Tóth Ferenc recenziója Kovács Eszter monográfiájáról

október 2nd, 2015 § 0 comments

recenzió

Ko­vács Esz­ter, La Cri­ti­que du voyage dans la pen­sée de Dide­rot: De la fic­ti­on au dis­co­urs phi­lo­sop­hi­que et po­li­ti­que, Pa­ris, Ho­no­ré Cham­pi­on, 2015.

A pá­ri­zsi Ho­no­ré Cham­pi­on ki­adó köny­ves­bolt­ja egyi­ke a fran­cia nyel­vű nem­zet­kö­zi hu­mán tu­do­má­nyos­ság rep­re­zen­ta­tív fó­ru­ma­i­nak. Aki ide be­tér, biz­to­san nagy ér­dek­lő­dés­sel for­gat­ja a leg­újabb böl­csé­szet­tu­do­má­nyi ter­mé­ke­ket, s ol­va­sói lel­ke­se­dé­sé­nek egye­dül a köny­vek bor­sos ára szab­hat ha­tárt. A rue Corneille-en ta­lál­ha­tó pa­ti­nás bolt ki­ra­ka­tá­ban sze­re­pel­ni nagy szak­mai meg­tisz­tel­te­tés még a ne­ves fran­cia fi­lo­ló­gu­sok­nak is. Kü­lö­nö­sen nagy öröm szá­munk­ra, ha ma­gyar szer­zők mű­ve­i­vel is ta­lál­koz­ha­tunk a pol­co­kon.Leg­utóbb eb­ben az él­mény­ben volt ré­szem, ami­kor e bű­vös bolt aj­ta­ján be­lép­tem. Tu­laj­don­kép­pen rek­la­mál­ni men­tem oda egy rég­óta el­fe­lej­tett ta­nul­má­nyom tisz­te­let­pél­dá­nya mi­att, amely­nek a kö­te­te rá­adá­sul az­óta el is fo­gyott… Ek­kor akadt meg a sze­mem Ko­vács Esz­ter új kö­te­té­nek bo­rí­tó­ján, s a ki­adó saj­tó­ügye­it dip­lo­ma­ti­ku­san egyen­ge­tő min­dig ked­ves Syl­vie Du­ha­mel asszony­nak kö­szön­he­tő­en még­sem kel­lett üres kéz­zel tá­voz­nom, mi­vel a je­len kö­tet re­cen­zi­ós pél­dá­nyát ké­ré­sem­re azon­nal a ke­zem­be nyom­ta.

A kö­tet té­má­já­nak előz­mé­nyei a szer­ző egye­te­mis­ta éve­i­re nyúl­nak vissza, mi­vel már ak­kor el­kez­dett in­ten­zí­veb­ben fog­lal­koz­ni a 18. szá­za­di uta­zá­si iro­da­lom­mal. A téma óri­á­si szak­iro­dal­mán be­lül a 2000-es évek ele­jén el­kez­dett elő­tér­be ke­rül­ni egy mar­káns fran­cia mód­szer­ta­ni irány­zat, amely az uta­zás­ról való gon­dol­ko­dást vizs­gál­ta. En­nek egyik leg­fon­to­sabb elő­nye ab­ban rej­lett, hogy le­he­tő­vé tet­te a tör­té­ne­ti, esz­me­tör­té­ne­ti és iro­dal­mi szem­pont­rend­szer együt­tes hasz­ná­la­tát, amit ké­sőbb re­gards croi­sés ki­fe­je­zés­sel szok­tak il­let­ni. Da­ni­el Ro­che Hu­me­urs va­gabon­des című, 2003-ban meg­je­lent köny­ve alap­mun­ká­nak szá­mí­tott eb­ben a kér­dés­ben. Ro­che azon­ban el­ső­sor­ban Voltaire-rel és Rousseau-val fog­lal­ko­zott, és csak kis mér­ték­ben érin­tet­te Dide­rot mun­kás­sá­gát. A téma ér­de­kes­sé­gét így ép­pen azt nyúj­tot­ta, hogy ho­gyan is il­lik a kép­be egy olyan szer­ző, aki az uta­zás­ról és az uta­zá­si iro­da­lom­ról na­gyon szkep­ti­kus ál­lás­pon­tot fo­gal­ma­zott meg, mi­köz­ben az En­cik­lo­pé­dia szer­kesz­tő­je­ként vagy A két In­dia tör­té­ne­tén dol­goz­va so­kat me­rí­tett az út­le­írá­sok­ból, útleírás-gyűjteményekből.

