Pintér Márta Zsuzsanna írása Ratzky Rita tanulmánykötetéről

június 17th, 2016 § 0 comments

recenzió

Ratz­ky Rita: „Hal­hat­lan a lé­lek”: Vá­lo­ga­tott ta­nul­má­nyok, cik­kek, kri­ti­kák a XVIIIXIX. szá­zad ma­gyar iro­dal­má­ról, Bu­da­pest, Nap­kút ki­adó, 2015 (Kút­fő bib­li­o­té­ka, 14).

Ratz­ky Rita ta­nul­mány­kö­te­té­nek első szem­be­öt­lő vo­ná­sa a ter­je­del­me: 690 ol­dal. A kö­tet – ahogy a hát­só bo­rí­tón a szer­ző hang­sú­lyoz­za – tu­laj­don­kép­pen az élet­mű ed­di­gi ke­reszt­met­sze­tét adja, s mi­vel a szö­ve­gek ke­let­ke­zé­sük idő­rend­jé­ben so­ra­koz­nak (a leg­ko­ráb­bi szö­veg 1976-ból, a leg­ké­sőb­bi 2014-ből való), egy­faj­ta ku­ta­tói fej­lő­dés­tör­té­net is, a pá­lya mód­szer­ta­ni és te­ma­ti­kus for­du­ló­pont­ja­i­nak tük­re. Egy olyan pá­lya­kép, amely a szám­ve­tés szán­dé­ká­val szü­let­he­tett. En­nek el­le­né­re ta­lán jobb lett vol­na, ha az egy té­ma­kört tár­gya­ló írá­sok – akár ke­let­ke­zé­sük sor­rend­jé­ben, de ko­he­rens bel­ső ta­go­lás­sal – egy­más mel­lé ke­rül­nek.

Az ele­gáns, szép bo­rí­tón (ter­vez­te: Szon­di Ben­ce) egy Pe­tő­fi port­ré lát­ha­tó, de nem az Eg­res­sy Gá­bor ál­tal ké­szí­tett da­ger­ro­tí­pia, ha­nem az az Or­lai Pet­rics Soma ál­tal fes­tett kép (Pe­tő­fi Pes­ten 1848-ban), ame­lyet az MTA Mű­vé­szet­tör­té­ne­ti gyűj­te­mé­nye őriz. A fest­mény sö­tét tó­nu­sú, csak Pe­tő­fi ar­cá­ra és a köl­tő asz­ta­lán lát­ha­tó lúd­toll­ra és pa­pi­ros­ra esik fény. A ké­pen a szo­ká­sos att­ri­bú­tu­mok lát­ha­tók: író­asz­tal, könyv­szek­rény, köny­vek, klasszi­cis­ta mell­szo­bor, a fa­lon a fe­le­ség, Szend­rey Jú­lia képe, toll, ka­la­má­ris – vagy­is mind­az, ami az iro­dal­mi mu­zeo­ló­gus szá­má­ra gyűjt­he­tő tár­gyi ha­gya­ték, re­lik­via is egy­ben. A bo­rí­tó pon­to­san azt su­gall­ja, ami a kö­tet ta­nul­má­nya­it jel­lem­zi: port­ré­kat ka­punk (nem­csak Pe­tő­fi­ét) szö­ve­gek­kel, re­lik­vi­ák­kal, kéz­irat­la­pok­kal. A kö­tet címe is több­fé­le je­len­tést hor­doz: nem­csak a „hal­hat­lan a lé­lek” gon­do­la­tot kö­rül­ve­vő év­ez­re­des fi­lo­zó­fi­ai és iro­dal­mi ha­gyo­mányt idé­zi meg az ol­va­só­ban, ha­nem az iro­da­lom­tör­té­né­szi mun­ka lé­nye­gét is, amennyi­ben egy-egy szer­ző vagy mű hal­ha­tat­lan­ná té­te­lét ma­gunk­nak vin­di­kál­juk, még ak­kor is, ha tisz­tá­ban va­gyunk tu­do­mány­águnk (és sa­ját ma­gunk) ha­tá­ra­i­val, nem be­szél­ve a kö­rü­löt­tünk levő vi­lág be­fo­ga­dói kor­lá­ta­i­ról. A lé­lek hal­ha­tat­lan­sá­gá­nak gon­do­la­ta Cso­ko­nai, Köl­csey és Ka­zin­czy után for­má­ló­dik Pe­tő­fi­nél tö­mör és egye­di fo­gal­ma­zá­sú ki­je­len­tés­sé. Ahogy Ratz­ky Rita a kö­tet cím­adó ta­nul­má­nyá­ban (Egy al­kal­mi vers mint egy re­mek­mű [Pe­tő­fi: Hal­hat­lan a lé­lek] ih­le­tő­je) be­bi­zo­nyít­ja, az 1846-ban szü­le­tett vers az élet­mű egyik for­du­ló­pont­já­nak meg­ha­tá­ro­zó da­rab­ja, s nem­csak a to­posz to­vább­élé­sé­ről és új­ra­gon­do­lá­sá­ról szól, ha­nem Pe­tő­fi­nek az elő­dök­höz (és el­ső­sor­ban Ka­zin­czy­hoz) való vi­szo­nyá­ról, s az em­lé­ke­zés gesz­tu­sa­i­ról is. Leg­alább annyi­ra ér­dek­li azon­ban a szer­zőt az a vi­szony is, amely Pe­tő­fit a ver­sé­ben sze­rep­lő tör­té­nel­mi sze­mé­lyi­sé­gek­hez (Cas­si­us­hoz, Tell Vil­mos­hoz és Desmoulins-hoz) fűzi. Mi­ért ép­pen ők Pe­tő­fi ön­azo­nos­sá­gá­nak az ere­dői? A vá­laszt (szen­ve­dé­lyes­sé­gük, egyé­ni­sé­gük, szel­le­mi tar­tá­suk mi­att) rész­le­tes (tör­té­nel­mi) port­rék elő­zik meg, s az elem­zés vé­gén a két szál – a to­posz ala­ku­lás­tör­té­ne­té­nek és a tör­té­nel­mi sze­rep­min­ták­nak a vizs­gá­la­ta – össze­kap­cso­ló­dik, Ka­zin­czy két so­rá­ra Pe­tő­fi ver­se fe­lel, egy ér­zé­keny esszé zár­la­tá­val:

Kétled‑e, hogy lel­künk jár, ván­do­rol?” – kér­dez­te Ka­zin­czy, „Hal­hat­lan a lé­lek, hi­szem!” – fe­lel­te Pe­tő­fi.

A ter­je­de­lem­ből kö­vet­ke­ző­en há­rom kö­tet­re való anya­got tart ke­zé­ben az ol­va­só. A leg­na­gyobb egy­ség (az első le­het­ne) egy Petőfi-tanulmánykötet, amely ki­egé­szí­tő­je és foly­ta­tó­ja a szer­ző 1996-ban ki­adott Pe­tő­fi ta­nul­mány­kö­te­té­nek („De mé­reg a dal édes méze”, Bu­da­pest, Szép­ha­lom Könyv­mű­hely), és a Pe­tő­fi re­lik­vi­á­kat be­mu­ta­tó kö­tet­nek (Be­szé­lő tár­gyak: A Pe­tő­fi csa­lád re­lik­vi­ái, össze­áll., szerk., bev. Kal­la Zsu­zsa, Ratz­ky Rita, Bu­da­pest, PIM, 1997.). A szö­ve­gek kö­zött van­nak mű­elem­zé­sek, mint a nyi­tó da­rab, ami az Er­dély­ben című Petőfi-vers elem­zé­se. Az ér­tel­me­zés el­ső­sor­ban a szö­veg­nek a tör­té­ne­lem­be, a po­li­ti­kai élet­be való be­ágya­zott­sá­gát mu­tat­ja meg (ez a szem­pont fon­tos ma­rad a ké­sőb­bi mű­elem­zé­sek­nél is), ugyan­ak­kor fog­lal­ko­zik a vers esz­té­ti­kai mi­nő­sé­gé­vel (ami a ké­sőb­bi ta­nul­má­nyok­ban vá­lik majd iga­zán hang­sú­lyos­sá). Ha­son­ló­an épül fel az élet­mű ke­vés­sé is­mert da­rab­já­ról, Pe­tő­fi egyik drá­má­já­ról, a Caraffa-töredékről szó­ló in­terp­re­tá­ció, vagy Az apos­tolt be­mu­ta­tó szö­veg. Több ta­nul­mány vi­szont át­fo­gó elem­zés­re vál­lal­ko­zik: ilye­nek a Pe­tő­fi ver­ses­kö­te­te­i­nek kö­tet­szer­kesz­té­si el­ve­i­ről, re­to­ri­kai kép­zett­sé­gé­ről vagy köz­éle­ti be­széd­mód­já­ról szó­ló szö­ve­gek. Meg­je­le­nik a ta­nul­má­nyok­ban a Petőfi-kultusz (Jó­kai em­lék­be­szé­dei Pe­tő­fi­ről) és a Petőfi-recepció kér­dés­kö­re is. Kü­lön fe­je­zet szól a könyv­ben Pe­tő­fi éle­té­nek pest-budai szín­te­re­i­ről (a vele kap­cso­la­tos „em­lé­ke­zet­he­lyek­ről”), és az élet­rajz is gaz­da­go­dik egy új elem­mel a szer­ző ál­tal meg­ta­lált me­gye­gyű­lé­si jegy­ző­köny­vek fel­dol­go­zá­sa ré­vén (Pe­tő­fi Sán­dor, há­rom me­gye táb­la­bí­rá­ja). A kö­tet­ben kö­zölt re­cen­zi­ók, kri­ti­kák egy ré­sze is Pe­tő­fi­hez (il­let­ve a róla meg­je­lent mo­nog­rá­fi­ák­hoz) kap­cso­ló­dik.

Ratz­ky Ri­tát az iro­da­lom­tör­té­né­szi kí­ván­csi­ság hajt­ja Pe­tő­fi Zol­tán felé is. A fi­ú­ról szó­ló rö­vid ta­nul­mány nem áll meg a Zol­tán szü­le­té­se kö­rü­li le­ve­le­zés­nél és a 22 évre sza­bott élet­út be­mu­ta­tá­sá­nál, ha­nem el­ső­sor­ban a fiú iro­dal­mi mű­kö­dé­sé­ről pró­bál ké­pet adni gon­dos fi­lo­ló­gi­ai mun­ká­val össze­gyűj­tött (nagy­részt) pub­li­ká­lat­lan le­ve­lei, no­vel­lái, vers- és drá­ma­for­dí­tá­sai alap­ján.

Ugyan­ez a gon­dos­ság – és sze­mé­lyes kí­ván­csi­ság, em­pá­tia – hat­ja át a Szend­rey Jú­li­á­ról szó­ló írá­so­kat. Kü­lö­nö­sen jól lát­ha­tó ez a Pá­ros kép című esszé­ben, amely Szend­rey Jú­lia esszé­no­vel­lá­it elem­zi ha­son­ló ér­zé­keny­ség­gel. A köl­tő fe­le­sé­gét a kö­zép­pont­ba ál­lí­tó (több mint öt­ven­ol­da­las) ta­nul­mány pe­dig fi­lo­ló­gi­ai gon­dos­ság­gal raj­zol­ja meg az író­nő Szend­rey Jú­lia pá­lya­ké­pét, amely egy ter­ve­zett (és na­gyon hi­ány­zó) mo­nog­rá­fia előz­mé­nyé­nek is te­kint­he­tő. Eb­ben a (vir­tu­á­lis) má­so­dik ta­nul­mány­kö­tet­ben a női iro­da­lom re­form­ko­ri vál­to­za­ta­i­ról (Majt­hé­nyi Fló­rá­ról, Nők a for­ra­da­lom­ban) és a Test­vé­ri szó­zat Ma­gyar­or­szág höl­gye­i­hez című röp­irat­ról is ol­vas­ha­tunk.

