Bódi Katalin recenziója az új Diderot-fordításkötetről

október 13th, 2015 § 0 comments

recenzió

De­nis Dide­rot, Esz­té­ti­ka – fi­lo­zó­fia – po­li­ti­ka, szerk. Ko­vács Esz­ter, Pen­ke Olga, Szász Géza, ford. Ba­lázs Pé­ter, Bartha-Kovács Ka­ta­lin, Ko­vács Esz­ter, Pen­ke Olga, Szász Géza, Szé­ke­si Dóra, Szűr Zsó­fia, Bu­da­pest, L’Harmattan Ki­adó – Sze­ge­di Tu­do­mány­egye­tem Fi­lo­zó­fia Tan­szék, 2013.

Dide­rot sa­já­tos köz­he­lye a ma­gyar iro­da­lom­tör­té­ne­ti tu­dás­nak: úgy be­szé­lünk róla, hogy jel­lem­ző­en nem is­mer­jük az élet­mű szer­te­ága­zó gaz­dag­sá­gát, s job­bá­ra csak olyan hí­vó­sza­vak­hoz kap­csol­juk a fran­cia fel­vi­lá­go­so­dás té­ma­kö­ré­ből, mint az En­cik­lo­pé­dia, az egy­ház­kri­ti­ka vagy a sza­bad­gon­dol­ko­dás. Az is ne­he­zí­ti a Diderot-életműről való ha­zai pár­be­szé­det, hogy a ma­gya­rul ol­vas­ha­tó mun­ká­i­nak szá­ma igen szű­kös: re­gé­nye­it, szín­ház­el­mé­le­ti írá­sa­it, il­let­ve fi­lo­zó­fi­ai mun­ká­i­nak vá­lo­ga­tott gyűj­te­mé­nyét tart­hat­juk csak a ke­zünk­ben. Bár a 20. szá­zad­ban meg­nőtt az ér­dek­lő­dés az élet­mű­ve iránt Ma­gyar­or­szá­gon, a vá­lo­ga­tás mód­sze­rei és a ki­adá­sok szét­szó­ró­dá­sa nem ked­ve­zett az egy­sé­ges és kö­vet­ke­ze­tes kép ki­ala­kí­tá­sá­nak. En­nek okai kö­zött le­het Dide­rot ér­te­ke­ző stí­lu­sá­nak sa­já­tos­sá­ga, amely a tu­do­má­nyos és a szép­iro­dal­mi mun­ká­i­ban is já­ték­ba hoz­za a tár­sal­gás kom­mu­ni­ká­ci­ós alap­hely­ze­tét, a lát­szó­la­gos ko­moly­ta­lan­ság­nak a tu­do­má­nyos­sá­got el­len­pon­to­zó gesz­tu­sát. Ilyen tí­pu­sú sti­lisz­ti­kai meg­ol­dá­sok­ra nem ta­lá­lunk ko­ra­be­li ma­gyar pél­dát. Az élet­mű gaz­dag­sá­ga, a kéz­ira­tok és a má­so­la­tok so­ka­sá­ga, a ki­adá­si ha­gyo­mány bo­nyo­lult­sá­ga a fran­cia ku­ta­tá­sok szá­má­ra is rend­kí­vü­li ki­hí­vá­so­kat je­lent – jel­le­gé­ben, ha­tá­sát és ered­mé­nye­it te­kint­ve a Ka­zin­czy kri­ti­kai ki­adás mun­ká­la­ta­i­hoz le­het ha­son­lí­ta­ni.