A mos­ta­ni könyv első, jó­val ter­je­del­me­sebb vál­to­za­ta Ko­vács Esz­ter dok­to­ri disszer­tá­ci­ó­ja volt, amely Pen­ke Olga és Cat­he­ri­ne Volpilhac-Auger irá­nyí­tá­sa alatt ké­szült, s ame­lyet a szer­ző 2007-ben si­ke­re­sen meg­vé­dett. Tö­mö­rí­tett és át­dol­go­zott vál­to­za­tát 2013-ban nyúj­tot­ta be az Ho­no­ré Cham­pi­on ki­adó­hoz, de a kö­tet saj­nos nem je­len­he­tett meg az ak­ko­ri Diderot-évfordulóra, mi­vel a ki­adó hossza­dal­mas szer­kesz­té­si és kor­rek­tú­rá­zá­si gya­kor­la­ta ezt nem tet­te le­he­tő­vé.

A mű szer­ke­ze­te lo­gi­kus, s a tár­gyalt té­mát a szer­ző sok­ol­da­lú mó­don mu­tat­ja be. Amint Ko­vács Esz­ter a be­ve­ze­tő­jé­ben meg­em­lí­ti, alap­ve­tő­en szin­té­zis­re tö­re­ked­ve néz­te vé­gig a rend­kí­vül ek­lek­ti­kus Diderot-életművet, va­la­mint az uta­zás kü­lön­bö­ző meg­kö­ze­lí­té­se­it és meg­je­le­né­se­it vizs­gál­ta. Ez mód­szer­ta­ni­lag nem te­szi olyan egy­sé­ges­sé a gon­do­lat­me­ne­tet, mint­ha egy konk­rét műre, vagy mű­vek egy cso­port­já­ra kon­cent­rál­na, ugyan­ak­kor igen szé­les spekt­ru­mon ke­resz­tül mu­tat­ja be a té­mát.

A kö­tet négy kü­lön­bö­ző rész­ből áll, ame­lyek a kér­dés­fel­ve­tés­től, a ren­del­ke­zés­re álló szö­ve­gek ala­pos vizs­gá­la­tán ke­resz­tül a konk­lú­zi­ó­ig ve­zet­nek. Az első fon­tos egy­ség­ben az uta­zás hasz­nos­sá­gá­nak prob­le­ma­ti­ká­ját ve­szi gór­cső alá a szer­ző. A kér­dés jo­gos­sá­ga ké­zen­fek­vő, hi­szen már eb­ben a kor­ban so­kan meg­kér­dő­je­lez­ték az uta­zás és az uta­zá­si iro­da­lom ér­tel­mét, mi­vel ezek a le­írá­sok tö­re­dé­kes és szub­jek­tív jel­le­gük­nél fog­va csak óva­tos elem­zé­sek­re és kö­vet­kez­te­té­sek­re nyúj­ta­nak le­he­tő­sé­get. Amint az uta­zá­si iro­da­lom nagy szak­ér­tő­je, Franço­is Mo­u­reau pro­fesszor ta­lá­ló­an meg­je­gyez­te: a ko­ráb­bi kor­sza­kok leg­több uta­zó­ja nem is ha­gyott maga után sem­mi­lyen út­le­írást vagy be­szá­mo­lót, ezért en­nek a kol­lek­tív tu­dás­hal­maz­nak a je­len­tős ré­sze örök­re el­ve­szett az em­be­ri­ség szá­má­ra. (L. Franço­is Mo­u­reau, Le Théât­re des voyages. Une scé­no­gra­p­hie de l’Âge clas­si­que, Pa­ris, PUPS, 2005.) A kor­ban egyéb­ként két fon­tos uta­zás­tí­pust is­mer­tek el: a fel­fe­de­ző uta­zást és a ta­nu­lá­si célú uta­zást. Ez utób­bi klasszi­kus el­ne­ve­zé­se volt a Grand Tour, amely el­ső­sor­ban az uta­zást meg­elő­ző el­mé­le­ti ta­nul­má­nyok meg­erő­sí­té­sé­re és el­mé­lyí­té­sé­re szol­gált. En­nek meg­fe­le­lő­en az uta­zás in­téz­mé­nyé­ről egy­aránt nap­vi­lá­got lát­tak tá­mo­ga­tó és kri­ti­kus vé­le­mé­nyek. A könyv­ben a fel­vi­lá­go­so­dás nagy szer­ző­i­nek – Mon­tes­quieu, Vol­taire, Rous­seau, Ber­nar­din de Saint-Pierre – vé­le­mé­nye­i­nek is­mer­te­té­se után te­re­lő­dik a szó Dide­rot uta­zás hasz­nos­sá­gá­ra vo­nat­ko­zó gon­do­la­ta­i­ra, ame­lye­ket el­ső­sor­ban a szer­ző En­cik­lo­pé­diában pub­li­kált szó­cik­ke alap­ján is­mer­he­tünk meg. Dide­rot egyéb­ként alap­ve­tő­en kri­ti­ká­val, sőt néha egye­ne­sen meg­ve­tés­sel te­kin­tett az uta­zás­ra, ame­lyet a szer­ző szá­mos pél­dán ke­resz­tül meg­győ­ző­en mu­tat be.

