Széchenyi Ágnes recenziója Bíró-Balogh Tamás kötetéről

december 9th, 2015 § 0 comments

recenzió

Bíró-Balogh Ta­más, Mint aki a sí­nek közé esett: Kosz­to­lá­nyi De­zső élet­raj­zá­hoz, Bu­da­pest, Equin­ter, 2014 (Műút-könyvek, 17).

Ké­nyel­met­len, hogy ne mond­juk, kí­nos té­mát vá­lasz­tott gyűj­te­mé­nyes kö­te­te té­má­já­ul Bíró-Balogh Ta­más. Kö­te­té­ben Kosz­to­lá­nyi De­zső élet- és esz­me­raj­zá­nak né­hány kér­dé­sét el­ső­sor­ban az Uj Nem­ze­dék kö­rü­li évek­re kon­cent­rál­va vizs­gál­ja. A szer­ző mes­te­re az igen ki­vá­ló sze­ge­di iro­da­lom­tör­té­nész, Len­gyel And­rás. Dön­tő­en az ő ösz­tön­zé­sét, ko­ráb­bi ku­ta­tá­sa­i­nak foly­ta­tá­sát lát­juk a könyv­ben.

Ne ke­rül­ges­sük, Kosz­to­lá­nyi an­ti­sze­mi­tiz­mu­sa és ir­re­den­tiz­mu­sa a téma, ezt jár­ja kö­rül a szer­ző a 2007 és 2011 kö­zött ke­let­ke­zett, külön-külön már meg­je­lent ta­nul­má­nyok­ban. Bíró-Balogh Ta­más fi­lo­ló­gus, ap­ró­lé­kos nyom­ke­re­ső. A fó­kusz­ban mind­vé­gig Kosz­to­lá­nyi és az ő kéz­nyo­mai. Még­hoz­zá el­ső­sor­ban azok, ame­lye­ket a szer­ző igye­ke­zett el­tá­vo­lí­ta­ni ma­gá­tól, azaz a név­te­le­nül jegy­zett cik­kei és a so­ká­ig el­fe­lej­tett ir­re­den­ta an­to­ló­gia, a Vér­ző Ma­gyar­or­szág (1920, 1928², va­la­mint egy ma­gát ugyan­csak má­so­dik ki­adás­ként aposzt­ro­fá­ló, 1928-as ki­adás, amely szö­ve­gé­ben min­den­ben meg­egye­zik a má­so­dik­kal, csak­hogy Kosz­to­lá­nyi De­zső neve nél­kül).

A kö­tet élén A leg­ke­gyet­le­nebb mű­faj című ta­nul­mány áll, al­cí­me A Kosztolányi-életrajz kér­dé­sei. A mot­tó itt is az írói élet­raj­zok szük­sé­ges­sé­ge mel­lett ér­ve­lő mes­ter­től, Len­gyel And­rás­tól szár­ma­zik, ahogy a hi­vat­ko­zá­sok leg­több­je is felé mu­tat, azaz a szer­zőt Len­gyel mun­kái ih­let­ték, Bíró-Balogh az ő ku­ta­tá­si ered­mé­nye­it ve­szi ala­pul. Az élet és a mű egy­ben lá­tá­sa a fon­tos Bíró-Baloghnak, eh­hez ke­res tör­té­ne­ti és el­mé­le­ti fo­gó­dzó­kat. Az élet­rajz, il­let­ve a pá­lya­kép év­ti­ze­de­ken át a le­sze­re­pelt po­zi­ti­viz­mus (pon­to­sab­ban a fak­tog­rá­fia) irány­za­tá­hoz so­ro­ló­dott. Vall­juk be, a ko­ráb­bi po­zi­ti­viz­mus sok­szor ha­mis volt. (Arra is ta­lá­lunk nem egy pél­dát, hogy a té­nyek meg­ha­mi­sí­tá­sa esz­köz volt egy-egy ideo­lo­gi­kus ál­lí­tás alá­tá­masz­tá­sá­ra. A leg­rosszab­bul ta­lán Mó­ricz Zsig­mond járt Nagy Pé­ter­rel, egé­szen ad­dig, amíg Szi­lá­gyi Zsó­fia sok öt­let­tel teli, új hang­sú­lyo­kat ki­te­vő és ol­vas­má­nyos mo­nog­rá­fi­á­ja meg nem je­lent.) Az iro­da­lom­el­mé­let – egyéb­ként ért­he­tő – pá­rat­la­nul in­ten­zív, az iro­da­lom­tör­té­ne­tet hát­tér­be szo­rí­tó tér­hó­dí­tá­sá­val a hi­á­nyok csak nőt­tek. Kri­ti­kai ki­adá­sok mun­ká­la­tai las­sul­tak le meg­bíz­ha­tó bi­og­rá­fi­ák (és bib­li­og­rá­fi­ák) nél­kül. És me­lyik az a bi­og­rá­fi­ai mű­faj, amely nap­ja­ink­ban, az iro­da­lom­tör­té­net el­mé­le­ti for­du­la­ta után is re­le­váns, és ame­lyet nem övez gya­nú?