A Sze­ge­di Tu­do­mány­egye­tem ku­ta­tó­cso­port­já­nak vá­lo­ga­tá­sá­ban és for­dí­tá­sá­ban meg­je­lent kö­tet fe­le­lős­ség­gel vet szá­mot a fel­adat­tal, amely­nek cél­ja ép­pen en­nek a tö­re­dé­kes Diderot-képnek a fi­no­mí­tá­sa. A for­dí­tá­so­kat tar­tal­ma­zó mun­ka a cím­ben meg­je­lölt hár­mas­sá­got fel­mu­tat­va azok­ból az esz­té­ti­kai, po­li­ti­kai és fi­lo­zó­fi­ai írá­sok­ból ad vá­lo­ga­tást, ame­lyek szak­tu­do­má­nyos fel­hasz­nál­ha­tó­sá­guk ré­vén va­lós ered­mé­nye­ket ígér­nek. A kö­tet elő­sza­va arra a poétikai-nyelvi alap­hely­zet­re mu­tat rá, mi­sze­rint a phi­lo­sop­hie ter­mi­nu­sá­ba a mai na­pig be­le­ért­jük az esz­té­ti­kai és a po­li­ti­kai tár­gyú ref­le­xi­ó­kat, rá­adá­sul a 18. szá­zad­ban ez a tí­pu­sú dis­kur­zus egy­ér­tel­mű­en a pró­za­iro­da­lom ré­sze volt. Dide­rot élet­mű­ve ezt a jel­leg­ze­te­sen fel­vi­lá­go­so­dás kori nyel­vet be­szé­li, re­gény­ként ol­va­sott mun­ká­i­ban pon­to­san kör­vo­na­laz­ha­tó gon­dol­ko­dói prob­lé­má­kat fej­ti ki, s ér­te­ke­zé­se­i­ben a ko­ra­be­li szép­pró­za nyel­vi meg­ol­dá­sa­it al­kal­maz­za. A hár­mas fel­osz­tás ál­tal nyí­lik le­he­tő­ség Dide­rot sok­ol­da­lú gon­dol­ko­dói ter­mé­sze­té­nek meg­mu­ta­tá­sá­ra. A szö­veg­egy­sé­ge­ket rö­vid elő­szók ve­ze­tik be, ame­lyek­ből az ol­va­só a ke­let­ke­zé­si kö­rül­mé­nyek­ről, a ki­vá­lasz­tott szö­veg stá­tu­szá­ról ér­te­sül­het. A pro­ló­gu­sok fel­vil­lant­ják a kéz­ira­tok­ból, a má­so­la­tok­ból, a sok eset­ben posz­tu­musz ki­adá­sok­ból álló szö­veg­uni­ver­zu­mot, fényt vet­nek Dide­rot szellemi-intézményi kap­cso­la­ta­i­ra. A kí­sé­rő láb­jegy­ze­tek nem csak a for­dí­tás­el­mé­le­ti prob­lé­mák­kal való tu­da­tos szám­ve­tést szol­gál­ják: a sok eset­ben fel­tün­te­tett fran­cia ter­mi­nu­sok a szak­nyelv fi­nom­sá­ga­i­ra is rá­mu­tat­nak.

Az első fe­je­zet ve­gyes ké­pet mu­tat. Dide­rot kép­ző­mű­vé­sze­ti és iro­dal­mi tár­gyú írá­sai mel­lett he­lyet kap egy el­be­szé­lés is: a cím­ben meg­je­lölt Esz­té­ti­ka fo­gal­ma azon­ban fe­lül­ír­ja a mű­fa­ji­lag és te­ma­ti­kai szin­ten ér­vé­nye­sü­lő szét­tar­tást. A négy szö­veg fon­tos da­rab­ja az élet­mű­nek, Az apá­ca elő­sza­va és A két bourbonne‑i jó­ba­rát köz­re­adá­sá­val pe­dig Dide­rot szép­pró­zai mun­kái tel­jes egé­szé­ben hoz­zá­fér­he­tő­vé vál­nak ma­gya­rul. A ko­ráb­ban itt­hon csak rész­le­te­i­ben pub­li­kált Ri­chard­son di­csé­re­te szin­tén szo­ro­san kap­cso­ló­dik a re­gény mű­fa­já­hoz: az an­gol író si­ke­re a ko­ra­be­li Fran­cia­or­szág­ban is je­len­tős.

