Kis Orsolya recenziója Nonna Benyevolenszkaja monográfiájáról

november 18th, 2015 § 0 comments

recenzió

Беневоленская, Н. П., Русский литературный постмодернизм: Истоки и предпосылки [Orosz iro­dal­mi poszt­mo­dern: Ere­det és előz­mé­nyek], Спб., Факультет филологии и искусств СПбГУ, 2010 (Серия «Современный литературный процесс». Вып. 1.)

Hon­nan buk­kant elő az orosz iro­dal­mi poszt­mo­dern?” – te­szi fel a kér­dést Non­na Beny­evo­lensz­ka­ja, a Szent­pé­ter­vá­ri Ál­la­mi Egye­tem 20. szá­za­di iro­da­lom tan­szé­ké­nek pro­fesszo­ra 2010-ben meg­je­lent köny­vé­ben. Kö­te­te egy olyan, A kortárs iro­dal­mi fo­lya­mat cí­met vi­se­lő kö­tet­so­ro­zat nyi­tó­da­rab­ja, amely­nek kö­zép­pont­já­ban orosz poszt­mo­dern próza‑, vers- és drá­ma­szö­ve­gek elem­zé­se és ér­tel­me­zé­se áll.

A poszt­mo­dern iro­da­lom­mal fog­lal­ko­zó leg­több orosz ku­ta­tó egyet­ért ab­ban, hogy az orosz (vagy más né­ven ke­le­ti) iro­dal­mi poszt­mo­dern lé­nye­gi­leg kü­lön­bö­zik an­nak nyu­ga­ti vál­to­za­tá­tól. Na­gyon le­egy­sze­rű­sít­ve a kér­dést az egyik fő kü­lönb­ség ab­ban rej­lik, hogy amíg a nyu­ga­ti vál­to­zat­ra sok­kal in­kább jel­lem­ző a poszt­struk­tu­ra­lis­ta és poszt­mo­dern iro­da­lom­tu­do­mány­ból ki­in­du­ló ana­li­ti­kus, szö­veg­iro­dal­mi lét­mód, il­let­ve az a ten­den­cia, hogy ez az iro­da­lom elő­sze­re­tet­tel épí­ti be a szö­veg­vi­lá­gá­ba a (nyu­ga­ti) tö­meg­kul­tú­ra ele­me­it, ad­dig a ke­le­ti va­ri­án­sát a to­ta­li­tá­ri­us dik­ta­tú­ra ih­let­te. Emi­att ala­kul­ha­tott ki Orosz­or­szág­ban a poszt­mo­dern egy egé­szen spe­ci­á­lis, mé­lyen az orosz kul­tú­rá­ban gyö­ke­re­ző vál­to­za­ta.

Bo­ris Groys fi­lo­zó­fus úgy véli, hogy mi­vel Orosz­or­szág­ban soha nem lé­tez­tek a nyu­ga­ti ér­te­lem­ben vett kul­tu­rá­lis ha­gyo­má­nyok és in­téz­mé­nyek, ezért Orosz­or­szág kény­te­len volt maga meg­al­kot­ni a sa­ját kul­tu­rá­lis kon­tex­tu­sát (Гройс, Б. Россия как подсознание Запада. М., 1993, 245260). Ez a fo­lya­mat még a 19. szá­zad­ban el­kez­dő­dött Pjotr Csa­ada­jev­vel, aki sze­rint Orosz­or­szág ir­ra­ci­o­ná­lis, ci­vi­li­zá­lat­lan, „hé­za­got ké­pez a szel­le­mi rend­ben” és mind­össze ab­ból az ok­ból lé­te­zik, hogy a vi­lág szá­má­ra va­la­mi­faj­ta ta­nul­sá­gul szol­gál­jon (Csa­ada­jev, P. Fi­lo­zó­fi­ai le­ve­lek egy hölgy­höz  Egy őrült ma­ga­ment­sé­ge, ford. Frän­kel Anna, Bu­da­pest, Ma­gyar He­li­kon, 1981). És bár Csa­ada­jev óta szám­ta­lan új, Orosz­or­szá­got a Nyu­gat­tal össze­ve­tő, ún. össze­ha­son­lí­tá­si kon­tex­tus lá­tott nap­vi­lá­got, Groys sze­rint ezek a kon­tex­tu­sok min­dig fik­tí­vek, mi­vel az, amit le­ír­nak (Orosz­or­szág), maga is fik­ci­ó­nak te­kint­he­tő.

