recenzió

Franço­is Bru­n­et, Thé­op­hi­le Gau­ti­er, éc­ri­va­in et voya­geur, Pa­ris, Ho­no­ré Cham­pi­on, 2014.

Franço­is Bru­n­et Thé­op­hi­le Gau­ti­er, éc­ri­va­in et voya­geur [Thé­op­hi­le Gau­ti­er, író és uta­zó] című köny­ve hi­ány­pót­ló. Mos­ta­ná­ig ugyan­is egyet­len mo­nog­rá­fia sem igye­ke­zett a köl­tő összes út­le­írá­sa is­me­re­té­ben a kö­zös jel­lem­ző­ket meg­ta­lál­ni. Sok szer­ző vá­lasz­tot­ta ugyan té­ma­ként Gau­ti­er ke­le­ti út­le­írá­sa­it vagy az Uta­zás Spa­nyol­or­szág­ban című mű­vét, de egyet­len iro­da­lom­tör­té­nész sem kí­sé­rel­te meg az összes úti­rajz rend­sze­re­zé­sét és jel­lem­zé­sét. Igaz, két dok­to­ri mun­ka is tár­gyal­ja az út­le­írá­so­kat. Ma­ri­et­te Givo­i­set: L’exotisme dans les ré­cits de voyage de Thé­op­hi­le Gau­ti­er (Uni­ver­sity of Iowa, 1973) című ér­te­ke­zé­se az eg­zo­tiz­mus fe­lől kö­ze­lít a kor­pusz felé, D. H. Talks: The tra­vel books of Thé­op­hi­le Gau­ti­er. A Study of Vi­si­on and Met­hod (Wor­ces­ter Col­lage Ox­ford, 1963) című dol­go­za­ta át­fo­góbb mun­ka. Azon­ban egyik sem je­lent meg nyom­ta­tás­ban, és így nem vál­hat­tak szé­les­kö­rű­en is­mert­té. Franço­is Bru­n­et, mi­előtt még Thé­op­hi­le Gau­ti­er út­le­írá­sa­i­val fog­lal­ko­zott vol­na, a par­nasszis­ta köl­tő tánc­mű­vé­szet­tel (Thé­op­hi­le Gau­ti­er et la dan­se, Pa­ris, Cham­pi­on, 2010) és ze­né­vel (Thé­op­hi­le Gau­ti­er et la mu­si­que, Pa­ris, Cham­pi­on, 2006) való kap­cso­la­tát vizsgálta.

Két­ség­te­len, hogy az út­le­írá­sok ha­tal­mas há­nya­dát te­szik ki a köl­tő élet­mű­vé­nek. Mint­egy har­minc szö­veg ma­radt ránk, ame­lyek kö­zött van­nak mind­össze öt ol­da­las szössze­ne­tek, de 350 ol­dal hosszú be­szá­mo­lók is. Szer­ző­jük nem be­csül­te sok­ra eze­ket az írá­sa­it, a ro­man­ti­ka útleírás-irodalmában azon­ban igen je­len­tős sze­re­pet töl­te­nek be do­ku­men­tum­gaz­dag­sá­guk és mo­dern írás­mód­juk mi­att. Bru­n­et köny­ve há­rom nagy fe­je­zet­ből áll: az első idő­rend­ben be­mu­tat­ja az úti­raj­zo­kat, a má­so­dik az út­le­írá­sok szer­ke­ze­tét, a har­ma­dik pe­dig azok po­é­ti­ká­ját tárgyalja.