A mű- és nyelv­köz­pon­tú, az iro­da­lom au­to­nó­mi­á­ját kö­zép­pont­ba he­lye­ző, az utób­bi év­ti­ze­dek­ben ná­lunk na­gyot elő­re­lé­pő, ré­szint meg­kés­ve ér­ke­ző el­mé­le­ti is­ko­lák (for­ma­liz­mus, struk­tu­ra­liz­mus, her­me­ne­u­ti­ka stb.) alap­ve­tő­en el­uta­sí­tot­ták az iro­da­lom re­fe­ren­ci­á­lis meg­kö­ze­lí­té­sét. A szer­ző ezek­kel szem­ben is, bár min­den meg­fon­to­lá­su­kat el­is­mer­ve Kosz­to­lá­nyit idé­zi Shakespeare-ről és Arany Já­nos­ról. To­váb­bá két re­la­tí­ve ké­sői Kosz­to­lá­nyi szö­ve­get, ame­lyek az író tar­tó­sabb ér­dek­lő­dé­sét mu­tat­ják az ál­ta­la „pszi­cho­fi­zi­kai irodalomtörténet-írás”-nak ne­ve­zett meg­kö­ze­lí­tés iránt, és ame­lyek­ben vé­le­mé­nyét ki is fej­ti: [a pszi­cho­fi­zi­kai irodalomtörténet-írás] „pár­hu­zam­ba ál­lít­ja a tes­ti és lel­ki je­len­sé­ge­ket. Tör­té­nel­mi ma­te­ri­a­liz­mus már van, de iro­da­lom­tör­té­ne­ti ma­te­ri­a­liz­mus még nin­csen.” (Kosz­to­lá­nyi De­zső, Tü­kör­fo­lyo­só, Bu­da­pest, Osi­ris, 2004, 107–110.) Csak­hogy arra is fel­fi­gyel Bíró-Balogh, hogy Kosz­to­lá­nyi 1916–1917-ben ki­fej­tett ér­dek­lő­dé­se az em­be­ri dol­gok iránt utóbb meg­vál­to­zott: ahogy írja [Kosz­to­lá­nyi] „ko­ráb­bi, ket­tő­sen vi­szo­nyí­tó rendszer[e] he­lyett egy egy­sé­ges né­ző­pon­tú ér­tel­me­zé­si szint” je­le­nik meg, „min­den »ter­he­lő« adat fö­lös­le­ges és ká­ros, be­szél­je­nek csak a mű­vek” (33.) A szer­ző idé­ze­tet is hoz erre az új Kosz­to­lá­nyi ál­lás­pont­ra, az 1924-es, Nyu­gatban meg­je­lent Maupassant-esszét, amely sze­rint ki­zá­ró­lag a mű a fon­tos. 1934-ben még erő­seb­ben kelt ki Kosz­to­lá­nyi az élet­rajz el­len, ami­kor Ma­dách­ról és Ril­ké­ről írt. Fel­szó­lí­tást in­té­zett az ol­va­sók­hoz: „meg­vesd az úgy­ne­ve­zett »élet­raj­zi ada­to­kat«, me­lyek fö­lött dön­tő­en ott le­beg a bel­ső, köl­tői va­ló­ság” (33. és 35.) Majd mind­ezek után Bíró-Balogh úgy ér­tel­me­zi a ma ta­lán leg­töb­bet idé­zett, elem­zett Kosz­to­lá­nyi mű­vet, az Esti Kor­nélt – hi­vat­koz­va nem­csak arra, hogy an­nak ön­élet­raj­zi ol­va­sa­tát egy nyi­lat­ko­zat­ban a szer­ző sem tit­kol­ta, va­la­mint hogy az ön­ma­gu­kat fel­is­me­rő meg­sér­tett sze­rep­lők (Ig­no­tus, Som­lyó Zol­tán) nyil­vá­no­san is meg­szó­lal­tak –, hogy a kö­tet­nyi no­vel­la­fü­zér tex­tu­sa kí­nál­ja fel az ön­azo­no­sí­tást. Pél­dá­ul na­gyon is exp­li­ci­te a no­vel­la­cik­lus első fe­je­ze­té­nek hí­res záró be­szél­ge­té­sé­ben, ami­kor ar­ról vi­tat­ko­zik Esti Kor­nél és Kosz­to­lá­nyi De­zső, hogy ki je­gyez­ze majd a kö­te­tü­ket, s ki­nek a ne­vét nyom­ják na­gyobb be­tű­vel, egy má­sik no­vel­la ere­de­ti szö­veg­vál­to­za­tá­ban sa­ját ne­vét adva meg a sze­rep­lő ne­ve­ként (29–30.) Bíró ma­gya­rá­za­tul is szol­gál: a ket­tő­ző­dés „az ön­vé­del­mi men­ta­li­tás­nak vég­ső ki­kris­tá­lyo­so­dá­sa” (34.) (Eh­hez hoz­zá­ér­ten­dő az Ady-vitával ka­vart for­gó­szél nyo­mán meg­fo­gal­ma­zó­dó homo mo­ra­lis és homo aest­he­ti­cus meg­kü­lön­böz­te­té­se is.)