Az orosz gon­dol­ko­dók a ti­zen­ki­len­ce­dik szá­zad­ban és a hu­sza­dik szá­zad első fe­lé­ben fo­lya­ma­to­san arra tö­re­ked­tek, hogy kü­lön­bö­ző fik­tív kon­tex­tu­so­kat te­remt­se­nek az Orosz­or­szág kont­ra Nyu­gat op­po­zí­ció le­írá­sá­hoz. Ilyen fik­tív kon­tex­tus a szla­vo­fi­lek „szobornij”-kereszténysége, Vla­gyi­mir Szo­lov­jov Szop­hi­á­ja, Da­nyi­levsz­kij el­mé­le­te a „kul­túr­tör­té­ne­ti tí­pu­sok­ról”, Fjo­do­rov „kö­zös ügyek­ről” szó­ló fi­lo­zó­fi­á­ja, Tolsz­toj „egy­sze­rű­sí­té­se”, a nem­zet­kö­zi kom­mu­niz­mus esz­mé­je, Hleb­nyi­kov transz­men­tá­lis uni­ver­zá­lis nyel­ve, Bah­tyin kar­ne­va­liz­mu­sa és Da­nyi­il And­re­jev „vi­lág­ró­zsá­ja”. Ezek az össze­ha­son­lí­tá­si kon­tex­tu­sok azok­nak a va­ló­di kul­tu­rá­lis in­téz­mé­nyek­nek a hi­á­nyát hi­va­tot­tak kom­pen­zál­ni, ame­lyek egye­sít­het­nék Orosz­or­szá­got és a Nyu­ga­tot.
(Groys, B. A poszt­szov­jet poszt­mo­dern, ford. Seb­ők Zol­tán, Át­vál­to­zá­sok, 1999, 1718, 1114.)

Ahogy Mi­ha­il Ep­s­tejn a Poszt­mo­dern Orosz­or­szág­ban című köny­vé­ben ki­fej­ti, mind­az, ami a nyu­ga­ti kul­tú­rá­ban poszt­mo­dern je­len­ség­nek szá­mít (a szi­mu­lák­ru­mok, a jel­rend­sze­rek ön­re­fe­ren­ci­a­li­tá­sa stb.), az Orosz­or­szág­ban az em­pi­ri­kus va­ló­ság ré­sze volt már a pé­te­ri idők­től kezd­ve (Эпштейн, М. Постмодерн в России. М., 2000. 86). Szi­lá­gyi Ákos ha­son­ló­kép­pen fo­gal­maz:

Orosz­or­szág­ban 1987-től mind­má­ig szin­te min­den, ami lát­ha­tó – szi­mu­lá­ció, ki­vé­ve a szi­mu­lá­ció ap­pa­rá­tu­sát, amely vi­szont lát­ha­tat­lan. Szi­mu­lált volt a for­ra­da­lom és/vagy el­len­for­ra­da­lom, a puccs és az el­len­puccs, szi­mu­lált a res­ta­u­rá­ció, a pol­gár­há­bo­rú, a pri­va­ti­zá­ció, a sta­bi­li­zá­lás, a korrupció- és maf­fia­el­le­nes harc, szi­mu­lált a sze­pa­ra­tiz­mus (ta­lán az egy Cse­csen­föld ki­vé­te­lé­vel), szi­mu­lált a ma­gán­tu­laj­don, piac, ka­pi­ta­liz­mus, szi­mu­lált a par­la­men­ta­riz­mus, a plu­rá­lis de­mok­rá­cia és az eze­ket fe­nye­ge­tő „fa­sisz­ta”, „vö­rös” és „vörös-barna” ve­szély, szi­mu­lált a több­pár­ti vá­lasz­tás, az el­nök­vá­lasz­tás és még sok min­den más.
(Szi­lá­gyi Ákos, Ex ori­en­te post! = Uő., Bo­risz Sztár és a sztár­evi­csek: Rasz­pu­tyin­tól Pu­tyi­nig, Bu­da­pest, He­li­kon, 2000, 42–46.)

