recenzió
Szénási Zoltán. Textológia és interpretáció: Filológiai és szövegkritikai vizsgálódások Babits Mihály 1916 és 1920 között keletkezett versei kapcsán. Budapest: Universitas Könyvkiadó, 2022.
A Babits-versek kritikai kiadásainak munkálatai az utóbbi néhány évben új lendületet kaptak. A Bölcsészettudományi Kutatóközpont Irodalomtudományi Intézetében zajló filológiai-textológiai műhelymunka már számos eredményt tudhat magáénak, a sajtó alá rendezést érintő, a Babits-életmű rétegeit feltáró vizsgálatok pedig jelenleg is folynak. Szénási Zoltán tanulmánykötete ennek a kutatásnak a figyelemreméltó eredményeit közli, elsősorban Babits 1916 és 1920 között keletkezett verseinek vizsgálatán keresztül, ám módszerei és meglátásai a teljes Babits-filológia művelői, sőt más költői vagy írói életművekkel foglalkozó filológusok és textológusok számára is hasznosak lehetnek.
Az öt fejezetből álló kötet világosan elkülönülő problémák felől közelít tárgyköréhez. Az általánosabb textológiai-filológiai kérdéseket vizsgáló első, Teória és praxis című fejezet három tanulmánya a tudományos szövegkiadások elméleti és gyakorlati kérdéseit taglalja. A szerző ezekben az írásokban számot vet a legfontosabb nemzetközi filológiai és textológiai irányzatokkal (mint például a genetikus kritika, az Új Filológia, a történeti könyvészet), majd a különféle elméletek magyarországi hatástörténetét, azaz gyakorlati megvalósulásait kutatja az elmúlt körülbelül három évtizedben. A kurrens szövegkiadási gyakorlatok közül leginkább a francia eredetű genetikus szövegkritika, azaz a nyomtatott műveket megelőző, elsősorban kéziratos szövegalakulásra fókuszáló irányzat terjedt el a hazai gyakorlatban, jó példa erre Kerényi Ferenc szinoptikus Tragédia-kiadása. A fejezet, miközben a tudományos szövegkiadások intézménytörténeti hátterével is megismerteti az olvasót, arról is átfogó képet ad, hogy a különböző szerzői életművek (például Ady, Mikszáth, Kosztolányi, Csokonai, Kazinczy) tudományos szövegkiadásai milyen elméleti megfontolásokat részesítettek előnyben. Fontos megfigyelése, hogy bár a hazai szakmai közösség előtt ismertek a legújabb nemzetközi szövegkiadói trendek, ezek a gyakorlatban kevéssé érvényesülnek. Ehhez szervesen kapcsolódva merül fel a digitális szövegkiadások magyarországi elterjedése is, melyről a fejezet utolsó tanulmánya nyújt informatív és részletes áttekintést.
A második nagyobb szövegegység már Babits Mihályra összpontosít, melyet a Takart vérzés fejezetcím is jelez. Az első tanulmány Babits kéziratos hagyatékának történetét és a kéziratállomány jellegének változásait mutatja be. Ez utóbbi – ti., hogy az 1910-es évektől kezdve megnő a befejezetlen fogalmazványok, verskezdemények és töredékek száma – tette szükségessé a korábbi kritikaikiadás-kötetek koncepciójának átgondolását. A tanulmány ennek a problémának a részleteibe avatja be az olvasót, miközben meggyőző példákkal bizonyítja, hogy egy adott szöveg több szövegvariánsa egészen bonyolulttá teszi a datálási kérdések megválaszolását. Egy kapcsolattörténeti fókuszú írás is helyet kapott a fejezetben: az Ady és Csinszka vonzásában az 1916 és 1920 közötti időszakban keletkezett Ady‑, illetve Csinszka-témájú verseket vizsgálja. Azon túl, hogy Babits és Ady, illetve Babits és Csinszka kapcsolatának állomásairól is képet ad, a szöveg arra is rámutat, hogy milyen nehéz a filológus dolga, amikor a korábbi szakirodalomban Csinszkához kapcsolt versek érvényességét firtatja. Igazi filológiai csemegét kínál a Tannhäuserék Veneziában című fejezetzáró tanulmány, hiszen olyan kevéssé ismert dokumentumgyűjteménybe nyújt betekintést, melyre a filológus is „a legérdekesebb szövegegyüttesként” utal. A Szabó Lőrinc hagyatékában fennmaradt írások egy pikáns témájú költői versengés emlékei: Babits, Tóth Árpád és Komjáthy Aladár Szabó Lőrinc farka címen előre meghatározott rímekkel, szonettformában énekelték meg barátjuk nevezett testrészét 1920 őszén. Szabó Lőrinc mint „érdekelt fél” nem vett részt a versenyben, ám bőszen dokumentálta azt; hagyatéka a szonettek mellett az azokhoz mellékelt pornográf rajzokat is megőrizte, melyeket a kötet is közzétesz. A tanulmány a szövegek vizsgálata mellett a keletkezés kultúrtörténeti aspektusaival is számot vet, miközben persze a széles közönség képzetében élő, elefántcsonttornyában üldögélő, a könnyed humorral aligha azonosítható Babitsról alkotott képet is árnyaltabbá teszi.
