Bárth Dániel írása

december 5th, 2021 § 0 comments

recenzió

Csör­sz Ru­men Ist­ván, szerk. Do­romb: Köz­köl­té­sze­ti ta­nul­má­nyok, 7. Bu­da­pest: re­ci­ti, 2019.

A 21. szá­za­di hu­mán­tu­do­má­nyi in­ter­disz­cip­li­na­ri­tás­nak van leg­alább két, egy kül­ső és egy bel­ső né­ző­pont­ja. A kí­vül­ál­lók ré­szé­ről – év­ti­ze­dek óta han­goz­ta­tott, pon­to­sab­ban job­bá­ra pá­lyá­za­ti ér­té­ke­lé­sek­ben, ku­ta­tás­fi­nan­szí­ro­zá­si dön­té­sek kap­csán el­mor­gott – szte­reo­tip kri­ti­kai for­du­lat­nak szá­mít, hogy – fő­ként ter­mé­szet­tu­do­má­nyos és/vagy élet­tu­do­má­nyos pers­pek­tí­vá­ból – a böl­csé­szet­tu­do­má­nyok sa­ját, bel­ső össze­fo­gó­dzá­sai nél­kü­lö­zik a tu­do­mány­kö­zi­ség emel­ke­dett több­let­je­len­té­sét, és az ab­ban részt­ve­vő ku­ta­tók ko­ránt­sem nye­rik el a tu­do­má­nyos ha­tár­át­lé­pés­sek­kel más eset­ben együtt járó, néha he­ro­i­zált, de min­dig ün­ne­pelt, meg­di­csért stá­tust és vissz­han­got. Le­egy­sze­rű­sít­ve és im­már té­mánk­ra konk­re­ti­zál­va: az em­lí­tett kül­ső né­ző­pont­ból egy iro­da­lom­tör­té­nész, egy nép­rajz­ku­ta­tó / folk­lo­ris­ta, egy ze­ne­tör­té­nész vagy egy mű­vé­szet­tör­té­nész együtt­mű­kö­dé­se, együtt gon­dol­ko­dá­sa és szak­mai ko­ope­rá­ci­ó­ja ko­ránt­sem je­lent in­ter­disz­cip­li­na­ri­tást, csu­pán egy kép­ze­let­be­li kö­zös mű (mond­juk egy ké­szü­lő fest­mény) kö­zös cél ér­de­ké­ben fel­hasz­nált szín­ár­nya­la­ta­it. Eh­hez ké­pest mi, akik az em­lí­tett tu­do­mány­ágak­ban szo­ci­a­li­zá­lód­tunk, ép­pen­ség­gel már egye­te­mis­ta ko­runk­tól kezd­ve ta­pasz­tal­juk a 20. szá­zad má­so­dik fe­lé­ben vég­le­te­sen szeg­men­tá­ló­dott tu­do­mány­ágak nem­csak, hogy egy­más­hoz ké­pest je­lent­ke­ző – sa­já­tos mód­szer­ta­non, kér­dés­fel­te­vé­sen, pa­ra­dig­mán és em­pi­ri­kus el­já­rá­so­kon, in­téz­mé­nyi struk­tú­rán stb. ala­pu­ló – hi­he­tet­len éles el­té­ré­se­it, ha­nem még mind­ezen tu­do­mány­ága­kon be­lül is ér­zé­ke­lünk gyak­ran ha­son­ló (ha nem is ennyi­re ar­ti­ku­lá­ló­dott) kü­lönb­sé­ge­ket. Mi, akik tu­do­mány­ágak rész­te­rü­le­te­i­nek rész­te­rü­le­te­i­vel fog­la­la­tos­ko­dunk, egy­fe­lől cso­dá­lat­tal adó­zunk azok­nak a 20. szá­za­di elő­dök­nek, akik tel­jes tu­do­mány­te­rü­le­tek fö­lött ren­del­kez­tek át­fo­gó, in­te­gra­tív, sze­mé­lyes tu­dás­anyag­gal és át­lá­tó­ké­pes­ség­gel, más­részt szá­munk­ra egy ro­kon­tu­do­mány szak­iro­dal­mi kon­tex­tu­sá­ba való át­lé­pés már ön­ma­gá­ban me­rész­sé­get, bá­tor­sá­got, szó sze­rin­ti szak­mai ki­hí­vást igényel.

