recenzió

Келемен Микеш. Турецкие письма. Ford. Ю П Гусев. Szerk. Ю П Гусев, Г. Тюшкеш, О. В. Хаванова (Moszk­va: Na­u­ka, 2017).

A Tö­rök­or­szá­gi le­ve­lek orosz nyel­vű ki­adá­sa a magyar–orosz iro­dal­mi kap­cso­la­tok­ban túl­zás nél­kül mér­föld­kő. A Ba­las­si Bálint-emlékkarddal ki­tün­te­tett for­dí­tó, Ju­rij Pav­lo­vics Gusz­ev, a moszk­vai Lo­mo­no­szov Egye­tem pro­fesszo­ra, szá­mos klasszi­kus és mo­dern ma­gyar al­ko­tás ki­vá­ló át­ül­te­tő­je; neki kö­szön­he­tő egye­bek mel­lett Né­meth Lász­ló, Sza­bó Mag­da, Ham­vas Béla, Kon­rád György, Ker­tész Imre, Ke­ré­nyi Ká­roly mű­ve­i­nek orosz ki­adá­sa, de Ma­dác­hot is for­dí­tott. Misszi­ó­ja Mi­kes meg­is­mer­te­té­sé­ben fel­be­csül­he­tet­len ér­té­kű. Gusz­ev év­ti­ze­dek óta fog­lal­ko­zik a ma­gyar kul­tú­ra ku­ta­tá­sá­val és nép­sze­rű­sí­té­sé­vel, még ha a kö­zel­múlt­ban az ál­ta­la szer­kesz­tett ma­gyar iro­da­lom­tör­té­ne­ti össze­fog­la­ló kö­tet kér­dé­se­ket is vet fel a 19–20. szá­za­di ma­gyar iro­dal­mi ká­non­nal kap­cso­lat­ban. A Mikes-kötet 2018. áp­ri­lis 18-án tar­tott ma­gyar­or­szá­gi be­mu­ta­tó­ján Gusz­ev pro­fesszort a vele együtt­mű­kö­dő MTA BTK Iro­da­lom­tu­do­má­nyi In­té­zet XVIII. szá­za­di Osz­tá­lya, az ELTE BTK Orosz Nyel­vi és Iro­dal­mi Tan­szé­ké­nek ok­ta­tói sze­mé­lye­sen is kö­szönt­het­ték az Or­szá­gos Ide­gen­nyel­vű Könyvtárban.

Azt, hogy az orosz tu­dat­ban a ma­gyar iro­da­lom­ról élő ké­pet újra kell ér­tel­mez­ni Mi­kes ká­non­ba il­lesz­té­se nyo­mán, már a ne­ves Li­tye­ra­tur­nie pam­jat­nyi­ki című, kri­ti­kai ki­adá­so­kat meg­je­len­te­tő so­ro­zat szer­kesz­tő­bi­zott­sá­gá­nak a Le­ve­les­könyv elé írt rö­vid elő­sza­va egy­ér­tel­mű­vé te­szi. Az 1948-ban ala­pí­tott, az Orosz Tu­do­má­nyos Aka­dé­mia ál­tal fenn­tar­tott, mára 714 kö­te­tet szám­lá­ló im­po­záns so­ro­zat­ban a Le­ve­les­könyv olyan örök­be­csű mű­vek tár­sa­sá­gá­ba ke­rült, mint a Ma­háb­há­rata, Eli­ot Átok­föld­je vagy a Trisz­tán és Izol­da. Esze­rint az orosz(ul) ol­va­só a ma­gyar szép­pró­za meg­te­rem­tő­jé­nek fő mű­vét tart­hat­ja ke­zé­ben, s ezt az emb­le­ma­ti­kus Mikes-alkotást a ma­gyar kul­tú­ra egy­faj­ta kul­csa­ként ke­ze­lik. Szer­ző­jét ugyan­itt ko­rá­nak