recenzió
Marko Čudić. Четири огледа о Ласлу Краснахоркаиjу: Négy kísérlet – Krasznahorkai Lászlóról (Belgrád: Belgrádi Egyetem, Filológiai Kar, 2016).
2018 áprilisában Szerbia volt Magyarország díszvendége a XXV. Nemzetközi Könyvfesztiválon. Ez alkalomból több szerb író művét fordították magyarra, és számos rendezvényen mutatták be a szerb irodalmat. A kulturális transzfer része ugyanakkor a magyar irodalom közvetítése is a szomszéd ország olvasói felé, mely feladatnak szintén megvannak a maga elhivatott szakemberei. Ezek közé tartozik a Belgrádi Egyetem Hungarológia Tanszékének fiatal vezetője, a zentai születésű Marko Čudić is.
A születési hely és a családi körülmények egy tudományos életrajzban általában nem játszanak nagy szerepet, jelen esetben azonban nagyon is fontos adatokról van szó, hiszen a magyar–szerb családból származó irodalomtörténész-fordító számára mindkét nyelv ismerete von Haus aus adott volt. Ezt tovább erősítette szülővárosának kétnyelvű közege, a belgrádi egyetemi tanulmányok, majd ugyanott az egyetemi oktatói munka: vagyis mindkét nyelven és nyelvben tudományos, irodalmi jártasságot szerzett.
Marko Čudić ezt a kevesek számára adott kompetenciát aknázta ki, amikor elkezdett fordítani. Méghozzá rögtön fejest ugrott a dolgok közepébe, ugyanis Kosztolányi Pacsirtájával kezdte fordítói karrierjét, amit az Aranysárkány követett, aztán jött Krúdy, Tolnai, Hajnóczy, Spiró, és Krasznahorkaitól Az ellenállás melankóliája. Ahogyan egy interjúban meséli, korántsem volt egyértelmű, hogy éppen ő lesz az, aki ezt a magyarul sem könnyű olvasmánynak tartott regényt átülteti szerbre:
Krasznahorkait én például nagyon szerettem, tanítottam is az egyetemen még tanársegéd koromban, de arra világ életemben nem gondoltam, hogy egyáltalán fordítható lehet ez a szerző szerbre, és arra meg pláne nem, hogy pont én leszek az, aki lefordítja. Egy ismerősöm, aki az egyik belgrádi kiadónál dolgozik, egyszer szólt, hogy te, Marko, nézd már meg, ez a Krasznahorkai az egyik legjobb magyar szerző, lehetne fordítani. Azt mondtam, hogy hát szó sincs róla, hát milyen mondatokat ír, ezt lehetetlen. Aztán hogy, hogy nem, belefogtam és szerintem sikerült. Az a fontos, hogy az ember ráhangolódjon.
(A meghunyászkodás tragikusan antikulturális mentalitás. Marko Čudić s Szabó Gábor beszélgetése. 2016. február 25. A letöltés ideje: 2018. április 26.)
A jelen kötetben (szerbül és magyarul) olvasható négy tanulmány mindegyike a Krasznahorkai-fordításhoz kötődik. Vagy közvetlenül a fordíthatóság egy-egy kérdését, vagy a szerb recepció alakulását, vagy pedig maguknak a műveknek egy-egy jellemző témáját járják körül. A tengernyi, Krasznahorkairól szóló tanulmány között azért igen tanulságosak Čudić írásai, mert más a perspektívája, mint egy magyar kritikusé, és termékeny szempontokat tud játékba hozni. A szerző kiválóan ismeri mind a magyar, mind pedig a rendelkezésre álló szerb szakirodalmat, és a két kultúra metszéspontján alakította ki a saját Krasznahorkai-képét.
Az első tanulmány, a Krasznahorkai László regénye szerbül már címében is jelzi, milyen problémákkal foglalkozik a szerző, az alcím pedig tovább konkretizálja ezeket: Az első nyelvi és kulturális „áthelyezés” néhány nehézségéről. Nehézségek pedig jócskán akadnak, hiszen a szerző már a könyv elején található rövidke felvezető írásában is utal a magyar író szövegeiben tetten érhető „mondattani forradalomra”, amely miatt különösen nehéz szerb (vagy bármilyen) nyelvre is átültetni ezeket a regényeket. A következő rövidebb írásban, a Bevezető megjegyzések és köszönetnyilvánításban árnyalja, mire is gondol: „Krasznahorkai ugyanis azok közé az írók közé tartozik, akik elmozdították a magyar nyelv szintaktikai lehetőségeinek határait: rendkívül hosszú, kanyargó, ám ugyanakkor nyelvtanilag megdöbbentően logikus (kör)mondatok díszítik már első regényét, a Sátántangót is…” (12). Pár oldallal később pedig hozzáfűzi: „maga a nyelv a Krasznahorkai-művek főhőse: a történet, az ideológia, a hangulat, mindez a nyelv szolgálatában áll, és annak van alárendelve, abból következik, annak a függvénye” (15). A Krasznahorkai-próza e sajátossága jól látható már a tisztán anyanyelvi olvasók számára is, ám különös nyomatékot kap, amikor mindez a fordítás során mutatkozik meg.