Fö­lös­le­ges amel­lett ér­vel­nem, hogy szá­mom­ra a Do­romb (és min­den, ami mö­göt­te van) az utób­bi év­ti­zed egyik leg­ter­mé­ke­nyebb, leg­ér­zé­ke­nyebb és legér­zé­ke­nyí­tőbb in­ter­disz­cip­li­ná­ris vál­lal­ko­zá­sát je­len­ti. A so­ro­zat­szer­kesz­tő Csör­sz Ru­men Ist­ván ál­tal meg­ál­mo­dott és meg­te­rem­tett nagy­ívű vál­lal­ko­zás esszen­ci­á­lis ars po­é­ti­ká­ja, hogy a „köz­köl­té­szet te­rí­tett asz­ta­lá­nál” kí­nál­ja hellyel és meg­szó­la­lá­si le­he­tő­ség­gel mind­azon tu­do­mány­ágak kép­vi­se­lő­it, akik­nek a 16–20. szá­za­di po­pu­lá­ris kul­tú­ra, iro­da­lom, zene és mű­vé­szet meg­nyil­vá­nu­lá­sai az ér­dek­lő­dé­si kö­rük­be tar­toz­nak. A Do­romb va­la­mennyi szá­ma olyan, mint egy-egy nagy ke­rek­asz­tal, aho­vá a hopp­mes­ter (szer­kesz­tő) irá­nyí­tá­sá­val, in­vi­tá­lá­sá­ra és szer­ve­ző mun­ká­já­nak ered­mé­nye­ként min­den­ki maga hoz­za az ételt, amit kö­zös fo­gyasz­tás­ra kí­nál. A kép­nél ma­rad­va ki­je­lent­he­tő: a most is­mer­te­ten­dő, öt­száz (!) ol­da­las 7. kö­tet iga­zán nagy­sza­bá­sú la­ko­mát eredményezett.

Fél­ezer ol­da­lon hu­szon­négy szer­ző hu­szon­hat ta­nul­má­nya és két ter­je­del­mes (és tar­tal­mas) könyv­is­mer­te­tés. Iro­da­lom­tör­té­né­szek, kul­túr­tör­té­né­szek, folk­lo­ris­ták, ze­ne­tör­té­né­szek és mű­vé­szet­tör­té­né­szek nagy ka­val­kád­ja ez úgy, hogy min­den­ki tud­ja, hol van, mit, mi­ért ide és mi­ért így tesz köz­zé. Nem­csak a szer­kesz­tő, ha­nem mint­ha a részt­ve­vők is jól érez­nék itt ma­gu­kat. Él­ve­zik a tu­do­mány­kö­zi dis­kur­zust. A sok­szí­nű szer­ző­gár­da együtt gon­dol­ko­dá­sát szá­mos szöveg- és jegy­zet­be­li (keresztbe)utalás is bi­zo­nyít­ja, még ha ezek egy ré­szét nyil­ván a tel­jes kö­te­tet és so­ro­za­tot együtt látó szer­kesz­tő inst­ru­ál­ta. Olyan, mint­ha egy jól si­ke­rült kon­fe­ren­cia áll­na a hát­tér­ben, pe­dig itt er­ről szó sincs. A kö­zös pub­li­ká­ci­ós fó­rum nyúj­tot­ta biz­ton­sá­gos ta­laj áll a kö­zös mun­ka si­ke­res­sé­gé­nek hát­te­ré­ben. A jó szer­kesz­tő nem csak kö­te­te­ket hoz lét­re, ha­nem – akár vir­tu­á­li­san, akár szó sze­rint – csa­pa­tot, ku­ta­tó­kö­zös­sé­get is te­remt, egy kört, akik több­ször és lel­ke­sen pub­li­kál­nak ugyan­ab­ba a pe­ri­o­di­ká­ba, akik ké­szül­nek rá, hogy éven­te újabb és újabb ta­nul­má­nyo­kat ad­ja­nak hoz­zá a fent em­lí­tett asz­tal­te­rí­ték­hez. Óri­á­si (és gon­do­lom, so­kak ál­tal iri­gyelt) fegy­ver­tény, hogy a Do­romb szer­kesz­tő­jé­nek ez sikerült.

A he­te­dik kö­tet iga­zán ko­moly fel­ütés­sel in­dít: a Tu­do­mány­tör­té­net és mód­szer­tan fe­je­zet négy is­ko­la­te­rem­tő szer­ző­jé­nek fon­tos, dis­kur­zus­ra in­ger­lő ta­nul­má­nyá­val kez­dő­dik. Nem­csak ma­gyar, de nem­zet­kö­zi kö­te­tek kap­csán is több mint ele­gáns nyi­tányt je­lent egy Pe­ter Burke-szöveg, kü­lö­nö­sen, ha az ennyi­re té­má­ba vágó mó­don tör­té­ne­lem és folk­lór vi­szony­la­tá­val fog­lal­ko­zik. Az új kul­túr­tör­té­net (new cul­t­u­ral his­to­ry) aty­ja ugyan (még!) nem ír szö­ve­get köz­vet­le­nül és ki­zá­ró­lag a Do­romb szá­má­ra, de ko­ráb­bi, 2004-es ta­nul­má­nyát (amely a Folk­lo­re egyik te­ma­ti­kus szá­má­hoz adott hat­ha­tós over­tu­re-t) öröm­mel en­ged­te át ma­gyar for­dí­tás­ra és új­ra­köz­lés­re. A for­dí­tást sze­ren­csé­re a té­má­hoz értő szak­em­ber (Vad­er­na Gá­bor) ké­szí­tet­te el. A ta­nul­mány a tör­té­net­tu­do­mány és a néprajz/folklorisztika/folklore út­ja­i­nak szét­ága­zá­sa­it és ke­resz­te­ző­dé­se­it te­kin­ti át a 19. szá­zad kö­ze­pé­től a 21. szá­zad ele­jé­ig úgy, hogy e nagy tu­do­mány­tör­té­ne­ti idő­sá­von be­lül há­rom kor­sza­kot kü­lö­nít el. Az első, amely a folk­lo­re szó első em­lí­té­sé­nek iko­ni­kus dá­tu­má­tól (1846) nagy­já­ból az 1920-as éve­kig tart, a „har­mó­nia kora” a két tu­do­mány­te­rü­let kö­zött, de ez a har­mó­nia ép­pen ab­ból a tény­ből fa­kad, hogy a hi­va­tá­sos történésznek