je­les kró­ni­ká­sa­ként tün­te­tik fel, ki­emel­ve a szö­veg for­rás­ér­té­két az eu­ró­pai kultúr- és men­ta­li­tás­tör­té­net szá­má­ra, azon gon­do­la­ti cso­mó­pon­tok fog­la­la­ta­ként is, me­lye­ket a szer­ző pon­to­san rög­zít, s me­lyek elő­re­ve­tí­tik a mo­dern kori Eu­ró­pa és a vi­lág ké­pét a 18. szá­za­di elő­kép tük­ré­ben. Nem utol­só­sor­ban az orosz iro­da­lom­tu­do­má­nyi ha­gyo­mány erő­te­ré­ben – az elő­szó jog­gal nyo­ma­té­ko­sít­ja, hogy a szö­veg szük­ség­kép­pen az át­me­ne­ti mű­faj ka­te­gó­ri­á­já­ba so­ro­lan­dó, hi­szen a nap­ló, az úti­rajz és a sze­rel­mi re­gény is­mér­ve­i­nek szin­té­zi­sét kí­nál­ja. Orosz mód­ra a mű ér­tel­me­zé­si kon­tex­tu­sa az egye­te­mes felé moz­dul. Ezt két­ség­kí­vül elő­vé­te­le­zi maga Mi­kes is, aho­gyan né­ző­pont­já­ban az égit és föl­dit vál­to­gat­ja. Em­lé­ke­ze­tes e vo­nat­ko­zás­ban a 11. le­vél fel­üté­se, a dri­ná­po­lyi ér­ke­zést kom­men­tá­ló sza­vak, a szak­rá­lis tex­tus me­ne­dé­ké­hez for­du­lás gesz­tu­sa, a szi­tu­á­ció szel­le­mes, tré­fás és tra­gi­kus pá­tosz­ba vont ér­tel­me­zé­se: Mi­kes azon kap­ja ma­gát, nem bi­zo­nyos ab­ban, nem a vi­lág­ka­taszt­ró­fa kép­ze­té­hez ta­pa­dó, Ószö­vet­ség­ből is­mert ős­bár­ka köt‑e ki új ha­zá­já­ban. (Vö. Mi­kes Ke­le­men, Tö­rök­or­szá­gi le­ve­lek [Bu­da­pest: Szép­iro­dal­mi Könyv­ki­adó, 1978], 22.) Ha mé­lyeb­ben szá­mo­lunk a Tüs­kés Gá­bor kí­sé­rő­ta­nul­má­nyá­ban kö­zölt meg­ál­la­pí­tá­sok­kal Rá­kó­czi két kü­lön­bö­ző kor­szak­ban lét­re­jött könyv­tá­ra­i­nak össze­té­te­lé­ről, a jám­bor­sá­gi, teo­ló­gi­ai téma felé tör­tént el­moz­du­lás­sal, nem­kü­lön­ben a jan­ze­nis­ta, kvi­e­tis­ta, pu­ri­tán és misz­ti­kus irá­nyult­sá­gú szer­zők gyűj­té­sé­nek té­nyé­vel (Тюшкеш Г., „Келемен Микеш и «Турецкие письма»”, in Келемен Микеш, Турецкие письма [Москва: Наука 2017], 431), be­lát­ha­tó, hogy Mi­kes ha­gyo­má­nyos port­réi mö­gött fel­sej­lik az a spi­ri­tu­á­lis kép, amely az orosz kö­zön­ség­ben ro­kon­szen­vet éb­reszt. Az orosz ki­adás lét­re­jöt­té­hez te­vé­ke­nyen, ta­ná­csok­kal és kon­zul­tá­ci­ók­kal is hoz­zá­já­rult Tüs­kés Gá­bor és M. Kiss Mar­git, az MTA BTK ITI XVIII. szá­za­di Osz­tá­lyá­nak két mun­ka­tár­sa is.

