Förköli Gábor Ács Pál „Átszitált idő” című könyvéről

július 3rd, 2015 § 0 comments

recenzió

Ács Pál, Át­szi­tált idő: Ti­nó­di­tól Tan­do­ri­ig, Bu­da­pest, Kal­lig­ram, 2014.

Ács Pál Át­szi­tált idő c. köny­vé­nek al­cí­me (Ti­nó­di­tól Tan­do­ri­ig) meg­le­he­tő­sen me­rész hú­zás­sal te­remt foly­to­nos­sá­got al­te­ri­tás és mo­der­ni­tás kö­zött, de azt hi­szem, a kö­tet­nek hála nem csu­pán a vizs­gá­lat tár­gyát ké­pe­ző iro­da­lom­ban je­le­nik meg ez a foly­to­nos­ság, ha­nem a vizs­gá­lat mód­sze­ré­ben is, ame­lyet a szé­les­kö­rű tá­jé­ko­zó­dás és a mik­ro­fi­lo­ló­gi­ai ered­mé­nyek hasz­nos kom­bi­ná­ci­ó­ja jel­le­mez. Az el­múlt né­hány év­ti­zed mun­ká­it össze­gyűj­tő kö­tet­nek szin­te nincs olyan írá­sa, amely ne po­le­mi­zál­na, ne mu­tat­ná ki vi­ta­part­ne­re ér­ve­lé­sé­ben a sú­lyos fi­lo­ló­gi­ai hi­á­nyos­sá­go­kat, ne cá­fol­na meg va­la­mi­lyen köz­ke­le­tű vagy a szak­iro­da­lom­ban is meg­gyö­ke­re­se­dett elő­íté­le­tet, és ne ja­va­sol­na a he­lyé­be sa­ját té­zist. En­nek el­le­né­re a kö­tet ta­nul­má­nyai át­te­kin­tő szak­cik­kek­nek is meg­fe­lel­nek, ame­lyek­ből bár­ki ren­ge­te­get ta­nul­hat.

Nagy­sze­rű Tinódi-tanulmányában Ács Pál, rá­mu­tat­va az ének­szer­ző tör­té­net­írói kva­li­tá­sa­i­ra, Dobó Ist­ván és Bor­nem­issza Ger­gely prob­lé­ma­men­tes­nek ép­pen nem ne­vez­he­tő vi­szo­nyá­ra hoz el­gon­dol­kod­ta­tó ada­to­kat. E ta­nul­mány után a ma­gyar eraz­mis­ta Biblia-fordítások tör­té­ne­té­ről ol­vas­ha­tunk fon­tos írá­so­kat, ame­lyek­ből szin­te már egy kis­mo­nog­rá­fia kör­vo­na­lai sej­le­nek. A Vál­to­zó ká­no­nok c. ta­nul­mány arra a kér­dés­re ta­lál meg­győ­ző és el­gon­dol­kod­ta­tó vá­laszt, hogy mi­ért ma­rad­tak ki a Jordánszky-kódexből Szent Pál le­ve­lei a Zsi­dók­hoz írt le­vél ki­vé­te­lé­vel. A szer­ző arra gya­nak­szik, hogy a for­dí­tó vagy a kó­de­xet meg­ren­de­lő ko­los­tor egy kü­lön kö­tet­be he­lyez­te el vagy ter­vez­te el­he­lyez­ni a páli le­ve­le­ket, és le­het, hogy ép­pen az Erasmus-féle elő­re­for­má­ci­ó­tól tart­va, amely a Ró­ma­i­ak­hoz írt le­vélből kí­ván­ta meg­ala­poz­ni a hit ál­tal való meg­iga­zu­lás ta­nát. Ez az írás kel­lő­en el­mé­lyül a bib­li­ai szö­veg­ér­tel­me­zés pat­risz­ti­kus és sko­lasz­ti­kus ha­gyo­má­nyá­ban is, és ez­zel még meg­győ­zőb­ben vá­zol­ja fel a név­te­len for­dí­tó le­het­sé­ges ál­lás­pont­ját. Az Eras­mus, Syl­ves­ter Já­nos és Kom­já­thy Be­ne­dek kap­cso­la­tát vizs­gá­ló to­váb­bi két ta­nul­mány pe­dig már a hu­ma­nis­ta szel­le­mi­sé­gű bib­lia­for­dí­tás és szö­veg­fel­fo­gás ki­bon­ta­ko­zá­sá­nak ide­jé­be ka­la­u­zol­ja ol­va­só­ját. Ács jó ér­zék­kel ra­gad­ja meg a hu­ma­nis­ta ke­resz­tény­ség, az eraz­mis­ta nyelv­ér­tel­me­zés lég­kö­ré­ben és a fe­nye­ge­tő osz­mán ál­lam ár­nyé­ká­ban szü­le­tő, sa­já­to­san ma­gyar tör­té­ne­ti tu­dat össze­füg­gé­se­it. En­nek meg­fe­le­lő­en mu­tat­ják be a ta­nul­má­nyok azo­kat a kí­sér­le­te­ket, ame­lyek a ma­gyar nép ki­vá­lasz­tott­sá­gát hang­sú­lyo­zó ideo­ló­gi­ák ke­re­té­ben a ma­gyar nyel­vet a há­rom szent nyelv­hez igye­kez­tek kö­ze­lí­te­ni. Ez az új tí­pu­sú iro­dal­mi és tör­té­ne­ti tu­dat je­le­nik meg Kom­já­thy Be­ne­dek­nél, aki a Szent Pál-levelek for­dí­tá­sá­val az eras­mu­si ke­resz­tény hu­ma­niz­mus je­gyé­ben a tö­rök ve­szély­nek ki­tett ma­gyar­ság­nak kí­vánt szel­le­mi vi­gasz­ta­lást nyúj­ta­ni, és ez moz­gat­ja a gram­ma­ti­ka­író Syl­ves­ter Já­nost is, aki a nyel­vek har­cá­ba, a glót­tom­ak­hi­ába he­lyez­ve ma­gát a hé­ber­rel ro­ko­ní­tott szkí­ta ős­nyelv hi­po­té­zi­sé­vel áll elő.