A kö­tet kö­vet­ke­ző nagy egy­sé­ge Dide­rot szép­iro­dal­mi mun­ká­i­ban ta­lál­ha­tó uta­zás­ra vo­nat­ko­zó szö­ve­gek sze­re­pé­re hív­ja fel a fi­gyel­met. Az Oi­seau blanc (Fe­hér ma­dár) című re­gé­nyé­ben már meg­je­le­nik a ha­zug uta­zó fi­gu­rá­ja, amely a to­váb­bi mun­kák egyik vissza­té­rő mo­tí­vu­ma lesz. A Bi­jo­ux in­disc­rets (Fe­cse­gő cse­cse­be­csék) az utó­pia esz­kö­zé­vel élve egy­részt – ha­son­ló­an a fel­vi­lá­go­so­dás ko­rá­nak más re­gé­nyé­hez – gör­be tü­kör­ben áb­rá­zol­ja kora fran­cia­or­szá­gi vi­szo­nya­it, más­részt pe­dig iro­ni­ku­san te­szi ne­vet­ség tár­gyá­vá a hasz­nos uta­zás, a Grand Tour pe­da­gó­gi­ai in­téz­mé­nyét. A Bo­u­ga­in­vil­le uta­zá­sá­hoz írt ada­lé­ka (Supp­lé­ment au voyage de Bo­u­ga­in­vil­le) szin­tén meg­kér­dő­je­le­zi az uta­zás fon­tos­sá­gát, hi­szen a fi­lo­zó­fus ma­gya­rá­za­ta­i­val igyek­szik hely­re ten­ni a szem­ta­nú út­le­írá­sát. Dide­rot egyik leg­for­ma­bon­tóbb és leg­töb­bet vi­ta­tott re­gé­nye a Jac­ques, le fa­ta­l­is­te (Min­den­mind­egy Ja­kab) sem kí­mé­li az uta­zást és az uta­zó­kat. Az ol­va­sót a re­gény el­be­szé­lé­sé­től fo­lya­ma­to­san el­ide­ge­ní­tő esz­kö­ze­i­vel va­ló­já­ban a re­gé­nyes út­le­írá­so­kat és út­le­írá­sok­ban bő­vel­ke­dő re­gé­nye­ket is os­to­roz­za. Gon­dol­junk pél­dá­ul a kor­ban di­va­tos pi­ka­reszk ka­land­re­gé­nyek­re, ame­lyek hő­se­it és kel­lé­ke­it egy­aránt ne­vet­sé­ges­sé te­szi. A mű egy­ház­el­le­nes és val­lás­el­le­nes ele­me­i­ben a kor­ban szin­tén nagy nép­sze­rű­ség­nek ör­ven­dő za­rán­dok­la­tok kri­ti­ká­ja is fel­is­mer­he­tő (pl. Sa­int Jac­ques de Com­pos­tel­le, el ca­mi­no). Szin­tén eb­ben a rész­ben mu­tat­ja be a szer­ző Dide­rot sza­lo­nok vi­lá­gá­ba ka­la­u­zo­ló kri­ti­kai írá­sa­it is. Itt az uta­zás tér­be­li és idő­be­li di­men­zi­ó­it egy­aránt meg­je­le­ní­ti a mun­ka Ju­les Ver­net ten­ger­áb­rá­zo­lá­sa­in és Hu­bert Ro­bert rom­ké­pe­in ke­resz­tül.