A két idő­pont, azaz 1924 és 1934 közé esik a ké­sőbb leg­több­ször ta­nul­má­nyo­zott – ter­mé­sze­te­sen év­ti­zed­nél rö­vi­debb éle­tű – Par­don-ro­vat szer­kesz­té­se, az ott meg­je­lent név­te­len cik­kek, azok nem is tit­kolt an­ti­sze­mi­tiz­mu­sá­val. A be­ve­ze­tő ta­nul­mány ke­gyet­len sza­va is­mét Len­gyel And­rás­hoz ve­zet vissza, aki fon­tos, több­ször idé­zett ta­nul­má­nyá­ban (Len­gyel And­rás, Az író-életrajz: egy ősi for­ma mai le­he­tő­sé­gei, For­rás 2010/4, 27–41.) el­is­me­ri, hogy van va­la­mi „em­ber­te­len” az író éle­té­nek nyo­mo­zá­sá­ban – de a tét még­is több an­nál, mint hogy ho­gyan ítél­jük meg a tár­gyat: a tét az „em­ber­lét ön­is­me­re­te”. A hi­ány­zó Kosztolányi-életrajz köz­ben te­re­bé­lye­se­dik: a ké­szü­lő bi­og­rá­fia fe­je­ze­te­it Arany Zsu­zsan­na hó­nap­ról hó­nap­ra te­szi köz­zé az Al­földben. Ez a mun­ka pe­dig ép­pen most ér­ke­zik el ah­hoz a kri­ti­kus élet­sza­kasz­hoz, amely után Bíró-Balogh Ta­más nyo­moz és amely­nek kap­csán 2009-ben a Kal­lig­ramban Len­gyel And­rás és Szegedy-Maszák Mi­hály is­me­re­tes vi­tá­ja le­zaj­lott. Bíró-Balogh kö­te­te nem ref­lek­tál Arany Zsu­zsan­na mun­ká­já­nak azon ré­sze­i­re, ame­lyek sa­ját kéz­ira­tá­nak a le­zár­tá­ig meg­je­len­tek, pe­dig ké­sőbb értő re­cen­zen­se le­het­ne a könyv­nek, s ér­de­mes len­ne ta­lán ad­dig is kri­ti­kai fi­gye­lem­mel kö­vet­nie a pub­li­ká­ci­ó­kat.

