A Krasznahorkai-fordítás melankóliája – Deczki Sarolta recenziója

május 16th, 2018 § 0 comments

recenzió

Mar­ko Ču­dić. Четири огледа о Ласлу Краснахоркаиjу: Négy kí­sér­let – Krasz­na­hor­kai Lász­ló­ról (Belg­rád: Belg­rá­di Egye­tem, Fi­lo­ló­gi­ai Kar, 2016).

2018 áp­ri­li­sá­ban Szer­bia volt Ma­gyar­or­szág dísz­ven­dé­ge a XXV. Nem­zet­kö­zi Könyv­fesz­ti­vá­lon. Ez al­ka­lom­ból több szerb író mű­vét for­dí­tot­ták ma­gyar­ra, és szá­mos ren­dez­vé­nyen mu­tat­ták be a szerb iro­dal­mat. A kul­tu­rá­lis transz­fer ré­sze ugyan­ak­kor a ma­gyar iro­da­lom köz­ve­tí­té­se is a szom­széd or­szág ol­va­sói felé, mely fel­adat­nak szin­tén meg­van­nak a maga el­hi­va­tott szak­em­be­rei. Ezek közé tar­to­zik a Belg­rá­di Egye­tem Hun­ga­ro­ló­gia Tan­szé­ké­nek fi­a­tal ve­ze­tő­je, a zen­tai szü­le­té­sű Mar­ko Ču­dić is.

A szü­le­té­si hely és a csa­lá­di kö­rül­mé­nyek egy tu­do­má­nyos élet­rajz­ban ál­ta­lá­ban nem ját­sza­nak nagy sze­re­pet, je­len eset­ben azon­ban na­gyon is fon­tos ada­tok­ról van szó, hi­szen a magyar–szerb csa­lád­ból szár­ma­zó irodalomtörténész-fordító szá­má­ra mind­két nyelv is­me­re­te von Haus aus adott volt. Ezt to­vább erő­sí­tet­te szü­lő­vá­ro­sá­nak két­nyel­vű kö­ze­ge, a belg­rá­di egye­te­mi ta­nul­má­nyok, majd ugyan­ott az egye­te­mi ok­ta­tói mun­ka: vagy­is mind­két nyel­ven és nyelv­ben tu­do­má­nyos, iro­dal­mi jár­tas­sá­got szer­zett.

Mar­ko Ču­dić ezt a ke­ve­sek szá­má­ra adott kom­pe­ten­ci­át ak­náz­ta ki, ami­kor el­kez­dett for­dí­ta­ni. Még­hoz­zá rög­tön fe­jest ug­rott a dol­gok kö­ze­pé­be, ugyan­is Kosz­to­lá­nyi Pa­csir­tájá­val kezd­te for­dí­tói kar­ri­er­jét, amit az Arany­sár­kány kö­ve­tett, az­tán jött Krú­dy, Tol­nai, Haj­nó­czy, Spi­ró, és Krasz­na­hor­ka­i­tól Az el­len­ál­lás me­lan­kó­li­á­ja. Aho­gyan egy in­ter­jú­ban me­sé­li, ko­ránt­sem volt egy­ér­tel­mű, hogy ép­pen ő lesz az, aki ezt a ma­gya­rul sem könnyű ol­vas­mány­nak tar­tott re­gényt át­ül­te­ti szerb­re:

Krasz­na­hor­ka­it én pél­dá­ul na­gyon sze­ret­tem, ta­ní­tot­tam is az egye­te­men még ta­nár­se­géd ko­rom­ban, de arra vi­lág éle­tem­ben nem gon­dol­tam, hogy egy­ál­ta­lán for­dít­ha­tó le­het ez a szer­ző szerb­re, és arra meg plá­ne nem, hogy pont én le­szek az, aki le­for­dít­ja. Egy is­me­rő­söm, aki az egyik belg­rá­di ki­adó­nál dol­go­zik, egy­szer szólt, hogy te, Mar­ko, nézd már meg, ez a Krasz­na­hor­kai az egyik leg­jobb ma­gyar szer­ző, le­het­ne for­dí­ta­ni. Azt mond­tam, hogy hát szó sincs róla, hát mi­lyen mon­da­to­kat ír, ezt le­he­tet­len. Az­tán hogy, hogy nem, be­le­fog­tam és sze­rin­tem si­ke­rült. Az a fon­tos, hogy az em­ber rá­han­go­lód­jon.
(A meg­hu­nyász­ko­dás tra­gi­ku­san an­ti­kul­tu­rá­lis men­ta­li­tás. Mar­ko Ču­dić s Sza­bó Gá­bor be­szél­ge­té­se. 2016. feb­ru­ár 25. A le­töl­tés ide­je: 2018. áp­ri­lis 26.)

A je­len kö­tet­ben (szer­bül és ma­gya­rul) ol­vas­ha­tó négy ta­nul­mány mind­egyi­ke a Krasznahorkai-fordításhoz kö­tő­dik. Vagy köz­vet­le­nül a for­dít­ha­tó­ság egy-egy kér­dé­sét, vagy a szerb re­cep­ció ala­ku­lá­sát, vagy pe­dig ma­guk­nak a mű­vek­nek egy-egy jel­lem­ző té­má­ját jár­ják kö­rül. A ten­ger­nyi, Krasz­na­hor­ka­i­ról szó­ló ta­nul­mány kö­zött azért igen ta­nul­sá­go­sak Ču­dić írá­sai, mert más a pers­pek­tí­vá­ja, mint egy ma­gyar kri­ti­ku­sé, és ter­mé­keny szem­pon­to­kat tud já­ték­ba hoz­ni. A szer­ző ki­vá­ló­an is­me­ri mind a ma­gyar, mind pe­dig a ren­del­ke­zés­re álló szerb szak­iro­dal­mat, és a két kul­tú­ra met­szés­pont­ján ala­kí­tot­ta ki a sa­ját Krasznahorkai-képét.

Az első ta­nul­mány, a Krasz­na­hor­kai Lász­ló re­gé­nye szer­bül már cí­mé­ben is jel­zi, mi­lyen prob­lé­mák­kal fog­lal­ko­zik a szer­ző, az al­cím pe­dig to­vább konk­re­ti­zál­ja eze­ket: Az első nyel­vi és kul­tu­rá­lis „át­he­lye­zés” né­hány ne­héz­sé­gé­ről. Ne­héz­sé­gek pe­dig jócs­kán akad­nak, hi­szen a szer­ző már a könyv ele­jén ta­lál­ha­tó rö­vid­ke fel­ve­ze­tő írá­sá­ban is utal a ma­gyar író szö­ve­ge­i­ben tet­ten ér­he­tő „mon­dat­ta­ni for­ra­da­lom­ra”, amely mi­att kü­lö­nö­sen ne­héz szerb (vagy bár­mi­lyen) nyelv­re is át­ül­tet­ni eze­ket a re­gé­nye­ket. A kö­vet­ke­ző rö­vi­debb írás­ban, a Be­ve­ze­tő meg­jegy­zé­sek és kö­szö­net­nyil­vá­ní­tásban ár­nyal­ja, mire is gon­dol: „Krasz­na­hor­kai ugyan­is azok közé az írók közé tar­to­zik, akik el­moz­dí­tot­ták a ma­gyar nyelv szin­tak­ti­kai le­he­tő­sé­ge­i­nek ha­tá­ra­it: rend­kí­vül hosszú, ka­nyar­gó, ám ugyan­ak­kor nyelv­ta­ni­lag meg­döb­ben­tő­en lo­gi­kus (kör)mondatok dí­szí­tik már első re­gé­nyét, a Sá­tán­tan­gót is…” (12). Pár ol­dal­lal ké­sőbb pe­dig hoz­zá­fű­zi: „maga a nyelv a Krasznahorkai-művek fő­hő­se: a tör­té­net, az ideo­ló­gia, a han­gu­lat, mind­ez a nyelv szol­gá­la­tá­ban áll, és an­nak van alá­ren­del­ve, ab­ból kö­vet­ke­zik, an­nak a függ­vé­nye” (15). A Krasznahorkai-próza e sa­já­tos­sá­ga jól lát­ha­tó már a tisz­tán anya­nyel­vi ol­va­sók szá­má­ra is, ám kü­lö­nös nyo­ma­té­kot kap, ami­kor mind­ez a for­dí­tás so­rán mu­tat­ko­zik meg.