Szin­te min­den orosz poszt­mo­dern­nel kap­cso­la­tos te­ó­ri­á­ban kö­zös pont­nak te­kint­he­tő, hogy az az orosz „va­ló­ság­ból”, tör­té­ne­lem­ből, tár­sa­dal­mi je­len­sé­gek­ből (eset­leg fi­lo­zó­fi­á­ból) in­dul ki. Ugyan­ak­kor a ku­ta­tók rit­kán vizs­gál­ják az iro­dal­mi előz­mé­nye­ket. A poszt­mo­dernt ál­ta­lá­ban iro­dal­mi előz­mé­nyek nél­kü­li irány­zat­nak te­kin­tik, és azt ál­lít­ják, hogy ha meg is je­len­nek az orosz poszt­mo­dern iro­da­lom­ban a meg­elő­ző ko­rok kü­lön­bö­ző iro­dal­mi irány­za­tai, po­é­ti­kai meg­ol­dá­sai stb., soha nem mint foly­ta­tan­dó ha­gyo­mány, ha­nem mint a de­konst­ruk­ció tár­gyai van­nak je­len.

Eh­hez ké­pest hoz újat Beny­evo­lensz­ka­ja köny­ve ab­ban, hogy az orosz poszt­mo­dernt össze­kö­ti ko­ráb­bi orosz iro­dal­mi irány­za­tok­kal és te­ó­ri­ák­kal: egy­részt az orosz re­a­liz­mus­sal, más­részt Bah­tyin polifónia- és kar­ne­vál­el­mé­le­té­vel. (A poszt­mo­dern és a re­a­liz­mus össze­kap­cso­lá­sá­nak le­he­tő­sé­gé­re már tör­tén­tek uta­lá­sok a Lejderman-Lipoveckij-féle iro­da­lom­tör­té­net­ben is vagy pl. Ka­ren Szte­pan­jan­nál, Na­tal­ja Iva­no­vá­nál, Vla­gyi­mir Mark­o­vics­nál, de a kér­dés rész­le­te­sen egyi­kük­nél sem ke­rült ki­fej­tés­re). Beny­evo­lensz­ka­ja ugyan­ak­kor vissza­nyúl az orosz klasszi­kus iro­da­lom­hoz. Dosz­to­jevsz­kij, Tolsz­toj és Cse­hov szö­ve­ge­it – Bah­tyin el­mé­le­te­in ke­resz­tül – poszt­mo­dern je­len­sé­gek­kel ro­ko­nít­ja és azo­kat a poszt­mo­der­niz­mus előz­mé­nye­ként ér­tel­me­zi. Eb­ből a szem­pont­ból ez a könyv hi­ány­pót­ló.

Beny­evo­lensz­ka­ja te­hát ab­ból az alap­ve­tés­ből in­dul ki, hogy bár az orosz poszt­mo­dern­ről meg­fo­gal­ma­zott első te­ó­ri­ák óta el­fo­ga­dot­tá vált az a né­zet, mi­sze­rint az orosz poszt­mo­dern tel­jes mér­ték­ben sza­kí­tott a nem­ze­ti iro­da­lom­mal, va­ló­já­ban nem te­kint­he­tünk rá más­ként, mint a nem­ze­ti kul­tu­rá­lis ká­non fej­lő­dé­sé­nek egyik tör­vény­sze­rű­en be­kö­vet­ke­ző ál­lo­má­sá­ra. Amennyi­ben ezek a ko­rai te­ó­ri­ák még­is vizs­gál­ják az orosz poszt­mo­dern ere­de­tét, iro­dal­mi előz­mé­nye­it, ak­kor а klasszi­kus mo­dern­sé­get és a szo­ci­a­lis­ta re­a­liz­must em­lí­tik. A re­a­liz­mus­sal mint iro­dal­mi irány­zat­tal azon­ban szin­te soha nem kö­tik össze, hi­szen első lá­tás­ra mi is áll­hat­na tá­vo­labb poszt­mo­dern­től, mint az „ál­lan­dó­an vég­ső igaz­sá­go­kat ke­re­ső” re­a­liz­mus? A hely­zet azon­ban en­nél bo­nyo­lul­tabb, véli a ku­ta­tó­nő.