A kötet- és fe­je­zet­nyi­tó Vernet-séta (az 1767-es Sza­lonból) ki­je­lö­li azok­nak az alap­fo­gal­mak­nak a kö­rét, ame­lyek Dide­rot iro­da­lom­ra és kép­ző­mű­vé­sze­tek­re egy­aránt vo­nat­ko­zó té­zi­se­it rög­zí­tik: a meg­is­me­rés és az ak­tív be­fo­ga­dás szük­sé­ges­sé­gét, il­let­ve a ter­mé­szet­után­zás va­ló­sze­rű­sé­gét. A fran­cia táj­kép­fes­tő (1714–1789) be­mu­ta­tá­sát egy ten­ger­par­ti vi­dé­ken tett séta ak­tív fo­lya­ma­ta he­lyet­te­sí­ti, s ez a já­ték a be­fo­ga­dott lát­vány kom­mu­ni­ká­lá­sá­val jön lét­re. A séta fik­ci­ó­já­ban zaj­ló dis­kur­zus a ve­ze­tő­vel foly­ta­tott pár­be­széd­ben tel­je­se­dik ki, amely­ből ki­bom­lik a ter­mé­szet hét­köz­na­pi va­ló­sá­gát esz­té­ti­zál­ni ké­pes ak­tív te­kin­tet. A szem­lé­lő­dés fo­lya­ma­tá­ban el­bi­zony­ta­la­no­dik a szem­lé­lő­dő tu­dat­ál­la­po­ta, el­mo­só­dik az éb­ren­lét és az álom ha­tá­ra, aho­gyan a ter­mé­sze­té és a mű­vé­sze­té is, a meg­fi­gye­lés ak­tív cse­lek­vé­sé­be be­vo­nó­dik a meg­té­vesz­tett­ség le­he­tő­sé­ge. Nem az igaz vagy a ha­mis ér­ték­rend­je vá­lik te­hát tét­té, ha­nem azé a lá­tás­mó­dé, amely­re a mű­vé­szet ké­pes:

De ha csak egy ki­csit több­ször járt vol­na a mű­vész­nél, ő ta­lán meg­ta­ní­tot­ta vol­na Ön­nek, hogy azt is meg­lás­sa a ter­mé­szet­ben, amit nem vesz ész­re.” (18.)

Dide­rot a Ri­chard­son di­csé­re­te című re­gény­kri­ti­kai esszé­ben is az il­lú­zió ér­ték­ka­te­gó­ri­á­ját írja fe­lül, hi­szen a mű­vész lát­ni, fó­kusz­ál­ni ta­nít­ja meg az ol­va­sót. E fel­fo­gás sze­rint az író és a kép­ző­mű­vész kö­zött nincs va­ló­di kü­lönb­ség:

A nagy köl­tő és a nagy fes­tő mű­vé­sze­te ép­pen ab­ban áll, hogy ezt a mú­lé­kony ál­la­po­tot meg­mu­tas­sa, ame­lyet ti kép­te­le­nek vagy­tok meg­ra­gad­ni.” (42.)

Az arisz­to­te­lé­szi mi­mé­zis­fo­gal­mat Dide­rot a lá­tás­sal mint (me­ta­fo­ri­kus) re­cep­ci­ós gya­kor­lat­tal egé­szí­ti ki, ami ál­ta­lá­nos esz­té­ti­kai me­tó­dus­sá vá­lik. Ez a re­gény vo­nat­ko­zá­sá­ban kü­lö­nö­sen lé­nye­ges, mi­vel az arisz­to­te­lé­szi ká­non­ból ki­ma­radt pró­za­mű­faj így a be­fo­ga­dás pers­pek­tí­vá­já­ból lép be az iro­dal­mi mű­fa­jok közé. A kö­tet­ben ta­lán itt ér­vé­nye­sül a leg­in­kább Dide­rot fi­nom hu­mo­ra, a szin­te ka­ri­kí­ro­zott ér­zel­mes­ség­gel, a meg­szám­lál­ha­tat­lan fel­ki­ál­tás­sal, il­let­ve a he­gyi be­széd pa­ra­frá­zi­sá­val („Bol­do­gok, akik sír­ni tud­nak.” 43.). Eb­ben két­ség­kí­vül szá­mít a be­fo­ga­dói re­ak­ci­ók­ra és köz­re­mű­kö­dés­re is.