A tó­nu­sá­ban oly egye­di, évő­dő, ko­moly re­a­li­tás­ér­zék­kel, szé­les körű mű­velt­ség­gel ren­del­ke­ző Mi­kes ugyan még nem ka­pott he­lyet a Szovjet-Oroszországban az 1930-as évek­ben Lu­na­csarsz­kij szer­kesz­té­sé­ben ki­adott Iro­dal­mi en­cik­lo­pé­diában, az 1967-es vál­to­zat­ban vi­szont mint­egy húsz sort szen­tel­tek neki, ki­emel­ve a Le­ve­les­könyv „ele­ven be­szélt nyel­vi” stí­lu­sát, a fik­tív cím­zet­tet és az emigráns-téma ha­za­fi­as fel­hang­ja­it. A szé­les körű mű­velt­ség, an­nak esz­mé­nyí­tett igé­nye és a min­dent fel­öle­lő ér­dek­lő­dés a szó­cikk sze­rint Mi­kest ma­gas­ra eme­li az orosz en­cik­lo­péd­iz­mus fel­vi­lá­go­so­dás kori leg­jobb ha­gyo­má­nya­in fel­nőtt ol­va­só sze­mé­ben: a szer­ző hol kora ese­mé­nye­i­re re­a­gál ér­zé­ke­nyen (mint­egy hi­va­tás­tól ve­zé­rel­ve jegy­zi le azo­kat), egy­ház­ról, Szent­írás­ról be­szél nagy ter­mé­sze­tes­ség­gel, ér­té­ke­li a szer­ze­tes­ren­de­ket, má­sutt me­ző­gaz­dál­ko­dás­ról és or­vos­tu­do­mány­ról ér­te­ke­zik, rög­zí­ti ész­le­le­te­it az ide­gen­ben, s nem fe­led­ke­zik meg gyom­rá­ról, a szép­nem gá­láns di­csé­re­té­ről sem, s mind­ez­zel egy­faj­ta ima­go mun­dit kre­ál.

Az Ovi­di­us­nál meg­éne­kelt emig­ráns lét­hely­zet, amely Pus­kin­tól kez­dő­dő­en az orosz kul­tú­rá­ban kul­tusszá te­re­bé­lye­se­dik (az orosz köl­té­szet egyik ve­zér­mo­tí­vu­ma­ként írja le a szak­iro­da­lom), egy­faj­ta po­li­sze­man­ti­kus pa­ra­dig­má­vá ala­kul, ön­ál­ló, pro­duk­tív ván­dor­szü­zsé­vé lé­nye­gül át, s a be­fo­ga­dó kö­zeg emi­att ért­he­tő­en ér­zé­ke­nyeb­ben re­zo­nál Mi­kes­re. A Tö­rök­or­szá­gi le­ve­lek orosz nyel­vű ki­adá­sa a te­kin­té­lyes mé­re­tű és ki­ter­jedt orosz emigráció-kutatás és a téma nem­zet­kö­zi el­mé­le­te okán is lé­nye­ges for­rás és min­ta, hi­szen a mind­má­ig ható je­len­sé­gek fel­tá­rá­sá­hoz já­rul­hat hoz­zá, az ön­ref­le­xi­ó­hoz szol­gál­tat tény- és él­mény­anya­got. Az össze­füg­gé­sek so­rá­ban azon­ban leg­in­kább az a tény ér­de­mel fi­gyel­met, mi­sze­rint a zö­mé­ben bi­zán­ci kö­tő­dé­sű, an­tik min­tá­kat (Pla­tón, Arisz­to­te­lész, Epi­ku­rosz, Ho­ra­ti­us és Se­ne­ca) el­sa­já­tí­tó orosz kul­tú­rá­ban an­nak ma­gyar­or­szá­gi ku­ta­tó­ja sze­rint a le­vél­mű­faj ki­tün­te­tett po­zí­ci­ót fog­lal el: kez­det­ben egy­há­zi ta­ní­tó szö­ve­gek­ben je­lent­ke­zik (Av­va­kum), spi­ri­tu­á­lis tar­tal­mak­kal töl­te­ke­zik (Mu­rav­jov, Ka­ram­zin), majd lét­fi­lo­zó­fi­ai mon­da­ni­va­lók hor­do­zó­já­vá vá­lik (Csa­ada­jev), (vö. Атанасова-Соколова Д., Письмо как факт русской культуры XVIII– XIX веков, Bu­da­pest, 2006, ELTE BTK Iro­da­lom­tu­do­má­nyi Is­ko­la, „Az Orosz Iro­da­lom és Kul­tú­ra Ke­let és