Ács sok más egyéb as­pek­tus­ból is vizs­gál­ja a ma­gyar iro­dal­mi nyelv kez­de­te­it. A ko­rai ma­gyar vers vi­zu­á­lis ké­pé­nek for­má­ló­dá­sá­ról szó­ló írás­ban meg­ál­la­pít­ja, hogy a ti­pog­rá­fi­ai tu­da­tos­ság fenn­ma­radt ko­rai nyom­tat­vá­nya­ink­ban leg­több­ször nem ta­lál­ko­zott a mi­nő­sé­gi köl­té­szet­tel. A Bor­nem­isza Pé­ter El­ect­rájá­ról írott ta­nul­mány meg­győ­ző ér­vek­kel cá­fol­ja azt az igen köz­ke­le­tű vé­le­ke­dést, amely sze­rint az ere­de­ti­hez ké­pest Bor­nem­isza drá­má­ja túl­sá­go­san so­kat mo­ra­li­zál. Ács ál­lí­tá­sa ez­zel szem­ben az, hogy a pro­tes­táns her­me­ne­u­ti­ka gya­kor­la­tá­nak meg­fe­le­lő­en Bor­nem­isza alá­zat­tal vi­szo­nyul a szö­veg „szó sze­rin­ti” je­len­té­sé­hez (sen­sus li­te­ra­lis), és azt ér­vé­nye­sül­ni hagy­va tár­ja fel a szá­má­ra adó­dó mé­lyebb, mo­rá­lis vagy val­lás­er­köl­csi ol­va­sa­tot. Ér­de­kes és fon­tos ta­nul­má­nyok fog­lal­koz­nak olyan iden­ti­tás­tör­té­ne­ti kér­dé­sek­kel is, mint a hun–magyar ro­kon­ság le­gen­dá­ja, a kora új­ko­ri apo­ka­lip­ti­ka, va­la­mint a re­for­má­ció és a hu­ma­niz­mus ér­tel­mi­sé­gi mo­dell­je. Most azo­kat az írá­so­kat emel­ném ki, ame­lyek a tö­rö­kök­ről és a mu­zul­mán né­pek­ről ki­ala­kí­tott ismeret- és hi­e­de­lem­rend­sze­rek­ről szól­nak. A jó tö­rök c. ta­nul­mány egy iz­gal­mas ori­en­ta­lis­tá­nak, a 16. szá­zad vé­gén élt Jo­han­nes Lö­wenk­la­u­nak ered a nyo­má­ba, aki Esz­ter­gom ost­ro­ma köz­ben vesz­tet­te éle­tét be­teg­ség kö­vet­kez­té­ben; egy má­sik írás pe­dig Ka­kas Ist­ván 1603-as per­zsi­ai kö­vet­já­rá­sát mu­tat­ja be egy ko­ra­be­li út­le­írás se­gít­sé­gé­vel.