Az első fe­je­zet életrajzi-időrendi meg­kö­ze­lí­tés­ben szem­ügy­re ve­szi az összes út­le­írást az el­ső­től (uta­zás a szü­lő­vá­ros­ból, Tarbes-ból Pá­rizs­ba) egé­szen a Kom­mün alatt el­pusz­tult Pá­rizs­ban való sé­tá­kig. Már a ko­rai, 1830-as évek rö­vid uta­zá­sai kap­csán fel­ve­tőd­nek Gau­ti­er leg­fon­to­sabb uta­zá­si mo­ti­vá­ci­ói. Bru­n­et el­ső­ként az ún. „ma­la­die du bleu”-ről (a kék be­teg­sé­gé­ről) be­szél, amely az író nosz­tal­gi­á­já­ra, vá­gya­ko­zá­sá­ra utal, olyan or­szá­gok felé, ahol min­dig azúr szí­nű az ég, és me­leg van. Ez „kék be­teg­ség” okoz­za a fo­lya­ma­tos el­vá­gyó­dást a szür­ke Pá­rizs­ból a na­pos dél felé, és ösz­tön­zi írón­kat, hogy újabb és újabb uta­zá­sok­ra vál­lal­koz­zon. Gau­ti­er egyéb­ként gyak­ran ne­vez­te ön­ma­gát a Dél gyer­me­ké­nek, mert a spa­nyol ha­tár mel­let­ti Tarbes-ban lát­ta meg a nap­vi­lá­got. Má­sik fon­tos ész­re­vé­te­le Brunet-nek, hogy Gau­ti­er előny­ben ré­sze­sí­ti a hosszú, több na­pos, tá­vo­li or­szá­gok­ba tett uta­zá­so­kat a rö­vid ki­ruc­ca­ná­sok­kal szem­ben. A köl­tő­nek te­hát iga­zi fel­sza­ba­du­lást je­len­tett az uta­zás, ame­lyet a ka­lic­ká­já­ból ki­sza­ba­dult fecs­ke ké­pé­vel azo­no­sí­tott (lásd A rab Ma­dár című ver­sét: Ver­sek, 1830). Ugyan­ak­kor, mint Bru­n­et rá­vi­lá­gít, a Les jeu­nes France [Fi­a­tal Fran­cia­or­szág] (1833) elő­sza­vá­ban még­is ép­pen az el­len­ke­ző­jé­ről be­szél, a moz­du­lat­lan­ság vá­gyá­ról, me­lyet Gau­ti­er varangyosbéka-létként em­le­get: „Ir­tó­zom a hely­vál­toz­ta­tás­tól, gyak­ran irigy­ke­dem a va­ran­gyos bé­ká­ra, amely éve­kig el­van egy-egy kő alatt.”

Franço­is Bru­n­et a to­váb­bi­ak­ban meg­mu­tat­ja, hogy ez a ko­rai el­len­té­tes ma­ga­tar­tás, az ott­hon­ülés és a nyug­ta­lan­ság, amely a va­ran­gyos béka és a fecs­ke ké­pé­vel azo­no­sí­tó­dik, az évek so­rán meg­vál­to­zik, és Gau­ti­er ké­sőbb leg­in­kább az uta­zás­ban leli örö­mét. Első na­gyobb uta­zá­sa, a spa­nyol­or­szá­gi, az egyik leg­fon­to­sabb az író éle­té­ben, amely írás­mű­vé­sze­té­ben is mély nyo­mot ha­gyott. Az Ibériai-félsziget min­den szem­pont­ból tö­ké­le­tes úti cél volt: ki­elé­gí­tet­te a köl­tő eg­zo­tiz­mus­ra szom­ja­zó lel­két, és meg­gyó­gyí­tot­ta „kék be­teg­sé­gé­ből”. Ez­után gyak­rab­ban uta­zott meg­ren­de­lés­re, és úti be­szá­mo­ló­it előbb la­pok ha­sáb­ja­in pub­li­kál­ta, majd könyv­ként is. En­nek az lett a kö­vet­kez­mé­nye, hogy az uta­zás alatt sem sza­ba­dult meg – ahogy ő ne­vez­te – „az új­ság­írás rab­igá­já­tól”. Az idők so­rán azon­ban az uta­zá­sok so­rán fá­sult­ság ural­ko­dik el raj­ta, és a me­sés Ke­let­re tett uta­zás sem hoz­za meg a vár­va várt gyö­nyört, pe­dig ar­ról so­kat fan­tá­zi­ált más írá­sa­i­ban (Sza­lon­ja­i­ban, fan­tasz­ti­kus novelláiban).

A tö­rök­or­szá­gi és a gö­rög uta­zás Bru­n­et sze­rint tö­ké­le­tes csa­ló­dás. Sze­rin­te tö­rök­or­szá­gi útja nagy­ban meg­vál­toz­tat­ja a köl­tő eg­zo­tiz­mus­hoz való vi­szo­nyát is: an­nak el­le­né­re, hogy ki kel­lett vol­na elé­gí­te­nie a köl­tő ori­en­ta­lis­ta von­zó­dá­sát, egy ki­áb­rán­du­lás­nak a kez­de­té­vé lett. A rosszul si­ke­rült tö­rök­or­szá­gi út ha­tás­sal van a tá­vo­li meg­is­me­ré­sé­nek a ta­pasz­ta­la­tá­ra, azaz az uta­zás ezen­túl olyan ese­ménnyé vá­lik, amely­nek leg­fon­to­sabb haj­tó­ere­je an­nak anya­gi ol­da­la lesz. Ko­ráb­ban úgy tűnt, az uta­zás meg­szün­tet­te a köl­té­szet és a va­ló­ság el­kü­lö­nü­lé­sét, de a tö­rök­or­szá­gi ta­pasz­ta­la­tok fel­erő­sí­tik az el­len­té­tet közöttük.