Vi­lá­gos, hogy a szer­ző Len­gyel And­rás meg­ál­la­pí­tá­sai nyo­mán ha­lad, nem­csak a ku­ta­tá­si té­mái ins­pi­rál­ják, ha­nem íté­le­tei is szin­te min­de­nütt meg­egyez­nek egy­ko­ri ta­ná­rá­é­val. Nem ki­sik­lás­nak te­kin­ti Kosz­to­lá­nyi csat­la­ko­zá­sát az an­ti­sze­mi­ta Uj Nem­ze­dékhez, hi­szen bel­ső mun­ka­társ­ként dol­go­zott a lap kö­te­lé­ké­ben.

Né­hány apró ész­re­vé­te­lem azon­ban van mind­ez­zel kap­cso­lat­ban. Bíró-Balogh a 17. ol­da­lon „a »zsi­dó« Az Estről” be­szél Kosz­to­lá­nyi­né élet­raj­zi köny­vé­nek „me­sé­jé­re” hi­vat­koz­va, aki sze­rint nem sok­kal ko­ráb­ban ér­ke­zett az újon­nan in­dult na­pi­lap hí­vá­sa, mint a bul­vár­la­pé. Ter­mé­sze­te­sen nem igaz a tör­té­net, hi­szen ak­kor nem írt vol­na Kosz­to­lá­nyi oly hosszan an­ti­sze­mi­ta írá­so­kat lap­já­ba, az Uj Nem­ze­dékbe. A kur­zus­hoz iga­zo­dott, két­ség­te­len, és hogy mek­ko­ra bel­ső meg­győ­ző­dés­sel, afe­lől sem le­het­nek két­sé­ge­ink, van bő­ven bi­zo­nyí­tot­tan hoz­zá kö­tött szö­veg. A ki­egé­szí­té­sem eh­hez mind­össze annyi, hogy a sok fon­tos saj­tó­tör­té­ne­ti apró ész­re­vé­telt gaz­da­gí­tot­ta vol­na, ha hoz­zá­te­szi a szer­ző, hogy az Uj Nem­ze­dék első év­fo­lya­má­nak első szá­ma a ro­mán cen­zú­ra tör­lé­se­i­vel je­len­he­tett csak meg, még­pe­dig úgy, hogy a há­rom­ha­sá­bos első ol­da­lon két és fél ha­sáb üres volt. En­nél jobb, azaz a ko­ra­be­li ol­va­só­kat her­ge­lő rek­lám egy in­du­ló nem­ze­ti lap­nak nem is kel­lett. Vi­lá­gos, hogy mi­lyen in­du­la­tot s egy­ben a lap irán­ti ro­kon­szen­vet vál­tott ki ez a be­avat­ko­zás. To­váb­bá a ko­ra­be­li saj­tó­vi­szo­nyo­kat jel­lem­zi, hogy 1921-ben par­la­men­ti in­ter­pel­lá­ció hang­zott el egy tit­kos, nem ik­ta­tan­dó, va­la­mennyi csend­őr­ke­rü­le­ti pa­rancs­nok­ság­nak meg­kül­dött bi­zal­mas ren­de­let mi­att, amely az ol­va­sat­lan, tá­jé­ko­zat­lan pa­rancs­vég­re­haj­tók szá­má­ra ké­szült. A cél vi­lá­gos volt: meg­fi­gyel­ni az elő­fi­ze­tő­ket, a vá­sár­ló­kat. Eb­ben ol­vas­ha­tó Az Est, a Pes­ti Nap­ló és a Ma­gyar­or­szág jel­lem­zé­sé­ül, hogy „zsi­dó, nem­zet­el­le­nes, min­den­kép­pen ül­dö­zen­dő” saj­tó­ter­mé­kek. Az Uj Nem­ze­dék ter­mé­sze­te­sen: „ke­resz­tény, nem­ze­ti szel­le­mű” jel­lem­zést kap. (Né­hány mi­nő­sí­tés még: a 8 Órai Uj­ság „fél­dest­ruk­tív, sza­bad­kő­mű­ves ér­de­kelt­sé­gű”, a Nép­sza­va mel­lett csak ennyi áll: „Is­mer­jük. Ve­sze­del­mes.” A Pes­ti Hír­lap „elég­gé ob­jek­tív, de vég­ered­mény­ben zsi­dó”. A do­ku­men­tu­mot l. Beth­len Ist­ván tit­kos ira­tai, szerk. Szi­nai Mik­lós – Szűcs Lász­ló, Kos­suth, Bu­da­pest, 1972, 77–78.)