csak ke­vés ide­je ma­radt a múlt azon sze­le­té­nek ta­nul­má­nyo­zá­sá­ra, me­lyek nem érin­tet­ték alap­ve­tő­en az ál­la­mot és az egy­há­zat… A hi­va­tá­sos tör­té­né­szek több­sé­ge a hely­tör­té­ne­tet, a tár­sa­da­lom­tör­té­ne­tet és a kul­túr­tör­té­ne­tet mar­gi­ná­lis te­rü­le­tek­nek te­kin­tet­te. Ugyan­ak­kor eze­ket a te­rü­le­te­ket, ha csak több­nyi­re ama­tő­rök is, de to­vább mű­vel­ték – és ők bi­zony nem be­csül­ték le a folk­lórt. (19.)

Az ezt kö­ve­tő fél év­szá­zad­ban, az 1920-as évek­től az 1970-es éve­kig a szo­cio­ló­gia és ant­ro­po­ló­gia el­té­rő ön­ál­ló mód­szer­ta­na ép­pen az ahis­to­ri­kus hoz­zá­ál­lás­ban, a tör­té­né­szek­kel szem­ben ha­tá­roz­ta meg sa­ját cél­ja­it és össze­té­te­lét, a folk­lo­risz­ti­ka pe­dig ön­ál­ló, nem­zet­kö­zi szer­ve­ze­tek­ben és kong­resszu­sok­ban, il­let­ve nem­ze­ti és nem­zet­kö­zi vál­lal­ko­zá­sok so­ka­sá­gá­ban tet­ten ér­he­tő mó­don fo­lya­ma­to­san pro­fesszi­o­na­li­zá­ló­dott. A „gya­nú ko­rá­ban” (né­hány po­li­hisz­tort ki­vé­ve) ke­vés volt az át­já­rás a tör­té­net­tu­do­mány felé. Bur­ke ért­he­tő mó­don ör­ven­de­tes ce­zú­rát lát az 1970-es éve­ket kö­ve­tő­en, ami­kor az új tör­té­net­írói irány­za­tok ke­re­té­ben sok­fe­lé meg­tör­tént a népi (po­pu­lá­ris) kul­tú­ra (újra)felfedezése, az eu­ró­pai et­no­ló­gia egyes irány­za­tai pe­dig tör­té­ne­ti kér­dé­sek vizs­gá­la­tát tűz­ték cé­lul ma­guk elé. A „meg­bé­ké­lés kora” ter­mé­keny szer­zők (az an­gol tör­té­ne­ti ant­ro­po­ló­gia mel­lett kü­lö­nö­sen a fran­cia An­na­les-kör har­ma­dik nem­ze­dé­ke, va­la­mint az olasz ere­de­tű mic­ros­to­ria és a né­met All­tags­ge­schich­te ke­re­té­ben dol­go­zó tör­té­né­szek) egész so­rá­nak nagy­sze­rű és mára már klasszi­kus­nak szá­mí­tó eset­ta­nul­má­nya­it, át­te­kin­tő mo­nog­rá­fi­á­it ered­mé­nyez­te, ame­lyek kö­zött az egyik leg­fé­nye­seb­ben vi­lá­gí­tó csil­la­got maga Bur­ke lőt­te fel a tár­sa­da­lom­tör­té­ne­ti meg­kö­ze­lí­tés­sel meg­úju­ló kul­túr­tör­té­net egé­re 1978-ban Po­pu­lar Cul­tu­re in Early Mo­dern Euro­pe című mun­ká­já­val. Ami a most kö­zölt, vi­szony­lag rö­vid ta­nul­mány váz­la­tos jel­le­gét il­le­ti, ne fe­lejt­sük el, hogy Bur­ka ugyan­ab­ban az év­ben, te­hát 2004-ben egész köny­vet ki­adott eb­ben a tu­do­mány­tör­té­ne­ti té­má­ban (What is Cul­t­u­ral His­to­ry? Po­lity Press, Camb­ridge, 2004), amely sok­kal szé­le­sebb kon­tex­tus­ban tár­gyal­ja a népi kul­tú­rá­hoz való tör­té­né­szi vi­szo­nyu­lás 