Tóth Kálmán recenziója Wéber Antal Magyarország 1514-ben és 1848-ban című könyvéről

május 27th, 2015 § 0 comments

recenzió

Wé­ber An­tal, Ma­gyar­or­szág 1514-ben és 1848-ban: Tör­té­nel­mi re­gény vagy re­gé­nyes tör­té­ne­lem, Bu­da­pest, Ar­gu­men­tum Ki­adó, 2011 (Iro­da­lom­tör­té­ne­ti Fü­ze­tek, 169)

Wé­ber An­tal utol­só – még éle­té­ben meg­je­lent – mun­ká­já­nak címe két év­szá­mot emel ki Ma­gyar­or­szág his­tó­ri­á­já­ból: 1514-et és 1848-at, me­lyek­hez a csat­la­ko­zó al­cím a je­lölt tör­té­nel­mi ese­mé­nye­ken túl­mu­ta­tó kon­no­tá­ci­ó­kat kap­csol, fel­idéz­ve az ol­va­só­ban két 19. szá­za­di ma­gyar író, Eöt­vös Jó­zsef és Jó­kai Mór alak­ját. Pon­to­sab­ban e két al­ko­tó egy-egy, a ki­emelt tör­té­nel­mi dá­tu­mok­hoz kap­cso­ló­dó mű­vét: a Ma­gyar­or­szág 1514-bent és A kő­szí­vű em­ber fiait. A szer­ző az Elöl­já­ró meg­jegy­zé­sekben be­avat­ja az ol­va­sót a mi­ér­tek­be, ame­lyek mű­vé­nek meg­írá­sá­ra sar­kall­ták. A egyik ilyen az új tör­té­ne­lem­szem­lé­le­tet ala­kí­tó el­vek tér­hó­dí­tá­sa nyo­mán be­kö­vet­ke­zett pa­ra­dig­ma­vál­tás, a má­sik pe­dig az a ter­mé­sze­tes igény, amely a már ka­no­ni­zált ér­té­kek ál­lan­dó fe­lül­vizs­gá­la­tá­ból és „újragondolásá”-ból fa­kad (10−11).

Mi­ért szü­le­tett hát ez a kö­tet? A vá­lasz Wé­ber­nek az új­ra­ol­va­sá­si tö­rek­vé­sek­kel kap­cso­la­tos ag­go­dal­má­ban ke­re­sen­dő, mi­sze­rint a vizs­gá­ló­dá­sa tár­gyát ké­pe­ző mű­vek­nek nincs iga­zi „élő ha­tá­suk” (11). Amint írja: „[sz]orosabb tár­gyunk­nál, a 19. szá­za­di ma­gyar re­gény­iro­da­lom két szer­ző­jé­nél ma­rad­va fel­tű­nő, [hogy] az utób­bi idő­ben elő­ször Eöt­vös élet­mű­ve ke­rült a fi­gye­lem kö­zép­pont­já­ba…” (9). Eöt­vös re­gé­nye­i­nek ugyan­is nem volt sem a maga ko­rá­ban, sem az­óta „ele­mi ere­jű” (10) be­fo­lyá­suk a pub­li­kum­ra, „bár­mennyi­re is szí­ve­sen fo­gad­ták az an­nak ide­jén so­kat bí­rált A kar­tha­u­zit, s jegy­ze­tel­tek ki be­lő­le szív­hez szó­ló afo­riz­má­kat (még Pe­tő­fi is for­gat­ta a Fel­hők kor­sza­ká­ban), még­sem ha­tott iga­zán a köz­vé­le­ke­dés­re, s ké­sőb­bi, műveltség-gyarapító be­fo­ga­dá­sa ál­ta­lá­ban némi is­ko­lás kö­te­les­ség­tu­dat­tal pá­ro­sult.” (10). Wé­ber utal az 1975-ben meg­je­lent Eöt­vös mai arca című cik­ké­re, mely­ben már ak­kor rög­zí­tet­te, hogy Eöt­vös re­gé­nye­it nem csak az egye­te­mis­ta if­jú­ság, de a kö­zép­is­ko­lai ta­nár­ság sem fo­gad­ja lel­ke­se­dés­sel. Meg­ál­la­pít­ja vi­szont, hogy a szak­mai re­cep­ció an­nál ter­mé­ke­nyebb, hi­szen fo­lya­ma­to­san je­len­nek meg rész­le­tes vizs­gá­la­tok­ról szá­mot adó Eötvös-tanulmányok. Úgy lá­tom, hogy ez a ten­den­cia e könyv meg­je­le­né­se után is foly­ta­tó­dik, leg­utóbb pél­dá­ul Eöt­vös hite cím­mel je­lent meg ki­vá­ló szer­zők írá­sa­it tar­tal­ma­zó ta­nul­mány­kö­tet (Eöt­vös hite. Egy hi­te­les em­ber köz­éle­ti ha­té­kony­sá­ga, szerk. Ben­kő Ágo­ta, Vér­tes­al­jai Lász­ló SJ, Bu­da­pest, Je­zsu­i­ta Köny­vek, 2014).

