recenzió
A két recenzeált kötet a Svájcban élő magyar irodalomtudós, Horn András három művét foglalja magában. Az eredetileg németül megjelent könyveket a szerző fordította és dolgozta át a recitinél megjelent kiadások számára.
1.
Horn András első magyar nyelven megjelent műve az 1993-ban publikált Grundlagen der Literaturästhetik című német nyelvű munka átdolgozott változata, Fórizs Gergely szerkesztésében. Horn szerint az irodalomesztétika megalapozásának egy értékelméleti, egy esztétikai és egy antropológiai fundamentumon kell történnie. A könyv felépítését is ez a hármas alapvetés határozza meg, az első fejezet az értékelméleti, a második az esztétikai, a harmadik az antropológiai alapvetést tárgyalja.
Az értékelméleti alapvetés szükségességét a szerző az általános és a különös dialektikájának keretében a relativizmus és a szubjektivizmus csapdái elkerülésével magyarázza. (19.) Az értékek központi szerepet játszanak a művészettudományban, így az irodalomtudományban is. Minden olvasás értékelést implikál tetszés vagy nemtetszés formájában, az irodalomtörténet és az irodalomkritika hierarchizálja az összehasonlítható műalkotásokat. (22.) Az első fejezet azt a kérdést járja körül, hogy ezek az irodalmi értékítéletek „mily mértékben rendelkezhetnek objektivitással, interszubjektív ellenőrizhetőséggel, s ezáltal általánosan elfogadható érvénnyel.” (22.) Horn teljes mértékben tisztában van a helytálló esztétikai ítéletet eleve garantáló elméleti szabályrendszer, abszolút mérce lehetetlenségével, az irodalomtudomány művelésének és az irodalomoktatás gyakorlatának szempontjából mégis szükségesnek tartja vizsgálat tárgyává tenni az irodalom, illetve általában véve az esztétikai minőség tudományos kutathatóságának lehetőségét. Hangsúlyozza, hogy mindig az adott kontextusban kell megvizsgálni, hogy az alkalmazott poétikai eszközök elérik‑e esztétikai céljukat, és ennek megállapítása mindig egyedi mérlegelést igényel, nincsenek általánosítható szabályai. (27.) Az értékítéletek racionalizálása szükséges dolog, de alapjai érzelmi jellegűek, melyek megelőzik az érvek keresését.
Rendkívül széles, interdiszciplináris műveltséghorizont tárul föl az olvasó előtt az értékelmélet különböző kontextusainak számbevétele során, az etnológiai, esztétikai, filozófiai, irodalomelméleti, szociológiai és pszichológiai vonatkozások, a kulturális megalapozású értékrelativizmus, a disszenzus-érv és annak kritikája, az értékelés történetiségének problematikája, mindez gazdag példaanyaggal illusztrálva. Horn vizsgálata érvényességének fenntartása érdekében érthető módon a végletes nézetek elkerülése, és egyfajta tudományos módszernek tekinthető esszencializmus mellett foglal állást, mely az emberiség egységes koncepciójából indul ki, de számol a nyilvánvalóan észlelhető különbségekkel is. (64.) Az értékítéletekre vonatkozó racionális vita lehetősége véleménye szerint nem zárható ki elméleti alapon sem esztétikai, sem etikai vonatkozású problémák esetében, azonban az értékítéletek objektivitásának foka eltérő lehet. Az értékelméleti részt táblázattal is szemléltetett összefoglalás zárja, mely a „szubjektív/objektív” és „relatív/abszolút” fogalompárok összefüggésrendszere alapján az esztétikai értékek „objektív” mivoltát hivatott alátámasztani. (93‒95.)
