recenzió
Fāṭıma cAliyye – Maḥmūd Escad, Tacaddüd‑i Zevcāt Zeyl – Continuation of the Debate on Polygamy, A Modern Turkish Version, Transcription, and Facsimile, ed. Rana von Mende-Altaylı, Berlin, 2010 (Studien zur Sprache, Geschichte und Kultur der Türkvölker, 9).
A 19. században az Oszmán Birodalomban a reformkortól (Tanzimat) kezdődően az általános modernizációs törekvések között előtérbe került a nők helyzetét érintő reformok ügye. 1856-ban eltörölték a női rabszolgaságot (cāriyelik), 1858-ban a földtörvény keretein belül a nők örökösödési jogait terjesztették ki, 1869-ben jelent meg az első folyóirat nők részére (Teraḳḳī‑i Muḫadderāt), a következő évtizedekben pedig számos oktatási intézményt hoztak létre számukra. A kormányzat reformintézkedései mellett a kor irodalmi életének nagyjai is élénken foglalkoztak a nők helyzetével. Jelentős költők és írók – Namık Kemal, İbrahim Şinasi vagy Ahmet Mithat Paşa – írtak a megrendezett házasság, a nők közéleti szerepvállalása, illetve a fátyol viselésének kérdéséről. Kiálltak a nők jogainak kiterjesztését szolgáló intézkedések mellett, ugyanakkor védték az iszlámban gyökerező hagyományokat.
Egyre több európai utazó – kereskedők, művészek, misszionáriusok – érkezett az Oszmán Birodalomba, akik előítéleteik alapján egy egyértelműen negatív képet, az elnyomásban rabszolgaként élő muszlim nő imázsát alakították ki Európában. Kritikájuk legfőbb tárgya az Európában törvényekkel tiltott többnejűség intézménye volt. Bár a kérdés marginális volt az Oszmán Birodalomban, hiszen a poligámia nem volt áltlános gyakorlat, a kor török értelmiségei mégis szükségét érezték, hogy megvitassák, elsősorban azért, hogy meggyőzhessék az európaiakat nézeteik felszínességéről.
Folyóiratokban és irodalmi művekben élénk vita bontakozott ki – különösen a második alkotmányos kor (II. Meşrutiyet, 1908–1918) idején – a reformisták és a tradicionalisták között a házasság poligám formájának eltörléséről vagy megtartásáról. Az ismertetett könyvben egy fontos irodalmi vitát követhetünk nyomon, mely egy feminista írónő, Fatma Aliyye (1862–1936) és a konzervatív jogász, Mahmut Esat (1855–1918) között zajlott le. Poligámiáról vallott nézeteik 1898/1899-ben Tacaddüd‑i Zevcāt Zeyl cím alatt könyv formájában jelentek meg. Ennek modern törökre fordított változatát tartalmazza Rana von Mende-Altaylı munkája, az oszmánli eredeti munka fakszimiléjének kíséretében, a korszakot és a poligámia-vita történeti hátterét bemutató angol nyelvű bevezetővel.
Fatma Aliyye a korszak egyik kiemelkedő írója volt; kezdetben – éppen a női egyenjogúság hiányában – név nélkül publikált. Később novellák sorát írta, amelyek központi alakjai nők, akik a kor tipikus problémáival szembesülnek: azért küzdenek, hogy tanulhassanak, boldogtalan házasságból szeretnének szabadulni, harcolnak a jogaikért. Nisvān‑i İslām (Muszlim nők, 1892) című könyvében már vitába száll az európai nők muszlim nőkről alkotott felszínes nézeteivel. Olyan kérdésekről értekezik, mint a fátyol viselése, öltözködés, a nők családon belüli helye, válás, rabszolgaság és poligámia. Érdekes, hogy a női emancipáció jeles képviselőjeként is az iszlám hagyományokat védelmezte ezekben a diskurzusokban, ám mindvégig kiállt a nők jogai mellett. Mivel ezt a munkáját lefordították arab mellett franciára is, ismerté vált Európában, sőt Amerikában is mint a felvilágosult muszlim női értelmiség jeles képviselője. Meghívásokat kapott könyvvásárokra, így 1893-ban a chicagói világkiállítás során megrendezett bemutatóra (Chicago Women’s World Catalogue).