Beny­evo­lensz­ka­ja sze­rint nem sza­bad meg­fe­led­kez­nünk ar­ról, hogy bár a poszt­mo­dern lá­tás­mód az igaz­sá­gok és a dokt­rí­nák köz­lé­sét el­uta­sít­ja, a poszt­mo­dern vi­lá­ga még­sem egy kö­zö­nyös, in­dif­fe­rens vi­lág: épp el­len­ke­ző­leg, meg­ha­tá­ro­zó jel­lem­zői az erős ér­zel­mek és a szen­ve­dély. Ezt bi­zo­nyít­ják töb­bek kö­zött Ve­nye­gyikt Je­ro­fej­ev, And­rej Bit­ov, Sza­sa Szo­ko­lov vagy Vla­gyi­mir Szo­ro­kin mű­vei. Kü­lön­le­ges­sé­ge in­kább ab­ban áll, hogy min­den pro‑t cont­ra kö­vet, és ezek együtt van­nak je­len: a fe­ke­te ugyan­az, mint a fe­hér, az élet pe­dig egy­szer­s­mind ha­lál is. De új‑e va­jon ez a te­ó­ria? Beny­evo­lensz­ka­ja azt ál­lít­ja, hogy csak rész­ben: ugyan­ilyen, a pro és cont­ra kö­zöt­ti in­ga­do­zást már az orosz klasszi­ku­sok nagy ré­szé­nél is fel­fe­dez­he­tünk. A „mo­ra­li­zá­ló mo­no­lo­giz­mus”, ame­lyet az orosz re­a­lis­ta szö­ve­gek jel­lem­ző­je­ként emleget(ett) meg­annyi iro­da­lom­tör­té­nész, a szer­ző sze­rint nem több pusz­ta mí­tosz­nál. Ugyan­is a „hi­per­mo­ra­lis­ta­ként” el­köny­velt Dosz­to­jevsz­kij vagy Tolsz­toj szö­ve­ge­i­ben is fo­lya­ma­to­san el­lent­mon­dá­sok­kal ta­lál­juk ma­gun­kat szem­be, ami­kor a nar­rá­tor po­zí­ci­ó­ját vizs­gál­juk. Köz­tu­dott, hogy Bah­tyin Dosz­to­jevsz­kij re­gé­nye­i­nek elem­zé­se­kor nem egy­szó­la­mú­sá­got ta­lált, ha­nem kü­lön­bö­ző egyen­ran­gú hangok/szólamok so­ka­sá­gát, dia­log­i­ci­tást. Tolsz­tojt ugyan­ak­kor, pél­dá­ul Bah­tyin, ki­fe­je­zet­ten mo­no­lo­gi­kus szer­ző­nek tar­tot­ta. Beny­evo­lensz­ka­ja, hogy en­nek el­len­ke­ző­jét bi­zo­nyít­sa, Me­rezs­kovsz­kijt idé­zi, aki sze­rint „Tolsz­toj min­den gon­do­la­tot ke­resz­tény­ként kezd el és po­gány­ként fe­jez be” (Мережковкий, Д. П. Толстой и Достоевский. Вечные спутники, М., 1995, 14).