Azon­ban az újabb Jókai-értelmezések, ál­la­pít­ja meg Wé­ber, egy­részt az írói imázs le­épí­té­sét cé­loz­zák, más­részt a ko­ráb­ban ki­sebb je­len­tő­sé­gű­nek tar­tott mű­vek fon­tos­sá­gá­nak nö­ve­lé­sét. (Eh­hez kap­cso­ló­dó­an szük­sé­ges meg­je­gyez­ni, hogy 2005 óta több kon­fe­ren­ci­át is szer­vez­tek a Jókai-kutatás ak­tu­á­lis ered­mé­nye­i­nek meg­vi­ta­tá­sá­ra, töb­bek kö­zött Ei­se­mann György, Fried Ist­ván, Hi­tes Sán­dor, Mar­gócsy Ist­ván, Szaj­bély Mi­hály, Szi­la­si Lász­ló, Szi­lá­gyi Már­ton és más ki­vá­ló Jókai-kutatók rész­vé­te­lé­vel.) Wé­ber sze­rint azon­ban az újabb ol­va­sa­tok nem érin­tik, nem ír­ják át azt az üze­ne­tet, ame­lyet Jó­kai „nagy el­be­szé­lés­be” so­rolt mű­vei (177, 13. jegy­zet) su­gá­roz­nak. Az iro­da­lom­tu­dós fon­tos­nak tart­ja en­nek az üze­net­nek a to­vább­ha­gyo­má­nyo­zá­sát.

Mun­ká­já­nak így nagy ér­de­me az a fel­is­me­rés, hogy egy tör­té­ne­ti re­konst­ruk­ció – ese­tünk­ben tör­té­nel­mi re­gény – meg­al­ko­tá­sá­nak cél­ját egy sa­já­tos üze­net (ha­gyo­má­nyo­san: mon­dan­dó) meg­fo­gal­ma­zá­sa iga­zol­ja, amely az el­mon­dott tör­té­net­ben ölt tes­tet. Az üze­net kü­lö­nö­sen ak­kor ta­nul­sá­gos, ha egy adott kö­zös­ség éle­té­ben sors­dön­tő je­len­tő­sé­gű a téma, s azt az egyes feldolgozók/alkotók a rég­múlt és a fél­múlt idő­ke­re­té­ben is meg­fo­gal­maz­ták (27). Ezért vá­laszt­ja a cím ál­tal már su­gallt két re­gényt a ma­gyar iro­da­lom re­gény­tör­té­ne­ti és re­gény­el­mé­le­ti kér­dé­se­i­nek tág kon­tex­tus­ba he­lye­zett tár­gya­lá­sá­hoz. (E té­ma­kört érin­tő, ko­ráb­bi ön­ál­ló kö­te­tei: A ma­gyar re­gény kez­de­tei, Bu­da­pest, Aka­dé­mi­ai, 1959; Iro­dal­mi irá­nyok táv­lat­ból, Bu­da­pest, Szép­iro­dal­mi, 1974; Jó­kai Mór, Bu­da­pest, Elekt­ra Ki­adó­ház, 2001.)

Wé­ber 1848-at ál­lí­tot­ta vizs­gá­ló­dá­sai kö­zép­pont­já­ba. In­nen ki­in­dul­va meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy Eöt­vös re­gé­nye a rég­múlt­ra fi­gyel­ve arra a hely­zet­re utal, amely meg­előz­te a negy­ven­nyol­cas sza­bad­ság­harc­ban je­lent­ke­ző konf­lik­tust, tud­ni­il­lik a fe­u­dá­lis vi­szo­nyok el­tör­lé­sé­re irá­nyu­ló tö­rek­vé­se­ket, míg Jó­kai fél­múlt­be­li ese­mény­ként a meg­tör­tént­re te­kint vissza (28): „Ha úgy vesszük, ak­kor a Ma­gyar­or­szág 1514-ben az el­kö­vet­ke­ző idő ve­szé­lye­it meg­fo­gal­ma­zó tör­té­nel­mi pa­ra­bo­la, Jó­kai re­gé­nye, a Kő­szí­vű em­ber fiai pe­dig a meg­tör­tént for­du­la­tot a je­len­be ágya­zó, jö­vő­be te­kin­tő apo­te­ó­zis.” (30)