Vitapartnere, Mahmut Esat medresze-növendék volt, számos iszlám jogi és történelmi munka szerzője, aki ellenezte a nyugati civilizáció térhódítását, és iszlám alapokon képzelte el a nők helyzetét érintő reformok ügyét is. 1898-ban a Maclūmāt című folyóirat hasábjain fejtette ki nézeteit a poligámia kérdésében. Kritizálta azokat az értelmiségieket, akik az európai kultúra iránti rajongásukban megtagadják az iszlám hagyományokat, a többnejűséget pedig az iszlám egyik fő bűneként állítják be. Jogtudósként igyekezett meggyőzni az európaikat arról, hogy a poligámia nem az iszlámból következik, nem a próféta vezette be. Történelmi példákat hoz fel a poligámia széleskörű elterjedtségére a keleti társadalmakból és különböző vallásokból. A többnejűség természetes törvényszerűség és nem kényszer szülötte.
Szerinte az iszlám rendet hozott a poligámia tekintetében, hiszen négyre korlátozta a feleségek számát és szigorú szabályokat vezetett be. A férfi akkor engedhet meg több feleséget, ha egyenlő módon tud velük bánni, és egyformán tud róluk anyagilag gondoskodni. Ezáltal épp az iszlám jog garantálta a nők és férfiak egyenlő jogait. Mahmut Esatnál a poligámia az emberi természetből fakad, s mint ilyen Allah akaratának tekinthető. Kritizálja az európai társadalmakat, ahol a monogámia törvénybe foglalása számos társadalmi probléma forrásává vált. Kiemeli például Franciaországot, ahol a tiltás miatt kevesebb a házasság, és elterjedt a prostitúció. A házasságon kívül született gyerekek közül sokan árvaházakba kerülnek, ami társadalmi feszültség forrása lesz. Ezzel szemben a poligámia elősegíti a jogilag rendezett hátterű gyermekvállalást.
Ezen előzmények után jelent meg 1898-ban, a Tacaddüd‑i Zevcāt Zeyl, melyben szenvedélyes vita bontakozik ki a poligámia kérdésében Mahmut Esat és a feminista Fatma Aliyye között. A szerkesztő egy különösen érdekeset választott ki publikálásra a kor számos egyéb, a poligámia kérdését érintő írásaiból, hiszen itt egy nő és egy férfi szemével kaphatunk bepillantást a poligámiáról kialakult vitába. Ezen túl kiemelendő, hogy a belső oszmán vita jeles forrásával van dolgunk, miközben ezzel párhuzamosan Európa és az iszlám világ között is zajlik hasonló vita a nők helyzetét illetően. (Ez utóbbi tekintetben is rendkívül érdekes forrás a Tacaddüd‑i Zevcāt Zeyl, mint később azt látni fogjuk).
A munka három fő részből áll. Az első részben Fatma Aliyye levele szerepel, amelyben a Mahmut Esat különböző cikkeiben szereplő nézetek kritikáját adja. Ezt követi Mahmut Esat válasza. A harmadik rész Esat írása, s İsmail Gaspıralınak, az Oszmán Birodalmon kívüli török reformistának poligámiáról alkotott nézeteit bírálja. Ez utóbbi révén megismerhetjük, hogy miben különbözött a véleménye egy oszmán és a cári Oroszországban élő értelmiséginek. A sajtó alá rendező mindhárom részt közli modern törökre fordított változatban és az eredeti oszmánli szöveg átírásában is. A vitát követni kívánó olvasó számára különösen alkalmas az egyszerűsített mai török szöveg olvasása.
A művön még érződik, hogy férfi és nő nem egyenrangú félként áll szemben: Fatma Aliyye nem bocsátkozhat vitába egyenesen a magas állami tisztségeket betöltő jogtudóssal, hanem úgy állítja be kérdéseit, mintha európai nőtársaival folytatott diskurzusokon szeretné jobban megvédeni az iszlámot, és ehhez kér tanácsokat Mahmut Esattól: „Azért írtam Önnek, hogy tanuljak Öntől és így jobban meg tudjam válaszolni a poligámiát érintő kérdéseket, amelyeket európai nők tesznek fel. Számos kritikus kérdést tesznek fel, amire választ akarnak kapni, mégpedig egy nőtől.” Vitatja a Maclūmāt című folyóiratban megjelent nézeteket, miszerint a poligámia segítene megelőzni a prostitúciót. „Számos férfit ismerek – mondja –, akik bár monogám házasságban élnek és mégis megvetik a prostitúciót. Mások viszont több feleség ellenére is járnak prostituálthoz.”
