recenzió
Küllős Imolát vagy bármelyik művét értékelni igazán hálátlan feladat, hiszen munkásságát számtalan alkalommal méltatták már teljes joggal, s így a kései recenzens számára kevés újszerű kimondásának lehetősége jut.
Küllős Imola életművének perspektívája kellően széles ahhoz, hogy több társtudomány, így mindenekelőtt az irodalomtörténet és a zenetudomány számára is felkínáljon további gondolkodási lehetőségeket. Haszonnal forgathatják munkáit a történettudomány különböző ágának művelői, a történeti antropológusok, a mentalitás- és társadalomtörténészek is. A folklorista recenzens számára azonban ő mindenekelőtt folklorista, aki a többi tudományág számára is érthetővé és fogyaszthatóvá teszi a folklóralkotásokat, illetve felhívja a figyelmet a kanonikus művészetekben található folklorikus elemekre, továbbá igyekszik kontextusba helyezni, értelmezni is azokat. Ehhez azonban sok apró lépésen, több évtizedes kitartó munkán keresztül vezet az út. Az egyes munkafázisok között elengedhetetlen az alapos és precíz anyagismeret, a szövegek százainak és ezreinek értése, sőt memorizálása, hogy a köztük lévő összefüggések minél könnyebben láthatóvá váljanak. A munka mérföldkövei között előkelő helyet foglalnak el a szövegkiadások, amelyekkel Küllős Imola évtizedek óta rendszeresen jelentkezik.
Huszonöt éve tart az a munka is, amelyet Csörsz Rumen Istvánnal végeznek a 17–19. századi magyar nyelvű közköltészet tematikus kritikai kiadásának előkészítése és megjelentetése érdekében, eddig négy kötet látott napvilágot a Régi Magyar Költők Tára 18. századi sorozatában. A sorozat olyan átlagolvasók és szakemberek számára is elérhetővé, megfoghatóvá, és mindenekelőtt használhatóvá tette ezt a szociokulturális meghatározottságú szövegvilágot, akik máskülönben soha nem jutottak volna hozzá, s bizonyosan nem építették volna be azt saját kutatásaikba.
A most recenzeált gyűjteményt Küllős Imola negyven éve készítette elő kiadásra, ám 1976-ban a kiadó visszalépett a megjelentetésétől. A Világi énekek és versek című kötet így további negyvennégy éven át aludta Csipkerózsika-álmát, s kétszáztizennyolc éves lett, mire végre kinyomtatták. A jegyzeteket a szerkesztő felújította az azóta összegyűlt tapasztalatok fényében, s az új szemléletmódoknak és kritikai kiadási gyakorlatoknak megfelelően át is dolgozta.
A hosszú várakozás olyan értelemben jót tett a kéziratnak, hogy így több információ kerülhetett a jegyzetapparátusba az egyes versek utóéletéről, variációs rendszeréről. A jegyzetek ugyanis nagyrészt a szövegek forrásvidékét, a témák, strófaszerkezetek, közhelysorok és más eszközök korábbi közköltészeti, illetve irodalmi előfordulásait, valamint későbbi szövegvariánsokban játszott szerepét firtatják. Egy-egy szövegtípus vagy szövegcsalád variantúrájának, vagyis előzményeinek, illetve utóhatásának feltárása nem csupán azért fontos, mert jelzi az adott szöveg népszerűségét, közismertségét. Azért is érdekes, mert az egyes változatok, valamint a parafrázisok, típuskombinációk, travesztiák, akárcsak a vers értelmezési kísérletei tükrözik a mű alkalmazhatóságát, gyakorlati használhatóságát is. A variánsok mellett a kontaminált változatok az egyes alkotóelemek egymást értelmező kísérletei, egymás kontextusában más fénytörésben mutatkoznak meg az egyes szövegek. A kritikai kiadás egy, a folklorizálódásban is érintett műfaj esetében többletmunkát jelent tehát az irodalmi művek hasonló munkálataihoz képest. A szerkesztő itt nyomon követi a folklorizálódás folyamatát is, amennyiben van ilyen, szigorúan értelmezve a fogalmat, az előttünk álló gyűjtemény eredetije maga is csupán egy állomás a variálódás és továbbgondolás folyamatában. Akárcsak az általa reprezentált hagyományréteg, a közköltészet köztes helyet foglal el a tisztán irodalmi és a tisztán folklór anyagot rögzítő kritikai kiadások között, egyszerre kell bemutatnia az irodalmi és a szájhagyományozó változatokat. A folklorizálódás bizonyos szövegek esetében eljutott a paraszti folklórig is, tehát a kritikai kiadás utal az esetleges népi változatokra – olyankor is, amikor a paraszti szájhagyományba már csak egyetlen strófa, esetleg néhány sor került, jelezve, hogy a 19. század második felében a közköltészet a megújuló paraszti szóbeliség egyik forrása volt.
A közköltészet a maga teljesen sajátos szövegalakítási gyakorlatával hozzájárult a kánon fogalmának rugalmassá tételéhez is. A közköltészetben ugyanis a variabilitás nem csupán az értelmezésre tesz kísérletet, hanem egyúttal kanonizál is, ha ugyanis egy szöveg vagy dallam nem variálódik, akkor nincs esély rá, hogy fennmarad – ha nem írják le újra, nem adják elő kisebb-nagyobb közösség előtt, semmi sem garantálja a további létezését.