Egyip­tom sem bű­völ­te el a Mú­mia re­gé­nye című könyv író­ját, mi­vel el­tör­te a kar­ját a hajó fe­dél­ze­tén. Bru­n­et sze­rint azon­ban az a leg­meg­le­pőbb, hogy egy­ál­ta­lán nem saj­nál­ta, hogy nem ju­tott el az első víz­esés­hez sem. Úgy tű­nik, eb­ben az idő­szak­ban az eg­zo­tiz­mus ke­re­sé­se és irán­ta való ra­jon­gá­sa tel­je­sen megszűnt.

Ha az uta­zás már nem tud­ta eny­hí­te­ni a ki­áb­rán­dult­sá­gát, el tud­juk kép­zel­ni, hogy a Kom­mün és a po­ro­szok­kal való har­cok nyo­mán szét­dúlt Pá­rizs (1870–1871) mi­lyen ha­tás­sal volt a köl­tő­re. A Kom­mün fel­há­bo­rí­tot­ta Gautier‑t, aki ke­mény sza­vak­kal tá­mad­ta a fel­ke­lő­ket, mert le­rom­bol­ták Pá­rizs szép épü­le­te­it. A köl­tő sze­rint ez a fel­ke­lés szem­be­megy a ter­mé­szet­tel. Pá­ri­zsi úti­raj­zá­ban el­ke­se­re­det­ten te­kint vé­gig a ro­mos fővároson.

A má­so­dik fe­je­zet elő­sza­vá­ban Franço­is Bru­n­et meg­kí­sé­re­li meg­ta­lál­ni Gau­ti­er út­le­írá­sa­i­nak kö­zös sa­já­tos­sá­ga­it, majd egyen­ként is meg­vizs­gál­ja azo­kat. Ez le­he­tő­sé­get te­remt neki arra, hogy össze­ves­se azo­kat a kor­szak más út­le­írá­sa­i­val, és fel­tér­ké­pez­ze azt is, ho­gyan il­lesz­ke­dik szer­zőnk egy iro­dal­mi tra­dí­ci­ó­ba. Bru­n­et sze­rint Gau­ti­er ap­ró­lé­kos le­írá­sai Ber­nar­din de Saint-Pierre és Cha­te­a­ub­ri­and írás­mód­já­hoz áll­nak kö­zel, és az ő ese­té­ben is, akár­csak az em­lí­tett két szer­ző­nél, az úti be­szá­mo­ló a föld­raj­zi le­írá­so­kat a tör­té­nel­mi, mű­vé­szet­tör­té­ne­ti is­me­re­tek­kel öt­vö­zi, s ter­mé­sze­te­sen sor ke­rül a ka­lan­dok be­mu­ta­tá­sá­ra is. Bru­n­et kü­lönb­sé­get tesz a köl­tő rö­vid és hosszú uta­zá­sai kö­zött. Míg elő­ző­ek ese­té­ben gyor­san ké­szül a be­szá­mo­ló, az utób­bi­ak­nál új­ra­ír­ja az élményeit.

Mi­u­tán is­mer­te­ti Gau­ti­er út­le­írá­sa­i­nak kö­zös je­gye­it, a szer­ző egyen­ként mu­tat­ja be az út­le­írá­so­kat, or­szá­gok sze­rint cso­por­to­sít­va. El­ső­ként a bel­gi­u­mi és hol­lan­di­ai út­le­írá­so­kat tár­gyal­ja. A leg­el­sőt, a Tour en Bel­gi­que (1836) [Kör­uta­zás Bel­gi­um­ba] cí­műt leg­in­kább „anti-útleírásként” le­het­ne jel­le­mez­ni, amely ki­fi­gu­ráz­za az út­le­írás mű­fa­ját. Ké­sőbb a Ce qu’on peut voir en six jour (1857) [Amit hat nap alatt lát­ha­tunk] úti­könyv két fe­je­ze­te, az ötö­dik fe­je­ze­té­nek má­so­dik fele és a könyv két utol­só fe­je­ze­te el­ka­la­u­zol­ja az ol­va­sót Hol­lan­di­á­ba, il­let­ve Bel­gi­um­ba. Ezek a le­írá­sok hol szél­ső­sé­ge­sen gro­tesz­kek, hol „lí­ra­i­an realisták”.