Mahmut Esat kritikusan viszonyul Fatma Aliyye európaiakkal folytatott – valójában fiktív – párbeszédéhez. Szerinte nem lehet meggyőzni az európaiakat a poligámia kérdésében, mert előítéletesen viszonyulnak az iszlámhoz. Az iszlám bűnének állítják be azt, amit ők törvényekkel tiltanak, ugyanakkor valójában ők is többnejűségben élnek, csak illegálisan. Szerinte a sűrűn lakott európai országokban a demográfiai helyzet miatt vezették be a monogámiát, hogy segítsen megállítani a túlnépesedést. Ez azonban nem felel meg az emberi természetnek, és ennek a folyománya a válás, hűtlenség, törvényen kívüli gyerekek, illetve a prostitúció.
Míg Esat szerint a poligámia az ember természetéből fakad, addig Fatma Aliyye egy férfiak által kitalált mesterséges intézménynek tartja, és ezen az alapon ítéli el. A barbár társadalmakra a poligámia, a fejlettebb civilizációkra a monogámia a jellemző. Esat rögtön vissza is kérdez: azt, hogy Isztambulban szinte alig akad, akinek több felesége lenne, a civilizáltság jeleként kellene értelmezni?
A vitairat befejező részében Mahmut Esat egy, az Oszmán Birodalmon kívül élő török értelmiségivel, İsmail Gaspıralıval, a krími Tercümān újságírójával száll vitába. Ebben ismét az iszlámot védi a fentiekben már ismertetett érveléssel a poligámia kérdésében. Célja ezzel nem a poligámia erényének bizonyítása volt, csupán arról akarta meggyőzni a nyugatiakat, hogy az Oszmán Birodalomban a poligámia nem tekinthető bűnnek, amit európai mintájú törvényekkel kellene betiltani. Szerinte Európa is a poligámia legalizálása irányában halad – ennek bizonyítékát látja abban, hogy halálbüntetésről egy év börtönre csökkentették a poligámia büntetési tételét.
Mahmut Esat érvelése azonban ekkor már az Oszmán Birodalomban sem talált meghallgatásra. A második alkotmányos kor (II. Meşrutiyet, 1908–1918) reformjai egyre szigorúbb feltételekhez kötötték a többnejűséget, végül 1926-ban véglegesen eltörölték.
A Tacaddüd‑i Zevcāt tehát rendkívül érdekes forrása annak, hogy milyen viták zajlottak a poligámiáról a késői Oszmán Birodalomban. Érdemes kiemelni, hogy épp akkor zajlott ez a vita, amikor a poligámia nem volt elterjedt gyakorlat a birodalomban. Nagyvárosi statisztikák mutatják, hogy a 19. század végén csupán a házasságok 2–2,5 százaléka volt poligám (Bursa, Isztambul, Szaloniki), vidéken kicsit magasabb az arány. Ez arra enged következtetni, hogy a kialakult vita inkább a Nyugatnak szólt, amely még ekkor is túlértékelte a poligámia elterjedtségét a birodalomban, s a nők alávetettségének eszközét látta benne. Fatma Aliyye és Mahmut Esat egyaránt védik az iszlámot, amely, mint kiemelik, csak megengedi a poligámiát, de nem teszi kötelezővé. A kor értelmiségei azonban – bármelyik platformhoz tartoztak is – érezték, hogy kell valamit kezdeni az európaiak szemében leginkább meg nem értett intézménnyel. Ennek a diskurzusnak egyik lenyomata a Tacaddüd‑i Zevcāt Zeyl.
Summary
During the reform and constitutional period (Tanzimat, Meşrutiyet, 1839–1918)polygamy was discussed as a religious practice in the Ottoman Empire, and opposition to polygamy became part of the ideology in the fight for women’s rights and emancipation. Tacaddüd‑i Zevcāt Zeyl (1898/99) by Fatma Aliye and Mahmut Esat is one of the most important and extensive polemical work on polygamy in the late Ottoman Empire. It contains three parts: in the first one the feminist Fatma Aliyye reacts on several articles by Mahmut Esat, published in the newspaper Maclūmāt. She enumerates her critique on Mahmut Esat’s opinions and defends women’s rights; the second part is Mahmut Esat’s answer; the last one is Esat critique of the opinions concerning polygamy of the journalist and reformer İsmail Gaspıralı (1851–1914). The editor, Rana von Mende Altaylı published all parts both in modern Turkish and Ottoman transkription, introduced by a short summery about the historical background of the polygamy debate in the Ottoman Empire. So she gives a detailled view about the inner Ottoman discussion on polygamy, and help to refute European prejudices concerning the image of Muslim women.
Tartalom
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.