A kö­vet­ke­ző tar­tal­mi egy­ség­ben Dide­rot né­hány sa­ját él­mé­nyű út­le­írá­sát mu­tat­ja be a szer­ző, ame­lyek szá­mos eset­ben ma­gya­rá­za­tot is nyúj­ta­nak az uta­zás té­má­já­hoz való vi­szo­nyá­ra. Egy­fe­lől Dide­rot azon fel­vi­lá­go­so­dás kori gon­dol­ko­zók közé tar­to­zott, akik alig utaz­tak; Ger­hard Sten­ger sze­rint egye­ne­sen félt az uta­zás­tól. A vi­dé­ki szár­ma­zá­sú Dide­rot 1729-ben köl­tö­zött Pá­rizs­ba, s ezt kö­ve­tő­en alig hagy­ta el a vá­rost. A csa­lád­lá­to­ga­tá­sa­i­nak ku­dar­ca mi­att 1770-től már nem uta­zott el töb­bet Langres-ba sem és csak a szin­tén nem túl si­ke­res hol­lan­di­ai és orosz­or­szá­gi uta­zá­sa­i­nak le­írá­sai alap­ján kö­vet­kez­tet­he­tünk a sa­ját ta­pasz­ta­la­ta­i­ra. Leg­ér­de­ke­sebb mód­szer­ta­ni gon­do­la­ta­it a Voyage en Hol­lan­de (Hol­lan­di­ai uta­zás) című mun­ká­já­nak be­ve­ze­tő­jé­ben fej­tet­te ki, amely­re Ko­vács Esz­ter igen meg­győ­ző­en mu­tat rá. Az egyéb­ként szá­mos, más­hon­nan köl­csön­zött szö­ve­get is tar­tal­ma­zó út­le­írás­ban rá­mu­tat a hol­land gaz­da­ság si­ke­rei mel­lett az or­szág kez­dő­dő ha­nyat­lá­sá­ra is, s a tü­kör mód­sze­ré­vel össze­ve­ti ta­pasz­ta­la­ta­it a ha­zai vi­szo­nyok­kal.