A kö­tet har­ma­dik ré­szé­nek ta­nul­má­nyai a ma­gyar fel­vi­lá­go­so­dás és a 19. szá­zad vége kö­zöt­ti idő­szak­kal fog­lal­koz­nak. Ta­lá­lunk itt ta­nul­má­nyo­kat Cso­ko­nai bor­da­la­i­ról, Köl­csey szö­ve­ge­i­ről, Arany-balladákról és Arany János-relikviákról. Ezek kö­zött to­váb­bi, még szé­le­sebb spekt­ru­mú (és kü­lön­bö­ző mély­sé­gű, szín­vo­na­lú) írá­sok is van­nak; ami vi­szont össze­kap­csol­ja őket, az a fi­lo­ló­gi­ai hát­tér, a le­vél­tá­ri és könyv­tá­ri ku­ta­tó­mun­ka. E ku­ta­tá­sok ered­mé­nye­ként a szer­ző pél­dá­ul új Kölcsey-dokumentumokat ta­lált, egy Kölcsey-kismonográfiáról szó­ló re­cen­zi­ó­ban pe­dig ad­dig is­me­ret­len anya­go­kat te­he­tett köz­zé.

Ratz­ky Rita fel­tű­nő­en fo­gé­kony a képi áb­rá­zo­lá­sok ér­tel­me­zé­se iránt. Utá­na­jár fest­mé­nyek és port­rék ke­let­ke­zés­tör­té­ne­té­nek, mi­köz­ben a ha­gyo­má­nyos ér­te­lem­ben vett iro­da­lom­tör­té­ne­ti mun­kák lá­tó­kö­ré­ben el­ső­sor­ban az írott szö­ve­gek áll­nak. Pe­dig a nyil­vá­nos­ság egy­re szé­le­sebb körű meg­je­le­né­sé­vel az írók ön­ma­guk­ról su­gallt képe is egy­re fon­to­sabb és tu­da­to­sabb lesz, ahogy ez Pe­tő­fi és Arany ese­té­ben is nyil­ván­va­ló. Jól mu­tat­ja a Petőfi-imázs ki­ala­ku­lá­sát (és ki­ala­kí­tá­sát) Ad­ro­vicz Anna 2012-ben meg­je­lent Petőfi-ikonográfiája a köl­tő 31 ko­ra­be­li arc­ké­pé­vel (ARC po­e­ti­ca, vál. Ad­ro­vicz Anna, Bu­da­pest, PIM, 2012.), ame­lyet Ratz­ky Rita kö­te­té­nek utol­só írá­sa mu­tat be pon­tos­ság­ra és pon­to­sí­tás­ra tö­rek­vő­en.

Leg­alább ilyen fon­tos azon­ban a képi meg­je­le­ní­tés Szend­rey Jú­lia ese­té­ben is, aki­ről Ba­ra­bás Mik­lós li­tog­rá­fi­á­ja mel­lett több egyéb (ke­vés­sé is­mert) rajz, fest­mény, sőt há­rom fotó is fenn­ma­radt. Az ezek be­mu­ta­tá­sá­val és össze­ve­té­sé­vel ké­szült 2010-es ta­nul­mány­ban azon­ban a szer­ző még egy fest­ményt (Ja­kobey Ká­roly mun­ká­ját) kap­csol hoz­zá az ed­dig is­mert áb­rá­zo­lá­sok­hoz. Szend­rey Jú­lia alak­ját ezen a ké­pen az ott lát­ha­tó att­ri­bú­tum (ba­bér­ko­szo­rú) és az élet­rajz ele­mei alap­ján azo­no­sít­ja. Ratz­ky Rita meg­győ­ző­en ér­vel amel­lett, hogy mi­vel a kép 1857-ben ké­szült, ami­kor Szend­rey Jú­lia pub­li­kál­ta Andersen-fordítását , vagy­is maga is mű­vész (író) lett, a kép nem a hú­gát, Szend­rey Ma­rit áb­rá­zol­ja, ha­nem őt ma­gát.