És itt már tet­ten is ér­he­tő a „né­hány ne­héz­ség” egyi­ke, va­la­mint az a pers­pek­tí­va is, ahon­nan Ču­dić te­kint a ma­gyar író mű­ve­i­re. Ez pe­dig vi­lág­iro­dal­mi pers­pek­tí­va, hi­szen a for­dí­tó Tho­mas Bern­hard vagy José Sa­ra­ma­go pro­zó­di­á­já­val veti össze a ma­gyar szer­ző­ét, akik szin­tén bo­nyo­lult, össze­tett mon­da­tok­ban fo­gal­maz­nak, ám a kü­lönb­sé­gek is jól lát­ha­tók. Töb­bek kö­zött ab­ban, hogy Krasz­na­hor­kai tö­ké­le­te­sen ki­hasz­nál­ja a ma­gyar nyelv azon gram­ma­ti­kai adott­sá­gát, hogy az ige mint csat­ta­nó a mon­dat utol­só po­zí­ci­ó­já­ba is ke­rül­het, és így a vég­le­te­kig fo­koz­hat­ja a fe­szült­sé­get. Ez kü­lö­nö­sen ne­héz fel­ada­tot ró a for­dí­tó­ra is, aki­nek a cél­nyelv gram­ma­ti­kai sa­já­tos­sá­ga­i­hoz is iga­zod­nia kell. Ne­he­zen meg­old­ha­tó prob­lé­mát je­len­tett szá­má­ra to­váb­bá a ron­tott nyelv, a trau­ma­ti­kus be­széd­mód át­ül­te­té­se, mint aho­gyan a Her­ceg kez­det­le­ges nyel­ven ki­fej­tett „fi­lo­zó­fi­á­ja” is. S el­ső­re ta­lán meg­le­pő le­het, hogy me­lyik re­á­lia volt az, amely­nek nincs szerb meg­fe­le­lő­je: ez a „pu­faj­ka”, amely egé­szen egy­sze­rű­en is­me­ret­len volt az egy­ko­ri Ju­go­szlá­vi­á­ban, ahol már „nyu­ga­ti­a­sab­ban” öl­töz­köd­tek.

A má­so­dik ta­nul­mány címe (Poszt)kolonializmus a (poszt)szocialista érá­ban: Krasz­na­hor­kai har­ma­dik kí­nai útja (Rom­bo­lás és bá­nat az ég alatt). A szer­ző elő­ször is Krasz­na­hor­kai élet­mű­vé­ben, vi­lág­lá­tá­sá­nak ala­ku­lá­sá­ban vizs­gál­ja az író távol-keleti kul­tú­rák irán­ti ér­dek­lő­dé­sét, mely­nek ered­mé­nye több nagy uta­zás és több, ezek­ről szó­ló re­gé­nyes úti­rajz is volt. A nyu­ga­ti kul­tú­rát apo­ka­lip­ti­kus táv­la­tok­ban ér­tel­me­ző író Ke­le­ten vél föl­fe­dez­ni va­la­mit, amit Nyu­ga­ton már hi­á­ba ke­res – ám ott is csak a tal­mit, a giccset, a köz­he­lyet ta­lál­ja, to­váb­bá le­han­go­ló vá­ro­so­kat, ut­cá­kat, ál­lan­dó­an te­le­fo­ná­ló szer­ze­te­se­ket, mant­ra­sze­rű­en is­mé­tel­ge­tett szó­la­mo­kat. Ču­dić vég­kö­vet­kez­te­té­se az, hogy nem is eg­zo­ti­ku­muk mi­att ér­de­mes eze­ket a ke­vés­bé si­ke­rült mű­ve­ket ol­vas­ni, ha­nem in­kább ami­att a fan­tá­zia­kép mi­att, amely az írót az uta­zá­sok­ra sar­kall­ta.