És itt már tetten is érhető a „néhány nehézség” egyike, valamint az a perspektíva is, ahonnan Čudić tekint a magyar író műveire. Ez pedig világirodalmi perspektíva, hiszen a fordító Thomas Bernhard vagy José Saramago prozódiájával veti össze a magyar szerzőét, akik szintén bonyolult, összetett mondatokban fogalmaznak, ám a különbségek is jól láthatók. Többek között abban, hogy Krasznahorkai tökéletesen kihasználja a magyar nyelv azon grammatikai adottságát, hogy az ige mint csattanó a mondat utolsó pozíciójába is kerülhet, és így a végletekig fokozhatja a feszültséget. Ez különösen nehéz feladatot ró a fordítóra is, akinek a célnyelv grammatikai sajátosságaihoz is igazodnia kell. Nehezen megoldható problémát jelentett számára továbbá a rontott nyelv, a traumatikus beszédmód átültetése, mint ahogyan a Herceg kezdetleges nyelven kifejtett „filozófiája” is. S elsőre talán meglepő lehet, hogy melyik reália volt az, amelynek nincs szerb megfelelője: ez a „pufajka”, amely egészen egyszerűen ismeretlen volt az egykori Jugoszláviában, ahol már „nyugatiasabban” öltözködtek.
A második tanulmány címe (Poszt)kolonializmus a (poszt)szocialista érában: Krasznahorkai harmadik kínai útja (Rombolás és bánat az ég alatt). A szerző először is Krasznahorkai életművében, világlátásának alakulásában vizsgálja az író távol-keleti kultúrák iránti érdeklődését, melynek eredménye több nagy utazás és több, ezekről szóló regényes útirajz is volt. A nyugati kultúrát apokaliptikus távlatokban értelmező író Keleten vél fölfedezni valamit, amit Nyugaton már hiába keres – ám ott is csak a talmit, a giccset, a közhelyet találja, továbbá lehangoló városokat, utcákat, állandóan telefonáló szerzeteseket, mantraszerűen ismételgetett szólamokat. Čudić végkövetkeztetése az, hogy nem is egzotikumuk miatt érdemes ezeket a kevésbé sikerült műveket olvasni, hanem inkább amiatt a fantáziakép miatt, amely az írót az utazásokra sarkallta.
A következő tanulmány (Állandósult átmeneti állapotok Krasznahorkai László regényeiben) a Krasznahorkai-próza egy alapvető sajátosságát elemzi, melyet átmenetiségként vagy tranzit-létként fogalmaz meg, s mely a szereplők nagy többségére jellemző, hiszen valaminek a várása alakítja életüket és cselekedeteiket; a várakozás pedig az átmeneti létállapot szignifikáns eleme. A szerző felhívja a figyelmet arra is, hogy az átmenet állapota mind a Sátántangóban, mind pedig Az ellenállás melankóliájában szoros összefüggést mutat a rombolással. Az előzőben akkor törnek darabokra mindent a telep lakói, amikor végre elhagyják az otthonaikat, és útra kelnek egy jobb jövő reményében – hogy ezzel aztán végleg stabilizálják életük átmenetiségét. A második regényben pedig a város pusztulása az az ár, amit a jövendőbeli újjászületésért meg kell fizetni. Čudić elemzése szerint azonban az apokalipszis-narratívában burkolt iróniát, kritikát is fel lehet fedezni.
Az utolsó írás pedig az Egy Krasznahorkai-mű délszláv fogadtatásának néhány tanulsága címet viseli, s ennek megfelelően a Čudić által fordított Az ellenállás melankóliája (2013) délszláv recepciójával foglalkozik, kitekintve a többi lefordított Krasznahorkai-mű fogadtatására is. (Többek között azt is megtudjuk, hogy a művelt szerb közönség a magyar író nevét Tarr Béla filmjeinek köszönhetően ismerte meg.) Azért is izgalmas ez a kérdés, mert kis nyelvek, kis irodalmak kapcsolata korántsem problémamentes, hiába, hogy nem ritkán szomszéd országokról van szó. S hogy visszatérjünk a Könyvfesztiválra; éppen ezért is igényel külön erőfeszítést eljuttatni a műveket egymásnak, felkelteni a figyelmet egymás kultúrája, irodalma iránt, és ezért nagyon üdvözlendő, hogy a budapesti nemzetközi könyves esemény díszvendége az idén Szerbia, tavaly a V4-országok, tavalyelőtt pedig Szlovákia volt. A „nagy” nyelvek fontosabb irodalmi szenzációját vadásszák a kiadók, a „kicsikre” pedig alig van igény és kereslet. Valamint van a kulturális sznobizmusnak egy olyan következménye is – melyre Čudić a már idézett beszélgetésben hívja fel a figyelmet –, hogy hiába adta oda Krasznahorkait egy tanárának szerbül, az csak akkor kezdett el érdeklődni iránta, amikor kiment Párizsba, és ott valakitől hallotta, hogy valóban fontos műről van szó. Az is a provincializmus egy módja, ha valaki csak akkor veszi tudomásul, hogy remekműről van szó, ha azt New Yorkban, Berlinben és Párizsban is megerősítik.