Az e for­du­ló­pont­hoz szo­ro­san köt­he­tő két re­gény és al­ko­tó­ik rész­le­tes ta­nul­má­nyo­zá­sa ré­vén fel­tár­ja, hogy mi tet­te Jó­ka­it a ko­ra­be­li írók kö­zül a leg­al­kal­ma­sab­bá 1848 kul­ti­kus em­lé­ke­ze­té­nek meg­írá­sá­ra (45−71, 176−177). A ka­no­ni­zá­lás út­jai és di­lem­mái, il­let­ve az ah­hoz kap­cso­ló­dó Ha­gyo­mány­kép­ző­dés­ről című fe­je­ze­tek­ben e tör­té­nel­mi ese­mény­sor iro­dal­mi utó­tör­té­ne­tét vizs­gál­va – az egy­ko­rú fel­dol­go­zá­so­kat (Gyu­lai, Ma­dách stb.) fi­gye­lem­be véve – Wé­ber más szem­pont­ból is iga­zol­ja a Jó­ka­i­ra vo­nat­ko­zó fen­ti ál­lí­tá­sát. Fel­hív­ja a fi­gyel­met arra, hogy egy-egy re­gény vizs­gá­la­tá­nál mennyi­re fon­tos a re­gény­po­é­ti­kai tra­dí­ció ala­ku­lás­tör­té­ne­té­nek is­me­re­te is. Ese­tünk­ben pél­dá­ul mű­fa­ji pa­ra­dig­ma­vál­tás zaj­lik le, két pe­ri­ó­dus vált­ja egy­mást: a Wal­ter Scott-it kö­ve­ti a Vic­tor Hugo ne­vé­vel fém­jel­zett kor­szak, s ez ha­tást gya­ko­rol az írók­ra, így Eöt­vös­re és Jó­ka­i­ra is. Pél­da­ként Wé­ber meg­ál­la­pít­ja, hogy Eöt­vös Dózsa-regénye a mód­sze­rét te­kint­ve még a Scott-hagyományhoz kap­csol­ha­tó, még­pe­dig a tör­té­nel­mi for­rá­sok­ra hi­vat­ko­zó, kutató-oknyomozó elő­adás­mód­ja mi­att. Nála a ka­land a kor meg­je­le­ní­té­sé­nek esz­kö­ze (72−82). Jó­kai mű­vé­nél vi­szont a Vic­tor Hugo, Sue és Du­mas kép­vi­sel­te irány ha­tá­sát ér­zé­kel­te­ti, ami tet­ten ér­he­tő Jó­kai tör­té­nel­met „pri­va­ti­zá­ló” gesz­tu­sá­ban, me­lyet a tör­té­nel­mi tu­dat re­gé­nyen kí­vü­li tár­sa­dal­mi be­ágya­zott­sá­gá­ra tá­masz­kod­va hoz­ha­tott lét­re, a kor el­vá­rá­sa­i­ra te­kin­tet­tel (72–86). A tra­dí­ció foly­to­nos­sá­gá­nak ér­tel­me­zé­sé­nél Wé­ber ki­fej­ti, hogy bár nem volt össz­hang az adott tör­té­nel­mi idő­szak meg­íté­lé­sé­ben (lásd Gyu­lai, Ma­dách, Ke­mény Zsig­mond, Jó­kai, Vö­rös­mar­ty, Arany meg­nyil­vá­nu­lá­sa­it), az idő mú­lá­sá­val a ha­gyo­mány egy­re in­kább kol­lek­tív sze­mé­lyi­ség­ként vagy an­nak al­ko­tó va­ri­án­sa­i­ként ke­ze­li az iro­dal­mi múlt ki­emel­ke­dő író­it. En­nek ér­tel­mé­ben Ke­mény Zsig­mond írá­sa­it is be­kap­csol­ja fej­te­ge­té­se­i­nek de­monst­rá­ci­ós anya­gá­ba (102−103).

Wé­ber az iro­dal­mi al­ko­tá­sok nar­ra­tív tu­laj­don­sá­ga­i­ra kon­cent­rá­ló, a ha­gyo­má­nyos ér­tel­me­zé­se­ket fe­lül­író iro­da­lom­el­mé­let pa­ra­dig­ma­vál­tá­sá­nak kap­csán fog­lal­ko­zik a re­gé­nyek szö­veg­vi­lá­gá­val is, ku­tat­ja a tör­té­ne­lem el­be­szél­he­tő­sé­gé­nek le­he­tő­sé­ge­it, il­let­ve ke­re­si a vá­laszt a kér­dés­re, hogy mi­ként ér­vé­nye­sí­tik a vizs­gált re­gé­nyek az írói szán­dé­kot (114−165)? Kü­lön fog­lal­ko­zik az iro­dal­mi mű múlt­idé­zé­sé­nek az em­lé­ke­zet­re gya­ko­rolt ha­tá­sá­val (178−201). A tör­té­ne­tek be­fe­je­zé­sé­nek ál­ta­lá­nos elem­zé­sé­be il­lesz­ti be a szer­ző Eöt­vös, Ke­mény és Jó­kai pél­da­ként hasz­nált mű­ve­i­nek zár­la­ta­it (202−231). Csat­ta­nó­ként Jó­kai re­gé­nyé­nek üze­ne­té­vel zár­ja mű­vét. Az üze­net­re, mely kü­lön­bö­zik a ko­ra­be­li tör­té­nel­mi re­gé­nyek zár­la­tá­tól, és amely ko­rá­nak je­le­né­hez is szólt, alig for­dí­tot­tak fi­gyel­met az új ku­ta­tá­sok. Wé­ber azon­ban fon­tos­nak tar­tot­ta az ér­tel­me­zé­sét, ez az üze­net ugyan­is a re­mény esz­mé­je (231−232).

