recenzió
A 21. századi humántudományi interdiszciplinaritásnak van legalább két, egy külső és egy belső nézőpontja. A kívülállók részéről – évtizedek óta hangoztatott, pontosabban jobbára pályázati értékelésekben, kutatásfinanszírozási döntések kapcsán elmorgott – sztereotip kritikai fordulatnak számít, hogy – főként természettudományos és/vagy élettudományos perspektívából – a bölcsészettudományok saját, belső összefogódzásai nélkülözik a tudományköziség emelkedett többletjelentését, és az abban résztvevő kutatók korántsem nyerik el a tudományos határátlépéssekkel más esetben együtt járó, néha heroizált, de mindig ünnepelt, megdicsért státust és visszhangot. Leegyszerűsítve és immár témánkra konkretizálva: az említett külső nézőpontból egy irodalomtörténész, egy néprajzkutató / folklorista, egy zenetörténész vagy egy művészettörténész együttműködése, együtt gondolkodása és szakmai kooperációja korántsem jelent interdiszciplinaritást, csupán egy képzeletbeli közös mű (mondjuk egy készülő festmény) közös cél érdekében felhasznált színárnyalatait. Ehhez képest mi, akik az említett tudományágakban szocializálódtunk, éppenséggel már egyetemista korunktól kezdve tapasztaljuk a 20. század második felében végletesen szegmentálódott tudományágak nemcsak, hogy egymáshoz képest jelentkező – sajátos módszertanon, kérdésfeltevésen, paradigmán és empirikus eljárásokon, intézményi struktúrán stb. alapuló – hihetetlen éles eltéréseit, hanem még mindezen tudományágakon belül is érzékelünk gyakran hasonló (ha nem is ennyire artikulálódott) különbségeket. Mi, akik tudományágak részterületeinek részterületeivel foglalatoskodunk, egyfelől csodálattal adózunk azoknak a 20. századi elődöknek, akik teljes tudományterületek fölött rendelkeztek átfogó, integratív, személyes tudásanyaggal és átlátóképességgel, másrészt számunkra egy rokontudomány szakirodalmi kontextusába való átlépés már önmagában merészséget, bátorságot, szó szerinti szakmai kihívást igényel.
Fölösleges amellett érvelnem, hogy számomra a Doromb (és minden, ami mögötte van) az utóbbi évtized egyik legtermékenyebb, legérzékenyebb és legérzékenyítőbb interdiszciplináris vállalkozását jelenti. A sorozatszerkesztő Csörsz Rumen István által megálmodott és megteremtett nagyívű vállalkozás esszenciális ars poétikája, hogy a „közköltészet terített asztalánál” kínálja hellyel és megszólalási lehetőséggel mindazon tudományágak képviselőit, akiknek a 16–20. századi populáris kultúra, irodalom, zene és művészet megnyilvánulásai az érdeklődési körükbe tartoznak. A Doromb valamennyi száma olyan, mint egy-egy nagy kerekasztal, ahová a hoppmester (szerkesztő) irányításával, invitálására és szervező munkájának eredményeként mindenki maga hozza az ételt, amit közös fogyasztásra kínál. A képnél maradva kijelenthető: a most ismertetendő, ötszáz (!) oldalas 7. kötet igazán nagyszabású lakomát eredményezett.
Félezer oldalon huszonnégy szerző huszonhat tanulmánya és két terjedelmes (és tartalmas) könyvismertetés. Irodalomtörténészek, kultúrtörténészek, folkloristák, zenetörténészek és művészettörténészek nagy kavalkádja ez úgy, hogy mindenki tudja, hol van, mit, miért ide és miért így tesz közzé. Nemcsak a szerkesztő, hanem mintha a résztvevők is jól éreznék itt magukat. Élvezik a tudományközi diskurzust. A sokszínű szerzőgárda együtt gondolkodását számos szöveg- és jegyzetbeli (keresztbe)utalás is bizonyítja, még ha ezek egy részét nyilván a teljes kötetet és sorozatot együtt látó szerkesztő instruálta. Olyan, mintha egy jól sikerült konferencia állna a háttérben, pedig itt erről szó sincs. A közös publikációs fórum nyújtotta biztonságos talaj áll a közös munka sikerességének hátterében. A jó szerkesztő nem csak köteteket hoz létre, hanem – akár virtuálisan, akár szó szerint – csapatot, kutatóközösséget is teremt, egy kört, akik többször és lelkesen publikálnak ugyanabba a periodikába, akik készülnek rá, hogy évente újabb és újabb tanulmányokat adjanak hozzá a fent említett asztalterítékhez. Óriási (és gondolom, sokak által irigyelt) fegyvertény, hogy a Doromb szerkesztőjének ez sikerült.