Az ellenállás melankóliája népszerű lett Szerbiában, több bemutatója is volt, sok kritika látott róla napvilágot, nem egy a legismertebb szerb kritikusok tollából – akiknek a bírálatát magától értetődő módon befolyásolja, hogy a regény huszonöt évvel a keletkezése után jelent meg szerbül, és ez alatt a negyed század alatt meglehetősen sok minden történt a régióban. A legtöbben azonban képesek voltak meglátni a műben azt, ami túlemeli saját keletkezésének korán, és általános emberi létállapot leírásaként értékelték. Az egyik kritikus, Teofil Pančić abban látja a regény aktualitását, hogy „az ember erőszakra való hajlamosságát univerzálisként kezeli, ezért nemcsak a kommunizmus komisszárjainak militáns üvöltözését lehet benne meghallani, hanem a mai neofasiszta csőcselék lármázását is” (79–80). A könyv horvát recepciójában pedig kiemelten fontos Miljenko Jergović kortárs horvát író olvasata (2017-ben jelent meg A diófa-házikó című regénye a L’Harmattan Kiadónál Csordás Gábor fordításában), aki a világirodalomban olyan szerzőkkel rokonítja Krasznahorkait, mint Sebald, Ivo Andrić, Krleža vagy Melville. A legértőbb elemzést pedig egy magyarul is kiválóan tudó, több identitású horvát író, Neven Ušumović nyújtotta, aki szintetizáló és teoretizáló ambíciókkal írt a magyar író első két regényéről.
A fordító, miután áttekintette a recepciót, így összegez: „…még a legobjektívebb nézőpontot képviselő szerb olvasó sem titkolhatná el elégedettségét, hiszen maga az a tény, hogy ennyi év után egy magyar irodalmi alkotás szerb fordítása ekkora reakciót vált ki, tiszteletet parancsol” (86). Ezt az olvasó azzal tudja kiegészíteni, hogy hasonlóképpen tiszteletet parancsol Marko Čudić elhivatottsága, megszállottsága is, mellyel a magyar kultúra egy-egy remekművét fordítja szerb nyelvre. De – mint a könyvből világosan kiderül – nem csupán fordítóról van szó személyében, hanem irodalomtörténészről, irodalom- és fordításteoretikusról, akit az irodalom és a fordítás általános kérdései is izgatnak. A szóban forgó tanulmánykötet pedig azért izgalmas olvasmány, mert nem csupán a Krasznahorkai-életműhöz kínál új elemzési szempontokat, de rálátást nyújt arra is, hogy milyen az, amikor egy kis nyelvből származó remekmű megérkezik egy másik kis nyelv kultúrájába. Ezek a folyamatok jobbára rejtve maradnak a magyar olvasó előtt, holott ezek felmérése is sokat ad ahhoz, amit nemzeti kultúrának nevezünk. Mint ahogyan az is, ha odafigyelünk a szomszéd országok és a régió irodalmára.
A szerző az MTA BTK Irodalomtudományi Intézetének tudományos munkatársa (Modern Magyar Irodalmi Osztály)
Zusammenfassung
Die ungarische und die serbische Literatur sind leider fast unbekannt für einander, obwohl es einige begabte und besessene Übersetzern gibt. Einer von ihnen ist Marko Čudić, wer früher manche Bücher von Kosztolányi, Spiró, Tolnai, Krúdy übersetzt hat, und jetzt die serbische Übersetzung von Laszló Krasznahorkai: Die melancholie des Widerstandes fertiggestellt hatte. Als Beigabe der grossen Arbeit hat Čudić vier Beiträge geschrieben, in denen er einerseits die Übersetzung überhaupt, andererseits die serbische Rezeption von Krasznahorkai, und einige Motive im Lebenswerk von Krasznahorkai erörtert. Das hier rezensierte Buch enthielt diese Schrifte, paralell auf Ungarisch und Serbisch.
Tartalom [+]
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.