19–20. szá­za­di alak­vál­to­za­ta­it. Bur­ke azon (ke­vés) an­gol tör­té­né­szek egyi­ke, aki va­ló­di össz­eu­ró­pai át­te­kin­té­sek­re szo­kott vál­lal­koz­ni, és a szív­sze­rel­mét je­len­tő Itá­lia mel­lett je­len­tős észak- és kelet-európai ada­tok­kal és szak­iro­dal­mi is­me­re­tek­kel is ren­del­ke­zik. Jel­lem­ző­en mos­ta­ni ta­nul­má­nya – ugyan­úgy mint ko­ráb­bi kro­no­ló­gi­ai, nagy tren­de­ket és vo­nu­la­to­kat be­mu­ta­tó köny­vei és ta­nul­má­nyai – ép­pen a közép-európai (né­met, ma­gyar) né­ző­pont­ból ins­pi­rál­hat­nak kri­ti­kai ész­re­vé­te­le­ket (az 1980-as évek­ben a né­met nép­raj­zos nagy­ágyú, Wolf­gang Brück­ner ve­tett be je­len­tős el­len­ér­ve­ket töb­bek kö­zött a vallási-konfesszionalizációs kér­dé­sek el­té­rő idő­rend­je és tár­sa­dal­mi hát­te­re kap­csán; az ez­red­for­du­ló utá­ni évek­ben pe­dig a ma­gyar folk­lo­ris­ta Kül­lős Imo­la hasz­nál­ta ki­in­du­ló­pont­nak Bur­ke té­zi­se­it és fo­gal­mi ap­pa­rá­tu­sát úgy, hogy egy­út­tal a ma­gyar­or­szá­gi vi­lá­gi köz­köl­té­szet kap­csán je­len­tő­sen ár­nyal­ta és mó­do­sí­tot­ta a nagy kul­túr­tör­té­nész szen­ten­ci­a­sze­rű meg­ál­la­pí­tá­sa­it). Mos­ta­ni ta­nul­má­nyá­nak gon­do­lat­me­ne­té­hez hoz­zá­te­het­jük, hogy az ál­ta­la a „gya­nú ko­rá­nak” ne­ve­zett fél év­szá­zad­ban a nép­rajz ré­szé­ről na­gyon je­len­tős tör­té­ne­ti vizs­gá­la­tok tör­tén­tek mind mar­xis­ta, mind nem mar­xis­ta ideo­ló­gi­ai ala­pon egy­aránt. Itt elég csak a nyugat-német „mün­che­ni is­ko­la” 1950-es évek­től ki­bon­ta­ko­zó „le­vél­tá­ri néprajz”-ára, pon­to­sab­ban a 15–19. szá­za­di Volks­le­ben ar­chi­vá­lis for­rá­so­kon ke­resz­tül tör­té­nő meg­kö­ze­lí­té­sé­re, vagy az 1950-es, ’60-as évek­től ná­lunk szin­tén ki­bon­ta­ko­zó tör­té­ne­ti nép­rajz­ra utal­ni, amely­nek leg­több ered­mé­nye még itt is sze­ren­csé­sen el­ke­rül­te a kö­te­le­ző (vulgár)marxista buk­ta­tó­kat. A nem­ze­ti nép­rajz­tu­do­má­nyok ön­ál­ló, bel­ső tör­té­ne­ti ér­dek­lő­dé­se az, ami egy szi­get­or­szá­gi né­ző­pont­ból nem lát­szik mar­kán­san, de mi­fe­lénk na­gyon is har­mo­ni­kus együtt­mű­kö­dést ho­zott na­gyobb részt nép­rajz­ku­ta­tók és ag­rár­tör­té­né­szek, ki­sebb részt folk­lo­ris­ták és iro­da­lom­tör­té­né­szek kö­zött. Utób­bi té­ren va­ló­ban és két­sé­get ki­zá­ró­an ké­sőbb, az 1990-es évek­ben tör­tén­tek je­len­tős elő­re­lé­pé­sek, de eb­ben már az iro­da­lom­tör­té­net tár­sa­da­lom­tör­té­ne­ti irány­vál­tá­sai is ko­moly sze­re­pet játszottak.