A második fejezet az irodalomértés esztétikai alapvetését tárgyalja. Horn véleménye szerint „az irodalom mint művészet mindenekelőtt esztétikai értékeket kíván létrehozni.” (98.) Az irodalom számára csak az esztétikai értékeket tekinti konstitutívnak, az irodalomban megjelenő egyéb értékeket (etikai, társadalompolitikai) nem. (98.) A fejezet számba veszi az irodalomesztétika ellen felhozható esetleges kifogásokat, instrumentalista és historista ellenvetéseket, az esztétikai értékítéletek tényszerű relativitásának sajátos okait, a jó kritikus ismérveit, melyek közül a dologismeretet és az összehasonlítási alapot jelentő műveltséget emeli ki. Fontosnak tartja továbbá az érzékelő, differenciáló és átfogó megközelítést lehetővé tevő tehetséget, az objektivitásra törekvést, mely előítéleteink tudatosításában és felfüggesztésében nyilvánul meg, valamint a meggyőzés képességét, mely az esztétikai értékesség kommunikációs kritériumának alapját képezi, és számol a kritikusok önnön szubjektivitásukból, és az értékelt művek strukturális és kontextuális komplexitásából fakadó szükségszerű korlátaival is. (128.) Mindezek után Horn rátér az esztétikai értékek fajtáinak bemutatására. Az esztétikai értékek fajai és konkretizálódásuk az irodalomban című alfejezet az öncélúság esztétikumának tárgyalásával indul, felvázolva az „érdek nélküli tetszés” rendkívül kiterjedt tudományos és művészi reflexió-horizontját. Az anyag esztétikuma a dolgok elidegenítésének eljárásából fakad, mely lehetővé teszi a művészet létezését; a forma esztétikuma a műalkotás részeinek egy egységesítő princípiumhoz való viszonyulását jelenti, a sokféleségben megnyilvánuló egységet, mely a szerző szerint az esztétikum egyik forrásának tekinthető. Az alfejezetet érdekes kitérő szakítja meg a dekonstrukció kritikai bemutatásáról, mely felsorolja a Jacques Derrida fogalmi rendszerével kapcsolatos bírálatokat, rámutatva a francia filozófus szövegeiben tetten érhető önellentmondásokra, és ezek implikációira, melyek többek között az igazságigény feladásából következően az irodalomról való felelősségteljes beszéd lehetőségét számolják fel. Horn véleménye szerint a dekonstrukció a vele szemben felhozott érvek és tapasztalaton alapuló belátások fényében nagyon gyenge lábakon áll, és így nem veszélyezteti a forma esztétikumával kapcsolatos nézeteinek érvényességét, viszont valamilyen okból mégis szükségesnek tartotta ennek részletes alátámasztását, mely a recenzens véleménye szerint mégiscsak a dekonstrukció megkerülhetetlen jelentőségét látszik alátámasztani, hiszen a szöveg autoritásának tagadása és minden (félre)értelmezés egyenrangúsága ellen felhozott érvek pár mondatban is tárgyalhatók lettek volna. A forma esztétikumának részletes irodalmi példákon keresztül történő szemléltetése után a kifejezés esztétikuma kerül vizsgálatra.
A pszichikai és a minden művészeti ág számára konstitutív érzéki észlelés (aisthesis), a tartalom és forma közötti esztétikai viszony minden részletre kiterjedő, kultúrákon is átívelő elméleti, valamint konkrét irodalmi és más művészeti példáinak felvonultatásával igazolja, hogy
a tökéletes kifejezés esztéticitása korántsem kultúraspecifikus, nem egyedül a nyugati perspektíván és mentalitáson alapszik, hanem a dolgon magán, ahol is dolgon az esztétikai tárgy és az emberi tudat közti viszony értendő. (238.)
Mindez jól illeszkedik a általános érvényre törekvő elméleti rendszer megalkotásának igényébe, az adott tárgyra vonatkozó hozzáférhető emberi tudás teljessége szisztematikus összefoglalásának lenyűgözően eredményes megkísérlésére, mely a felvilágosodás enciklopédista, univerzalista hagyományát követi, és olyannyira jellemző Horn egész munkájára.
A kifejezés esztétikumát a látszat esztétikumának tárgyalása követi, mely szerint a műalkotások létmódjának jellemzője „az önálló létezés átlátott látszata, az esztétikailag elképzelt dolgok látszólagos, és olyannak is tudott önálló léte.” (271.) A könyvbe illesztett második exkurzus Arisztotelész mimesis-fogalma, „a művészet a természet utánzása” képzet kritikai felülvizsgálatát nyújtja, meghatározva annak érvényességi feltételeit, irodalmi példákon keresztül szemléltetve azokat. (279‒307.)