Beny­evo­lensz­ka­ja a klasszi­kus szer­zők kö­zül a poszt­mo­dern­hez leg­kö­ze­lebb ál­ló­nak Cse­ho­vot tart­ja, aki rend­kí­vü­li te­het­ség­gel tu­dott egy­azon je­len­sé­get egy­más­nak szö­ge­sen el­lent­mon­dó, mi több, egy­mást gya­kor­la­ti­lag ki­zá­ró ol­da­lak­ról áb­rá­zol­ni, mind­eköz­ben tu­da­to­sít­va az ol­va­só­ban, hogy egyik po­zí­ció sem te­kin­ten­dő „igaz­ság­nak”. En­nek bi­zo­nyí­tá­sá­ra Cse­hov Eg­res című no­vel­lá­ját elem­zi, majd a kap­cso­ló­dó szak­iro­da­lom is­mer­te­té­se so­rán arra jut, hogy mind­ez olyan, mint­ha nem is egy múlt szá­za­di klasszi­kus­ról, ha­nem egy kor­társ szer­ző­ről len­ne szó. Így arra a meg­le­he­tő­sen me­rész kö­vet­kez­te­tés­re jut, hogy bi­zo­nyos poszt­mo­dern ten­den­ci­ák, ame­lyek meg­fo­gal­ma­zá­sát, le­írá­sát so­kan Der­ri­da és/vagy Baud­ril­lard mun­kás­sá­gá­hoz kö­tik, Orosz­or­szág­ban már jó­val a két nyu­ga­ti író, fi­lo­zó­fus szín­re lé­pé­se előtt lé­tez­tek.

Az Orosz poszt­mo­dern előz­mé­nyei (szo­ci­a­lis­ta re­a­liz­mus) című fe­je­zet­ben azt ál­lít­ja, és eb­ben mond újat (Ep­s­tejn­hez vagy Groyshoz ké­pest), hogy mi­köz­ben a poszt­mo­dern ki­for­dít­ja és pa­ro­di­zál­ja a to­ta­li­tá­ri­us kul­tú­rát, egy­út­tal pa­ra­dox mó­don va­la­mi­fé­le ro­kon­sá­got is mu­tat vele. A poszt­mo­dern és a szo­ci­a­lis­ta re­a­liz­mus fon­tos kö­zös ele­mé­nek tart­ja to­váb­bá azt is, hogy mind­ket­tő ké­tel­ke­dik az em­pi­ri­kus va­ló­ság­ban – a szo­ci­a­lis­ta re­a­liz­mus­nak azért van erre szük­sé­ge, hogy őszin­tén tud­ja kép­vi­sel­ni a szo­ci­a­lis­ta ide­á­kat. Ezt a szer­ző Mak­szim Gor­kij Anya és Nyi­k­olaj Cser­nyi­sevsz­kij Mit te­gyünk? című mű­ve­in ke­resz­tül mu­tat­ja be.  Emel­lett fel­hív­ja a fi­gyel­met arra is, hogy az orosz poszt­mo­dern mind a mai na­pig je­len­tős mér­ték­ben épít a szocialista-realista iro­dal­mi ká­non­ra – en­nek erős­sé­ge azon­ban va­ló­szí­nű­leg (a szo­ci­a­liz­mus­tól való idő­be­li tá­vo­lo­dá­sunk­kal együtt) fo­ko­za­to­san csök­ken­ni fog. Hogy a jö­vő­ben az orosz poszt­mo­dern mi­lyen irány­ba fog for­dul­ni, az egy­elő­re még nem lát­ha­tó.

Az Oxi­mo­ro­nisz­ti­kus ek­lek­ti­ka a poszt­mo­dern esz­té­ti­ká­ban című fe­je­zet­ben Beny­evo­lensz­ka­ja ki­fej­ti, hogy ter­mé­sze­te­sen igaz az, hogy a poszt­mo­dern soha nem áll va­la­mi­lyen ér­ték vagy idea szol­gá­la­tá­ba, de azt sem sza­bad el­fe­lej­te­ni, hogy en­nek el­len­ke­ző­jét sem te­szi, azaz egy­ér­tel­mű­en nem uta­sít el sem­mit – ehe­lyett po­li­fó­ni­át te­remt, dia­ló­gust ala­kít ki. A poszt­mo­dern „koordináta-rendszerében” ki­emelt he­lyen áll az oxi­mo­ron. Sze­rin­te a poszt­mo­dern fő is­mér­ve nem a já­té­kos­sá­gá­ban vagy az írás­tech­ni­ká­já­ban áll, ha­nem sa­já­tos, min­dig je­len­lé­vő bel­ső „oxi­mo­ro­nisz­ti­kus­sá­gá­ban”.