A kö­vet­ke­ző ta­nul­mány (Ál­lan­dó­sult át­me­ne­ti ál­la­po­tok Krasz­na­hor­kai Lász­ló re­gé­nye­i­ben) a Krasznahorkai-próza egy alap­ve­tő sa­já­tos­sá­gát elem­zi, me­lyet át­me­ne­ti­ség­ként vagy tranzit-létként fo­gal­maz meg, s mely a sze­rep­lők nagy több­sé­gé­re jel­lem­ző, hi­szen va­la­mi­nek a vá­rá­sa ala­kít­ja éle­tü­ket és cse­le­ke­de­te­i­ket; a vá­ra­ko­zás pe­dig az át­me­ne­ti lét­ál­la­pot szig­ni­fi­káns ele­me. A szer­ző fel­hív­ja a fi­gyel­met arra is, hogy az át­me­net ál­la­po­ta mind a Sá­tán­tan­góban, mind pe­dig Az el­len­ál­lás me­lan­kó­li­á­jában szo­ros össze­füg­gést mu­tat a rom­bo­lás­sal. Az elő­ző­ben ak­kor tör­nek da­ra­bok­ra min­dent a te­lep la­kói, ami­kor vég­re el­hagy­ják az ott­ho­na­i­kat, és útra kel­nek egy jobb jövő re­mé­nyé­ben – hogy ez­zel az­tán vég­leg sta­bi­li­zál­ják éle­tük át­me­ne­ti­sé­gét. A má­so­dik re­gény­ben pe­dig a vá­ros pusz­tu­lá­sa az az ár, amit a jö­ven­dő­be­li új­já­szü­le­té­sért meg kell fi­zet­ni. Ču­dić elem­zé­se sze­rint azon­ban az apokalipszis-narratívában bur­kolt iró­ni­át, kri­ti­kát is fel le­het fe­dez­ni.