A kitérő után a második rész a kvázi-esztétikai értékek ismertetésével, majd pedig további irodalmi értékek (érthetőség, műfaji megfelelés, eredetiség és kimeríthetetlenség) bemutatásával, ezek esztétikai és kvázi-esztétikai értékekre való visszavezethetőségének megvizsgálásával folytatódik, ezután a legfontosabb nemesztétikai értékek (irodalomtörténeti, kognitív, erkölcsi, hasznossági és vallási értékek) kerülnek tárgyalásra, valamint ezek kapcsolata az esztétikai értékekkel. A fejezet az esztétikai értékeknek a struktúra fogalmához, a modernitáshoz és a giccshez való viszonyának megvizsgálásával zárul.
A harmadik, záró fejezet az irodalomesztétika antropológiai alapjaival foglalkozik. Horn szerint „az objektív esztétikum elméletének érvénye egyebek mellett függ az esztétikai tetszés szubjektív megokolásának érvényétől”, vagyis attól, hogy az objektíve valahogy meghatározott esztétikum az embernek tetsszen. (363.) Mindez pszichológiai és antropológiai tényezők függvénye, melyek közül az utóbbi bizonyul „alapvetőbbnek és egyben specifikusnak és átfogóbbnak.” (364.) A német kiadástól eltérően a szerző a magyar változatból elhagyta Freud és Jung az irodalmi élvezet pszichológiáját magyarázó elméleteinek tárgyalását, mivel véleménye szerint „egyikük sem kísérelt meg magyarázatot adni az irodalomnak mint olyannak vonzerejére, hanem csak a pótlékként és kompenzációként felfogható művek hatására szorítkoztak.” (366.)
A kifejezés esztétikumának vonatkozásában Garcia Lorca Bernarda Alba háza című drámájából kiindulva az emberi alaptörekvésként felfogott szabadságra való törekvés áll Horn „antropológiai megokolási kísérletének” homlokterében, mely az alapján képezheti esztétikai élvezet kiindulópontját, ahogyan a befogadó rajta keresztül a sajáttal találkozik. Ezen magyarázó elv az esztétikum többi fajtájára nézve is érvénnyel bír, az ezt tárgyaló részben megfogalmazott hipotézis, mely szerint
az emberek ‒ a felnőtt, jobbára racionális és felvilágosult ún. kultúremberek is ‒ esztétikai beállítottság esetén hajlanak az animizmusra, a meglelkesítésre, sőt megszemélyesítésre is, bár ez a hit persze dialektikus, nem-hittel vagy jobbantudással vegyes (380.),
a metafora ontológiai paradoxonával magyarázható.
Ezek a gondolatok átvezethetik az olvasót Horn másik könyvéhez, amelynek első része az általa mitikusnak nevezett gondolkodást mutatja be. Az irodalomesztétika alapjai című munka lezárása (385.) bizonyos szempontból hiányérzetet kelthet az olvasóban, hiszen az a kifejtett elméleti rendszer összefoglalása helyett a befogadói habitus, az individuális ízlés különbözőségét hangsúlyozza, és kimondja, hogy „az ember történetisége és az effajta személyes okok abból fakadó kiszámíthatatlansága miatt ezekről nem lehetséges semmiféle princípiumtan,” (385.) azonban ez a végszó az olvasót a kifejtett esztétikai rendszer önálló átgondolására is sarkalhatja, egyúttal önreflexív módon ráirányítja a figyelmet a rendszeralkotó igénnyel fellépő elméleti konstrukciók érvényességi korlátaira is.
2.
Horn András második magyar nyelvű kötete, mely 2018-ban jelent meg az elsőhöz hasonlóan szintén a Reciti kiadónál, két művet tartalmaz. A kötet első felében a Mitikus gondolkodás és irodalom, a másodikban az Irodalmi modalitás című szöveg kapott helyet, az előbbi az egész kötetet szerkesztő Hegedüs Béla, az utóbbi Balogh Piroska gondozásában.