Ám az ér­tel­mi­sé­gi élet­pá­lyák és a tör­té­ne­lem­szem­lé­let­ben be­kö­vet­ke­ző vál­to­zá­sok nem­csak a kora új­kor szel­le­mi éle­te kap­csán fog­lal­koz­tat­ják Ács Pált, a téma ugyan­is vissza­kö­szön a könyv­nek a kö­zel­múlt és a je­len­kor iro­dal­má­ról írott esszé­i­ben is. A mo­dern iro­da­lom­ról szó­ló írá­sok kö­zül do­ku­men­tum­ér­té­ké­nél fog­va ki­emel­ke­dik az a kis so­ro­zat, amely Vas Ist­ván élet­mű­vé­nek le­het­sé­ges ol­va­sa­ta­it tár­gyal­ja. El­ső­nek Ács Pál kü­lö­nö­sen iz­gal­mas ko­rai ta­nul­má­nyát ol­vas­hat­juk „Sza­bály­ta­lan sasszék­kal el­fe­lé” cím­mel, amely­ben a ska­tu­lyák­tól ir­tó­zó, a ke­resz­tény­ség­gel és a kom­mu­niz­mus­sal egy­aránt ka­cér­ko­dó, de tel­je­sen egyik­kel sem azo­no­su­ló, gyak­ran ön­ma­gá­val is el­lent­mon­dás­ba ke­ve­re­dő köl­tőt vol­ta­kép­pen meg­al­ku­vás­sal vá­dol­ja meg. Az írás ere­de­ti­leg a Mért vij­jog a sas­ke­se­lyű? c. em­lék­irat meg­je­le­né­se után nem sok­kal szü­le­tett, ám nyíl­tan el­len­zé­ki né­ző­pont­ja mi­att csak 1989-ben kö­zöl­te a 2000. Ezt egy rö­vid, Vas Ist­ván Róma-élményéről szó­ló elem­zés kö­ve­ti, majd egy 2009-es esszé, amely­ben Ács Pál elő­ve­szi régi bí­rá­la­tát, és Vas Ist­ván­nak az arra re­a­gá­ló – mint írja, „ki­jó­za­ní­tó” – vá­lasz­le­ve­lét is köz­li. A rend­szer­vál­tást meg­elő­ző re­mé­nyek tü­né­keny­sé­ge, az el­len­zé­ki ten­ni aka­rás és a fo­lya­ma­to­san kí­sér­tő ké­tely be­mu­ta­tá­sa kö­rül fo­rog­nak e rö­vid vissza­em­lé­ke­zés gon­do­la­tai. Kí­vül­ál­ló­ként pe­dig úgy lá­tom, hogy Ács ko­ránt­sem olyan pök­hen­di­en tá­mad­ja meg Vast, ahogy a ké­sőb­bi esszé­ben egy­ko­ri ön­ma­gát lát­tat­ja, ép­pen el­len­ke­ző­leg: az élet­mű ér­té­ke­i­re is rá­mu­ta­tó, ér­zé­keny ol­va­sat­tal van dol­gunk, bár két­ség­te­len, hogy né­hány szú­rá­sa va­ló­ban fáj­ha­tott az idős köl­tő­nek. A Vas Ist­ván­ról szó­ló esszék­hez szo­ro­san kap­cso­ló­dik az Illyés Gyu­la ket­tős be­szé­dé­re rá­vi­lá­gí­tó, fon­tos írás (Fattya­zás). Ar­ról az ob­li­gát kér­dés­ről, hogy Illyés mennyi­re volt írá­sa­i­ban és gon­dol­ko­dá­sá­ban ki­re­kesz­tő, ne­tán an­ti­sze­mi­ta, Ács Pál olyan fel­ké­szül­ten, olyan ár­nyal­tan tud írni, hogy a Horthy‑, de fő­leg a Kádár-kori köz­be­széd szó­la­ma­i­ról is ke­reszt­met­sze­tet ka­punk tőle. Ács Pál töb­bek kö­zött egy 1935-ös vi­ta­cik­ket is idéz Illyés­től, aki sze­rint nem lé­tez­het ket­tős iden­ti­tás, vagy­is a nem­zet­hez való tar­to­zás el­en­ged­he­tet­len kö­ve­tel­mé­nye sze­rin­te a ma­gyar azo­nos­ság­tu­dat ki­zá­ró­la­gos­sá­ga. Mind­ez egyéb­ként kü­lö­nös fény­be he­lye­zi Vas Ist­vánt, aki sa­ját, meg­le­he­tő­sen össze­tett, sok­szor el­lent­mon­dá­sos iden­ti­tá­sai el­le­né­re fur­csa mó­don Illyés­nek ezt a passzu­sát még men­te­ge­ti is a Ne­héz sze­re­lemben, úgy­hogy ta­lán nem vé­let­len, ha a szer­ző úgy érzi, Vas élet­mű­vé­vel el­szá­mol­ni va­ló­ja van.

