az ide­gen nyelv­re való for­dí­tás és az adap­tá­ci­ók lét­re­jöt­te a klasszi­kus szö­ve­gek­nek a sa­ját­ja – hi­szen ezek az esz­kö­zök csak az in­téz­mé­nye­sült iro­da­lom­nak áll­nak a ren­del­ke­zé­sé­re –, ad­dig ezek, az adott szö­veg ter­jesz­té­sét elő­se­gí­tő gesz­tu­sok már egy­ál­ta­lán nem spe­ci­fi­ku­sak a kul­ti­kus szö­ve­gek ese­té­ben (135). Egy szö­veg idé­ze­tek­re való szét­sze­dé­se azon­ban sok­kal in­kább a kul­ti­kus, mint­sem a klasszi­kus iro­da­lom­ra jel­lem­ző, ál­lít­ja Zenykin.

Ér­de­kes meg­lá­tá­sa a szer­ző­nek, hogy amíg a kul­ti­kus szö­veg­hez a ra­jon­gók min­dig hoz­zá­tesz­nek va­la­mit, ad­dig a klasszi­kus­ból me­rí­te­nek: „a klasszi­kus – ki­me­rít­he­tet­len”, véli. Utób­bi ál­lí­tá­sát Zeny­kin rész­le­te­sen ki is bont­ja: mind­két tí­pu­sú szö­veg­nek meg­van­nak ugyan a maga ér­tel­me­zői, il­let­ve ra­jon­gói cso­port­jai, akik elem­zik, meg­tár­gyal­ják és kom­men­tál­ják a szö­ve­ge­ket (és egy­aránt mind a kul­ti­kus, mind a klasszi­kus szö­ve­gek ese­té­ben meg­je­len­nek az adott szö­veg foly­ta­tá­sai, után­zá­sai, klón­jai), ám az ér­tel­me­ző­ik gesz­tu­sai már igen­csak el­té­rő­ek: a klasszi­kus szö­ve­gek ese­té­ben ez az al­ko­tók kö­zöt­ti ver­sen­gés vagy a pa­ró­dia for­má­já­ban ölt tes­tet, a kul­ti­ku­sok­nál vi­szont a ki­egé­szí­tés kü­lön­bö­ző el­já­rá­sa­i­ban ér­he­tő tet­ten. Ezek lesz­nek az ere­de­ti szö­veg cse­lek­mé­nyé­be újabb szü­zsész­ála­kat be­le­szö­vő, ún. se­qu­elek (ang. ’foly­ta­tás’) vagy pre­qu­elek (ang. ’előz­mény’).

Zeny­kin ta­nul­má­nyá­nak a leg­in­kább fi­gye­lem­re­mél­tó ré­sze azon­ban an­nak a fel­ve­té­se, hogy e prob­lé­ma tár­gya­lá­sa­kor el le­het­ne gon­dol­kod­ni két, az iro­da­lom­el­mé­let­ből vett olyan fo­ga­lom al­kal­ma­zá­sán, ame­lyek se­gít­sé­gé­vel kö­ze­lebb le­het­ne ke­rül­ni a klasszi­kus és a kul­ti­kus szö­ve­gek, il­let­ve a klasszi­kus és a kul­ti­kus iro­da­lom mint sa­já­tos „in­téz­mény” vagy „mű­kö­dés­mód” kü­lönb­sé­ge­i­nek leírásához.

Az egyik ilyen az iro­dal­mi szö­veg má­sod­la­gos folk­lo­ri­zá­ci­ó­já­nak gon­do­la­ta, amely sze­rint a klasszi­kus és a kul­ti­kus szö­veg lét­mód­ját ér­de­mes len­ne az iro­da­lom és a folk­lór kü­lön­bö­ző mű­kö­dé­si me­cha­niz­mu­sa­i­nak ana­ló­gi­á­ja­ként le­ír­ni. A kul­ti­kus és a klasszi­kus szö­ve­gek más tí­pu­sú te­rem­tő­dé­sé­nek, lét­re­jöt­té­nek le­írá­sá­ra hasz­nál­ha­tó ana­lo­gi­kus mo­dell a saussure‑i nyelv­re vagy be­széd­re tör­té­nő ori­en­tá­ci­ó­nak a min­tá­já­ra írja le a két tí­pu­sú iro­dal­mi mű­kö­dést. E sze­rint az – egyéb­ként Ro­man Jak­ob­son írá­sa­i­ból me­rí­tő – öt­let sze­rint a kul­ti­kus szö­veg a sab­lo­nok­ból, sé­mák­ból, sza­bá­lyok­ból épü­lő „nyelv”-, azaz folklór-modell sze­rint funk­ci­o­nál, míg a klasszi­kus szö­ve­gek­re a „be­széd”, az új­don­ság­ke­re­sés (stí­lus, nyelv, mű­faj, téma stb.) és in­di­vi­du­a­li­tás jellemző.