Mitikus gondolkodás és irodalom kapcsolata; annak belátása, hogy az irodalom a mitikus gondolkodásból ered és arra is épül, a szerző szerint „minden, csak nem új.” (13.) A természeti népek, illetve a gyermekek gondolkodásmódjára jellemző, a múltbeli hitvilággal is kapcsolatban álló, 20. századi kutatók által leírt jellegzetességek bizonyítják, hogy „a befogadás során megnyilvánuló irracionalitás az archaikus gondolkodás maradványaira vezethető vissza.” (19.) Horn munkája kísérletet tesz az ezzel kapcsolatos főbb elméletek áttekintésére, a jelenség lényegének meghatározására és fenomenológiájának kifejlesztésére, Wayne Shumaker 1960-as, irodalom és irracionalitás kapcsolatának antropológiai összefüggéseit vizsgáló munkájából kiindulva, azt továbbfejlesztve. (18‒20.) Horn a mitikus gondolkodás fogalmának két elemét a következő értelemben használja: az utótag alatt „világ-nézetet, mentalitást, gondolkozási és elképzelési módot” ért, az előtag pedig „arra utal, ami összehasonlítható azzal, ami a mítoszteremtő korokra és népekre nézve tipikus volt vagy ma is az.” (20.)
A vizsgálat tárgyát képező fogalom egzakt meghatározását a könyv téziseinek felállítása követi: az ember mint személy rétegzett; a mitikus gondolkodás tanulmányozható az ősemberen, az írásbeliség nélküli kultúrák tagjain, a gyerekeken és „magunkon” is; a mitikus gondolkodás nem csupán irracionális, az irodalomra archaikus és modern gondolkodás egymásmellettisége jellemző; aktiválódása hozzájárul az irodalom élvezetéhez. (21‒27.)
A második fejezet a mitikus gondolkodás megformálódásait tárgyalja. A múlt és jelen összefüggésével kapcsolatos nézeteivel az európai gondolkodás későbbi alakulására meghatározó hatást gyakorló itáliai filozófus, Giambattista Vico az emberi tudat fejlődésében két fő fázist különböztetett meg, egy ősi, „poétikust”, és egy későbbi racionális, prózait. Véleménye szerint „ugyan a primitív ember képtelen volt az absztrahálásra, de ami hiányzott belőle a racionalitás terén, azt kipótolta képzeleti többletével.” (31.) A mitikus gondolkodás és az írásbeliség nélküli népek kapcsolatát vizsgáló részben a szerző fontosnak tartja a 19‒20. század fordulóján az etnológiában uralkodó fejlődéselméletekkel való kritikai szembenézést. Jogosnak tartja az ezekből kiindulva az írásbeliség nélküli népeket alacsonyrendűnek beállító, a gyarmatosítás, elnyomás és népirtás igazolására szolgáló ideológia elutasítását, valamint a modern etnológiában az írás nélküli népek gondolkodásmódjának európai fogalmakkal operáló leírásával szemben felhozott filológiailag megalapozott forráskritikát. (39.) Nem ért egyet azonban a fejlődéselmélet teljes elutasításával sem, amely szerint a mitikus és a tudományos gondolkodás nem két különböző fázis, hanem egyenlő mértékben érvényes út lenne. (41.) A mitikus gondolkodás dominanciája nem genetikusan, hanem szociokulturálisan meghatározott, az írásbeliség nélküli népek felnőttjei, bár gondolkodásuk mutat bizonyos párhuzamot az iparosodott népek gyermekeiével, magas nívójú készségeket fejlesztettek ki, és semmiképpen sem tekinthetők gyermetegnek. (44.) Egy adott közösségre jellemző meghatározó gondolkodásmód fajtája „nem érinti semmi módon e közösség és az egyes emberek erkölcsi és emberi értékét”, „semmi köze az ember méltóságához.” (46.)
Horn lényegesnek tartja, hogy előítéletek nélkül, „tudományos és morális józansággal vegyük szemügyre a mitikus gondolkodást az írásbeliség nélküli népeknél.” (46.) Mindehhez a kiindulópontot a neves francia filozófus, szociológus és etnológus, Lucien Lévy-Bruhl életműve jelentette számára, aki szerint a kauzalitás és a participáció mitikus értelmezése azon alapul, hogy
az ábrázolt tárgyban a kép, a rész az egészben participálódik, s emögött az a még messzebbre vivő elképzelés fedezhető fel, hogy kép és tárgy, rész és egész lényegüket tekintve azonosak. A mitikus, mágikus kauzalitás alapját eszerint a participáció feltételezése alkotja. (47.)