Gau­ti­er nem tart­ja nagy­ra a fran­cia ré­gi­ó­kat, tá­ja­kat. Ezek a he­lyek a kül­föl­di or­szá­gok el­len­té­te­ként je­len­nek meg. Így, mi­előtt a spa­nyol ha­tárt el­ér­né, a fran­cia táj unal­mas­sá­gá­ra és egy­han­gú­sá­gá­ra pa­nasz­ko­dik. Leg­ér­de­ke­sebb a Fran­cia­or­szág­ról ké­szült be­szá­mo­ló­ja a Cher­bourg (1858) című, ahol a köl­tő hossza­san el­mél­ke­dik egy gyár­ké­mény­ről. Ez a le­írás vál­to­zást hoz ko­ráb­bi esz­té­ti­kai né­ze­te­i­hez ké­pest. Ma­u­pin kis­asszony című re­gé­nyé­nek elő­sza­vá­ban han­go­san hir­det­te, hogy min­den ami hasz­nos, csúf. Eb­ben az írá­sá­ban pe­dig en­nek pont az el­len­ke­ző­jét ál­lít­ja, és csat­la­ko­zik az ipa­ri kor­szak szép­ség­ide­ál­já­hoz, amely nagy­ban el­tér a gö­rög szob­rá­szat har­mó­nia esz­mé­nyé­től. Gau­ti­er itt a mo­dern épí­té­szet hí­ve­ként je­le­nik meg, mely­nek az ipa­ri épü­le­tek az előz­mé­nyei. Jól ér­zé­kel­he­tő, hogy a va­ló­ság­gal való szem­be­sü­lé­sé­nek az a kö­vet­kez­mé­nye, hogy új­ra­gon­dol­ja esz­té­ti­kai né­ze­te­it, és mó­do­sít­ja azo­kat. Cher­bour­gi uta­zá­sa azt ta­nú­sít­ja, hogy el­tá­vo­lo­dott a neo­klasszi­cis­ta szép­ség­ide­ál­tól, és kö­ze­lí­tett az imp­resszi­o­nis­tá­ké­hoz, akik pá­lya­ud­va­ro­kat, fém­hi­da­kat, vas­utat, és néha gyá­ra­kat is le­fes­tet­tek, így fe­jez­ve ki cso­dá­la­tu­kat a mo­dern vi­lág re­me­kei iránt.

Az Un voyage en Es­pagne [Uta­zás Spa­nyol­or­szág­ban] a köl­tő első hosszú úti­köny­ve, rá­adá­sul ez az uta­zás nagy ha­tás­sal volt kép­ze­lő­ere­jé­re, és ké­sőb­bi írá­sa­i­nak is ál­lan­dó hi­vat­ko­zá­si pont­ja lesz. Bru­n­et több­ször is a man­da­la fo­gal­má­nak se­gít­sé­gé­vel ha­tá­roz­za meg azt a ha­tást, ame­lyet bi­zo­nyos spa­nyol­or­szá­gi he­lyek kel­tet­tek a köl­tő­ben, s ame­lyek­nek mű­kö­dé­sét leg­in­kább úgy tud­nánk jel­le­mez­ni, mint a rej­tett én ar­che­tí­pu­sa­i­nak fel­erő­sí­tő­it. Így a Ma­u­pin kis­asszony (1836) re­gé­nyé­nek fő­sze­rep­lő­je, d’Albert szá­má­ra az Al­hambra a bol­dog­sá­got tes­te­sí­ti meg, amely után só­vá­rog. Ké­sőbb vissza­tér még Bru­n­et köny­vé­ben a man­da­la fo­gal­ma, amely a Gau­ti­er írá­sa­i­ban fon­tos sze­re­pet be­töl­tő labirintus-tematikához, il­let­ve Ika­rosz mí­to­szá­hoz kapcsolódik.

Mint em­lí­tet­tem, Spa­nyol­or­szág a köl­tő több, el­té­rő ér­té­kű mű­vét is ins­pi­rál­ta. Amíg Si­rau­din­nel kö­zö­sen írt Un voyage en Es­pagne [Uta­zás Spa­nyol­or­szág­ban] vaudeville‑t ke­vés­sé tart­ja szá­mon az iro­da­lom­tör­té­net, az Es­paňa (1840–1845) olyan té­mák­kal fog­lal­ko­zik, mint a ha­lál, vagy a köl­tői al­ko­tás lét­re­ho­zá­sa, amely tel­jes­ség­gel hi­ány­zik az Uta­zás Spa­nyol­or­szág­ban című köny­vé­ből. Má­sik, az 1846-ban szü­le­tett spa­nyol­or­szá­gi út­le­írá­sát Du­mas De Pa­ris à Ca­dix [Pá­rizs­tól Cadix-ig] című mű­vé­vel veti össze Bru­n­et. Az El Fer­ro­ca­ril, ina­u­gu­ra­ti­on du che­min de fer du Nord de l’Espagne [El Fer­ro­ca­ril, a vas­út fel­ava­tá­sa Észak-Spanyolországban] ke­vés­bé is­mert írá­sa a köl­tő­nek, amely a fran­cia iro­da­lom­tör­té­nész sze­rint leg­le­bi­lin­cse­lőbb tu­dó­sí­tá­sa a szer­ző­nek, rész­ben azért, mert nosz­tal­gi­á­val gon­dol 1840-es uta­zá­sá­nak Mad­rid­já­ra. Bru­n­et sze­rint ez az írás a mo­dern el­be­szé­lő­tech­ni­ka meg­elő­le­ge­ző­je annyi­ban, hogy ben­ne a vég­ér­vé­nye­sen el­ve­szett múlt a je­len­nel ke­ve­re­dik. Bru­n­et úgy véli, Gau­ti­er szö­ve­ge messze fe­lül­múl­ja Du­mas út­el­írá­sát, amely­ben a nar­rá­tor meg­jegy­zé­se­i­vel szin­te fe­lé­be ke­re­ke­dik a szö­veg­nek, mind­egy­re újabb és újabb anek­do­ták­kal tör­ve meg a szö­veg linearitását.