Az iro­dal­mi élet eszme- és tár­sa­da­lom­tör­té­ne­ti össze­füg­gé­se­ken túl Ács Pált ter­mé­sze­te­sen a szo­ro­sab­ban vett po­é­ti­kai kér­dé­sek is ér­dek­lik. Ez tisz­tán meg­nyil­vá­nul a Tan­do­ri De­zső köl­té­sze­té­ről írott esszé­i­ben, már amennyi­ben tisz­ta po­é­ti­ká­ról be­szél­he­tünk egy olyan köl­tő ese­té­ben, aki fo­lya­ma­to­san a köl­té­szet és a gesz­tu­sok kö­zöt­ti ha­tár össze­mo­sá­sán dol­go­zik. Ács jó ér­zék­kel mu­tat­ja be, ho­gyan te­szi Tan­do­ri e szfé­rá­kat át­jár­ha­tó­vá, és ho­gyan kap­cso­lód­nak a ver­bá­lis és vi­zu­á­lis köl­tői élet­mű­höz a szer­ző­nek a sa­ját min­den­na­pi éle­té­be be­ve­ze­tett rí­tu­sai, a já­ték, a fo­ga­dás vagy ép­pen a ve­re­bek gon­do­zá­sa, amely Ács Pál ér­de­kes és pla­u­zi­bi­lis meg­lá­tá­sa sze­rint Tan­do­ri prog­ram­já­nak na­gyon is ko­mo­lyan ve­he­tő, a Gond­vi­se­lés he­lyet­te­sí­té­sé­re tett kí­sér­le­te.

A ta­nul­má­nyok és az esszék mel­lett nem egy kri­ti­kát, re­cen­zi­ót is ta­lá­lunk a kö­tet­ben. Ezek je­len­lé­te is messze­me­nő­kig in­do­kolt, hi­szen az adott könyv szű­kebb té­má­ján túl Ács min­dig va­la­mi­lyen ál­ta­lá­no­sabb ér­vé­nyű prob­lé­mát vesz ész­re. Így pél­dá­ul Al­má­si Gá­bor The Uses of Hu­man­ism c. köny­ve kap­csán Zsám­bo­ky­ban és Du­dith Já­nos­ban az újí­tó, szel­le­mi­leg füg­get­len hu­ma­nis­ta ér­tel­mi­sé­git ün­nep­li, cá­fol­va Kris­tel­ler kö­ré­nek azt a máig ható, pa­ra­dig­ma­vál­tó mo­dell­jét, amely sze­rint a re­ne­szánsz a kö­zép­kor ré­sze, és gon­dol­ko­dá­sá­ban is kö­zép­ko­ri struk­tú­rák mű­köd­nek. Saj­nos az írás re­to­ri­kai he­vü­le­te mel­lett már nem jut hely a prob­lé­ma bő­vebb ki­fej­té­sé­nek, pe­dig Ács ez­zel kap­cso­lat­ban me­ré­szen ne­ki­megy azok­nak a tu­do­mány­tör­té­né­szek­nek, akik az egy­há­zat a Galilei-perben ját­szott sze­re­pé­ért men­te­ge­tik. Ez ta­lán meg­ér­ne majd egy­szer egy ki­adós vi­tát, hi­szen még az est­ab­lish­ment vé­del­mé­vel ép­pen­ség­gel nem vá­dol­ha­tó Feye­ra­bend is meg­le­he­tő­sen szkep­ti­kus az­zal a „ha­la­dás­pár­ti” nar­ra­tí­vá­val szem­ben, amely az egy­há­zat min­den to­váb­bi nél­kül a tör­té­net egy­ér­tel­mű­en ne­ga­tív sze­rep­lő­jé­vé te­szi meg. Iz­gal­mas fel­ve­tést ol­vas­ha­tunk a Nero, a vé­res köl­tő c. Kosztolányi-regény kri­ti­kai ki­adá­sá­ról írott cikk­ben is. Mint is­me­re­tes, Ta­kács Lász­ló, a ki­adás gon­do­zó­ja a könyv ap­pa­rá­tu­sá­hoz csa­tolt re­cep­ció­tör­té­ne­ti át­te­kin­tés­ben eré­lye­sen el­ha­tá­ro­ló­dott azok­tól az ér­tel­me­zé­sek­től, ame­lyek Kosz­to­lá­nyi mű­vé­ben kulcs­re­gényt, ak­tu­á­lis üze­net­tel bíró tár­sa­dal­mi sza­tí­rát lát­nak, és ez­zel szem­ben amel­lett ér­vel, hogy a könyv csak­is a mű­vész­re­gény ha­gyo­má­nya fe­lől ol­vas­ha­tó. Ács azon­ban jó­nak lát­ja, ha fi­gyel­mez­tet an­nak ve­szé­lyé­re, hogy a po­li­ti­kai ol­va­sat hát­tér­be szo­ru­lá­sa ki­szol­gál­tat­hat­ja a véd­te­len­né vált szö­ve­get a po­li­ti­kai játsz­mák­nak, hi­szen ép­pen at­tól a szub­ver­zív erő­től foszt­ja meg, amellyel azt a kö­zön­sé­ge az írói in­ten­ci­ó­tól füg­get­le­nül is fel­ru­ház­ta.