Az utol­só írás pe­dig az Egy Krasznahorkai-mű dél­szláv fo­gad­ta­tá­sá­nak né­hány ta­nul­sá­ga cí­met vi­se­li, s en­nek meg­fe­le­lő­en a Ču­dić ál­tal for­dí­tott Az el­len­ál­lás me­lan­kó­li­á­ja (2013) dél­szláv re­cep­ci­ó­já­val fog­lal­ko­zik, ki­te­kint­ve a töb­bi le­for­dí­tott Krasznahorkai-mű fo­gad­ta­tá­sá­ra is. (Töb­bek kö­zött azt is meg­tud­juk, hogy a mű­velt szerb kö­zön­ség a ma­gyar író ne­vét Tarr Béla film­je­i­nek kö­szön­he­tő­en is­mer­te meg.) Azért is iz­gal­mas ez a kér­dés, mert kis nyel­vek, kis iro­dal­mak kap­cso­la­ta ko­ránt­sem prob­lé­ma­men­tes, hi­á­ba, hogy nem rit­kán szom­széd or­szá­gok­ról van szó. S hogy vissza­tér­jünk a Könyv­fesz­ti­vál­ra; ép­pen ezért is igé­nyel kü­lön erő­fe­szí­tést el­jut­tat­ni a mű­ve­ket egy­más­nak, fel­kel­te­ni a fi­gyel­met egy­más kul­tú­rá­ja, iro­dal­ma iránt, és ezért na­gyon üd­vöz­len­dő, hogy a bu­da­pes­ti nem­zet­kö­zi köny­ves ese­mény dísz­ven­dé­ge az idén Szer­bia, ta­valy a V4-országok, ta­valy­előtt pe­dig Szlo­vá­kia volt. A „nagy” nyel­vek fon­to­sabb iro­dal­mi szen­zá­ci­ó­ját va­dásszák a ki­adók, a „ki­csik­re” pe­dig alig van igény és ke­res­let. Va­la­mint van a kul­tu­rá­lis szno­biz­mus­nak egy olyan kö­vet­kez­mé­nye is – mely­re Ču­dić a már idé­zett be­szél­ge­tés­ben hív­ja fel a fi­gyel­met –, hogy hi­á­ba adta oda Krasz­na­hor­ka­it egy ta­ná­rá­nak szer­bül, az csak ak­kor kez­dett el ér­dek­lőd­ni irán­ta, ami­kor ki­ment Pá­rizs­ba, és ott va­la­ki­től hal­lot­ta, hogy va­ló­ban fon­tos mű­ről van szó. Az is a pro­vin­ci­a­liz­mus egy mód­ja, ha va­la­ki csak ak­kor ve­szi tu­do­má­sul, hogy re­mek­mű­ről van szó, ha azt New York­ban, Ber­lin­ben és Pá­rizs­ban is meg­erő­sí­tik.

Az el­len­ál­lás me­lan­kó­li­á­ja nép­sze­rű lett Szer­bi­á­ban, több be­mu­ta­tó­ja is volt, sok kri­ti­ka lá­tott róla nap­vi­lá­got, nem egy a leg­is­mer­tebb szerb kri­ti­ku­sok tol­lá­ból – akik­nek a bí­rá­la­tát ma­gá­tól ér­te­tő­dő mó­don be­fo­lyá­sol­ja, hogy a re­gény hu­szon­öt év­vel a ke­let­ke­zé­se után je­lent meg szer­bül, és ez alatt a ne­gyed szá­zad alatt meg­le­he­tő­sen sok min­den tör­tént a ré­gi­ó­ban. A leg­töb­ben azon­ban ké­pe­sek vol­tak meg­lát­ni a mű­ben azt, ami túl­eme­li sa­ját ke­let­ke­zé­sé­nek ko­rán, és ál­ta­lá­nos em­be­ri lét­ál­la­pot le­írá­sa­ként ér­té­kel­ték. Az egyik kri­ti­kus, Teo­fil Pančić ab­ban lát­ja a re­gény ak­tu­a­li­tá­sát, hogy „az em­ber erő­szak­ra való haj­la­mos­sá­gát uni­ver­zá­lis­ként ke­ze­li, ezért nem­csak a kom­mu­niz­mus ko­misszár­ja­i­nak mi­li­táns üvöl­tö­zé­sét le­het ben­ne meg­hal­la­ni, ha­nem a mai neo­fa­sisz­ta cső­cse­lék lár­má­zá­sát is” (79–80). A könyv hor­vát re­cep­ci­ó­já­ban pe­dig ki­emel­ten fon­tos Mil­jen­ko Jer­go­vić kor­társ hor­vát író ol­va­sa­ta (2017-ben je­lent meg A diófa-házikó című re­gé­nye a L’Harmattan Ki­adó­nál Csor­dás Gá­bor for­dí­tá­sá­ban), aki a vi­lág­iro­da­lom­ban olyan szer­zők­kel ro­ko­nít­ja Krasz­na­hor­ka­it, mint Sebald, Ivo And­rić, Krleža vagy Mel­vil­le. A leg­ér­tőbb elem­zést pe­dig egy ma­gya­rul is ki­vá­ló­an tudó, több iden­ti­tá­sú hor­vát író, Ne­ven Ušu­mović nyúj­tot­ta, aki szin­te­ti­zá­ló és te­o­re­ti­zá­ló am­bí­ci­ók­kal írt a ma­gyar író első két re­gé­nyé­ről.