A hetedik kötet igazán komoly felütéssel indít: a Tudománytörténet és módszertan fejezet négy iskolateremtő szerzőjének fontos, diskurzusra ingerlő tanulmányával kezdődik. Nemcsak magyar, de nemzetközi kötetek kapcsán is több mint elegáns nyitányt jelent egy Peter Burke-szöveg, különösen, ha az ennyire témába vágó módon történelem és folklór viszonylatával foglalkozik. Az új kultúrtörténet (new cultural history) atyja ugyan (még!) nem ír szöveget közvetlenül és kizárólag a Doromb számára, de korábbi, 2004-es tanulmányát (amely a Folklore egyik tematikus számához adott hathatós overture-t) örömmel engedte át magyar fordításra és újraközlésre. A fordítást szerencsére a témához értő szakember (Vaderna Gábor) készítette el. A tanulmány a történettudomány és a néprajz/folklorisztika/folklore útjainak szétágazásait és kereszteződéseit tekinti át a 19. század közepétől a 21. század elejéig úgy, hogy e nagy tudománytörténeti idősávon belül három korszakot különít el. Az első, amely a folklore szó első említésének ikonikus dátumától (1846) nagyjából az 1920-as évekig tart, a „harmónia kora” a két tudományterület között, de ez a harmónia éppen abból a tényből fakad, hogy a hivatásos történésznek
csak kevés ideje maradt a múlt azon szeletének tanulmányozására, melyek nem érintették alapvetően az államot és az egyházat… A hivatásos történészek többsége a helytörténetet, a társadalomtörténetet és a kultúrtörténetet marginális területeknek tekintette. Ugyanakkor ezeket a területeket, ha csak többnyire amatőrök is, de tovább művelték – és ők bizony nem becsülték le a folklórt. (19.)
Az ezt követő fél évszázadban, az 1920-as évektől az 1970-es évekig a szociológia és antropológia eltérő önálló módszertana éppen az ahistorikus hozzáállásban, a történészekkel szemben határozta meg saját céljait és összetételét, a folklorisztika pedig önálló, nemzetközi szervezetekben és kongresszusokban, illetve nemzeti és nemzetközi vállalkozások sokaságában tetten érhető módon folyamatosan professzionalizálódott. A „gyanú korában” (néhány polihisztort kivéve) kevés volt az átjárás a történettudomány felé. Burke érthető módon örvendetes cezúrát lát az 1970-es éveket követően, amikor az új történetírói irányzatok keretében sokfelé megtörtént a népi (populáris) kultúra (újra)felfedezése, az európai etnológia egyes irányzatai pedig történeti kérdések vizsgálatát tűzték célul maguk elé. A „megbékélés kora” termékeny szerzők (az angol történeti antropológia mellett különösen a francia Annales-kör harmadik nemzedéke, valamint az olasz eredetű microstoria és a német Alltagsgeschichte keretében dolgozó történészek) egész sorának nagyszerű és mára már klasszikusnak számító esettanulmányait, áttekintő monográfiáit eredményezte, amelyek között az egyik legfényesebben világító csillagot maga Burke lőtte fel a társadalomtörténeti megközelítéssel megújuló kultúrtörténet egére 1978-ban Popular Culture in Early Modern Europe című munkájával. Ami a most közölt, viszonylag rövid tanulmány vázlatos jellegét illeti, ne felejtsük el, hogy Burka ugyanabban az évben, tehát 2004-ben egész könyvet kiadott ebben a tudománytörténeti témában (What is Cultural History? Polity Press, Cambridge, 2004), amely sokkal szélesebb kontextusban tárgyalja a népi kultúrához való történészi viszonyulás 19–20. századi alakváltozatait. Burke azon (kevés) angol történészek egyike, aki valódi összeurópai áttekintésekre szokott vállalkozni, és a szívszerelmét jelentő Itália mellett jelentős észak- és kelet-európai adatokkal és szakirodalmi ismeretekkel is rendelkezik. Jellemzően mostani tanulmánya – ugyanúgy mint korábbi kronológiai, nagy trendeket és vonulatokat