Szin­tén ta­nul­sá­gos a Dide­rot szent­pé­ter­vá­ri uta­zá­sá­ból szü­le­tett út­le­írás. Nem egye­di eset, hogy nyu­ga­ti ér­tel­mi­sé­gi írót a tá­vo­li orosz föld­re in­vi­tált egy ab­szo­lu­tis­ta ural­ko­dó, s er­ről út­le­írás ké­szült. Dide­rot azon­ban az orosz vi­szo­nyo­kat a ven­dég­lá­tó fél fi­gyel­mes­sé­ge mi­att csak na­gyon fe­lü­le­te­sen ta­nul­má­nyoz­hat­ta, a vizs­gá­lat ered­mé­nyei pe­dig gyak­ran a fran­cia­or­szá­gi ál­la­po­to­kat is tük­rö­ző mó­don je­len­tek meg. Dide­rot orosz­or­szá­gi uta­zá­sa ér­de­kes mó­don kap­cso­ló­dik egy eb­ben a kor­szak­ban zaj­ló fi­lo­zó­fi­ai vi­tá­hoz, amely­nek té­má­ja a ke­le­ti des­po­tiz­mus volt. Eb­ben a vi­tá­ban a fi­lo­zó­fu­so­kon kí­vül ki­emel­ke­dő sze­re­pet ját­szot­tak azok az uta­zó írók, akik be­jár­ták a ke­le­ti or­szá­go­kat, és is­mer­ték azok nyel­ve­it és szo­ká­sa­it, vagy­is aki­ket a ko­rai ori­en­ta­lisz­ti­ka szak­ér­tő­i­nek tar­tot­tak. A ke­le­ti des­po­tiz­mus lé­té­nek bi­zo­nyí­tá­sa a gyar­ma­to­sí­tást meg­elő­ző ideo­ló­gi­ai vi­ták ré­szét ké­pez­te. Dide­rot egé­szen más meg­kö­ze­lí­tés­ben, de szin­tén el­ju­tott a köz­pon­ti ha­ta­lom des­po­tiz­mu­sá­ig, amely­nek gya­kor­la­tá­ról igye­ke­zett az orosz na­kazról írt fel­jegy­zé­se­i­ben II. Ka­ta­lin cár­nőt is meg­győz­ni! Így vált az uta­zás és az uta­zók kri­ti­ká­ja össze­tett fi­lo­zó­fi­ai és po­li­ti­kai kon­cep­ci­ó­vá, amely­nek vég­ső ki­dol­go­zá­sá­ra a Ray­nal abbé neve alatt meg­je­lent A két In­dia tör­té­ne­tében ke­rült sor. Ray­nal abbé tíz­kö­te­tes mun­ká­já­ban a ke­res­ke­de­lem és a gyar­ma­to­sí­tás tör­té­ne­tét kí­ván­ta meg­ír­ni az első fel­fe­de­zé­sek­től a mű ki­adá­sa előt­ti utol­só ese­mé­nye­kig. A Diderot-nak tu­laj­do­nít­ha­tó ré­szek­ben meg­je­le­nik a fel­fe­de­zé­sek hasz­nos­sá­gá­nak meg­kér­dő­je­le­zé­se mel­lett a hó­dí­tó gyar­ma­to­sí­tá­sok éles mo­rá­lis kri­ti­ká­ja is. Az ál­ta­la le­fes­tett uta­zó képe leg­in­kább a ké­tes hír­ne­vű ka­lan­do­rok­hoz ha­son­lít­ha­tó. En­nek to­vább­gon­do­lá­sá­ra egyéb­ként az En­cik­lo­pé­dia Ka­lan­dor cím­sza­va és Ale­xan­der Stro­ev mo­nog­rá­fi­á­ja (Les avent­u­ri­ers des Lu­miè­res, Pa­ris, 1997) is igen ér­de­kes ada­lé­kok­kal szol­gál­nak. A két In­dia tör­té­ne­tében kö­zölt Diderot-szövegek alap­ján szé­pen ki­raj­zo­ló­dik a ko­ra­be­li eu­ró­pa­i­ak du­á­lis képe a vi­lág más tá­ja­i­ról. Ez alap­ján a ci­vi­li­zált Eu­ró­pán kí­vül lé­te­zett a Ke­let (Ori­ens = ori­go = ori­gi­nes) vi­lá­ga, amely szin­tén ren­del­ke­zett egy­faj­ta ci­vi­li­zá­ci­ó­val (pl. Kína vagy In­dia), s ezen kí­vül ma­radt még a ci­vi­li­zá­lat­lan vad­em­be­rek­ből álló vi­lág. Ez utób­bi­ak le­het­tek jó vagy rossz vad­em­be­rek is a fel­vi­lá­go­sult fi­lo­zó­fu­sok mű­vei alap­ján…

A gyar­ma­to­sí­tás kri­ti­ká­ja fel­tét­le­nül Dide­rot uta­zás­ra vo­nat­ko­zó gon­do­la­ta­i­nak leg­ér­de­ke­sebb vo­nu­la­tát al­kot­ja. Egyes vé­le­mé­nyei még a mai poszt­ko­lo­ni­á­lis ol­va­só szá­má­ra is egé­szen mo­dern­nek hat­nak (pl. com­mer­ce sans usur­pa­ti­on = fair trade). Ter­mé­sze­te­sen tör­té­nész­ként fon­tos­nak tar­tom, hogy e gon­do­la­to­kat a tör­té­nel­mi kon­tex­tus­ba he­lyez­ve is ér­té­kel­jem. A kor­szak min­den­kép­pen fon­tos vál­to­zá­so­kat ho­zott a fran­cia kül­po­li­ti­ka szá­má­ra. Fran­cia­or­szág 1763-ban el­ve­szí­tet­te leg­je­len­tő­sebb gyar­ma­ta­it, így új te­rü­le­te­ket (pl. Af­ri­ka, Indiai- és Csendes-óceán stb.) pró­bált meg sze­rez­ni. A fran­cia kor­mány­za­tot meg­osz­tot­ták a gyar­ma­to­sí­tás és a ha­tal­mi ter­jesz­ke­dés új irá­nya­it tag­la­ló vi­ták. A gyar­ma­ti ver­sen­gés­ben a leg­főbb el­len­fél a más­kü­lön­ben cso­dált Ang­lia volt. Dide­rot som­más íté­le­te so­kat mond er­ről a vi­szony­ról: „Az an­gol ott­hon a zsar­nok­ság el­len­fe­le, de amint ki­te­szi a lá­bát ha­zul­ról a leg­va­dabb des­po­tá­vá vá­lik.” (De­nis Dide­rot: Ré­fu­ta­ti­on su­i­vie de l’o­uv­rage d’­Hel­ve­ti­us in­ti­tu­lé l’­Homme. Idé­zi Ko­vács Esz­ter: La Cri­ti­que du voyage... 259. )