Nyu­gat Von­zá­sá­ban” Dok­to­ri Prog­ram­ja), s vé­gül Go­gol­nál kul­mi­nál. Az episz­to­lá­ris mű­faj to­váb­bi sa­ját­sá­ga az orosz kul­tu­rá­lis tu­dat­ban ab­ban rej­lik, hogy az emig­rá­ció va­lós él­mé­nye­i­vel köl­csö­nös füg­gés­ben él, en­nek a vi­szony­nak a pro­to­tí­pu­sa ugyan­is az 1500-as évek kö­ze­pé­re megy vissza: Ivan Vas­zil­je­vics­nek, te­hát IV., azaz Ret­te­gett Iván cár­nak ko­ráb­bi ke­bel­ba­rát­já­hoz, szö­vet­sé­ge­sé­hez, az emig­ráns­sá vált And­rej Kurb­szkij her­ceg­hez írt vá­lasz­le­ve­i­ről van szó. (Ma­gya­rul lásd: And­rej Kurb­szkij és Ret­te­gett Iván le­ve­le­zé­se, in Ig­lói End­re, Az orosz iro­da­lom kis­tük­re Il­ari­on­tól Ra­gyis­cse­vig: XI–XVIII. szá­zad, 254–268 [Bu­da­pest: Eu­ró­pa Ki­adó, 1981].) Ezek­ben az éles hang­nem da­cá­ra a ke­gyes­sé­gi téma épp­oly do­mi­náns elem, akár­csak Mi­kes­nél, il­le­tő­leg Rá­kó­czi Egy bű­nös val­lo­má­sában.

A Tö­rök­or­szá­gi le­ve­lek rég­óta el­ér­he­tő an­gol, né­met, fran­cia és olasz nyel­ven. ké­zen­fek­vő volt, hogy a török–magyar kö­zös múlt ku­ta­tá­sa ré­sze­ként tö­rök nyel­vű for­dí­tá­sa is meg­szü­les­sék, ezen kí­vül le­for­dí­tot­ták ro­mán­ra is. Rész­le­tek hoz­zá­fér­he­tők len­gyel, mon­gol, va­la­mint esz­pe­ran­tó nyel­ven is. Az orosz nyel­vű ki­adás té­nye iro­ni­kus tör­té­nel­mi fin­tor Mi­kes­nek az 1725. ja­nu­ár 16-ára kel­te­zett le­ve­lé­be fog­lalt ag­go­dal­má­ra: „Én leg­in­kább azon bú­su­lok itt, hogy hol nyom­tas­sam ki a kéd le­ve­le­it. Ha olyan könnyen meg­le­het­ne, amint az­tot meg­ér­dem­le­nék, nem kel­le­ne tö­rőd­nöm, mert azt tu­dom, hogy má­sok is gyö­nyö­rű­ség­gel ol­vas­nák”. (Mi­kes, Tö­rök­or­szá­gi le­ve­lek…, 115.) Az Inoszt­ran­na­ja li­tye­ra­tu­ra című vi­lág­iro­dal­mi fo­lyó­irat 2019. szep­tem­be­ri szá­má­ban a Mikes-fordításról nap­vi­lá­got lá­tott újabb mél­ta­tás is a nem szű­nő ér­dek­lő­dést jel­zi, ala­pos be­mu­ta­tást nyújt Mi­kes élet­tör­té­ne­té­ről, s újabb meg­vi­lá­gí­tást kí­nál az iro­dal­mi és tör­té­nel­mi kon­tex­tus­hoz, vö. Е. Шакирова, „Келемен Микеш, Турецкие письма (пер. Ю. П. Гусева)”, Иностранная литература 65 (2019): 262–267; a Mikes-fordítás mél­ta­tá­sát ma­gya­rul lásd még Duk­kon Ág­nes cik­ké­ben: Ma­gyar Könyv­szem­le 134, 3. sz. (2018): 367–370. Mind­eköz­ben a Közép-Kelet Eu­ró­pát és Kis-Ázsiát für­ké­sző te­kin­tet szá­má­ra a 18. szá­zad első két év­ti­ze­dé­nek ala­ku­lá­sát tük­rö­ző „po­li­ti­ka­tör­té­ne­ti” szö­veg a tö­rök­ség­gel tör­té­nel­me so­rán szün­te­len érint­ke­ző Orosz Bi­ro­da­lom his­to­riog­rá­fi­á­ja szá­má­ra is hé­zag­pót­ló. Ele­gen­dő ehe­lyütt utal­nunk I. Pé­ter és II. Rá­kó­czi Fe­renc ki­ter­jedt kap­cso­la­ta­i­ra és találkozóira.