A Kar­ne­vál és vál­to­za­tai a poszt­mo­dern kul­tú­rá­ban című fe­je­zet­ben Bah­tyin karnevál-elmélete és a poszt­mo­dern kö­zöt­ti „híd” fel­épí­té­sét kí­sér­li meg. Sze­rin­te a kar­ne­vál és az orosz poszt­mo­dern egy­ér­tel­mű ro­kon­sá­got mu­tat­nak a vi­lág ér­zé­ke­lé­sé­ben: mind­ket­tő dia­lo­gi­kus ter­mé­sze­tű és el­uta­sít­ja a vi­lág hi­e­rar­chi­kus fel­épí­té­sét. Ezt az­zal tá­maszt­ja alá, hogy Bah­tyin sze­rint a kar­ne­vál vi­lá­gá­ban együtt van je­len „szent és pro­fán, ma­gas és ala­csony, ki­vá­ló és je­len­ték­te­len, bölcs és bo­lond stb.” (Бахтин, M. Проблемы поэтики Достоевского. М., 1972, 209). A ko­ro­ná­zást trón­fosz­tás kö­ve­ti, majd újabb ko­ro­ná­zás. Az élet és a ha­lál fo­lya­ma­to­san vál­ta­koz­nak, a szü­le­tés után el­jön a ha­lál, a ha­lált pe­dig is­mét a szü­le­tés kö­ve­ti. A bah­tyi­ni kar­ne­va­li­zá­ci­ó­ban meg­je­le­nő „ter­hes ha­lál” képe a szer­ző sze­rint poszt­mo­dern ter­mé­sze­tű, csak­úgy, mint a mé­lyen am­bi­va­lens kar­ne­vá­li ne­ve­tés. Két, a ko­rai orosz poszt­mo­dern­hez kap­csol­ha­tó mű­vet is össze­kap­csol a kar­ne­va­li­zá­ci­ó­val: Ve­nye­gyikt Je­ro­fej­ev Moszkva-Petuski című po­é­má­ját és Bit­ov A Pus­kin Ház című re­gé­nyét. A kar­ne­vál am­bi­va­lens lo­gi­ká­ját véli fel­fe­dez­ni Ve­nyics­ka alak­já­ban, aki bár moszk­vai, de soha nem volt még a Vö­rös té­ren és nem lát­ta a Kremlt. Ezt az­zal ma­gya­ráz­za, hogy bár­mi­kor in­dult is el a Vö­rös tér felé, va­la­mi mi­att min­dig a Kursz­ki pá­lya­ud­va­ron kö­tött ki. En­nek tu­da­tá­ban Ve­nyics­ka, ami­kor csak a Kursz­ki pá­lya­ud­va­ron volt dol­ga, min­dig a Vö­rös tér felé vet­te az irányt. Azon­ban a po­é­ma vége felé az ijedt Ve­nyics­ka el­kö­vet egy hi­bát, és a Kursz­ki pá­lya­ud­var­ra akar­ván el­jut­ni, a Kursz­ki pá­lya­ud­var felé in­dul. Így, éle­té­ben elő­ször, a Vö­rös té­ren köt ki. Ugyan­ezen lo­gi­ka alap­ján úgy gon­dol­ja, hogy ah­hoz, hogy he­lye­sen él­jünk, hely­te­le­nül kell vi­sel­ked­nünk, il­let­ve ah­hoz, hogy meg­ta­pasz­tal­juk egy „fel­sőbb és iga­zi” jó­zan­ság ál­la­po­tát, a sár­ga föl­dig le kell inni ma­gun­kat, amit nem is kés­le­ke­dik meg­ten­ni min­den adó­dó al­ka­lom­mal. Ha­son­ló lo­gi­kát ér­he­tünk tet­ten A Pus­kin Ház hőse, Odo­jev­cev gon­dol­ko­dá­sá­ban is: „a jó­zan em­ber va­ló­já­ban ré­szeg – és ami­kor el­kezd inni, jó­za­no­dik” (Битов, А. Империя в четырех измерениях. Пушкинский дом, Харьков-Москва, 1996, 81). A szer­ző úgy gon­dol­ja, hogy ez a faj­ta poszt­mo­dern lo­gi­ka a kar­ne­va­li­zá­ci­ó­ban gyö­ke­re­zik.