Ha­son­ló­an mar­káns Dide­rot vé­le­mé­nye az új fel­tö­rek­vő nagy­ha­ta­lom­mal, Orosz­or­szág­gal kap­cso­lat­ban. Az orosz ex­pan­zió egy­szer­re fe­nye­get­te a ha­gyo­má­nyos fran­cia szö­vet­sé­ges Len­gyel­or­szá­got, il­let­ve a fran­cia mo­nar­chi­á­val kü­lö­nö­sen vi­rág­zó ke­res­ke­del­mi és po­li­ti­kai kap­cso­la­to­kat ápo­ló Osz­mán Bi­ro­dal­mat. A tár­gyalt idő­szak­ban ha­tal­mas vál­to­zá­sok zaj­lot­tak le Kelet-Európában is. Az 1768–1774-es há­bo­rú so­rán az Osz­mán Bi­ro­da­lom so­ro­za­tos ve­re­sé­gei nyo­mán lát­vá­nyo­san meg­gyen­gült, Len­gyel­or­szá­got pe­dig 1772-ben első íz­ben osz­tot­ták fel a kör­nye­ző ha­tal­mak. E vál­to­zó kor le­nyo­ma­tát ter­mé­sze­te­sen ott ta­lál­juk Dide­rot mun­ká­i­nak lap­ja­in is.

Ko­vács Esz­ter köny­vé­ben jól lát­hat­juk, hogy az uta­zás (fel­fe­de­zés, gyar­ma­to­sí­tás, ke­res­ke­de­lem stb.) fel­ér­té­ke­lő­dé­sét ho­gyan szem­lél­te egy fel­vi­lá­go­sult fi­lo­zó­fus. E kö­tet rend­kí­vül gaz­da­gon do­ku­men­tált és fi­gye­lem­re mél­tó fi­lo­ló­gi­ai ala­pos­ság­gal el­ké­szí­tett jegy­zet­ap­pa­rá­tu­sa és bib­li­og­rá­fi­á­ja se­gít­sé­gé­vel hasz­nos ké­zi­könyv le­het a téma iránt ér­dek­lő­dő ol­va­sók szá­má­ra.

A szerző az MTA BTK
Történettudományi Intézetének tudományos tanácsadója

Résumé

La pre­miè­re vers­ion de La Cri­ti­que du voyage dans la pen­sée de Dide­rot. De la fic­ti­on au dis­co­urs phi­lo­sop­hi­que et po­li­ti­que éta­it pré­p­a­rée et so­u­ten­ue en 2007 sous for­me de thè­se de doc­torat par Esz­ter Ko­vács sous la di­rec­ti­on d’Olga Pen­ke et de Cat­he­ri­ne Volpilhac-Auger. Le tex­te revu et ret­ra­va­il­lé fut pub­lié dans la coll­ec­ti­on «Les dix-huitièmes sièc­les» dir­igée par Co­las Duf­lo, An­tony Mc­Ken­na et Jean-Paul Ser­ma­in. Se­lon la con­cept­ion pré­sen­tée par l’auteur, De­nis Dide­rot éta­it scep­ti­que en ce qui con­cer­ne l’utilité des voyages et la cré­di­bi­li­té des ré­cits de voyages. Tou­te­fo­is le su­jet du voyage est om­ni­p­ré­sent dans ses ouv­ra­ges, mal­g­ré le fait que Dide­rot a peu voya­gé. Dans cet­te mo­no­gra­p­hie bril­lan­te, Esz­ter Ko­vács pré­sen­te d’une ma­niè­re con­va­in­c­an­te l’évolution de la pen­sée cri­ti­que de Dide­rot à par­tir de ses pre­mi­ers ro­mans jusqu’à l’Histoire des deux In­des, ouv­rage synt­hé­ti­que. Out­re la ri­ches­se des ré­fé­ren­ces bib­lio­gra­p­hi­ques, le liv­re pré­sen­te une lec­tu­re ag­ré­ab­le aux lec­te­urs in­té­res­sés par la lit­té­ra­tu­re française des Lu­miè­res

Tagged , , , ,

Vélemény, hozzászólás?