bemutató könyvei és tanulmányai – éppen a közép-európai (német, magyar) nézőpontból inspirálhatnak kritikai észrevételeket (az 1980-as években a német néprajzos nagyágyú, Wolfgang Brückner vetett be jelentős ellenérveket többek között a vallási-konfesszionalizációs kérdések eltérő időrendje és társadalmi háttere kapcsán; az ezredforduló utáni években pedig a magyar folklorista Küllős Imola használta kiindulópontnak Burke téziseit és fogalmi apparátusát úgy, hogy egyúttal a magyarországi világi közköltészet kapcsán jelentősen árnyalta és módosította a nagy kultúrtörténész szentenciaszerű megállapításait). Mostani tanulmányának gondolatmenetéhez hozzátehetjük, hogy az általa a „gyanú korának” nevezett fél évszázadban a néprajz részéről nagyon jelentős történeti vizsgálatok történtek mind marxista, mind nem marxista ideológiai alapon egyaránt. Itt elég csak a nyugat-német „müncheni iskola” 1950-es évektől kibontakozó „levéltári néprajz”-ára, pontosabban a 15–19. századi Volksleben archivális forrásokon keresztül történő megközelítésére, vagy az 1950-es, ’60-as évektől nálunk szintén kibontakozó történeti néprajzra utalni, amelynek legtöbb eredménye még itt is szerencsésen elkerülte a kötelező (vulgár)marxista buktatókat. A nemzeti néprajztudományok önálló, belső történeti érdeklődése az, ami egy szigetországi nézőpontból nem látszik markánsan, de mifelénk nagyon is harmonikus együttműködést hozott nagyobb részt néprajzkutatók és agrártörténészek, kisebb részt folkloristák és irodalomtörténészek között. Utóbbi téren valóban és kétséget kizáróan később, az 1990-es években történtek jelentős előrelépések, de ebben már az irodalomtörténet társadalomtörténeti irányváltásai is komoly szerepet játszottak.
Mindezzel át is értünk a kötet második tanulmányának témakörére. Nem árt tudnunk, hogy Szilágyi Márton irodalomtörténész egy olyan néprajzi konferenciára készítette el a jelen kötetben (is) leközölt áttekintését Néprajz és irodalomtörténet: egymásba fonódó utak címmel, amely összesen öt egynapos ankét keretében a magyar néprajz számvetésével, helyzetével és útkereső perspektíváival foglalkozott. A szerző itt az egyik legfontosabb társtudományt képviselve beszélt (és írt) a két tudományág kapcsolatáról. Bár megtehette volna, de Szilágyi tudatosan nem kísérelte meg a kérdést (a szabott terjedelmi keretek között) a „kezdetekig” kitágítani, hiszen mondjuk Gyulai Pál vagy Katona Lajos kapcsán szilárd és régtől fogva ismert tényeink vannak az irodalomtörténet és a korai folklorisztika összefonódottságáról. A szerző ugyanakkor jogosan érzékelte, hogy egyelőre adósok vagyunk az utóbbi két-három évtizedben fellendülést mutató kooperációknak az immár tudománytörténeti igényű értékelésével. Szilágyi az elsősorban néprajzosok által látogatott konferencián még ebben a szűkebb időhatárban sem vállalt teljes körű áttekintést (ezt mutatja, hogy a konferencia saját tanulmánykötetében referátumát további, folklorista szerzők áttekintései egészítik ki), hanem két kutatási irányt emelt piedesztálra: a Küllős Imola és Csörsz Rumen István együttműködésével fellendült és örökbecsű érdemeket szerzett közköltészet-kutatást, valamint a Gulyás Judit, Domokos Mariann, Szakál Anna és mások nevével fémjelezhető kritikai-társadalomtörténeti szemléletű történeti szövegfolklorisztikát. A recenzens messzemenőkig egyetért Szilágyi Mártonnal abban, hogy nálunk az irodalomtörténet és folklorisztika együttműködésének e két húzóág jelenti a legtermékenyebb és egyben legperspektivikusabb irányvonalát, ugyanakkor megjegyzi, hogy a sikeres zászlóbontásban maga az iskolateremtő Szilágyi nem kevésbé fontos és elévülhetetlen szerepet játszott.