Zeny­kin má­sik meg­fon­to­lan­dó öt­le­te az orosz for­ma­lis­ta is­ko­la ál­tal hasz­nált – ma­gyar­ra ne­he­zen le­for­dít­ha­tó – iro­dal­mi büt (’az iro­da­lom min­den­na­pi, hét­köz­na­pi, sze­mé­lyes éle­te’) fo­gal­má­nak al­kal­ma­zá­sa (el­ső­sor­ban a fo­ga­lom ti­nyan­ovi je­len­té­sé­ben). Ju­rij Ti­nya­nov sze­rint min­dig is lé­tez­tek ún. büt­ovi­je (’iro­da­lom­kö­ze­li’) mű­fa­jok, ame­lyek ál­lan­dó és élénk kap­cso­lat­ban áll­tak és áll­nak az iro­dal­mi fő­so­dor­ral, elő­for­dul, hogy be is kap­cso­lód­hat­nak an­nak fo­lya­ma­tá­ba, és így nem rit­kán iro­dal­mi ténnyé is elő­lép­het­nek. Zeny­kin sze­rint a kul­ti­kus iro­da­lom szö­veg­gya­kor­la­ta eh­hez áll kö­zel, hi­szen egy sa­já­tos de­mok­ra­ti­kus, tex­tu­á­lis kö­zeg­ként funk­ci­o­nál, ame­lyet az ins­ti­tu­ci­o­ná­lis iro­da­lom kép­vi­se­lői le­néz­nek (az­zal nem fog­lal­koz­nak, kép­vi­se­lő­i­nek nem osz­ta­nak dí­ja­kat), ám amely­ben a ma­gas iro­da­lom ugyan­ak­kor tük­rö­ző­dik, és amely­ből időn­ként – ih­le­tet, öt­le­tet, erőt me­rít­ve – meg­újul­va kilép.

Szer­gej Ro­mas­kó­nak az Az iko­nok­laz­ma (’kép­rom­bo­lás’, ’image-rombolás’) csá­bí­tá­sa. Az ifjú Wert­her szen­ve­dé­sei. Goe­the kul­túr­tör­té­ne­ti pers­pek­tí­vá­ból című ta­nul­má­nya Habermas‑, Wal­ter Benjamin- és Jauss-szövegeket von be az ún. Werther-eset szo­ci­okul­tu­rá­lis elem­zé­sé­be. Meg­kí­sér­lem a ta­nul­mány tel­jes gon­do­lat­me­ne­tét re­konst­ru­ál­ni – még­pe­dig azért, mert az em­pi­ri­kus vizs­gá­lat so­rán Ro­mas­ko min­den egyes szem­pont és/vagy fá­zis elem­zé­se­kor meg­fo­gal­maz egy, a konk­rét eset­től el­vo­nat­koz­tat­ha­tó, szé­le­sebb te­o­re­ti­kus következtetést.

A szer­ző min­de­nek­előtt rög­zí­ti, hogy nem azt a szak­iro­da­lom­ban több he­lyen el­ter­jedt vé­le­ke­dést fog­ja cá­fol­ni vagy iga­zol­ni, mi­sze­rint az új­ko­ri iro­da­lom­ban a Wert­her te­kint­he­tő „az első kult­könyv­nek”, így Goe­the maga pe­dig „a pop­kul­tú­ra déd­ap­já­nak”. Az vi­szont ki­je­lent­he­tő, hogy a Wert­her az el­adott pél­dány­szá­mok, a hi­va­ta­los, ill. „ka­lóz” új­ra­ki­adá­sok szá­má­nak nagy­sá­ga és a szá­mos ide­gen nyelv­re való le­for­dí­tás ré­vén az első olyan né­met nyel­vű könyv lett, amely a maga ko­rá­ban „össz­eu­ró­pai kul­tu­rá­lis je­len­ség­gé” vált. A ku­ta­tó cél­ja, hogy öt kü­lön­bö­ző ol­dal­ról is meg­vizs­gál­ja, mi­lyen kul­tu­rá­lis és tár­sa­dal­mi fo­lya­ma­tok se­gí­tet­ték elő a Werther-fieber (Werther-láz) ki­ala­ku­lá­sát, hogy maga a könyv mi­lyen la­vi­na­sze­rű kri­ti­kai – ese­ten­ként az iko­nok­laz­ma vá­gyá­val, azaz Goe­the írói imá­zsá­nak a le­já­ra­tá­sá­val ka­cér­ko­dó – re­ak­ci­ó­kat in­dí­tott be, és mi­lyen vál­to­zá­so­kat ered­mé­nye­zett a be­fo­ga­dói magatartásban:

A) Tár­sa­dal­mi mo­der­ni­zá­ció és az ol­va­sá­si szo­ká­sok. Né­met nyelv­te­rü­le­ten a 18. szá­zad kö­ze­pén az iro­da­lom­nak mint a nyil­vá­nos­ság (Hab­er­mas) egyik fon­tos in­téz­mé­nyé­nek a lét­re­jöt­té­vel, az új tí­pu­sú könyv­pi­ac ki­ala­ku­lá­sá­val, a nyom­dát és a pa­pír­gyár­tást is érin­tő tech­ni­kai újí­tá­sok meg­je­le­né­sé­vel stb. meg­sok­szo­ro­zó­dik az el­ér­he­tő köny­vek szá­ma, és fel­ér­té­ke­lő­dik az új­don­ság sze­re­pe. Az ol­va­sás­kul­tú­rá­ban be­kö­vet­ke­ző, erre tör­té­nő re­ak­ció és vál­to­zás az in­ten­zív ol­va­sást fel­vál­tó ex­ten­zív ol­va­sás­ban ér­he­tő tet­ten. A ko­ra­be­li saj­tó­ban jól kö­vet­he­tő an­nak a tár­sa­dal­mi vi­tá­nak a le­nyo­ma­ta, amely a ki­ala­ku­ló­fél­ben lévő, ká­ros­nak és pa­to­ló­gi­ás tü­net­nek ítélt Le­se­suchtot, azaz ol­va­sás­má­ni­át kí­sé­ri. Az egy szö­veg­ben ala­po­san és hossza­san el­mé­lyü­lő, azt kom­men­tá­ló ol­va­sást fel­vált­ja az újabb és újabb szö­ve­gek­ben élményt-szórakozást ke­re­ső ol­va­sás; a rá­cióra épü­lő ol­va­sást az ér­zel­mek­re ható, emo­tív/emo­ci­o­ná­lis ol­va­sás. Egy­faj­ta „ol­va­sói for­ra­da­lom­ról” van szó, amely­nek pa­ra­do­xon­ja az, hogy bár az ex­ten­zív ol­va­sást választó/gyakorló ol­va­sók egy ré­szé­nél to­vább­ra is meg­ma­rad az in­ten­zi­tás igé­nye, az azon­ban tel­je­sen más for­mát ölt, mint ko­ráb­ban: ez pe­dig nem más­ban, mint egy-egy adott könyv irán­ti kul­ti­kus vi­szo­nyu­lás­módban ér­he­tő tet­ten, amely – transz­for­mált ál­la­po­tá­ban ugyan, de – meg­nyi­tot­ta az utat a meg­ma­radt in­ten­zív ol­va­sá­si igény ki­elé­gí­té­se előtt.

B) Tra­di­ci­o­ná­lis kul­tusz – új, spon­tán kul­tusz. Né­met nyelv­te­rü­le­ten a fen­ti­ek ered­mé­nye­ként a tu­laj­don­kép­pen az ural­ko­dók, me­cé­ná­sok ál­tal fenn­tar­tott po­e­ta la­u­rea­tus „in­téz­mé­nyét” – amely a 16–17. szá­zad­ban vi­rág­zott leg­in­kább –, azaz a köl­tők le­csen­gő­ben lévő örök idők­re szó­ló, „ki­je­lö­lő”, „szubsz­tan­ci­á­lis és tra­di­ci­o­ná­lis kul­tu­szát” fel­vált­ja a min­dig az adott kon­tex­tus­tól füg­gő új kul­tusz, amely­nek a lét­re­jöt­te, a mű­kö­dés­mód­ja fel­té­te­lek, még­pe­dig politikai-hatalmi-gazdasági-kulturális erő­fel­té­te­lek di­na­mi­kus össz­já­té­ka ál­tal szabályozott.

C) Ki­ál­lí­tá­si ér­ték, kul­ti­kus ér­ték, aura. Ro­mas­ko Wal­ter Ben­ja­min­nak A mű­al­ko­tás a tech­ni­kai re­pro­du­kál­ha­tó­ság ko­rá­ban című írá­sát hív­ja se­gít­sé­gül. Az új tí­pu­sú iro­dal­mi kul­tusz te­o­re­ti­kus le­írá­sá­hoz el­ső­sor­ban Ben­ja­min­nak azt a gon­do­la­tát véli fel­hasz­nál­ha­tó­nak, amely­ben a mű­al­ko­tá­sok ki­ál­lí­tá­si ér­té­ké­nek meg­nö­ve­ke­dé­sét és kul­ti­kus ér­té­ké­nek csök­ke­né­sét elem­zi, és amely­ben – az elő­ző­vel össze­füg­gő­en – a mű­al­ko­tás au­rá­já­nak el­vesz­té­sé­ről be­szél. Ahogy a mű­al­ko­tás fo­ko­za­to­san ki­sza­kad a maga ere­de­ti ri­tu­á­lis kö­ze­gé­ből, egy­faj­ta, „a szép­ség szol­gá­la­tá­ban álló pro­fán kul­tusz” kez­di övez­ni, amely a rí­tus he­lyet­te­sí­té­sét szol­gál­ja, és amely tük­rö­zi azo­kat az iner­ci­ós tö­rek­vé­se­ket, ame­lyek a mű­vé­szet el­sőd­le­ges funkcionális-kommunikációs jel­lem­ző­it kí­sér­lik meg meg­őriz­ni. Az aura meg­őr­zé­sé­nek kí­sér­le­tei, a mű­al­ko­tás kul­ti­kus jel­lem­ző­jé­nek, össze­te­vő­jé­nek a meg­őr­zé­sé­re tett tö­rek­vé­sek – Ro­mas­ko sze­rint – igen fon­tos­nak bi­zo­nyul­nak az iro­dal­mi kul­tusz ter­mé­sze­té­nek le­írá­sá­nál, és kéz­zel­fog­ha­tó­ak lesz­nek ép­pen a Wert­her be­fo­ga­dá­sa kapcsán.