Az Apá­ca-elő­szó ki­adá­sá­val hoz­zá­fér­he­tő­vé vál­nak an­nak az egyéb­ként köz­is­mert já­ték­nak a do­ku­men­tu­mai, amely a re­gény meg­szü­le­té­sé­hez ve­ze­tett (Dide­rot egy ba­rát­ja meg­tré­fá­lá­sa mi­att írta meg Su­zanne Si­mo­nin „se­gély­ké­rő” em­lék­ira­ta­it), egy­út­tal a re­gény ma­gyar­or­szá­gi új­ra­ol­va­sá­sá­ra is le­he­tő­ség nyí­lik. Ez­zel az ap­pa­rá­tus­sal ugyan­is ki­lép­tet­he­tő a re­gény ab­ból a jel­lem­ző­en kor­lá­to­zó ér­tel­me­zés­ből, amely a fel­vi­lá­go­so­dás vallás- és tár­sa­da­lom­kri­ti­ká­já­ra kon­cent­rál­ja az ol­va­sást, és nem vet szá­mot a szö­veg poétikai-retorikai épít­ke­zé­sé­vel. A két boubonne‑i jó­ba­rát szin­tén a meg­té­vesz­tés (mys­ti­fi­ca­ti­on) alap­öt­le­té­re épül, és a ki­ta­lált tör­té­ne­tek va­ló­ság­áb­rá­zo­lá­sá­nak mód­sze­re­i­re mu­tat rá, amely­ben az an­tik­vi­tás és az új­ko­ri iro­da­lom ter­mé­szet­fo­gal­má­ra és ter­mé­szet­áb­rá­zo­lá­si mód­sze­re­i­re irá­nyít­ja a fi­gyel­met: „így lesz egy­szer­re tör­té­net­író és köl­tő, igaz­mon­dó és ha­zug…” (86).

A Fi­lo­zó­fia című szö­veg­cso­por­tot az Esz­té­ti­ka-fe­je­zet­be so­rolt té­te­lek­kel szem­ben mint­ha el­len­áll­na a szű­kebb fo­gal­mi te­ma­ti­zá­lás­nak, itt egy­más mel­lé ke­rül egy En­cik­lo­pé­dia-szó­cikk, egy Sza­lo­nokból vett rész­let, két uta­zá­si irodalom-kommentár, egy Seneca-értelmezés és egy fi­zio­ló­gi­ai tár­gyú írás, amely az ate­iz­mus mel­lett ér­vel. Sok­fé­le­sé­gü­ket azon­ban nem­csak az ér­ve­lés re­to­ri­kai nagy­sze­rű­sé­ge kap­csol­ja össze, ha­nem a meg­is­me­rés ant­ro­po­ló­gi­ai prob­lé­má­ja, az íté­lő­ké­pes­ség és a tu­dás fe­le­lős­sé­ge is. A szö­ve­gek olyan on­to­ló­gi­ai kér­dé­sek köré cso­por­to­sul­nak, ame­lyek­ben a sa­ját lé­te­zé­sé­nek ér­tel­mé­re rá­kér­de­ző em­ber gyöt­rő­dő ér­ve­lé­se vá­lik lát­ha­tó­vá.

A kö­tet leg­ter­je­del­me­sebb fe­je­ze­te a Po­li­ti­ka, amely rész­ben Dide­rot és II. Ka­ta­lin orosz cár­nő együtt­gon­dol­ko­dá­sát do­ku­men­tál­ja. A Fel­jegy­zé­sekben az író Ka­ta­lin re­form­ja­it kom­men­tál­ja, ame­lyek a bi­ro­da­lom­nak a fel­vi­lá­go­so­dás el­vei sze­rint való mo­der­ni­zá­lá­sát cé­loz­zák. A ma­gya­rul ol­vas­ha­tó rész­le­tek töb­bek kö­zött a nagy­vá­ros, a ne­ve­lés, az er­kölcs és a be­csü­let kér­dé­sé­re fó­kusz­ál­nak, a lo­ká­lis bi­ro­dal­mi prob­lé­mák azon­ban ál­ta­lá­nos ant­ro­po­ló­gi­ai kér­dés­fel­te­vés­ként is meg­áll­ják a he­lyü­ket a kor­szak ér­tel­me­zé­sé­ben. A Meg­jegy­zé­sek a Na­kaz­ról vi­szont nyíl­tan kri­ti­kus: Dide­rot itt a cár­nő új törvénykönyv-tervezetére ref­lek­tál, ami ál­lam­el­mé­le­ti és tár­sa­da­lom­el­mé­le­ti esz­me­fut­ta­tás­sá növi ki ma­gát.