Gau­ti­er nem örö­kí­tet­te meg Ang­li­át, „a mo­der­niz­mus di­a­da­lá­nak a pél­dá­ját” egyet­len hosszabb írá­sá­ban sem, hol­ott tud­juk, hogy öt­ször is járt az or­szág­ban. Bru­n­et jog­gal hív­ja fel a fi­gyel­met erre a hi­ány­ra. A köl­tő aver­zi­ó­ját Ang­li­á­val szem­ben mi sem bi­zo­nyít­ja job­ban, mint hogy még Kons­tan­ti­ná­poly­ban is düh­vel be­szél az an­gol di­vat tér­hó­dí­tá­sá­ról. El­len­ben Olasz­or­szág el­bű­vö­li a köl­tőt. Út­le­írá­sát Ita­lia cím­mel 1850-ben kez­di el írni, de soha nem fe­je­zi be. Bru­n­et szo­kat­lan mó­don ma­gya­ráz­za ezt a tö­re­dé­kes­sé­get. Sze­rin­te III. Na­pó­le­on ál­lam­csí­nye mi­att ma­radt be­fe­je­zet­len az írás, ame­lyet még a Má­so­dik Csá­szár­ság alatt kez­dett el írni a köl­tő az elég­gé li­be­rá­lis La Pres­se-nél. Va­jon be­fe­jez­het­te vol­na a mű­vet ha­son­ló tó­nus­ban az ál­lam­csíny után? Va­jon nem ön­cen­zú­rá­ról van szó? Bru­n­et sze­rint az olasz­or­szá­gi út­le­írás tele van bur­kolt po­li­ti­ká­val egy olyan író tol­lá­ból, aki Ná­poly­ban ta­lál­ko­zott a li­be­rá­lis kö­rök­kel, és le­het­sé­ges, hogy be­szélt a mo­nar­chia po­li­ti­kai rend­sze­ré­nek sö­tét ügye­i­ről is. Bru­n­et ok­fej­té­se azért is rend­ha­gyó, mert meg­kér­dő­je­le­zi a ko­ráb­bi Gautier- ol­va­sa­to­kat az­zal, hogy nem a po­li­ti­kai és a tár­sa­dal­mi kér­dé­sek­től el­for­du­ló, csu­pán az esz­té­ti­kum iránt ér­dek­lő­dő köl­tőt lát­ja ben­ne, ha­nem egy olyan mű­vészt, akit nem hagy hi­de­gen a tár­sa­dal­mi igazságtalanság.

A Le Voyage pit­to­res­que en Al­gérie (1846) [Fes­tői uta­zás Al­gé­ri­á­ban] című mű­vét szin­tén nem fe­jez­te be a köl­tő, aki­nek a Ke­let­tel való kap­cso­la­tát is át­itat­ják po­li­ti­kai el­kép­ze­lé­sei. Gyak­ran hang­sú­lyoz­ták és hang­sú­lyoz­zák az iro­da­lom­tör­té­né­szek Gau­ti­er apo­li­tiz­mu­sát, ami sze­rin­tük kon­zer­va­ti­viz­mu­sá­ból fa­kad. Ugyan­ak­kor a köl­tő né­mely el­kép­ze­lé­se en­nek az el­len­ke­ző­jét bi­zo­nyít­ja. Pél­dá­ul el­le­nez­te az Európa-centrikus szem­lé­le­tet, a Párizs-központú gon­dol­ko­dást, az el­té­rő kul­tú­rák­nak fej­lő­dés­sel in­do­kolt uniformizálást.