D) A nem­ze­ti klasszi­ku­sok­nak mint in­téz­mény­nek a lét­re­jöt­te. Ro­mas­ko sze­rint to­váb­bi fon­tos je­len­ség a kor­ban a nem­ze­ti klasszi­ku­sok meg­je­le­né­se (értsd: a sa­ját nem­ze­ti nyel­ven meg­je­le­nő mű­ve­ké), amely mint in­téz­mény a maga funk­ci­ó­já­ban sa­já­tos kép­vi­se­lő­jé­vé vá­lik a mű­al­ko­tá­sok tra­di­ci­o­ná­lis, kul­ti­kus lét­re­ho­zá­sá­nak, és így se­gít meg­őriz­ni azok auráját.

E) Szen­ti­men­ta­liz­mus, utó­pi­kus össze­te­vő. Vé­gül a sze­mé­lyes, emo­ci­o­ná­lis mo­men­tu­mo­kat ki­hang­sú­lyo­zó szen­ti­men­ta­liz­mus, a napló- és levélregény-forma, és a hős alak­ja ját­szik fon­tos sze­re­pet a kul­tusz ki­ala­ku­lá­sá­ban. Ro­mas­ko sze­rint Wert­her alak­ja a szen­ti­men­ta­liz­mus­ra fó­kusz­á­ló szo­ci­okul­tu­rá­lis ori­en­tá­ció és a spon­tán kom­pen­za­tív kul­tusz fe­no­mén­jé­nek találkozásában/kereszteződésében áll. Tel­je­sen nyil­ván­va­ló, hogy Wert­her egy el­vont alak, a mű ab­szo­lút utó­pisz­ti­kus ele­me. Az utó­pia pe­dig mint olyan el­en­ged­he­tet­len össze­te­vő­je bár­mely tra­di­ci­o­ná­lis vagy nem-tradicionális kultusznak.

F) Összeg­zés. „A fen­ti­ek­kel össz­hang­ban a spon­tán kul­tusz meg­je­le­né­se a 18. szá­zad­ban egy­faj­ta prológus-szerepet tölt be a kul­tu­rá­lis kom­mu­ni­ká­ció tech­no­lo­gi­zált szfé­rá­já­nak to­váb­bi, ak­tív for­má­ló­dó kor­sza­ka előtt. Az új kul­ti­kus for­ma egy­faj­ta vá­lasz a tö­me­ges és je­len­tős mér­ték­ben el­sze­mély­te­le­ní­tett, so­ro­za­tos kul­tu­rá­lis ter­me­lés­re. A sze­mé­lyes össze­te­vő, a hő­sök­kel vagy a szer­ző­vel […] való azo­no­su­lás le­he­tő­sé­ge, a mű­vel való ér­zel­mi vi­szony ki­épí­té­se, a le­he­tő­ség arra, hogy az in­ten­zív ol­va­sás meg­ma­rad­jon az ex­ten­zív ol­va­sás ural­má­nak ide­jén – mind­ez sa­já­tos kom­pen­zá­ci­ó­ja an­nak a kul­ti­kus jel­le­gű vesz­te­ség­nek, amellyel a mű­al­ko­tás ko­ráb­ban bírt, an­nak a vesz­te­ség­nek, amely ko­ráb­ban a mű au­rá­já­nak af­fek­tív át­élé­sét je­len­tet­te, a le­he­tő­ség, hogy érint­kez­zünk egy kü­lön­le­ges stá­tusszal bíró tárggyal. A Wert­her szer­ző­je és an­nak ra­jon­gói hi­he­tet­le­nül pon­to­san kap­ták el a ko­rai fá­zi­sát en­nek a fo­lya­mat­nak, az ol­va­sók pe­dig a köny­vet – ahogy ezt a szer­ző ja­va­sol­ta – va­ló­ban a „sa­ját ba­rát­juk­ká” tet­ték [az elő­szó­ban „ja­va­sol­ja ezt” Goe­the – megj. tő­lem. K. Zs.], él­vez­ve a vele való ál­lan­dó, kö­ze­li kom­mu­ni­ká­ció le­he­tő­sé­gét.” (Ro­mas­ko, 148)