Mindez párhuzamba állítható az irodalmi művekben következetesen érvényesülő szükségszerűséggel, mely szerint „minden oka lehet mindennek.” (52.) Lévy-Bruhl véleménye szerint „a participáció a mitikus gondolkodás legsajátabbját és leglényegesebb vonását alkotja”, és a logikus gondolkodás ellenpárjaként és talán ellensúlyaként általában az emberi szellemre nézve is lényegesnek mondható. (53.) Ezen gondolkodásmód szerint „minden lehet egyszerre ő maga és valami más, mint ő maga”, „lenni annyit jelent, mint valami másban részesülve lenni.” (54.) Mindez a költői nyelv bizonyos megnyilvánulásaiban is tetten érhető, amint azt Horn példákon keresztül szemlélteti.
A szerző Ernst Cassirerhez köti a mitikus képzeletmód dialektikáját, mely szerint a „mitikus fantázia” következetesen „spiritualizálja” a világmindenséget, azonban egyúttal szellemi tartalmakat „materializál”. (64.) Cassirer „azonosító gondolkodásról” (Identitätsdenken) beszélt, amely a konkreszcencia törvénye alapján „a tudományosan, racionálisan szétválasztottat összenöveszti, konkreszkálja.” (65.)
A mitikus gondolkodás gyermekpszichológiai vonatkozásai a műben Jean Piaget és Heinz Werner nézetei alapján kerülnek ismertetésre. Piaget is átvette Lévy-Bruhltől a participáció fogalmát, mely azonban véleménye szerint a gyerekek és a „primitív”, írásbeliség nélküli népek esetében különböző módon nyilvánul meg. Az előbbi esetben spontán jelentkezik, az utóbbiban áthagyományozódik és az egész élet folyamán megmarad, bár az „írásbeliség nélküli társadalmak felnőtt tagjai minden participatív gondolkodásuk mellett is rendelkeznek nem gyermeteg tapasztalattal és bölcsességgel.” (69.) A gyermekek participatív szemlélete Piaget-nál a realizmusban (a saját szubjektív szemléletmód objektívként, reálisként való megélése a stabil identitás kialakulatlanságából fakadóan) és az animizmusban (tárgyak élőknek és szándékokkal felruházottaknak gondolása), valamint az irreverzibilitás eszméjében (a kisgyermek gondolkodásának képtelensége a megtapasztalt folyamatok benső visszafordítására) nyilvánul meg. (69‒76.) Heinz Wernernek „a gyermeki világmegélés szubjektivitására” vonatkozó kutatásaiból a gyermekek meglelkesítésre való hajlama, a „fiziognomikus észlelés”, „a dolgok és személyek változékonyságába vetett hit”, valamint az irreális, pusztán elképzelt dolgokban való hit mutat párhuzamokat az irodalmi és művészi befogadás jellegzetességeivel. (76‒79.)
A mitikus gondolkodás jellemzőit tárgyaló fejezet záró összefoglalója a vizsgált jelenség kompexitását hangsúlyozza, kiemeli annak pozitívnak tekinthető vonásait, melyek a művészethez hasonlóan teremtő jellegűek, egyúttal felhívva a figyelmet a racionális gondolkodás határaira is. (80.)
A harmadik, záró fejezet a mitikus gondolkodás irodalmi visszhangjával foglalkozik. A korábban már említett összefüggések rendszeres számbavételére kerül benne sor négy szempont szerint. Mitikus gondolkodás és költői nyelv kapcsolatát a szerző Fónagy Iván kutatásaira támaszkodva ismerteti, bemutatva a remotiváció jelenségét (a hangalak újramotiválttá válása a költészet nyelvében), a trópusok képszerűségének archaikus vonásait, a bennük rejlő ellentmondások mitikus figyelembe nem vételét. (82‒106.) A mitikus gondolkodás és a költői világ összefüggéseiről szóló alfejezet a befogadó tudatában megképződő irodalmi illúzió, a képzelet és a valóság mitikus azonosítása, a műalkotásoknak tulajdonított fikcionális objektivitás, a színházi illúzió, és a reális és irreális okok irodalmi alkotásokban megnyilvánuló mitikus azonosításának jelenségvilágát tárgyalja. (106‒122.) Végül a mitikus gondolkodás reaktivizálódása és az irodalmi élvezet kapcsolatát teszi vizsgálata tárgyává a szerző. (122‒124.) Ezt a jelenséget esztétikai és pszichikai okokra vezeti vissza, kiemelve a mitikus gondolkodás időleges és részleges reaktiválódását, mely az alváshoz hasonlóan „lélekhigiéniai” jelentőséggel bír. Ennek belátása hozzásegíthet annak megértéséhez is, hogy „az irodalmi élmény miért olyan sajátságosan jótékony és élvezetes.” (124.)