Mind­ez­zel át is ér­tünk a kö­tet má­so­dik ta­nul­má­nyá­nak té­ma­kö­ré­re. Nem árt tud­nunk, hogy Szi­lá­gyi Már­ton iro­da­lom­tör­té­nész egy olyan nép­raj­zi kon­fe­ren­ci­á­ra ké­szí­tet­te el a je­len kö­tet­ben (is) le­kö­zölt át­te­kin­té­sét Nép­rajz és iro­da­lom­tör­té­net: egy­más­ba fo­nó­dó utak cím­mel, amely össze­sen öt egy­na­pos an­két ke­re­té­ben a ma­gyar nép­rajz szám­ve­té­sé­vel, hely­ze­té­vel és út­ke­re­ső pers­pek­tí­vá­i­val fog­lal­ko­zott. A szer­ző itt az egyik leg­fon­to­sabb társ­tu­do­mányt kép­vi­sel­ve be­szélt (és írt) a két tu­do­mány­ág kap­cso­la­tá­ról. Bár meg­te­het­te vol­na, de Szi­lá­gyi tu­da­to­san nem kí­sé­rel­te meg a kér­dést (a sza­bott ter­je­del­mi ke­re­tek kö­zött) a „kez­de­te­kig” ki­tá­gí­ta­ni, hi­szen mond­juk Gyu­lai Pál vagy Ka­to­na La­jos kap­csán szi­lárd és rég­től fog­va is­mert té­nye­ink van­nak az iro­da­lom­tör­té­net és a ko­rai folk­lo­risz­ti­ka össze­fo­nó­dott­sá­gá­ról. A szer­ző ugyan­ak­kor jo­go­san ér­zé­kel­te, hogy egy­elő­re adó­sok va­gyunk az utób­bi két-három év­ti­zed­ben fel­len­dü­lést mu­ta­tó ko­ope­rá­ci­ók­nak az im­már tu­do­mány­tör­té­ne­ti igé­nyű ér­té­ke­lé­sé­vel. Szi­lá­gyi az el­ső­sor­ban nép­raj­zo­sok ál­tal lá­to­ga­tott kon­fe­ren­ci­án még eb­ben a szű­kebb idő­ha­tár­ban sem vál­lalt tel­jes körű át­te­kin­tést (ezt mu­tat­ja, hogy a kon­fe­ren­cia sa­ját ta­nul­mány­kö­te­té­ben re­fe­rá­tu­mát to­váb­bi, folk­lo­ris­ta szer­zők át­te­kin­té­sei egé­szí­tik ki), ha­nem két ku­ta­tá­si irányt emelt pi­e­desz­tál­ra: a Kül­lős Imo­la és Csör­sz Ru­men Ist­ván együtt­mű­kö­dé­sé­vel fel­len­dült és örök­be­csű ér­de­me­ket szer­zett közköltészet-kutatást, va­la­mint a Gu­lyás Ju­dit, Do­mo­kos Ma­ri­ann, Sza­kál Anna és má­sok ne­vé­vel fém­je­lez­he­tő kritikai-társadalomtörténeti szem­lé­le­tű tör­té­ne­ti szö­veg­folk­lo­risz­ti­kát. A re­cen­zens messze­me­nő­kig egyet­ért Szi­lá­gyi Már­ton­nal ab­ban, hogy ná­lunk az iro­da­lom­tör­té­net és folk­lo­risz­ti­ka együtt­mű­kö­dé­sé­nek e két hú­zó­ág je­len­ti a leg­ter­mé­ke­nyebb és egy­ben leg­pers­pek­ti­vi­ku­sabb irány­vo­na­lát, ugyan­ak­kor meg­jegy­zi, hogy a si­ke­res zász­ló­bon­tás­ban maga az is­ko­la­te­rem­tő Szi­lá­gyi nem ke­vés­bé fon­tos és el­évül­he­tet­len sze­re­pet játszott.

Az iro­da­lom­tör­té­nész ál­tal be­mu­ta­tott minta-folklorista, Kül­lős Imo­la el­ma­rad­ha­tat­lan szer­ző­je a Do­romb kö­te­te­i­nek. Ki nem apa­dó lel­ke­se­dés­sel, év­ti­ze­dek óta nem­zet­kö­zi mé­re­tek­ben is egye­dül­ál­ló mó­don elem­zi és te­szi köz­zé a 18–19. szá­za­di vi­lá­gi köz­köl­té­szet folk­lo­risz­ti­kai vo­nat­ko­zá­sa­it. Mun­ka­tár­sá­val, Csör­sz Ru­men Ist­ván­nal az RMKT jól is­mert 18. szá­za­di köz­köl­té­sze­ti an­to­ló­gi­á­it fo­lya­ma­to­san szer­kesz­ti, most is újabb kö­te­ten (al­kal­mi köl­té­szet) dol­go­zik. Mi­vel köz­ben be­se­gí­tett a Nép­rajz­tu­do­má­nyi In­té­zet Folk­lór Osz­tá­lyán több mint egy év­ti­ze­de ké­szü­lő Ma­gyar Nép­köl­té­sze­ti Le­xi­kon szó­cik­ke­i­nek meg­írá­sá­ba is, ér­zé­kel­te, hogy a köz­köl­té­sze­ti ku­ta­tá­sok tá­gabb kon­tex­tu­sá­nak mód­szer­ta­ni, ter­mi­no­ló­gi­ai kér­dé­sei ki­sebb­faj­ta szó­tár­ban össze­gez­he­tők. Most köz­re­adott „köz­köl­té­sze­ti kis­szó­tá­ra” bő­ven több, mint tech­ni­kai ap­pa­rá­tus: sok év­ti­ze­des ku­ta­tói, for­rás­fel­tá­ró, szö­veg­elem­zői és ‑köz­re­adói gya­kor­la­tá­nak meg­annyi ta­pasz­ta­la­ta összeg­ző­dik ben­ne és általa.