A for­dí­tó, mi­u­tán át­te­kin­tet­te a re­cep­ci­ót, így össze­gez: „…még a leg­ob­jek­tí­vebb né­ző­pon­tot kép­vi­se­lő szerb ol­va­só sem tit­kol­hat­ná el elé­ge­dett­sé­gét, hi­szen maga az a tény, hogy ennyi év után egy ma­gyar iro­dal­mi al­ko­tás szerb for­dí­tá­sa ek­ko­ra re­ak­ci­ót vált ki, tisz­te­le­tet pa­ran­csol” (86). Ezt az ol­va­só az­zal tud­ja ki­egé­szí­te­ni, hogy ha­son­ló­kép­pen tisz­te­le­tet pa­ran­csol Mar­ko Ču­dić el­hi­va­tott­sá­ga, meg­szál­lott­sá­ga is, mellyel a ma­gyar kul­tú­ra egy-egy re­mek­mű­vét for­dít­ja szerb nyelv­re. De – mint a könyv­ből vi­lá­go­san ki­de­rül – nem csu­pán for­dí­tó­ról van szó sze­mé­lyé­ben, ha­nem iro­da­lom­tör­té­nész­ről, irodalom- és for­dí­tás­te­o­re­ti­kus­ról, akit az iro­da­lom és a for­dí­tás ál­ta­lá­nos kér­dé­sei is iz­gat­nak. A szó­ban for­gó ta­nul­mány­kö­tet pe­dig azért iz­gal­mas ol­vas­mány, mert nem csu­pán a Krasznahorkai-életműhöz kí­nál új elem­zé­si szem­pon­to­kat, de rá­lá­tást nyújt arra is, hogy mi­lyen az, ami­kor egy kis nyelv­ből szár­ma­zó re­mek­mű meg­ér­ke­zik egy má­sik kis nyelv kul­tú­rá­já­ba. Ezek a fo­lya­ma­tok job­bá­ra rejt­ve ma­rad­nak a ma­gyar ol­va­só előtt, hol­ott ezek fel­mé­ré­se is so­kat ad ah­hoz, amit nem­ze­ti kul­tú­rá­nak ne­ve­zünk. Mint aho­gyan az is, ha oda­fi­gye­lünk a szom­széd or­szá­gok és a ré­gió iro­dal­má­ra.

A szerző az MTA BTK Irodalomtudományi Intézetének
tudományos munkatársa (Modern Magyar Irodalmi Osztály)

Zusammenfassung

Die un­ga­ris­che und die ser­bis­che Li­te­ra­tur sind le­ider fast un­be­kannt für einan­der, ob­wohl es ein­ige be­gab­te und be­ses­se­ne Über­se­tzern gibt. Ei­ner von ih­nen ist Mar­ko Ču­dić, wer frü­her manche Bü­cher von Kosz­to­lá­nyi, Spi­ró, Tol­nai, Krú­dy über­setzt hat, und jetzt die ser­bis­che Über­set­zung von Lasz­ló Krasz­na­hor­kai: Die me­lanc­ho­lie des Wi­der­stand­es fer­tigg­es­tellt hat­te. Als Be­iga­be der gros­sen Ar­be­it hat Ču­dić vier Beiträ­ge ge­sch­ri­eben, in de­nen er ei­ner­se­its die Über­set­zung über­ha­upt, an­der­er­se­its die ser­bis­che Re­zept­ion von Krasz­na­hor­kai, und ein­ige Mo­tive im Le­bens­werk von Krasz­na­hor­kai er­ör­tert. Das hier re­zen­si­er­te Buch ent­hi­elt di­e­se Sch­rif­te, pa­ra­lell auf Un­ga­risch und Ser­bisch.

Tagged , , , ,

Vélemény, hozzászólás?