Re­mé­lem, a fen­ti­ek­ből is lát­szik, hogy bár az Át­szi­tált idő nem csi­nál tit­kot ab­ból, hogy gyűj­te­mé­nyes kö­tet, azért bő­ven tar­to­gat meg­le­pe­té­se­ket vagy új­ra­ol­va­sás­ra ér­de­mes szö­ve­ge­ket. A könyv még­is szin­te bo­csá­nat­ké­rés­sel in­dul, Ács Pál ugyan­is az elő­szó­ban ami­att sza­bad­ko­zik, hogy írá­sai kö­zött ta­lán nincs is más ko­hé­zió azon kí­vül, hogy min­det őt írta. Tény­leg kár len­ne össze­füg­gé­se­ket ke­res­ni a kö­tet­ben még ott is, ahol nincs, a kö­tet ta­nul­má­nya­i­ból azon­ban olyan iz­gal­mas ku­ta­tói élet­pá­lya raj­zo­ló­dik ki, hogy iga­zán úgy érez­het­jük, a szer­ző­nek nincs mi­ért el­né­zést kér­nie. Még­sem lé­nyeg­te­len azon­ban ez a kis men­te­ge­tő­zés. Van ben­ne va­la­mi, ami Mon­ta­ig­ne köny­vé­nek fel­üté­sé­re em­lé­kez­tet. Ács Pál per­sze az Esszék szer­ző­jé­vel el­len­tét­ben nem „sa­ját arc­ké­pét fes­ti” szer­te­ága­zó ér­dek­lő­dé­sé­ről ta­nús­ko­dó írá­sa­i­ban, ám ha sze­mé­lyi­sé­ge a szö­veg mö­gül nem to­lak­szik is elő­tér­be, a szer­ző egy­ál­ta­lán nem rej­ti vége alá hit­val­lá­sát, és ez nem más, mint a nem­csak mű­velt­sé­gé­ben, ha­nem szabadság- és em­ber­sze­re­te­té­ben is hu­ma­nis­ta, a fel­vi­lá­go­so­dást igen­lő em­ber éto­sza, amely min­den tisz­te­le­tün­ket meg­ér­dem­li.

Summary

In his book Át­szi­tált idő – Ti­nó­di­tól Tan­do­ri­ig [Sif­ted time – From Ti­nó­di to Tan­do­ri], Pál Ács coll­ec­ted stu­di­es, es­says and book re­views abo­ut early mo­dern and con­tem­por­ary li­te­ra­tu­re in Hun­gary, ai­ming to de­monst­ra­te a con­ti­nu­ity in the in­terp­re­ta­tive met­hods of old­er and re­cent texts. As for early mo­dern li­te­ra­tu­re, his main to­pics are the con­nec­tions bet­ween iden­tity and lan­gu­age, early Hun­ga­ri­an Bib­le trans­la­tions and hu­ma­nist cul­tu­re, Re­for­mati­on and mil­lena­ri­an­ism and the image of the ori­en­tal (Tur­kish, Per­si­an) people in the writ­ten cul­tu­re. In the part on con­tem­por­ary li­te­ra­tu­re, he analy­ses, among ot­hers, the in­tel­lec­tu­al be­ha­vi­o­ur of the ly­ri­cal poet Ist­ván Vas (1910–1991) du­ring the com­mu­nist re­gime and po­e­ti­cal ri­tu­als in De­zső Tandori’s (1938–) work.

Tagged , , ,

Vélemény, hozzászólás?