A for­dí­tó for­dí­tás­kri­ti­kai szem­pont­ból a Mikes-leveleket il­le­tő­en rop­pant ne­héz fel­adat előtt áll. Az el­sőd­le­ges prob­lé­mát az adek­vát nyelv meg­ta­lá­lá­sá­ban a két iro­da­lom ez idő tájt ta­pasz­tal­ha­tó fá­zis­el­to­ló­dá­sa je­len­ti. Ta­lán en­nél is lé­nye­ge­sebb a táj­nyel­vi jel­leg­nek a sa­já­tos fő­ne­me­si nyelv­hasz­ná­lat­ban meg­nyil­vá­nu­ló íze, mely nem­csak Mi­kes ko­lozs­vá­ri ta­nu­ló­éve­i­nek fo­lyo­má­nya, sok­kal in­kább a fe­je­de­lem­mel való napi érint­ke­zés ré­sze (ez kü­lö­nö­sen ér­vé­nyes a ro­dos­tói el­szi­ge­telt­ség ide­jén). Ezen kér­dés­kör­höz tar­to­zik az ar­cha­iz­mu­sok és nyelv­já­rá­si jel­leg­ze­tes­sé­gek ve­gyü­lé­ké­ből adó­dó, tisz­tán le­xi­kai kér­dé­sek meg­ol­dá­sa, a nyel­vi re­mi­nisz­cen­ci­ák rend­sze­re. Ilyen pél­dá­ul a Du­nán „szá­raz láb­bal tör­té­nő át­ke­lés” moz­za­na­ta, me­lyet a for­dí­tó fi­gyel­men kí­vül ha­gyott, meg­foszt­va ez­zel a szö­ve­get az Exo­dus vo­nat­ko­zó tar­tal­má­tól. Maga a vissza­té­rő „Édes né­ném!” (sőt a „kéd”) meg­szó­lí­tás is vissza­ad­ha­tat­lan, már csak ma­gá­nak a fő­név­nek a ko­ra­be­li ma­gyar nyelv­ben mu­tat­ko­zó több­je­len­tő­sé­gű­sé­ge mi­att is. Más­részt nem le­het ta­lál­ni ana­lóg for­du­la­tot az orosz nyelv­ben az adott tó­nus meg­tar­tá­sá­val. Az 51. le­vél­hez mel­lé­kelt sze­rel­mi dal át­ül­te­té­se mes­ter­mun­ka: ze­ne­i­sé­gé­ben is si­ke­rült újra al­kot­ni a szö­ve­get, az udvari-nemesi köl­té­szet tó­nu­sát a for­dí­tás hűen kel­ti élet­re, a rí­mek épp az ere­de­ti ma­gyar rag­rí­mek orosz meg­fe­le­lő­i­ből in­dul­nak ki, a ké­pek, a szö­veg tartalmi-metaforikus rend­sze­re nem sé­rül. Az „er­dé­lyi­ség” oly­annyi­ra ele­ven, nyil­ván­va­ló tény a tu­dós, fi­lo­ló­gus for­dí­tó Gusz­ev szá­má­ra, hogy az Er­dély hely­ne­vet idő­ről idő­re meg­hagy­ja ere­de­ti hang­alak­já­ban, orosz át­írás­ban al­kal­maz­za, ki­hall­va a magyar–román–szász–csángó–török–zsidó–moldáv kul­tú­rák szim­fó­ni­á­ját, az ezek­ből ára­dó spi­ri­tu­á­lis im­pul­zu­sok­kal együtt. A „ve­szett ko­zá­kok” in­du­la­tá­hoz mér­ten azon­ban a дикий mel­lék­név nem te­kint­he­tő kel­lő­kép­pen exp­resszív­nek (154. le­vél). A for­dí­tó­ra váró „ko­moly meg­pró­bál­ta­tást” Tüs­kés is tény­ként ke­ze­li a felé nyil­vá­ní­tott kö­szö­net me­leg tó­nu­sú so­ra­i­ban, ki­in­dul­va ko­ráb­bi, a fran­cia for­dí­tás so­rán szer­zett ta­pasz­ta­la­ta­i­ból is (Тюшкеш, „Келемен Микеш…”, 475).