Az első blokk ne­gye­dik ta­nul­má­nyát a Do­romb má­sik nagy ta­pasz­ta­la­tú szer­ző­je, a folk­lo­ris­ta Vo­igt Vil­mos jegy­zi, amely Her­der hí­res nép­dal­gyűj­te­mé­nyé­nek ke­let­ke­zés­tör­té­ne­té­ből in­dul ki és rész­le­ges ko­rai ma­gyar népköltészetkutatás-történetet ad. A szak­iro­da­lom­ban sok­szor el­na­gyol­tan meg­je­le­nő té­nyek pon­to­sí­tá­sa mel­lett a ta­nul­mány címe is igyek­szik (újra és újra) tu­da­to­sí­ta­ni a mű kéz­ira­tá­nak ke­let­ke­zé­si dá­tu­mát, 1773. szep­tem­ber 13-át, mint egy eset­le­ges folk­lo­risz­ti­kai szü­le­tés­nap le­het­sé­ges eu­ró­pai alternatíváját.

A Do­romb 7. kö­te­te – e nagy­ha­tá­sú nyi­tány után – két fő blokk­ra oszt­ha­tó: az egyi­ket ti­zen­öt ma­gyar tár­gyú (és per­sze egy­út­tal eu­ró­pai pers­pek­tí­vá­jú) ta­nul­mány al­kot­ja, míg a má­sik­ba hét nem ma­gyar (el­ső­sor­ban, an­gol és ír, de orosz-ukrán és egyéb) te­ma­ti­ká­jú dol­go­zat ka­pott he­lyet. Mi­vel a Do­romb a ki­adó egyéb mun­ká­i­hoz ha­son­ló­an in­gyen és könnyen le­tölt­he­tő a vi­lág­há­lón, és a kö­tet tar­ta­lom­jegy­zé­ké­hez bár­ki egy kat­tin­tás­sal hoz­zá­jut­hat, je­len re­cen­zió ke­re­té­ben el kell te­kin­te­nem a két tu­cat ta­nul­mány egyen­kén­ti szem­lé­zé­sé­től. Aki pe­dig az ezek kö­zöt­ti te­ma­ti­kus össze­füg­gé­se­ket sze­ret­né vi­lá­go­san lát­ni, an­nak szív­ből aján­lom a kö­tet szer­kesz­tő­jé­nek „előhang”-ját, amely­ben – a szö­ve­gek leg­jobb is­me­rő­je­ként és leg­ér­tőbb ol­va­só­ja­ként – Csör­sz Ru­men Ist­ván bra­vú­ro­san egy­más­ba fűz­te a szer­te­ága­zó mikro­té­mák bur­ján­zó haj­tá­sa­it. Ma­gam mint re­cen­zens – nép­rajz­ku­ta­tói és tör­té­né­szi ér­dek­lő­dé­sem­nek meg­fe­le­lő­en, ab­szo­lút szub­jek­tív mó­don – tény­leg csak né­hány ta­nul­mányt eme­lek ki, ame­lyek a sok ki­vá­ló dol­go­zat kö­zött hang­súly­je­le­ket és (ta­lán meg­örö­kí­te­ni mél­tó) gon­do­la­to­kat éb­resz­tet­tek bennem.