A Po­li­ti­kai tö­re­dé­kek Dide­rot mo­rá­fi­lo­zó­fi­ai té­zi­se­it összeg­zik: Ray­nal abbé A két In­dia tör­té­nete című mű­vé­hez írt szö­veg­egy­sé­ge az egye­te­mes em­be­ri er­kölcs kér­dé­sét ve­szi gór­cső alá, amely az eu­ró­pai ci­vi­li­zá­ció idegenség-tapasztalatát is ta­nul­má­nya (és kri­ti­ká­ja) tár­gyá­vá te­szi. A rö­vid esz­me­fut­ta­tá­sok sora a fel­vi­lá­go­so­dás egy­sé­ges em­ber­esz­mé­nyét bont­ja le a kul­tú­ra, az ál­lam­be­ren­dez­ke­dés, a ci­vi­li­zá­ci­ós fej­lett­ség el­té­ré­se­i­nek ta­nul­má­nyo­zá­sá­val. Az utol­só szö­veg ha­son­ló­kép­pen A két In­dia tör­té­ne­téhez kap­cso­ló­dik, amit 1781-ben lá­zí­tó­nak mi­nő­sí­te­nek és be­til­ta­nak az egy­há­zat, az ural­ko­dó ha­tal­mat és az ál­lam­ren­det tag­la­ló passzu­sai mi­att. Iga­zi mystification-pél­da ez is: a ki­fo­gá­solt rész­le­tek szer­ző­je va­ló­já­ban Dide­rot. A Le­vél Ray­nal abbé vé­del­mé­ben te­hát vég­ered­mény­ben Dide­rot ér­ve­lé­se sa­ját esz­méi mel­lett, amely mind­amel­lett, hogy sar­kí­tot­tabb for­má­ban újra rög­zí­ti mo­rál­fi­lo­zó­fi­ai és tár­sa­da­lom­el­mé­le­ti té­zi­se­it, sa­já­tos ant­ro­po­ló­gi­ai kri­ti­ká­vá for­má­ló­dik.

A kö­tet­ben a há­rom rész­re bon­tott szö­veg­köz­lést hasz­nos fi­lo­ló­gi­ai füg­ge­lék egé­szí­ti ki, amely té­te­le­sen fel­so­rol­ja Dide­rot ma­gyar­ra for­dí­tott mű­ve­it. Az adat­tá­rat jegy­ző Pen­ke Olga a kö­tet utó­sza­vá­ban min­de­nek­előtt Dide­rot ma­gyar­or­szá­gi for­dí­tás­tör­té­ne­tét tár­gyal­ja, amely azért is lé­nye­ges, mert rá­mu­tat arra a sok­fé­le kon­tex­tus­ra, ame­lyek ed­dig he­lyet ad­tak a vál­to­za­tos mű­fa­ji­sá­gú szö­ve­gek­nek, szö­veg­da­ra­bok­nak, s ame­lyek sem­mi­kép­pen sem könnyí­tet­ték meg Dide­rot itt­ho­ni re­cep­ci­ó­ját. Az utó­szó zár­la­ta meg­fo­gal­maz­za azt a ter­vet, mi­sze­rint szük­sé­ges a ku­ta­tó­cso­port ál­tal ed­dig el­vég­zett nagy­sza­bá­sú vál­lal­ko­zás foly­ta­tá­sa, amely­nek a hát­te­rét a fran­cia kri­ti­kai ki­adás 1975 óta zaj­ló mun­ká­la­tai je­len­tik. A Dide­rot szü­le­té­sé­nek há­rom­szá­za­dik év­for­du­ló­ján meg­je­lent ma­gyar kö­tet mél­tó tisz­tel­gés nem­csak a fran­cia író, ha­nem a fel­vi­lá­go­so­dás örök­sé­ge előtt is.

Résumé

Le re­cu­e­il des oeuvres cho­i­sis de Dide­rot (Esz­té­ti­ka – fi­lo­zó­fia – po­li­ti­ka) tradu­its en hong­rois par le Gro­u­pe de Recher­che de l’Université de Sze­ged rep­ré­sen­te une im­por­tance in­con­testab­le: il fait con­naît­re à un pub­lic lett­ré hong­rois plus lar­ge les éc­rits in­con­nus de l’auteur en Hong­rie. Les tra­duc­tions se ré­par­tis­sent en trois par­ti­es: l’ Est­hé­ti­que, la Phi­lo­sop­hie et la Po­li­ti­que, et don­nent une image plus comp­le­xe de Dide­rot en con­centrant son rôle dans la lit­té­ra­tu­re et dans la phi­lo­sop­hie des Lu­miè­res.

Tagged , , ,

Vélemény, hozzászólás?