Az orosz ki­adás­hoz írt utó­sza­vá­ban Tüs­kés Gá­bor ko­ránt­sem csu­pán axio­ló­gi­ai té­telt ál­lít, ami­kor az is­ten­hit­ben gyö­ke­re­ző re­mény­ség, a Mi­kes­ben a szám­ki­ve­tett­ség vál­toz­ha­tat­lan­sá­gá­nak fel­is­me­ré­se da­cá­ra is ele­ve­nen fenn­ma­radt gond­vi­se­lés­hit mo­men­tu­má­ra ta­pint a mű egyik kul­csa­ként, fel­tár­va ez­zel az orosz ha­gyo­mány és Mi­kes po­é­ti­ká­ja köz­ti egyik lé­nye­gi ha­son­la­tos­sá­got. A nagy­ha­tal­mi dip­lo­má­cia ak­tu­sa­i­ról el­mél­ke­dő Rá­kó­czi épp­úgy az ál­sá­gos vi­sel­ke­dés­sel szem­be­ni el­len­ér­zé­se­it veti pa­pír­ra, mint Mi­kes a 32. és a 128. le­ve­lé­ben (uo., 456–457). Ha Mi­kes mű­vé­nek her­me­ne­u­ti­ká­ját a bra­vú­ros nyelv­hasz­ná­lat fe­lől kö­ze­lít­jük meg (mél­ta­tá­sa fe­lett alig­ha sik­lik el a mű ér­tel­me­ző­je), is­mét csak ana­ló­gi­á­ra buk­ka­nunk, hi­szen a ma­gyar és az orosz iro­da­lom­ban egy­kép­pen a 18. szá­zad­ban és a 19. szá­zad ele­jén ki­bon­ta­ko­zó iro­dal­mi fo­lya­mat, an­nak is el­ső­sor­ban po­é­ti­kai as­pek­tu­sai a nyel­vi prob­lé­mák­kal tör­té­nő szem­be­sü­lés ré­vén ra­gad­ha­tók meg. (Duk­kon Ág­nes, Az Arany­kor­tól az Ezüst­ko­rig: Fe­je­ze­tek az orosz kri­ti­ka és iro­da­lom­tu­do­mány tör­té­ne­té­ből, [Bu­da­pest: Pro­tea, 2014], 14, 19–40, 55–57.) Mi­kes­ben az orosz ol­va­só te­hát szá­mos vo­nat­ko­zás­ban is­me­rős­re buk­kan. Az a mód, aho­gyan Mi­kes be­eme­li a kü­lön­fé­le for­rá­sok­ból szár­ma­zó be­tét­tör­té­ne­te­it a Tö­rök­or­szá­gi le­ve­lek szö­ve­ge­i­be, az át­ala­kí­tá­sok, el­ha­gyá­sok és a név­te­le­ní­tés­ből adó­dó „sé­má­vá vál­toz­ta­tás” tech­ni­ká­ja (vö. Tüs­kés Gá­bor és Knapp Éva, A For­tu­na­tustól a Tö­rök­or­szá­gi le­ve­lekig: Vá­lo­ga­tott ta­nul­má­nyok, [Bu­da­pest: Uni­ver­si­tas Kiadó–MTA Böl­csé­szet­tu­do­má­nyi Ku­ta­tó­köz­pont Iro­da­lom­tu­do­má­nyi In­té­zet, 2015], 528–543) igen szem­be­szö­kő­en em­lé­kez­tet az orosz iro­da­lom 19. szá­zad­ban for­má­ló­dó hagyományára.