Ha­son­ló kon­tex­tu­á­lis ész­re­vé­tel a Vér­ző Ma­gyar­or­szág-an­to­ló­gia má­so­dik ki­adá­sá­ról szó­ló ki­tű­nő elem­ző ta­nul­mány­hoz. Itt a ki­in­du­ló­pont, Len­gyel And­rás idé­ze­te a kér­dé­ses, amely sze­rint Kosz­to­lá­nyi „ha­tá­sos mű­vet pro­du­kált, s ez­zel el­in­dí­tott egy fo­lya­ma­tot, ame­lyet a ma­gyar ir­re­den­tiz­mus­ként le­het le­ír­ni” (115. Ki­eme­lés tő­lem – Sz. Á.). Nem egé­szen vi­lá­gos Bíró-Balogh szö­ve­gé­ből, hogy az idé­zet az első vagy má­so­dik ki­adás­ra vo­nat­ko­zik. Ez mind­össze szer­zői, szer­kesz­tői és ki­adói ügyet­len­ség, hi­szen vissza­ke­res­he­tő az ere­de­ti Len­gyel András-szöveg és ak­kor fe­le­le­tet ka­punk a kér­dés­re: az első ki­adás­ra. Csak­hogy már arra sem igaz az an­to­ló­gi­á­nak tu­laj­do­ní­tott kez­dő ha­tás. S ez megint a kon­tex­tus kér­dé­se. Már 1918-ban a pol­gá­ri de­mok­ra­ti­kus for­ra­da­lom alatt (!) tele van a Va­sár­na­pi Uj­ság a „Nem! Nem! Soha!” jel­sza­vak­kal, ame­lye­ket mint egy hir­de­tést, úgy tör­de­lik az ol­da­lak­ra. Jó­val ké­sőbb, Szá­raz Mik­lós György 2005-ben je­len­te­tett meg egy igen gaz­da­gon il­luszt­rált ké­pes kul­túr­tör­té­ne­ti kö­te­tet Jaj, hol a múl­tunk? A Trianon-jelenség cím­mel, ben­ne meg­ele­ve­nít­ve az ak­ko­ri kor­szak jel­sza­va­it és az ir­re­den­ta fel­ira­to­kat vi­se­lő min­den­na­pi tár­gya­it: ha­mu­tar­tó­kat, kony­hai fal­vé­dő­ket, ké­pes­la­po­kat, em­lék­ér­me­ket, bé­lyeg­ző­ket, zász­ló­kat, sőt az el­ve­szett or­szág alak­já­ra iga­zí­tott fri­zu­rá­kat is. A re­cen­zens bir­to­ká­ban is van egy ko­ra­be­li ki­ra­kós já­ték, amo­lyan ko­rai puzzle, a hat­van­négy vár­me­gyét le­het ki­rak­ni be­lő­le. Szá­raz Mik­lós György an­to­ló­gi­á­ja bő­ven kö­zölt iro­dal­mi szö­ve­ge­ket is, Ba­bits­tól Móra Fe­ren­cen, Cs. Sza­bó Lász­lóm, Jó­zsef At­ti­lán és Mó­ricz Zsig­mon­don át Ka­rin­thy Fri­gye­sig, és to­vább. An­nak az ele­men­tá­ris fáj­da­lom­nak a meg­ér­té­sét, meg­ér­te­ni aka­rá­sát hi­á­nyo­lom Bíró-Balogh ta­nul­má­nyá­ból, ami ak­kor el­töl­töt­te az em­be­re­ket.