A ta­nul­má­nyok je­len­tős ré­sze úgy­ne­ve­zett kis­mű­fa­jok­kal fog­lal­ko­zik, ame­lyek egy ré­szét a folk­lo­risz­ti­ka a „kis­epi­kai pró­za­mű­fa­jok” össze­fog­la­ló cím­ké­vel je­lö­li. Gö­mö­ri György és Vo­igt Vil­mos egy­aránt a parö­mio­ló­gia for­rás­vi­dé­ké­re ve­zet ben­nün­ket, előb­bi kora új­ko­ri ma­gyar al­bum ami­co­rumok pa­rá­dés gyűj­te­mé­nyét elem­zi, míg utób­bi (szi­go­rú­an és kö­vet­ke­ze­te­sen szö­ge­di nyelv­já­rás­ban írt ta­nul­má­nyá­ban!) Du­go­nics And­rás 1820-ban meg­je­lent, hí­res gyűj­te­mé­nyé­hez ad új né­ző­pon­to­kat és ada­to­kat. A ver­ses köz­köl­té­szet pri­má­tu­sa mel­lett nyil­ván nem sza­bad el­fe­lejt­kez­ni a kon­tex­tu­á­lis hát­tér ré­szét ké­pe­ző köz­mon­dá­sok és szó­lá­sok for­rás­anya­gá­ról, amely a po­pu­lá­ris kul­tú­ra igen ek­la­táns meg­nyil­vá­nu­lá­sa­i­ként, va­ló­ban köz­kincs­ként fo­rog­tak szájról-szájra, al­bum­ról al­bum­ra. De nem kü­lön­ben köz­köl­té­sze­ti kis­mű­faj­nak te­kint­he­tők a fik­tív sír­fel­ira­tok (Szi­lá­gyi Már­ton), vagy a csa­lá­di bib­li­ák lo­ká­lis és fa­mi­li­á­ris em­lé­ke­ze­tét jel­lem­ző be­jegy­zé­sek (Vad­er­na Gá­bor) is. Két utób­bi szer­ző (mi­ként Szent­már­to­ni Sza­bó Géza, Csör­sz Ru­men Ist­ván és má­sok) ko­ráb­ban már ép­pen a Do­romb ha­sáb­ja­in tár­gyalt té­má­ik­hoz nyúl­tak vissza vagy azért, hogy újabb pers­pek­tí­vák­kal és ér­tel­me­zé­sek­kel egé­szít­sék ki azo­kat, vagy azért, mert újabb for­rás­ada­tok ke­rül­tek elő, vagy egész egy­sze­rű­en itt és most ju­tot­tak el az összeg­zés lehetőségéig.

Vissza­té­rő ven­dég az asz­tal­nál S. Sár­di Mar­git is, aki évek óta szor­gal­mas ki­adó­ja a kora új­ko­ri ne­me­si me­di­ci­ná­lis köny­vek­nek, ame­lyek kap­csán el­ső­sor­ban mű­ve­lő­dés­tör­té­ne­ti ta­nul­sá­go­kat szo­kott ki­mu­tat­ni. Je­len kis köz­lé­se az Ál­la­to­kat és em­be­re­ket gyó­gyí­tó for­té­lyok című, 18. szá­zad végi kéz­irat jel­leg­ze­tes­sé­ge­ként jel­zi a szo­ká­sos­hoz ké­pest jó­val több má­gi­kus tar­tal­mú szö­veg (rá­ol­va­sás, rá­imád­ko­zás, má­gi­kus re­cept) meg­lé­tét és vél­he­tő hasz­ná­la­tát. A köz­zé­té­tel je­len­tő­sé­gét nö­ve­li, hogy a kéz­irat a (pl. folk­lo­risz­ti­kai) ku­ta­tás szá­má­ra más­képp hoz­zá­fér­he­tet­len, hi­szen ma­gán­gyűj­te­mény ré­szét képezi.

Egy ek­ko­ra kö­tet­ből a má­gi­kus szö­ve­gek mel­lett nem hi­á­nyoz­hat az egyház(történet)i kér­dés­fel­te­vés sem, amely hang­sú­lyo­san és stí­lu­so­san két egy­mást kö­ve­tő ta­nul­mány­ban je­le­nik meg: az egyik a fel­ső klé­rus szint­jé­ből in­dul ki és köz­köl­té­sze­ti meg­nyil­vá­nu­lá­so­kig jut, ami­kor Bar­kó­czy Fe­renc, a 18. szá­zad kö­ze­pén reg­ná­ló hí­res egri püs­pök kas­té­lyá­nak áb­rá­zo­lá­sát elem­zi a ko­ra­be­li köl­té­sze­ti for­rá­sok­ban (Dó­bék Ág­nes); míg a má­sik a plé­bá­ni­án te­vé­keny­ke­dő al­só­pap­ság köl­té­sze­ti mel­lék­fog­lal­ko­zá­sá­nak ek­la­táns pél­dá­ját nyújt­ja Nagy Já­nos sza­nyi plé­bá­nos alak­ján ke­resz­tül. Utób­bi ta­nul­mány­ban, ame­lyet a nép­raj­zos Per­ger Gyu­la je­gyez, a szer­ző nagy­sze­rű nyo­mo­zó­mun­ká­já­nak és fi­lo­ló­gi­ai elem­zé­sé­nek kö­szön­he­tő­en szem­éle­tes pél­dát ka­punk a ka­to­li­kus papi at­ti­tűd­vál­to­za­tok­ról és egy­ide­jű, egy egy­há­zon be­lü­li alak­za­ta­i­ról egy olyan kor­szak­ban, ami­kor a jo­ze­fi­niz­mus ideo­ló­gi­ai er­nyő­je ke­re­té­ben a népi/populáris kul­tú­rá­val kap­cso­la­tos hoz­zá­ál­lás­ban is je­len­tős (rész­le­te­i­ben máig sem tisz­tá­zott) vál­to­zá­sok történtek.