A Tö­rök­or­szá­gi le­ve­lek orosz for­dí­tá­sa Ju­rij Gusz­ev­nek kö­szön­he­tő­en bő­sé­ges, tu­do­má­nyos igé­nyű jegy­zet­ap­pa­rá­tus­sal egé­szül ki. A ki­adás mel­lék­le­tei kö­zött van Tüs­kés Gá­bor ta­nul­má­nyán kí­vül Kosz­to­lá­nyi De­zső böl­cse­le­ti, töp­ren­gő jel­le­gű, fi­lo­ló­gi­ai igénnyel meg­kom­po­nált Mikes-esszéje, szin­tén Ju­rij Gusz­ev for­dí­tá­sá­ban, mely az oro­szok szá­má­ra oly ki­tün­te­tett je­len­tő­sé­gű okos­ság és böl­cses­ség té­má­ját is érin­ti. A kor­szak be­mu­ta­tá­sát Tüs­kés elő­zé­ke­nyen mel­lő­zi Olga Kha­va­no­va orosz tör­té­nész re­mek kí­sé­rő­ta­nul­má­nya ja­vá­ra. Kha­va­no­va, aki a ko­ra­be­li Er­dély po­zí­ci­ó­ját és bel­ső vi­szo­nya­it tár­sa­da­lom­tör­té­ne­ti szem­pont­ból tag­lal­ja, a kul­túr­sze­mi­o­ti­kai ér­te­lem­ben igen ne­he­zen meg­ra­gad­ha­tó „er­dé­lyi­ség” fo­gal­mát jár­ja kö­rül, s a szo­cio­ló­gi­ai as­pek­tu­so­kat szem­be­tű­nő­en a Habsburg-ellenes küz­de­lem elő­fel­té­te­le­ként lát­tat­ja. Tüs­kés dol­go­za­tá­ban az esz­me­tör­té­ne­ti és élet­raj­zi kon­tex­tus fel­raj­zo­lá­sa mel­lett be­mu­tat­ja a Le­ve­les­könyv ge­ne­zi­sét, szer­ke­ze­tét, tar­tal­mát és for­rá­sa­it, elem­zi az esz­me­i­ség sa­já­tos vek­to­ra­it, a szer­zői stí­lust és nyel­vet, s fi­gye­lem­mel adó­zik a mű anya­or­szág­ba tör­tént ka­lan­dos ha­za­té­ré­sé­nek, meg­is­me­ré­sé­nek és el­is­me­ré­sé­nek, ki­adás­tör­té­ne­té­nek és utó­éle­té­nek is. A Mikes-szövegnek az utó­kor mű­ve­i­ben fel­lel­he­tő vissz­hang­ja­it már-már ma­ra­dék­ta­la­nul tár­ja az orosz ol­va­só, il­le­tő­leg fi­lo­ló­gus elé (ta­lán Sütő And­rás neve ma­rad ki a fel­so­ro­lás­ból), sok más mel­lett Ma­dách, Sin­ka Ist­ván, Wass Al­bert és Lász­ló­ffy Ala­dár ne­vé­nek fel­em­lí­té­sé­vel, nyo­mon kö­vet­ve a Mikes-kultusz haj­tá­sa­it a ma­gyar film­ben, drá­má­ban, kép­ző­mű­vé­szet­ben és ze­né­ben, meg­idéz­ve a gi­gá­szi szel­le­mi sors­társ, Má­rai Sán­dor som­más ér­té­ke­lé­sét is (Тюшкеш, „Келемен Микеш…”, 472–473).

Tagged 18. század, felvilágosodás, Mikes Kelemen