Gau­ti­er Cons­tan­ti­nop­le (1852) [Kons­tan­ti­ná­poly] című mű­vé­ben meg­kí­sér­li a Ke­let szel­le­mét vissza­ad­ni, olyan egye­dül­ál­ló szö­ve­get hoz­va lét­re, amely gyö­ke­re­sen el­tér a kor ha­son­ló té­má­jú le­írá­sa­i­tól. Más, mint Cha­te­a­ub­ri­and tu­dós rész­le­tes­sé­gű L’Itinéraire de Pa­ris à Jé­rusa­lem [Uta­zás Pá­rizs­ból Je­ru­zsá­lem­be] írá­sa. De na­gyon kü­lön­bö­zik La­mar­tine Voyage en Ori­ent [Uta­zás Ke­let­re] nap­ló­sze­rű for­má­já­tól, de Ner­val ki­vá­ló, szin­tén Voyage en Ori­ent [Uta­zás Ke­let­re] című mű­vé­től is. Bru­n­et sze­rint nem az ér­tel­münk­re kí­ván hat­ni tu­do­má­nyos, tör­té­ne­ti fej­te­ge­té­sek­kel, ha­nem leg­in­kább a kép­ze­lő­erőn­ket szó­lít­ja meg ér­zé­keny le­írá­sa­i­val. Ezért az 1850-es évek­ben zaj­ló vi­ták­ban kor­tár­sai kö­zül so­kan „ma­te­ri­a­lis­tá­nak” bélyegezték.

Amíg Kons­tan­ti­ná­poly a nagy csa­ló­dás a fa­na­ti­ku­san ori­en­ta­lis­ta köl­tő­nek, aki­nek Kelet-imádatát jól mu­tat­ják Ing­res és Del­ac­ro­ix ké­pe­i­nek a le­írá­sai az éves Sza­lo­nok­ban, Athén és az Ak­ro­po­lisz va­ló­sá­gos vil­lám­csa­pás­ként hat az uta­zó­ra. A gö­rög mű­vé­szet­tel való ta­lál­ko­zá­sa új uta­kat nyit esz­té­ti­ká­já­ban. Úgy gon­dol­ta, hogy rá­lelt egy el­tűnt, de ide­á­lis ci­vi­li­zá­ci­ó­ra, és ezért sok­kal ele­ve­nebb­nek érez­te az an­tik épü­le­tek rom­ja­it, mint a gö­rög vá­ros mo­dern forgatagát.

Né­met­or­szá­gi út­le­írá­sai kö­zül Brunet‑t el­ső­sor­ban a Stutt­gart (1857) című ér­dek­li, amely nem csu­pán úti be­szá­mo­ló, ha­nem egy l’art pour l’art ki­ált­vány is. A Wil­hel­ma Gau­ti­er szá­má­ra az Észak­ra szám­űzött kris­tá­lyok­kal te­le­szőtt ke­le­ti köl­té­szet. A Wil­hel­ma Bru­n­et sze­rint ugyan­olyan man­da­la, mint az Al­hambra. Né­met­or­szá­gi uta­zá­so­kat ta­lá­lunk a már em­lí­tett Ce que l’on peut voir en six jours (1858) [Mi az amit lát­ha­tunk hat nap alatt] című köny­vé­ben is. Ezek az írá­sok el­tér­nek a ko­ráb­bi mű­vek­től. Ben­nük nem csu­pán a mű­em­lé­kek, a tá­jak, a vá­ro­sok le­írá­sát ta­lál­juk meg, ha­nem „vi­zu­á­lis imp­resszi­ó­kat”, kör­nye­ze­tünk vi­zu­a­li­tá­sá­nak kü­lön­le­ges és mú­lé­kony látomásait.

Orosz­or­szág­ból Gau­ti­er mint­egy száz ol­dal­nyi szö­ve­get ho­zott haza, ame­lyet tel­jes egé­szé­ben soha nem pub­li­kált (Les Tré­sors d’art de la Rus­sie an­ci­en­ne et mo­der­ne [A régi és az új Orosz­or­szág mű­kin­csei]. Bru­n­et sze­rint ezek a le­írá­sok na­gyon pon­to­sak, soha ilyen ala­pos­ság­gal nem vá­lo­gat­ta meg Gau­ti­er a sza­va­kat, hogy fel tud­ja idéz­ni a tá­jat és az épü­le­te­ket. Ugyan­ak­kor a fran­cia iro­da­lom­tör­té­nész azt is hoz­zá­fű­zi, hogy ezek a le­írá­sok szem­ben a ko­ráb­bi út­le­írá­sok­kal szin­te ér­ze­lem­men­te­sek. Voyage en Rus­sie [Uta­zás Orosz­or­szág­ba] című írá­sa szin­tén el­tá­vo­lo­dás a ko­ráb­bi szö­ve­gek­től, de nem olyan mér­ték­ben, és tel­je­sen más irány­ban, mint A régi és az új Orosz­or­szág mű­kin­csei. Vir­tu­óz le­írá­sa­i­nak és „lí­rai re­a­liz­mu­sá­nak” kö­szön­he­tő­en az orosz­or­szá­gi úti be­szá­mo­ló Bru­n­et sze­rint a kor­szak egyik leg­szebb szö­ve­ge az or­szág­ról. Ezt a bra­vúrt is­mét­li meg a köl­tő sza­vo­jai és sváj­ci le­írá­sa­i­ban is, ami a fran­cia iro­da­lom­tör­té­nész sze­rint „di­a­da­la Gau­ti­er re­a­liz­mu­sá­nak és lírájának”.