Min­den re­cen­zens­nek maga felé haj­lik a keze: hadd emel­jek ki zá­rás­ként há­rom egé­szen ki­vá­ló folk­lo­risz­ti­kai in­dít­ta­tá­sú és szer­ző­sé­gű ta­nul­mányt! Tari Luj­za a 19. szá­zad ele­jé­től lát­szó­lag „min­dent vivő” ver­bun­kos tánc­ze­nei mű­faj mel­lett lé­te­ző és ha­tást gya­kor­ló né­met tánc­ze­nék ha­zai el­ter­je­dé­sé­nek, re­cep­ció­tör­té­ne­té­nek bő­sé­ges adat­tá­rát nyújt­ja. Ha­son­ló­an a né­met ha­tást, de an­nak a me­sé­lés­ben és me­se­be­fo­ga­dás­ban je­lent­ke­ző szép pél­dá­ját hoz­za Do­mo­kos Ma­ri­ann: la­i­ku­sok ta­lán rá is cso­dál­koz­nak, hogy a Hófehérke-mese ha­zai re­cep­ci­ó­ja és el­ter­je­dé­se (akár a nyom­ta­tott for­rá­sok­ban, akár a folk­lór­ban) ed­dig egy fel­tá­rat­lan te­rü­let­nek szá­mí­tott a ha­zai folk­lo­risz­ti­ká­ban. Min­den­eset­re a 19. szá­za­di ma­gyar mese (me­sé­lés, me­se­gyűj­tés) egyik leg­szor­gal­ma­sabb ar­chi­vá­lis for­rás­fel­tá­ró­ja most nagy­ívű át­te­kin­tés­ben pó­tol­ta e hi­ányt. A dön­tő­en 19. szá­za­di for­rá­sok­kal fog­lal­ko­zó folk­lo­ris­ta, Mi­kos Éva eh­hez ha­son­ló­an min­ta­sze­rű ta­nul­mányt írt egy régi, „is­mert” for­rás­mun­ká­hoz, Or­bán Ba­lázs­nak A Szé­kely­föld le­írá­sa című hat­kö­te­tes mű­vé­hez vissza­nyúl­va. A kri­ti­kai meg­kö­ze­lí­té­sű ta­nul­mány nem csak az ere­de­ti mun­ka kon­tex­tu­a­li­zá­lá­sá­ra, a köz­köl­té­szet és nép­köl­té­szet ko­ra­be­li ana­li­zá­lá­sá­ra, a je­les táj­el­író rege-poétikájának tisz­tá­zá­sá­ra ref­lek­tál, ha­nem egy­út­tal jel­zi a ké­sőb­bi folk­lo­ri­zá­ló­dá­si csa­tor­ná­kat és a még ké­sőb­bi folk­lo­risz­ti­kai in­terp­re­tá­ci­ók eset­le­ges tév­út­ja­it egyaránt.

A Do­romb va­la­mennyi ko­ráb­bi és az itt tár­gyalt kö­te­te, a mö­göt­tes szer­kesz­tői kon­cep­ció, va­la­mint a most ki­emelt és ki nem emelt ta­nul­má­nyok egy­aránt arra ta­ní­ta­nak, hogy a je­len­ko­ri tu­do­mány­ági struk­tú­rá­ban tu­da­to­san, hang­sú­lyo­san és bát­ran fel kell vál­lal­nunk a tu­do­mány­kö­zi, in­ter­disz­cip­li­ná­ris meg­kö­ze­lí­té­sek le­he­tő­sé­gét, sőt pri­má­tu­sát is, kü­lö­nö­sen, ha olyan kul­tu­rá­lis mezs­gyé­ken moz­gunk ér­dek­lő­dé­sünk és for­rá­sa­ink kap­csán, mint ami­lyen a kora új­ko­ri és új­ko­ri po­pu­lá­ris kul­tú­ra szí­nes kavalkádja.

Summary

The se­venth vo­lu­me of Do­romb is a good examp­le of how to bring to­get­her rep­re­s­en­ta­ti­ves of se­ve­ral dis­cip­li­nes every year along a com­mon and comp­lex to­pic, with high-quality re­sults. Po­pu­lar po­etry and (early) mo­dern po­pu­lar cul­tu­re cert­ainly rep­re­sent such an area, and ac­cord­ing to the editor’s int­ent­ions, they are an ex­cel­lent tar­get for a wide va­ri­ety of dis­cip­li­nes (li­ter­ary his­to­ry, folk­lo­ris­tics, eth­no­gra­phy, art his­to­ry, mu­sic his­to­ry, etc.). Of the two do­z­en stu­di­es in this in­ter­dis­cip­li­nary coll­ec­ti­on of papers, the re­vie­wer, a his­to­ri­cal folk­lo­rist, pri­ma­rily pro­vi­des a de­tai­led over­view of the comp­re­hen­sive stu­di­es on the his­to­ry of sci­en­ce and the case stu­di­es that are of a folk­lo­ris­tic nature.

Tagged , , ,

Vélemény, hozzászólás?