Az irodalomtörténész által bemutatott minta-folklorista, Küllős Imola elmaradhatatlan szerzője a Doromb köteteinek. Ki nem apadó lelkesedéssel, évtizedek óta nemzetközi méretekben is egyedülálló módon elemzi és teszi közzé a 18–19. századi világi közköltészet folklorisztikai vonatkozásait. Munkatársával, Csörsz Rumen Istvánnal az RMKT jól ismert 18. századi közköltészeti antológiáit folyamatosan szerkeszti, most is újabb köteten (alkalmi költészet) dolgozik. Mivel közben besegített a Néprajztudományi Intézet Folklór Osztályán több mint egy évtizede készülő Magyar Népköltészeti Lexikon szócikkeinek megírásába is, érzékelte, hogy a közköltészeti kutatások tágabb kontextusának módszertani, terminológiai kérdései kisebbfajta szótárban összegezhetők. Most közreadott „közköltészeti kisszótára” bőven több, mint technikai apparátus: sok évtizedes kutatói, forrásfeltáró, szövegelemzői és -közreadói gyakorlatának megannyi tapasztalata összegződik benne és általa.
Az első blokk negyedik tanulmányát a Doromb másik nagy tapasztalatú szerzője, a folklorista Voigt Vilmos jegyzi, amely Herder híres népdalgyűjteményének keletkezéstörténetéből indul ki és részleges korai magyar népköltészetkutatás-történetet ad. A szakirodalomban sokszor elnagyoltan megjelenő tények pontosítása mellett a tanulmány címe is igyekszik (újra és újra) tudatosítani a mű kéziratának keletkezési dátumát, 1773. szeptember 13-át, mint egy esetleges folklorisztikai születésnap lehetséges európai alternatíváját.
A Doromb 7. kötete – e nagyhatású nyitány után – két fő blokkra osztható: az egyiket tizenöt magyar tárgyú (és persze egyúttal európai perspektívájú) tanulmány alkotja, míg a másikba hét nem magyar (elsősorban, angol és ír, de orosz-ukrán és egyéb) tematikájú dolgozat kapott helyet. Mivel a Doromb a kiadó egyéb munkáihoz hasonlóan ingyen és könnyen letölthető a világhálón, és a kötet tartalomjegyzékéhez bárki egy kattintással hozzájuthat, jelen recenzió keretében el kell tekintenem a két tucat tanulmány egyenkénti szemlézésétől. Aki pedig az ezek közötti tematikus összefüggéseket szeretné világosan látni, annak szívből ajánlom a kötet szerkesztőjének „előhang”-ját, amelyben – a szövegek legjobb ismerőjeként és legértőbb olvasójaként – Csörsz Rumen István bravúrosan egymásba fűzte a szerteágazó mikrotémák burjánzó hajtásait. Magam mint recenzens – néprajzkutatói és történészi érdeklődésemnek megfelelően, abszolút szubjektív módon – tényleg csak néhány tanulmányt emelek ki, amelyek a sok kiváló dolgozat között hangsúlyjeleket és (talán megörökíteni méltó) gondolatokat ébresztettek bennem.
A tanulmányok jelentős része úgynevezett kisműfajokkal foglalkozik, amelyek egy részét a folklorisztika a „kisepikai prózaműfajok” összefoglaló címkével jelöli. Gömöri György és Voigt Vilmos egyaránt a parömiológia forrásvidékére vezet bennünket, előbbi kora újkori magyar album amicorumok parádés gyűjteményét elemzi, míg utóbbi (szigorúan és következetesen szögedi nyelvjárásban írt tanulmányában!) Dugonics András 1820-ban megjelent, híres gyűjteményéhez ad új nézőpontokat és adatokat. A verses közköltészet primátusa mellett nyilván nem szabad elfelejtkezni a kontextuális háttér részét képező közmondások és szólások forrásanyagáról, amely a populáris kultúra igen eklatáns megnyilvánulásaiként, valóban közkincsként forogtak szájról-szájra, albumról albumra. De nem különben közköltészeti kisműfajnak tekinthetők a fiktív sírfeliratok (Szilágyi Márton), vagy a családi bibliák lokális és familiáris emlékezetét jellemző bejegyzések (Vaderna Gábor) is. Két utóbbi szerző (miként Szentmártoni Szabó Géza, Csörsz Rumen István és mások) korábban már éppen a Doromb hasábjain tárgyalt témáikhoz nyúltak vissza vagy azért, hogy újabb perspektívákkal és értelmezésekkel egészítsék ki azokat, vagy azért, mert újabb forrásadatok kerültek elő, vagy egész egyszerűen itt és most jutottak el az összegzés lehetőségéig.