Mint a re­cen­zió ele­jén em­lí­tet­tem, a köl­tő meg­örö­kí­tet­te a Kom­mün ál­tal el­pusz­tí­tott vá­rost is a Tab­leaux de siè­ge [Az ost­rom ké­pei] című mű­vé­ben. Az írás címe azt su­gall­ja, hogy Gau­ti­er a fes­té­szet­ből me­rí­tett ih­le­tett, de az út­le­írás nem fest­mé­nyek so­rá­ról ad szá­mot, ha­nem az út­le­írá­sok li­ne­ari­tá­sát, moz­gó né­ző­pont­ját sta­ti­kus, fes­tői tab­lók­kal ve­gyí­ti. Így a szö­veg­ben több­fé­le hang is ke­ve­re­dik: a sa­ját ha­zá­já­ban tu­ris­ta­ként moz­gó uta­zó né­ző­pont­ja az esz­té­ti­kai, fi­lo­zó­fi­ai me­ren­gé­sek­kel, gondolatokkal.

Bru­n­et köny­vé­nek má­so­dik ré­szé­ben vé­gül meg­mu­tat­ja, mi­lyen el­len­tét­pá­rok­ban je­len­nek meg az egyes or­szá­gok és tá­jak Gau­ti­er kép­ze­le­té­ben: Dél és Észak, Ke­let és Nyugat.

A har­ma­dik nagy fe­je­zet­ben Bru­n­et meg­pró­bál­ja össze­gez­ni Gau­ti­er út­le­írá­sa­i­nak po­é­ti­ká­ját. A Ma­u­pin kis­asszony író­ja soha nem akart ri­vá­li­sa len­ni olyan il­luszt­ris elő­dök­nek, mint Cha­te­a­ub­ri­and, Mme de Staël, La­mar­tine vagy By­ron. El­tá­vo­lo­dott a né­met uta­zók­tól, Goet­hé­től és Hei­né­től, de az an­gol Sterne-től is. S ha­bár ha­son­ló­sá­gok az itt fel­so­rolt al­ko­tók­kal tet­ten ér­he­tők, Gau­ti­er út­le­írá­sai na­gyon egye­di­ek, ún. „lí­rai re­a­lis­ták”. Ugyan­ak­kor uta­lá­sai a kor­szak nagy uta­zó­i­ra azt bi­zo­nyít­ják, hogy is­mer­te őket és mun­ká­i­kat, de kri­ti­ká­val il­let­te azo­kat. Nem le­het azon cso­dál­koz­ni, hogy Ner­val Lo­rely és Voyage en Ori­ent [Uta­zás Ke­let­re] című út­le­írá­sát sze­ret­te leg­job­ban, és nem­csak azért, mert ba­rá­tok voltak.

Bru­n­et fej­lő­dé­si ívet lát Gau­ti­er út­le­írá­sa­i­nak po­é­ti­ká­já­ban. A stí­lus sze­rin­te so­kat vál­to­zott: a leg­el­ső já­té­kos vagy ext­ra­va­gáns szö­ve­ge­ket fo­ko­za­to­san vált­ják fel a „lí­rai re­a­lis­ta” írá­sok (ez a jel­leg­ze­tes­ség már az Uta­zás Spa­nyol­or­szág írás­tech­ni­ká­já­ban is tet­ten ér­he­tő.) Gau­ti­er po­é­ti­ká­ja a re­gé­nyes és me­se­sze­rű út­le­írás­tól is el­tá­vo­lo­dik. Szö­ve­ge­it nem tűz­de­li tele egyéb tör­té­ne­tek­kel, mint Vic­tor Hugo vagy akár Ner­val. Az ő fik­tív, eg­zo­ti­kus vi­dé­ke­ken ját­szó­dó mű­vei re­gény­ként, el­be­szé­lés­ként szü­let­tek, füg­get­le­nül az út­le­írás­tól. Ugyan­ilyen tu­da­to­san el­kü­lö­ní­ti a pró­zát a lí­rá­tól. Jól­le­het az Uta­zás Spa­nyol­or­szág­ban című írá­sa, ami­kor fo­lyó­irat­ban, fe­je­ze­ten­ként je­lent meg, még tar­tal­ma­zott ver­se­ket, könyv alak­ban pub­li­kál­va már nem: a ver­sek Es­paňa cím­mel ön­ál­ló mű­ként lát­tak napvilágot.