A kötet második részében Horn András Irodalmi modalitás: A valóság, a lehetőség és a szükségszerűség megélése az irodalomban című műve olvasható. Az előszóban a szerző az általa vizsgált terület definiálására tesz kísérletet, elkülönítve azt a lehetséges világok elméletétől és a recepcióelmélettől. Munkája megírására Nicolai Hartmann művei inspirálták, aki a modalitás problémájának átfogó feldolgozása és egy esztétika megírása mellett azonban adós maradt az esztétikum modális elemzésének kidolgozásával. Horn ezt a művét „e hézag kitöltésére tett első és nagyon szerény lépésnek” szánta, melyben 1978/1979-es bázeli egyetemi előadásai alapján az előbb felvázolt problémakör egy szűk részletét, az irodalom modalitását tárgyalja. (129‒130.)
Az irodalomelmélet feladata „tárgya sajátszerűségének a felderítése”, ezért „az irodalmi alkotások megvizsgálandó kategoriális specifikációit” elemző módon kell kiemelni a tapasztalás birodalmából. (133.) A mű három kategória, a valóság, a lehetőség és a szükségszerűség irodalmi alakulását vizsgálja. „Ezeket összefoglalólag modális kategóriáknak nevezzük.” (133.) Ez a felosztás egy Arisztotelész kommentátoraira visszavezethető logikai hagyományra épül, mely az ítéleteket „modalitásuk” alapján problematikusakra, asszertorikusakra és apodiktikusakra osztja fel „attól függően, hogy a létezés képességét, azaz egy lehetőséget; a létezést, tehát a valóságot; vagy a létezés kényszerűségét, azaz egy szükségszerűséget fejeznek‑e ki.” (133.) A szerző ebben a munkájában arra keresi a választ, „hogy az, amit egy irodalmi mű kapcsán megélünk, mennyiben valóság; hogy az irodalomban egyáltalán mi lehetséges; és mit jelenthet az, ha irodalmi összefüggésben szükségszerűségről beszélünk.” (133‒134.) Célja a modális kategóriák irodalmi relevanciájának bizonyítása.
Az első fejezet az irodalmi „világok” megélt valóságának problematikáját járja körbe a „valóság” ezen összefüggésben használt jelentésének tisztásával és az irodalmi mű létmódja ontológiai és fenomenológiai megközelítéseinek ismertetésével. Kitér az irodalom világszerűségének kérdésére is, mely különösen a lírai műnem esetében szorul igazolásra példákon keresztül. Ezután az irodalmi művek által megélhető világszerűség valóságjellegének vizsgálata következik, ami elvezet az irodalmi illúzió jelenségének esztétikai szempontú tárgyalásához, mely számba veszi az illúziókeltés és az illúziórombolás módszereit, példákon keresztül szemléltetve azokat. Az illúziórombolás is növelheti a műélvezetet, közvetett eszköze lehet az esztétikum létrehozásának, és a szerző állítása szerint „ezek az eszközök nem képesek az illúzió teljes szétrombolására.” (167.) A művészet nem megtévesztésre, hanem csak látszatra tör, és „az elvalóságtalanítás a művészet vidám voltának alapját képezi.” (172.) „Az illúzió tönkretétele maga is illúzió, amely nem válhat valósággá, kivéve konzekvensen kontár művek esetében,” mindebből logikusan következik, hogy Horn tévesnek tartja annak feltételezését, hogy bizonyos ellentmondások felfedése hosszú távon lehetetlenné tudná tenni a művészet illúziógyártó tevékenységét. Ezt az ember tudatosságának, racionalitásának túlértékelésére vezeti vissza, mely (tehetjük hozzá) nem számol a mitikus gondolkodás reaktiválódásának az irodalmi befogadás során megnyilvánuló lehetőségével. (173.)