A kö­te­tet vé­gig­ol­vas­va vé­gül rá­mu­tat­ha­tunk egy, a kö­tet nem­zet­kö­zi­sé­gé­ből adó­dó ér­de­kes­ség­re is, ame­lyet Alek­szand­ra Ura­ko­va is meg­em­lít: egy­ér­tel­mű­en lát­szik, hogy az iro­dal­mi kul­tusz fo­gal­má­nak köz­nyel­vi és szak­nyel­vi kö­zeg­ben való je­len­té­se geo­kul­tu­rá­lis hely­zet­től is függ. Hi­szen a kul­tusz fo­gal­má­nak lé­te­zik egy olyan kelet-európai és egy olyan – et­től el­té­rő – 20. szá­za­di, ame­ri­kai előz­mé­nye, amely meg­ter­he­li és be­fo­lyá­sol­ja az iro­dal­mi kul­tusz mint je­len­ség te­o­re­ti­kus le­írá­sát is. Kelet-Európában az iro­dal­mi kul­tusz a ’sze­mé­lyi kul­tusz’, míg az USA-ban sok­kal in­kább az ’el­len­ál­lás’, a ’sza­kí­tás’ kon­no­tá­ci­ó­já­val bír. (L. a ’70-es évek­ben ki­bon­ta­ko­zó el­len­kul­tu­rá­lis moz­gal­ma­kat.) Ép­pen ezért tar­tom iga­zán iz­gal­mas­nak Nyi­k­olaj Plot­nyi­kov ta­nul­má­nyát („A sze­mé­lyi kul­tusz”: A per­szo­na­li­tás sze­man­ti­ká­ja az orosz gon­dol­ko­dás tör­té­ne­té­ben), amely­ben rá­irá­nyít­ja a fi­gyel­met arra, hogy e fo­ga­lom jó­val ko­ráb­ban meg­je­le­nik az orosz kul­tu­rá­lis és po­li­ti­kai tu­dat­ban, mint a hí­res, Sztá­lint el­íté­lő ki­fe­je­zés, amely az SZKP XX. kong­resszu­sán hang­zott el. A „sze­mé­lyi kul­tusz” (’kult lics­nosz­tyi’) szó­kap­cso­lat je­len­té­sé­nek, el- és ki­sa­já­tí­tá­si kí­sér­le­te­i­nek, azon be­lül pe­dig kü­lö­nö­sen a lics­noszty (’sze­mé­lyi­ség’) szó­nak az orosz gon­dol­ko­dás­tör­té­net­ben a 19. szá­zad­tól be­járt út­ját, tör­té­ne­tét elem­zi végig.

Mint min­den sok­szer­zős ta­nul­mány­kö­tet, a szín­vo­na­lát te­kint­ve ez az össze­ál­lí­tás is he­te­ro­gén, ugyan­ak­kor egy­ér­tel­mű az, hogy ol­vas­ha­tó ben­ne 10–12 iga­zán ki­tű­nő és 5–6 jó ta­nul­mány, il­let­ve a kö­tet mö­gött ko­mo­lyan át­gon­dolt szer­kesz­tői kon­cep­ció hú­zó­dik meg, amely az elő­szó­ban és a kö­te­tet al­ko­tó négy, nagy te­ma­ti­kus blokk­ban is tet­ten ér­he­tő (1. A fik­ció és az élet ha­tá­rán; 2. A szö­veg me­ta­mor­fó­zi­sai; 3. A szer­ző mint a kul­tú­ra ön­ké­pé­nek sze­rep­lő­je; 4. Író, ol­va­só, szocium/társadalmi lét). Mind­ezek az eré­nyek meg­ke­rül­he­tet­len­né te­szik e tu­do­má­nyos ki­ad­ványt a nem­zet­kö­zi kul­tusz­ku­ta­tás szakirodalmában.

A kötet tartalomjegyzéke

Le­töl­tés (PDF157KB)

Summary

In 2005, li­ter­ary his­to­ri­ans, his­to­ri­ans, so­ci­o­lo­gists and phi­lo­sop­hers for­med a gro­up de­di­ca­ted to exa­mining li­ter­ary cults at the Ins­ti­tu­te of World Li­te­ra­tu­re (IMLI RAN) of the Rus­si­an Aca­demy of Sci­en­ces bas­ed in Mos­cow. They set out to crea­te a jo­int pub­li­ca­ti­on in which they wis­hed to pre­sent li­ter­ary cult with the help of em­pi­ri­cal re­se­arch as “a prac­ti­ce that ele­va­tes its ob­ject from the tex­tu­re of cul­tu­re, thus att­ri­bu­ting spe­ci­al sym­bo­lic me­aning to it”. The fi­nal out­co­me of this pro­ject was a gran­di­o­se coll­ec­ti­on of es­says pub­lis­hed in 2011, comp­ri­sing 480 pa­ges, 24 aut­hors and 26 ar­tic­les inc­lu­ding the pre­face. In this first-rate, pre­ci­sely edi­ted and in­de­xed pub­li­ca­ti­on one cult phe­no­me­non each from the Eng­lish, French, Ger­man, Spa­nish, Por­tu­gu­ese, Bra­zi­li­an, Ame­ri­can and partly Rus­si­an li­te­ra­tu­res is analy­zed from a broad spect­rum of world li­te­ra­tu­re. In my opin­ion, the coll­ec­ti­on Культ как феномен литературного процесса: автор, текст, читатель. (’The cult as the phe­no­me­non of li­ter­ary pro­cess: aut­hor, text, re­ader’). Eds. М. Ф. Надъярных – А. П. Уракова. (Москва, ИМЛИ РАН, 2011) may be­co­me an in­dis­pens­ab­le sci­en­ti­fic pub­li­ca­ti­on in in­ter­na­ti­o­nal li­ter­ary cult research.