Bru­n­et ki­eme­li a fran­cia író pon­tos és ala­pos le­író­tech­ni­ká­ját, ame­lyet már a kor­társ kri­ti­ka is nagy­ra be­csült. Gau­ti­er csak „iro­dal­mi dagerrotípia”-ként em­le­ge­ti ma­gát, aki min­dent meg­örö­kít, ami az út­já­ba ke­rül. Gau­ti­er nem­csak uta­zó, ha­nem uta­zó esz­té­ta, azaz szö­ve­ge­i­ben ta­lál­ko­zunk fes­té­sze­ti, mű­vé­sze­ti meg­fi­gye­lé­sek­kel, ki­fej­ti esz­té­ti­kai né­ze­te­it, eset­leg be­avat ars po­e­ti­cá­já­ba a lá­tott mű­al­ko­tás­sal ap­ro­pó­ján. Így az úti be­szá­mo­lói so­rán ké­pet ka­punk esz­té­ti­kai né­ze­te­i­nek vál­to­zá­sá­ról is, amely a ro­man­ti­ká­tól az an­tik szob­rá­sza­ton ke­resz­tül a ba­rokk felé tá­vo­lo­dik. 1871-ben, éle­te vége felé a köl­tő meg­is­me­ri XIV. La­jos ko­rá­nak mű­vé­sze­tét, amely úgy érzi, mű­vé­szi íz­lé­sé­nek leg­in­kább meg­fe­lel. Úti be­szá­mo­lói te­hát szá­mot ad­nak a köl­tő esz­té­ti­kai né­ze­te­i­nek ala­ku­lá­sá­ról is, az uta­zá­sok so­rán ala­kul ki a köl­tő „sze­mé­lyes mű­vé­sze­ti mú­ze­u­ma”, amely­ben a leg­elő­ke­lőbb he­lyen az óko­ri gö­rög Phe­i­di­ász, a spa­nyol Ve­laz­quez és az olasz Ti­zi­a­no he­lyez­ke­dik el. A Más­hol: eg­zo­ti­kus táj, a Mű­vé­sze­tek Föld­je, amely erő­sen kü­lön­bö­zik a nyu­ga­ti fo­gyasz­tói társadalmaktól.

Vé­ge­ze­tül el­mond­hat­juk, hogy Franço­is Bru­n­et ha­tal­mas jegy­zet­anya­got fel­vo­nul­ta­tó köny­ve fon­tos hi­ányt szün­te­tett meg a fran­cia iro­da­lom­tör­té­net­ben, mi­vel el­ső­ként igye­ke­zett Thé­op­hi­le Gau­ti­er út­le­írá­sa­i­nak a he­lyét ki­je­löl­ni, mind a szer­ző élet­mű­vé­ben, mind a kor­szak út­le­írá­sai között.

A szerző az MTA BTK Irodalomtudományi Intézetének
tudományos segédmunkatársa (Bibliográfiai Osztály)

Summary

This book fo­cus­es on the tra­vel sto­ry of Thé­op­hi­le Gau­ti­er. In the first part, it dis­cus­ses Gautier’s tra­vel stori­es in ge­ne­ral: the­ir spe­ci­al sta­tus as a li­ter­ary gen­re, ch­ro­no­log­i­cal de­ve­lop­ment, forms, in­ter­tex­tu­a­lity and au­to­bio­gra­phi­cal na­tu­re. The se­cond part of the book fo­cus­es on his tra­vels and its journeys (or­ga­ni­sa­ti­on and de­ve­lop­ment of the journey, iti­ner­ari­es, tran­sports, ac­ci­dents) and analy­ses tra­vel stori­es (the­ir ty­po­lo­gi­es and struc­tu­res). Fi­n­ally, in the third part, the book stu­di­es the spe­ci­fi­ci­ty of Gautier’s tra­vel sto­ry on the nar­ra­tive le­vel, on the in­ter­tex­tu­a­lity, ac­cord­ing to dif­fe­rent types of Gautier’s tra­vels: re­a­lis­tic tra­vel (Voyage en Es­pagne, Voyage en Rus­sie) and ec­cent­ric tra­vel (Tour en Bel­gi­que).

Tagged modernitás, orientalizmus, Théophile Gautier, útleírás