A második fejezet az irodalmi lehetségesség elvét tárgyalja. Logikai megközelítésből kiindulva járja körül az erre vonatkozó nézeteket, bemutatva az irodalmilag lehetséges princípiumait. Mindez kapcsolódik a mitikus gondolkodás vizsgálata során már érintett jelenségekhez (átváltozások Ovidiusnál és Petroniusnál), itt is történik utalás Cassirer, Heinz Werner és Piaget felismeréseire, melyek alapján kimondható, hogy „az irodalmi lehetségesség elve mögött az archaikus fogalmiság rejlik.” (195.) A mitikus gondolkodásról szóló szöveggel ellentétben Horn itt Freud és Jung személyiségfelfogását is bevonja a vizsgálatba, szoros egymáshoz rendeltségi viszonyt tételezve a tudattalan „mélyszemély”, az „Es” által áthatott archaikus gondolkodás és a tágabb értelemben vett lehetségesség-fogalom között. (195.) Feltételezése szerint az irodalommal való találkozás során „bizonyos mértékig visszatérünk a saját és az általános emberi lélekfejlődés egy korábbi, archaikusabb szintjére”, és ezért az „archaikus lehetőségi elv” az „irodalommal való reflektálatlan szembesülésünk tartama alatt felülkerekedik bennünk.” (196.) A fejezet az irodalmi lehetségesség lírában és drámában megnyilvánuló fajtáinak, és a lehetségességi elv relativizálásainak (pl. látszat-alanyok létrehozása) bemutatásával végződik.
Az irodalom és szükségszerűség összefüggéseit tárgyaló harmadik fejezet olyan elméletileg releváns kérdésekre keresi a választ, mint hogy milyen szükségletek hozták létre és tartják életben az irodalmat, mi teszi szükségszerűvé az egyes műveket vagy műcsoportokat a műveken kívüli világ szempontjából, és milyen szükségszerűségek figyelhetők meg a műveken belül a jelöltre és jelölőre egyaránt kiterjesztett „szubjektív-fenomenologikus” megközelítésben. (223‒225.) A szerző bemutatja a művön belüli szükségszerűség látszólagos voltát, az alkotói döntések motiváltságának típusait, a szükségszerűség és az esetlegesség irodalmi szükségszerűségét az esztétikum megteremtése során, a szükségszerűség fajtáit, valamint összefüggését a közömbösségi elvvel, ami
abban nyilvánul meg, hogy a praktikusan megítélt értéke az oknak, mely egy eseményt plauzibilissá kell, hogy tegyen, az esztétikai megítélés szempontjából irreleváns. (249.)
Az irodalomban a kauzális princípium a mitikus gondolkodáshoz hasonlóan teljesen szabad, azonban az oknélküliséget nem fogadja el. (251.) Horn frappáns megfogalmazásában: „Kell valamiféle belátható ok, az már közömbös, hogy milyen fajta.” (256.)
Az Irodalmi modalitásnál Az irodalomesztétika alapjai esetében hiányolt befejező összegzés sem marad el, önálló 4. fejezetként, bár mindössze másfél oldalon, hét pontban foglalja össze a modalitások elemzésének hozamát. (257‒258.)
Mindkét kötet a téma szakirodalmának átfogó ismeretéről tanúskodó irodalomjegyzékkel, névmutatóval, valamint a szerző rövid életrajzával és fontosabb műveinek és fordításainak felsorolásával zárul.
A szerző az NKE Eötvös József Kutatóközpont Politika- és Államelméleti Kutatóintézetének tudományos segédmunkatársa
Summary
The two reviewed volumes consist of three works of the literary scholar and translator András Horn. Originally published in German, they were translated and revised by the author and published by Reciti. Az irodalomesztétika alapjai (Basics of Literary Aesthetics) is a compendium-like treatise that carries on the best traditions of 18th and 19th-century German popular philosophy. It approaches its subject based on value-theoretical, aesthetical, and anthropological aspects. Mitikus gondolkodás és irodalom (Mythical thinking and literature) explores the connections between the archaic thinking that is typical of indigenous peoples and children, and the different perceptions of literature. Irodalom és modalitás (Literature and modality) discusses the issues of experiencing reality, possibility, and necessity in literature.
Tartalom
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.