In my re­view I at­temp­ted to place the coll­ec­ti­on in the sci­en­ti­fic con­text of Hun­ga­ri­an cult re­se­arch, emp­has­i­zing tho­se stu­di­es that may pre­sent new the­o­re­ti­cal conc­lu­sions for Hun­ga­ri­an re­se­ar­chers, and I have sum­ma­ri­zed for our Hun­ga­ri­an col­le­agues the Rus­si­an re­se­ar­chers’ main cla­ims and analy­ses. The­re­fo­re, the re­view exa­mi­nes the Rus­si­an and Hun­ga­ri­an re­se­arch di­rec­tions fo­und in the pub­li­ca­ti­on from a com­pa­ra­tive perspective.

In the Hun­ga­ri­an sci­en­ti­fic com­mu­nity this pub­li­ca­ti­on may be of im­por­tance be­ca­u­se cult re­se­arch in Hun­gary al­re­ady has a 25-year-old his­to­ry. (This re­se­arch area tra­di­ti­o­nally da­tes back to 1989, when Pé­ter Dá­vid­há­zi pub­lis­hed his mo­no­gra­ph on Shakespeare’s cult in 19th-cent­ury Hun­gary. The book is ava­i­lab­le in Eng­lish as The Ro­man­tic Cult of Shakes­peare. Li­ter­ary Re­cept­ion in An­th­ro­po­log­i­cal Pers­pec­tive, Lon­don – Ba­sings­toke, Mac­mil­lan Press, 1998. (New York, St. Martin’s Press, 1998)). To­day al­re­ady the so-called ‘third ge­ne­ra­ti­on’ of cult re­se­ar­chers is ac­ti­vely pur­su­ing case stu­di­es of cults and shows in­te­rest in the the­o­re­ti­cal backg­round of the phe­no­me­non of li­ter­ary cults. This pub­li­ca­ti­on is also im­por­tant be­ca­u­se in my opin­ion, alt­ho­ugh the Hun­ga­ri­an and Rus­si­an app­ro­a­ches to the phe­no­me­non of cult dif­fer substan­ti­ally, they could have a pro­duc­tive ef­fect on each ot­her, and sha­ring each other’s find­ings and conc­lu­sions could be mu­tu­ally be­ne­fi­ci­al for fu­tu­re re­se­arch projects.

Ex­perts of Hun­ga­ri­an li­te­ra­tu­re will li­kely as­so­ci­a­te the Rus­si­an pub­li­ca­ti­on with The Hand­book of re­se­ar­ch­ing li­ter­ary cults (2003) edi­ted by Jó­zsef Ta­káts. It is qu­ickly ap­pa­rent, howe­ver, that whi­le the Hun­ga­ri­an pub­li­ca­ti­on (writ­ten by Hun­ga­ri­an li­ter­ary and art his­to­ri­ans, eth­no­gra­p­hers and his­to­ri­ans) set out to coll­ect stu­di­es that dif­fe­red in met­ho­do­logy and the­o­re­ti­cal backg­round, the Rus­si­an pub­li­ca­ti­on can by and lar­ge be seen as be­ing uni­ted by the same or very si­mil­ar sci­en­ti­fic pers­pec­ti­ves. A main dif­fe­ren­ce bet­ween the two pub­li­ca­tions is that the Hun­ga­ri­an coll­ec­ti­on (like most Hun­ga­ri­an stu­di­es) fo­cus­es on the na­ti­o­nal li­te­ra­tu­re, whi­le the Rus­si­an one fo­cus­es on world li­te­ra­tu­re (only th­ree or four of the 26 texts fo­cus on phe­no­me­na that are partly or fully Rus­si­an). In my opin­ion, this is one of the rea­sons be­hind the the­o­re­ti­cal dif­fe­ren­ces bet­ween the two coll­ec­tions. The Hun­ga­ri­an pub­li­ca­ti­on exa­mi­nes phe­no­me­na from the 18th cent­ury to the be­g­in­ning of the 20th cent­ury, whi­le the Rus­si­an one emp­has­i­zes 20th-cent­ury and pre­sent day phe­no­me­na and has hardly any analy­ses from ear­li­er periods.

The the­o­re­ti­cal backg­round of the Rus­si­an pro­ject – alt­ho­ugh this is not exp­li­citly sta­ted in the pub­li­ca­ti­on – is bas­ed on cul­t­u­ral stu­di­es, but this field of study is al­most comp­let­ely mis­sing (!) from Hun­ga­ri­an cult stu­di­es. It is sur­pri­sing, but the­re are no in­di­ca­tions in the Rus­si­an coll­ec­ti­on whet­her this app­ro­ach is aware of ot­her sci­en­ti­fic pers­pec­ti­ves pre­sent in con­tem­por­ary cult re­se­arch, alt­ho­ugh the­re are many im­por­tant coll­ec­tions ava­i­lab­le in the field of Rus­si­an Stu­di­es, both in Rus­si­an and ot­her lan­gu­a­ges, which descri­be or apply such perspectives.