A könyv el­mé­le­ti ré­sze itt vé­get ér, a to­váb­bi­ak­ban mű­elem­zé­sek kö­vet­kez­nek, ame­lyek so­rán Beny­evo­lensz­ka­ja igyek­szik pár­hu­za­mo­kat von­ni a re­a­liz­mus és Ab­ram Terc, Ve­nye­gyikt Je­ro­fej­ev, And­rej Bit­ov, Vla­di­mir Na­bo­kov, Szá­sa Szo­ko­lov, Tatyja­na Tolsz­ta­ja, Ljud­mi­la Pet­rus­evsz­ka­ja, Vla­gyi­mir Szo­ro­kin és Vik­tor Pe­le­vin mű­vei kö­zött, gyak­ran a karnevál-elmélet be­vo­ná­sá­val. Beny­evo­lensz­ka­ja sze­rint le­von­hat­juk a kö­vet­kez­te­tést, hogy a re­a­liz­must az orosz poszt­mo­dern előz­mé­nye­ként kell ke­zel­nünk, il­let­ve hogy az orosz poszt­mo­dern a kez­de­te­i­től fog­va a kar­ne­vá­li vi­lág­ér­zé­ke­lés erős be­fo­lyá­sa alatt áll.

Summary

Rus­si­an Li­ter­ary Post­mo­der­nism: Origins and Backg­round by N. P. Be­ne­vo­lens­kaya exa­mi­nes origins and pos­sib­le ro­ots of Rus­si­an post­mo­der­nism, with par­ti­cu­lar at­tent­ion to re­a­list and so­ci­al re­a­list li­te­ra­tu­re. The aut­hor cons­iders post­mo­der­nism not as a comp­let­ely new phe­no­me­non, but as a log­i­cal con­se­qu­en­ce of the na­ti­o­nal canon’s prog­r­es­si­on. Cons­ider­ing Rus­si­an re­a­list li­te­ra­tu­re as a substan­ti­ally dia­log­i­cal li­ter­ary trend, Be­ne­vo­lens­kaya crea­tes an in­ter­face bet­ween Rus­si­an re­al­ism and post­mo­der­nism: this is Bakhtin’s po­li­fony and car­ni­va­les­que. The the­o­re­ti­cal int­ro­duc­ti­on is fol­lo­wed by analy­ses of Ab­ram Terts’s, Ven. Yerofeyev’s, Nabokov’s, Sas­ha Sokolov’s, Tolstaya’s, Perushevskaya’s, Sorokin’s and Pelevin’s works, ai­ming to draw pa­ral­lels bet­ween the­se and Rus­si­an re­al­ism. The aut­hor conc­lu­des that Rus­si­an re­al­ism must be cons­idered an im­por­tant an­te­ce­dent of Rus­si­an post­mo­der­nism and that Rus­si­an post­mo­dern has been inf­lu­en­ced by a car­ni­va­lis­tic at­ti­tu­de from its very be­g­in­ning.

Аннотация

Книга Русский литературный постмодернизм: Истоки и предпосылки Н. П. Беневоленской рассматривает вопрос генезиса и возможных предпосылок русского постмодернизма, уделяя особое внимание реалистической и соцреалистической литературе.  Автор считает постмодернизм не совершенно новаторским явлением, а закономерным этапом национального культурного развития. Понимая русский реализм как существенно диалогическое направление, она создает связующее звено между реализмом и постмодернизмом – это полифония и карнавализация М. Бахтина. После теоретического введения она анализирует тексты Абрама Терца, Вен. Ерофеева, Набокова, Саши Соколова, Толстой, Петрушевской, Сорокина и Пелевина, пытаясь проводить параллель между ними и реалистическими произведениями. В итоге она делает вывод, что русский реализм является важной предпосылкой русского литературного постмодернизма, и русский постмодернизм с самого начала развивается под сильным влиянием карнавального мироощущения.

Tagged , , ,

Vélemény, hozzászólás?