Visszatérő vendég az asztalnál S. Sárdi Margit is, aki évek óta szorgalmas kiadója a kora újkori nemesi medicinális könyveknek, amelyek kapcsán elsősorban művelődéstörténeti tanulságokat szokott kimutatni. Jelen kis közlése az Állatokat és embereket gyógyító fortélyok című, 18. század végi kézirat jellegzetességeként jelzi a szokásoshoz képest jóval több mágikus tartalmú szöveg (ráolvasás, ráimádkozás, mágikus recept) meglétét és vélhető használatát. A közzététel jelentőségét növeli, hogy a kézirat a (pl. folklorisztikai) kutatás számára másképp hozzáférhetetlen, hiszen magángyűjtemény részét képezi.
Egy ekkora kötetből a mágikus szövegek mellett nem hiányozhat az egyház(történet)i kérdésfeltevés sem, amely hangsúlyosan és stílusosan két egymást követő tanulmányban jelenik meg: az egyik a felső klérus szintjéből indul ki és közköltészeti megnyilvánulásokig jut, amikor Barkóczy Ferenc, a 18. század közepén regnáló híres egri püspök kastélyának ábrázolását elemzi a korabeli költészeti forrásokban (Dóbék Ágnes); míg a másik a plébánián tevékenykedő alsópapság költészeti mellékfoglalkozásának eklatáns példáját nyújtja Nagy János szanyi plébános alakján keresztül. Utóbbi tanulmányban, amelyet a néprajzos Perger Gyula jegyez, a szerző nagyszerű nyomozómunkájának és filológiai elemzésének köszönhetően személetes példát kapunk a katolikus papi attitűdváltozatokról és egyidejű, egy egyházon belüli alakzatairól egy olyan korszakban, amikor a jozefinizmus ideológiai ernyője keretében a népi/populáris kultúrával kapcsolatos hozzáállásban is jelentős (részleteiben máig sem tisztázott) változások történtek.
Minden recenzensnek maga felé hajlik a keze: hadd emeljek ki zárásként három egészen kiváló folklorisztikai indíttatású és szerzőségű tanulmányt! Tari Lujza a 19. század elejétől látszólag „mindent vivő” verbunkos tánczenei műfaj mellett létező és hatást gyakorló német tánczenék hazai elterjedésének, recepciótörténetének bőséges adattárát nyújtja. Hasonlóan a német hatást, de annak a mesélésben és mesebefogadásban jelentkező szép példáját hozza Domokos Mariann: laikusok talán rá is csodálkoznak, hogy a Hófehérke-mese hazai recepciója és elterjedése (akár a nyomtatott forrásokban, akár a folklórban) eddig egy feltáratlan területnek számított a hazai folklorisztikában. Mindenesetre a 19. századi magyar mese (mesélés, mesegyűjtés) egyik legszorgalmasabb archivális forrásfeltárója most nagyívű áttekintésben pótolta e hiányt. A döntően 19. századi forrásokkal foglalkozó folklorista, Mikos Éva ehhez hasonlóan mintaszerű tanulmányt írt egy régi, „ismert” forrásmunkához, Orbán Balázsnak A Székelyföld leírása című hatkötetes művéhez visszanyúlva. A kritikai megközelítésű tanulmány nem csak az eredeti munka kontextualizálására, a közköltészet és népköltészet korabeli analizálására, a jeles tájelíró rege-poétikájának tisztázására reflektál, hanem egyúttal jelzi a későbbi folklorizálódási csatornákat és a még későbbi folklorisztikai interpretációk esetleges tévútjait egyaránt.
A Doromb valamennyi korábbi és az itt tárgyalt kötete, a mögöttes szerkesztői koncepció, valamint a most kiemelt és ki nem emelt tanulmányok egyaránt arra tanítanak, hogy a jelenkori tudományági struktúrában tudatosan, hangsúlyosan és bátran fel kell vállalnunk a tudományközi, interdiszciplináris megközelítések lehetőségét, sőt primátusát is, különösen, ha olyan kulturális mezsgyéken mozgunk érdeklődésünk és forrásaink kapcsán, mint amilyen a kora újkori és újkori populáris kultúra színes kavalkádja.
Summary
The seventh volume of Doromb is a good example of how to bring together representatives of several disciplines every year along a common and complex topic, with high-quality results. Popular poetry and (early) modern popular culture certainly represent such an area, and according to the editor’s intentions, they are an excellent target for a wide variety of disciplines (literary history, folkloristics, ethnography, art history, music history, etc.). Of the two dozen studies in this interdisciplinary collection of papers, the reviewer, a historical folklorist, primarily provides a detailed overview of the comprehensive studies on the history of science and the case studies that are of a folkloristic nature.
Tartalom [+]
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.