It is clear that one of the most im­por­tant cha­rac­te­r­is­tics of li­ter­ary cult stu­di­es is in­ter­dis­cip­li­na­rity. Whi­le Rus­si­an stu­di­es tend to fo­cus on the the­o­re­ti­cal backg­round de­vel­oped by cul­tu­re stu­di­es and li­ter­ary so­ci­o­logy bas­ed on con­tem­por­ary phe­no­me­na, in Hun­ga­ri­an stu­di­es the phe­no­me­non of cult is analy­zed from a historical-cultural pers­pec­tive. The Rus­si­an re­se­ar­chers pri­ma­rily exa­mi­ne the ideo­log­i­cal and ins­ti­tu­ti­o­nal as­pects of cult phe­no­me­na, such as me­chan­isms of ma­in­tain­ing the of­fi­ci­al cult and what role the na­ti­on sta­te plays in the re­pro­duc­ti­on of cult – in ot­her words, the­se stu­di­es ma­inly fo­cus on descri­bing ins­ti­tu­ti­o­nal me­chan­isms. In the words of Jó­zsef Ta­káts, the so-called cults of separation-hierarchy are in the fo­cus rat­her than tho­se of expansion-unification. The na­ti­o­nal ca­non of clas­si­cal aut­hors is sys­te­ma­ti­cally jux­ta­po­s­ed with cul­tic aut­hors and the­ir texts, just like the ins­ti­tu­ti­o­na­li­zed phe­no­me­non sup­port­ed by the aut­ho­ri­ti­es is cont­ras­ted with mar­gi­nal, lo­cal gro­ups that ope­ra­te on the margins of cul­tu­re and lack ins­ti­tu­ti­o­nal sup­port. The cul­tic author/text exa­mi­ned in the stu­di­es tem­por­arily as­cends from the stream of li­te­ra­tu­re, la­ter re­tur­ning to its ori­gi­nal place and the­reby lo­sing its cult sta­tus – this is sys­te­ma­ti­cally cont­ras­ted with the per­ma­nent na­tu­re of the na­ti­o­nal ca­non. The aut­hors of the stu­di­es cont­rast clas­sic and po­pu­lar and eli­te and mass li­te­ra­tu­re with one another.

It is im­por­tant to note that in the Hun­ga­ri­an stu­di­es con­duc­ted in the 1990s, at the dawn of cult re­se­arch stu­di­es, the emp­ha­sis was on rhe­to­ri­cal stu­di­es, on analy­zing texts of li­ter­ary cri­tic­ism and li­ter­ary stu­di­es. For many ye­ars in Hun­gary cult was trea­ted pri­ma­rily as some kind of dys­func­ti­o­nal va­ri­ety of the his­to­ry of li­ter­ary cri­tic­ism. Hun­ga­ri­an cult stu­di­es have de­vel­oped a num­ber of mo­dels and prin­cip­les explain­ing the ele­ments of cult (at­ti­tu­de, lan­gu­age, ri­tes) as well as the phe­no­me­non itself: the ho­lis­tic re­li­gi­o­us ana­logy was fol­lo­wed by na­ti­o­nal­ism in the fra­me­works descri­bing cult.

Аннотация

В 2005-ом году для исследования феномена литературного культа в ИМЛИ РАН создалась научная группа из литературоведов, историков, социологов и философов. Их целью было составить сборник научных трудов, в котором при помощи эмпирических исследований литературный культ описывается как «символическая практика, наделяющая свой объект (будь то текст, персонаж или автор) особым, ценностным смыслом или статусом, вынимающая его из привычных контекстуальных связей, историко-литературных, национальных, институциональных». (5.) Итогом работы в 2011-ом году стал требовательный, качественный и очень точно отредактированный и снабженный именным указателем сборник под названием Культ как феномен литературного процесса: автор, текст, читатель. (Редакторы: М. Ф. Надъярных – А. П. Уракова, Москва, ИМЛИ РАН, 2011.) В этом грандиозном, 480-страничном сборнике, который вместе с Введением содержит 26 статей, анализируются культовые явления английской, французской, немецкой, испанской, португальской, бразильской, американской и отчасти русской литературы. Как нам кажется, сборник российских учёных бесспорно может стать христоматийным научным изданием в международном исследовании феномена литературного культа.

В нашей рецензии на эту книгу мы попытались «поместить» эту книгу в венгерский научный контекст исследования феномена литературного культа, выделить те статьи, теоретические утверждения, которые могут считаться новшеством и суммировать утверждения и рассуждения российских ученых для венгерских коллег. Руководствуясь этими установками, мы писали нашу рецензию с позийций компаративного подхода.