Vi­szont va­ló­ban más­ként áll a hely­zet a Vér­ző Ma­gyar­or­szág má­so­dik ki­adá­sá­val. Ak­kor az új sze­rep­lők­kel ki­egé­szí­tett an­to­ló­gia, mint ezt a szer­ző ki­vá­ló­an és ap­ró­lé­ko­san elem­zi, erős át­han­go­ló­dás­sal már köz­vet­len po­li­ti­kai cé­lo­kat szol­gált.

A Bíró-Balogh-kötet füg­ge­lék­ben köz­li Kosz­to­lá­nyi­nak A ma­gyar iro­da­lom és az ő iro­dal­muk című, név­te­le­nül kö­zölt, de azo­no­sít­ha­tó­an hoz­zá kö­tött cikk­so­ro­za­tát. Az ő, az ők ez eset­ben a zsi­dó írók­ra vo­nat­ko­zik. Kosz­to­lá­nyi meg­kü­lön­böz­te­tő ka­te­gó­ri­ák­kal él, gyil­kos in­du­lat­tal és igaz­ság­ta­la­nul el­uta­sít­ja az asszi­mi­lá­ci­ót, ki­kö­zö­sít, még ak­kor is, ha né­mely érték-megállapítása ön­ma­gá­ban nem vi­tat­ha­tó.

Igen, az élet­rajz a leg­ke­gyet­le­nebb mű­faj. Ne­héz szem­be­sül­nünk Kosz­to­lá­nyi­nak ez­zel az ol­da­lá­val.

A szerző az MTA BTK Irodalomtudományi Intézetének
tudományos főmunkatársa

Summary

Ta­más Bíró-Balogh analy­ses the pe­ri­od af­ter the 1918–1919 re­vo­lu­tions in the life of De­zső Kosz­to­lá­nyi, a highly es­te­emed aut­hor in today’s li­ter­ary ca­non. Du­ring this pe­ri­od Kosz­to­lá­nyi jo­ined a newly la­un­ched news­pa­per of the Christian-nationalist po­li­ti­cal re­gime Uj Nem­ze­dék [New Ge­ne­ra­ti­on] to write ano­ny­mous ar­tic­les both in the re­now­ned and no­to­ri­o­us co­lumn ’Par­don’ and el­sew­he­re, pro­ba­bly be­ca­u­se he was sca­red of the events of the re­vo­lu­ti­on and may­be of his own ac­coun­ta­bi­lity. Fol­lo­wing the Tri­a­non Pe­ace Tre­aty, Kosz­to­lá­nyi was the edi­tor of an an­t­ho­logy en­tit­led Vér­ző Ma­gyar­or­szág [Hun­gary Ble­e­ding], which had a se­cond, ex­ten­ded edi­ti­on in 1928 for po­li­ti­cal pur­pos­es. Bíró-Balogh fol­lows the met­hod of close read­ing in his book.

Tagged , ,

Vélemény, hozzászólás?