A következő, Anyagiság és médium című fejezet bizonyos szempontból visszakapcsolást jelent a kötetnyitó, a metafilológiai elméleti kereteket mozgató szövegegységhez. Az első írásban a szövegek anyagi hordozójának vizsgálata kerül előtérbe, mely egyúttal a Babits-hagyatékban fellelhető kéziratos szövegek bizonyos jellegzetességeire is felhívja a figyelmet. Babits több szövege nem „hagyományos” hordozón maradt fenn, hiszen számos versfogalmazványát borítékra, névjegykártyára, itallapra stb. jegyezte fel. Ennek egyfelől praktikus haszna is lehet a filológus számára, hiszen megkönnyítheti a datálást, ugyanakkor az is kétségtelen, hogy mindez egészen sajátos szövegkörnyezetet jelent, amennyiben a papír anyagi meghatározottsága befolyásolja a lejegyzett szöveg térbeli elhelyezkedését (hajtásvonalak, korábban feljegyzett szövegek). Az ilyen és hasonló gyakorlati problémákat érintő kérdések mellett a tanulmány a szöveggenezisben létrejövő intertextualitás lehetőségeivel is számot vet, olyan tudósok mértékadó elméleteit segítségül hívva, mint Pierre-Marc de Biasi, Raymonde Debray-Genette, Paul Ricœur vagy – legújabban – Dirk van Hulle. A fejezet második tanulmánya Babits írógéphasználatának jár utána: a technikai médiumok poszthermeneutikus vizsgálata mellett elsősorban arról tudhatunk meg adalékokat, hogy a kézírásról a gépírásra való váltás milyen hatással volt Babits írásművészetére.
A negyedik fejezet (Szöveggenezis és disszemináció) első írása a kötetben gyakran hivatkozott genetikus kritika gyakorlati alkalmazhatóságát mutatja be [A holdvilág ma nyájas és kövér…] kezdetű, Babits életében publikálatlan vers szövegváltozatainak vizsgálatán keresztül. Hasonló céllal íródott a következő tanulmány, mely Babits legismertebb háborúellenes költeményének, a Húsvét előttnek a keletkezéstörténetét mutatja be a hagyatékban fellelhető, a szöveggenezis egyes állomásait megőrző előszövegek segítségével. Ennek kapcsán elgondolkodhatunk azon a különféle művészeti alkotásokat is élénken foglalkoztató problémán, mely az erősen leegyszerűsítő „korszakos és ösztönös zseni versus tanult, de sokkal kevésbé tehetséges szerző” dilemmáját érinti, gondoljunk csak Peter Schaffer Amadeus című színdarabjára (és ennek Miloš Forman által rendezett 1984-es filmváltozatára), melyben Mozart (a forradalmi zseni) és Salieri (a jó érzékű, ám középszerű zeneszerző) idézőjeles párharcának lehetünk tanúi. Bár a zenei és irodalmi mű keletkezésének folyamata nem ugyanazon mechanizmusok szerint megy végbe, mégis felvetődik a kérdés, hogy az a szerző, aki nem azonnal a „tökéleteset” alkotja meg, „hibákat” vét és javítgatni kénytelen saját műalkotását, csakis középszerű lehet‑e. Nos, a genetikus kritika azzal, hogy a szövegváltozatok közötti hierarchiát feloldja, egyúttal e szélsőséges és túlzó, a művészi alkotásra vonatkozó kategóriákat is eltörli: éppen a keletkező és alakuló szövegben látja meg a potenciált, azaz arra figyelmeztet, hogy a művészi tevékenység valódi szépsége voltaképpen az alkotási folyamatállomásokban ragadható meg. A következő írás Babits Fortissimóját helyezi a középpontba: fontos megállapításokat olvashatunk a kéziratról, a megjelenés és betiltás körülményeiről, a különböző másolatokról és újraközlésekről, a Szíttál‑e lassú mérgeket? című Babits-verset értelmező fejezetzáró tanulmány pedig a fennmaradt kéziratvariánst is ismertetve rámutat, hogy a költemény hogyan helyezhető el az életmű háború utáni politikai történéseire reflektáló írásai között.
A tanulmánygyűjtemény utolsó egysége két nagyívű írást közöl az 1920-as Nyugtalanság völgye című Babits-kötetről. Az első a szóban forgó kiadvány kiadástörténeti anomáliáit fürkészi, a kötetben ugyanis több sajtóhiba található, s ezek a különböző példányokban véletlenszerűen felbukkanó betű- vagy szókiesések számos textológiai problémát vetnek fel. A második és egyben kötetzáró tanulmány a műfordítói és költői műhelymunka hatásmechanizmusaira hívja fel a figyelmet. A szerző meggyőzően bizonyítja, hogy a Nyugtalanság völgyét és Dante Isteni színjátékát az intertextuális kapcsolatok mellett a kötetkompozíció, azaz az Isteni színjáték 2×3‑as felépítésének imitálása is összeköti.
Szénási Zoltán kötete a szó legnemesebb értelmében vett szakkönyv. A Babits-filológia magabiztos ismeretéről tanúskodik, pontos történeti és naprakész elméleti tudás birtokában, a legapróbb részletekbe menően tárja fel az 1916 és 1920 között keletkezett versek keletkezés- és kiadástörténeti hátterét. Mindemellett fontos kiemelni, hogy az érdeklődő nagyközönség számára is izgalmas felfedezésekről ad hírt, és sok esetben kimondottan szórakoztató módon kalauzol Babits költői életművének egy kiemelten fontos időszakában.
(A szöveg a Petőfi Irodalmi Múzeum Oláh János szerkesztői ösztöndíjának támogatásával készült.)
Summary
The efforts to produce critical editions of Mihály Babits’s poetry have intensified in recent years. The philological-textological workshop at the Research Centre for the Humanities, Institute for Literary Studies has already produced a number of results, and research into the press editions of Babits’s work is underway. Zoltán Szénási’s volume of research presents exceptional findings on Babits’s poetry between 1916–1920, offering insightful methods and analytical perspectives that can be of use to scholars of both Babits’s philology and textologists, even beyond the Babits oeuvre.
Tartalom
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.