A re­lik­vi­ák­ról szó­ló ta­nul­má­nyok­ban is ép­pen ez az iz­gal­mas: a tár­gyak össze­kap­cso­lá­sa a konk­rét mű­vek­kel, a sze­mé­lyes at­ti­tűd­del és az élet­mű egé­szé­vel. Pe­tő­fi és Arany ru­hái sa­ját költő-szerepük (il­let­ve sze­rep­ját­szá­suk) szem­pont­já­ból ér­de­mel­nek ki­tün­te­tett fi­gyel­met (Pe­tő­fi öl­töz­kö­dé­sé­ről, íz­lé­sé­ről), mint ahogy a feleség-szerep és az ön­ál­ló író(női) sze­rep sa­já­tos ér­tel­me­zé­sé­ről árul­ko­dik Majt­hé­nyi Fló­ra, Arany Já­nos­né var­ró­do­bo­za, hímző-asztalkája, vagy ép­pen ezen tár­gyak hi­á­nya. Min­den tárgy je­len­tést kap az élet­mű kon­tex­tu­sá­ban, a mu­zeo­ló­gu­si és az iro­da­lom­tör­té­né­szi lá­tás­mód együt­tes meg­je­le­né­se új­sze­rű, a la­i­kus ol­va­sók szá­má­ra is ér­de­kes ered­mé­nyek­hez ve­zet.

A kö­tet­ben sze­rep­lő ta­nul­má­nyok és a cik­kek egy ré­sze az esszé mű­fa­já­hoz tar­to­zik: Ratz­ky Rita ki­vá­ló mű­ve­lő­je a mű­faj­nak. Köz­vet­len stí­lu­sa, az élő­be­széd sze­mé­lyes­sé­gét meg­őr­ző hang­ja szé­les ol­va­só­kö­zön­sé­get szó­lít meg. Van­nak azon­ban a kö­tet­ben (kis szám­ban) olyan írá­sok is, ame­lyek sem mű­fa­ji­lag, sem mód­szer­ta­ni­lag nem il­lesz­ked­nek a tu­do­má­nyos élet­mű egé­szé­be. Bár sok szem­pont­ból ér­de­ke­sek le­het­nek (mint pl. a Dr. Szent­ivá­nyi Jó­zsef­né­vel ké­szí­tett, ed­dig nem pub­li­kált in­ter­jú, vagy a kri­ti­kák­nak a ta­nul­má­nyok­hoz és a cik­kek­hez te­ma­ti­ku­san nem kap­cso­ló­dó ré­sze), eb­ből a kö­tet­ből ki le­he­tett vol­na hagy­ni őket. Így is van eb­ben a ha­tal­mas anyag­ban bő­ven ol­vas­ni­va­ló.

A szerző az Eszterházy Károly Főiskola
Magyar Irodalomtudományi Tanszékének egyetemi docense

Summary

Rita Ratzky’s book con­ta­ins papers on Sán­dor Pe­tő­fi, thus comp­le­ment­ing the author’s books pub­lis­hed in 1996–97. In the pre­sent book, we find analy­ses mostly in the con­text of the his­to­ry and  po­li­tics of the age, alt­ho­ugh the aut­hor also pays at­tent­ion to the aest­he­tic qu­a­li­ti­es of the po­ems. The same ca­re­ful at­tent­ion, per­so­nal cu­ri­o­sity and em­pa­thy is shown in the stu­di­es on Petőfi’s wife, Jú­lia Szend­rey. In ad­di­ti­on, Ratzky’s book con­ta­ins papers on the pe­ri­od from the En­ligh­ten­ment to the end of the 19th cent­ury. The aut­hor is ext­remely re­cep­tive to vi­su­al rep­re­s­en­ta­ti­on; bes­ides the texts, the writers’ per­so­nal be­long­ings (from the mus­e­ums), port­ra­its and paint­ings are also analy­zed. Beyond the li­ter­ary historian’s in­te­rest fo­cus­ing on the texts, she re­ve­als the backg­round of the pic­tu­res. Some of the stu­di­es be­longs to the gen­re of the es­say, ma­s­te­red by the aut­hor, who­se in­for­mal per­so­nal stlye is su­i­tab­le for a wide au­di­en­ce.

Tagged , , ,

Vélemény, hozzászólás?