В венгерском научном контексте этот сборник вызывает особенно большой интерес, во-первых потому, что исследования феномена литературного культа ведутся с конца 1980‑х годов (традиционно считается, что началом исследований является 1989-ый год, так как именно в этом году вышла в свет основоположная книга Петера Давидхази о венгерском литературном культе Шекспира в 19-ом веке. Английский перевод: The Ro­man­tic Cult of Shakes­peare. Li­ter­ary Re­cept­ion in An­th­ro­po­log­i­cal Pers­pec­tive, Lon­don – Ba­sings­toke, Mac­mil­lan Press, 1998. (New York, St. Martin’s Press, 1998), а в наши дни уже так называемое третье поколение ученых занимается описанием конкретных культов и интересуется теоретическими проблемами литературного культа. А во-вторых потому, что по нашему мнению, направления в венгерском и российском литературоведении, подходы к феномену культа на их основе, хотя и в корне различные, но всё-таки способны плодотворно повлиять друг на друга, а также продуктивным образом взаимно применять выводы и теоретические утверждения каждого.

На первый взгляд российский сборник напоминает венгерское научное издание Справочник исследований литературного культа (2003), отредактированное Йожефом Такачем. Однако сразу же выясняется, что между двумя сборниками гораздо больше различий, чем сходства. Целью редактора венгерского сборника, авторами которого являются литературоведы, историки, этнографы, исскуствоведы, было собрать согласно методике и по теоретическому плану разные статьи. По большому счету, наибольшую часть статьей российского издания связывает похожая научная перспектива. Следующей разницей является то, что в фокусе венгерского сборника (как и вообще в венгерских исследованиях) стоит отечественная литература, а в российском проекте – мировая литература. А из этого вытекает сигнификационно иной подход и теоретическая разница к феномену литературного культа, не говоря и о том, что тогда как в венгерских работах исследуются разные практики культа с 18-ого века по первой трети 20-ого столетия, то в большой части работ российского сборника акцент делается на явления 20-ого века и на наши дни.

Теоретической рамкой российского проекта, хотя об этом в таком виде нигде не сказано в книге – в соответствии англосаксонской традицией научных моделей –, является cul­t­u­ral stu­di­es, то направление, которое при анализе литературных культов, к сожалению, почти польностью отсутствует (!) в Венгрии. Как раз очень любопытно, что в российском сборнике не находим ни единого намека об осведомленности представителей этого теоретического направления о том, что в исследовании литературного культа существуют и другие, равноправные данному научные перспективы исследования этого феномена, хотя и в русскоязычной и англоязычной русистике выходили в свет работы об исследованиях в подобных направлениях.

Бесспорно, что одной из главнейших характерных особенностей исследования литературного культа является интердисциплинированность. Всё же российсикие исследования в большей мере относятся к штудиям культурологии и социологии литературы, где концептуальные «рамки», теоретические положения трактатов вырабатывались на основе современности. А в венгерских штудиях явление культа анализируется в плане историко-культурной перспективы.

Российские ученые в большей мере интересуются идеологическими, институциальными аспектами культовых явлений, механизмами поддержания официозного культа, ролью национального государства в репродукции и тиражировании культа, т. е. механизмами работы институтов. На наш взгляд, можно выделить некоторые общие акценты статей российских авторов. В фокусе стоят т.н. обособляющие-иерархичные культы, а не т.н. распростроняющие-унифицированные культы. Канон классиков последовательно сопоставляется культовым авторам, как власти и её институтам, поддержанное явление сопоставляется на периферии культуры функционирующим, локальным группам. В российских статьях анализируемый культовый автор/текст, который на некоторое время выделяется из литературного процесса, возвращаясь затем в него обратно и теряя при этом свой культовый статус, последовательно сопоставляется постоянству национального канона. Авторы статей сопоставляют друг другу классическую и популярную, элитовую и массовую литературу.

Примечательно, что в отечественных трактатах, написанных в 90-ые годы – на заре исследований феномена культа – акцент преимущественно делался на риторические исследования, на анализ языка самих текстов критической рефлексии, литературной критики. В Венгрии в одной части публикаций последнего десятилетия явление культа главным образом анализировалось как некое направление дисфункционально работающей литературной критики. Согласно одному из издавна существующих общепринятых мнений, риторический ресурс суждений в литературе заимствован из церковного языка. Структура, пафос и лексика текста отсылает к новозаветным моделям, к сакральной риторике и лексике. Вероятно в этом плане можно говорить о явлении вторичной сакрализации. В Венгрии культ долго трактовался в трёх аспектах: как особое отношение к кому-то/чему-то, как особая риторика и как в определенных ритуалах воплощающееся явление, практика, а в последние время публиковались экспериментальные исследования выработки возможных объясняющих принципов, которые могут определить явления культа как целого. Два из них – религия и национализм – как аналоги культовых построений, считаются возможными действующим и интерпретирующими моделями, принципам литературного культа.

Tar­ta­lom

Tagged , , ,

Vélemény, hozzászólás?