A B. P. monogrammal szignált, vagy B. P. monogramú személynek ajánlott gyűjtemény jellemzői nagyjából az alábbiakban foglalhatók össze. Nagy számban találhatók meg benne Amade Lászlónak a korban egyébként is népszerű versei, esetenként kisebb-nagyobb átalakítással. Amade egyike azoknak az alkotóknak, akiknek művei gyakran olvashatók a korszak kéziratos énekeskönyveiben és versgyűjteményeiben, jelezve a rokokó dalversek hallatlan népszerűségét. Így tehát a kritikai kiadás egy korabeli író befogadástörténetéhez, a magas(abb) irodalom működéséhez is hozzátesz valamit. Különlegessége még a kötetnek, hogy nem csupán Amade versek parafrázisai, illetve variánsai találhatók meg benne, hanem olyan költemények is, amelyeket akár ő is írhatott volna, de nem tartoznak az életműhöz. Amade modorában tehát mások is alkottak, s az epigonok művei az alkotó műveinek értelmezési kísérleteként fogható fel. Kisebb számban, de megtalálhatók a kötetben Faludi Ferenc versei, illetve azok átiratai, változatai is.
A dalok műfaji palettája is szélesnek mondható, ugyanakkor viszonylag modern képet mutat, esetleg elképzelhető, hogy idősebb, érettebb személy munkája lehet. Mindezt bizonyítják, hogy hiányoznak belőle a diákköltészet bizonyos jellegzetes, ám kissé bárdolatlan, vaskos humorú kifejezési formái (bordalok, mulatónóták, katonadalok, csúfolók), s a militáns tematika egyéb műfajai is csak elvétve, illetve rövidített formában jelennek meg, mint például a toborzók és a marsok. A szövegek túlnyomó része szerelmi dal, de sok más közköltészeti zsánerből is kapunk ízelítőt. A szerelem témája után második helyen a bánat áll; a keservesek, bujdosóénekek viszonylag nagy teret kapnak a kötetben, s hasonlóan jelentős a tanácsadó költészet részesedése is. A versek sorrendisége tudatos szerkesztésre utal, az egyes témák bokrokba rendeződnek a kötetben, amely egyébként betűrendben őrzi a verseket. A ponyvákról másolt versek aránya is viszonylag nagy. A szerkesztő megfogalmazása szerint a költemények jól kirajzolják a lejegyző vagy megrendelő személyiségét, aki feltehetően nőtlen, s a női nemről nem túlzottan pozitív képpel rendelkező férfi lehetett.
Egy ilyen horizontális, a teljes szöveguniverzumot egy-egy téma mentén szemléző, hosszabb időszakot felölelő korpuszok kiváló kiegészítői lehetnek az anyagot vertikálisan mutató tematikus kiadásoknak. A hosszmetszetek alkalmasak a változások bemutatására, egy-egy téma szélesebb variációs rendszerének egymás mellé helyezésére, az eltérések nyomon követésére. Egyetlen kéziratos énekeskönyv egy adott pillanat vagy időszak, egy kisebb tájegység vagy település, azon belül egy ismeretségi kör, baráti társaság, vagy csupán egyetlen személyiség szövegismeretét, szöveghasználati gyakorlatait reprezentálja. Hasonlít ez a néprajzi tájmonográfiák, település‑, család‑, illetve egyéniségmonográfiák műfajára, amelyek célja, hogy egy kisközösség vagy egyén ismereteinek és saját tudásához való viszonyának segítségével adjanak bepillantást a folklór működésébe, hétköznapi és ünnepi szerepére, alkalmazkodására. Ez esetben a közköltészet egyénre szabása figyelhető meg, szinte laboratóriumi körülmények között.
A Világi énekek és versek kötete csak egy lehetséges alternatívát mutat, de ebben a kategóriában egyike az elsőknek. Korábban Pálóczi Horváth Ádám Ötödfélszáz énekek címmel közismertté vált kötetének kiadásán kívül nem nagyon volt hasonló terjedelmű kézirat, amely önálló kötetként megjelent volna. Remélhetőleg számos követi majd.
Jegyzetek
[1] Legújabban: Szilágyi Márton, „Küllős Imola: Közkézen, közszájon, köztudatban: Folklorisztikai tanulmányok”, Irodalomtörténeti Közlemények 117 (2013): 227–231, Bárth Dániel, „Küllős Imola: Közkézen, közszájon, köztudatban. Folklorisztikai tanulmányok. Budapest, 2012”, Ethnographia, 124 (2013), 1. sz.: 120–122.
[2] Közköltészet 1: Mulattatók, s. a. r. Küllős Imola, mts. Csörsz Rumen István, Régi magyar költők tára: XVIII. század 4 (Budapest: Balassi Kiadó, 2000); Közköltészet 2: Társasági és mulató költészet, s. a. r. Csörsz Rumen István és Küllős Imola, Régi magyar költők tára: XVIII. század 8 (Budapest: Universitas Kiadó, 2006); Közköltészet 3/A: Történelem és társadalom, s. a. r. Csörsz Rumen István és Küllős Imola, Régi magyar költők tára, XVIII. század 14 (Budapest: Universitas Kiadó – EditioPrinceps Kiadó, 2013); Közköltészet 3/B: Közerkölcs és egyéni sors, s. a. r. Csörsz Rumen István és Küllős Imola, Régi magyar költők tára: XVIII. század 15 (Budapest: Universitas Kiadó, 2015).
Summary
Világi énekek és versek, B. P. 1800 [Secular songs and poems] is an anonymous manuscript, a typical lay popular song collection from the last decade of the eighteenth century. The booklet was written by someone who signed their name as P. B. (B. P.) or dedicated it to an unknown person with these initials. The modern critical edition aims to represent the middle-class song repertoire of the countryside, including genres such as laments, military songs, and love songs. The notes present parallels for each type, including hand-written, printed, and folklore versions. The different written and oral variations, paraphrases, type-combinations, travesties, etc. of each song show both the process of their folklorisation and the modus of their interpretation.
Tartalom
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.