A könyv fő eré­nyét ab­ban lá­tom, hogy nem­csak a kor­ban le­zaj­ló iro­da­lom­tör­té­ne­ti vál­to­zá­sok­ról ejt szót, ha­nem vé­gig­kí­sé­ri tár­gyá­nak re­cep­ci­ó­ját a kö­zel­múlt­ban szü­le­tett meg­kö­ze­lí­té­se­kig.

Vé­gül né­hány to­vább­gon­do­lá­si le­he­tő­ség­re utal­nék a könyv­ben fel­ve­tett prob­lé­mák­kal kap­cso­lat­ban. Wé­ber utal arra, hogy egy mű­vé­szi al­ko­tás be­fo­ga­dá­sa ér­zel­mi azo­no­su­lás is egy­ben, író­já­nak mint­egy rá kell han­gol­nia erre ol­va­só­kö­zön­sé­gét. Az iro­da­lom­tu­dós üze­ne­te: Eöt­vös Dózsa-regényének köl­tői nyel­ve ma ezt a sze­re­pet nem töl­ti be. Jó­kai el­be­szé­lő tó­nu­sá­nak ha­tá­sa, ün­ne­pé­lyes meg­fo­gal­ma­zá­sú üze­ne­té­nek be­fo­ga­dá­si köre is csök­ke­nő­ben van. Eb­ből fa­kad a Wé­ber An­tal ál­tal meg­fo­gal­ma­zott üze­net: „Kér­dés, hogy jó‑e, ha el­fe­lejt­jük ezt a nyel­vet, s tehetünk‑e, kell‑e ten­ni va­la­mit el­le­ne.” (164.)

A szer­ző a Dózsa-regény kap­csán egy olyan ér­de­kes gon­do­lat­me­net­re hív­ja fel a fi­gyel­met, amely a ma­gyar tör­té­ne­ti tu­dat­nak Szent Ist­ván ha­gya­té­ká­hoz kap­cso­ló­dó, máig ható di­lem­má­ja: a sok­nyel­vű 16. szá­za­di Bu­dát Eöt­vös a Szent István‑i „kü­lön­bö­ző nem­ze­tek ál­tal la­kott ország”-elképzelés „átok­kén­ti” be­tel­je­se­dé­sé­nek lát­tat­ja (41). El­gon­dol­kod­ta­tó, hogy ez­zel szem­ben Jó­kai apo­ló­gi­á­já­ban a ma­gyar nem­zet egy­ség­ként je­lent­ke­zik, ezt jel­zi a „nem­ze­ti had­se­reg” le­írá­sa, de a re­gény­zár­lat után kö­vet­ke­ző vég­szó is, mely az „egész ma­gyar nem­zet­nek” szól. Na­gyobb táv­lat­ban, kon­tex­tus­ként ide­tar­to­zó­nak ér­zem Jó­zsef At­ti­la A Du­ná­nál című köl­te­mé­nyét, kü­lö­nö­sen az utol­só két vers­sza­kot, mint­egy a Jó­kai kép­vi­sel­te iden­ti­tás­hoz kap­cso­ló­dó­an: a „bé­ké­vé oldó em­lé­ke­zés” je­gyé­ben mun­kál­ko­dást „kö­zös dol­ga­ink ren­de­zé­se” ügyé­ben.

Kü­lön meg­em­lí­ten­dő a kö­tet stí­lu­sa. Wé­ber An­tal a tu­do­má­nyos ér­te­ke­ző pró­zá­ba mint­egy fris­sí­té­sül el-elhelyez egy-egy gya­kor­la­ti­as meg­jegy­zést – mint­ha Don Qui­jo­te mel­lett néha szót kap­na a de­rék Sancho Pan­za, aki a „re­a­li­tás sza­ma­rán” üget (ha nem is tel­je­sen a mű­vé­ben ol­vas­ha­tó ér­te­lem­ben; 55). A köl­tői igaz­ság­té­tel ta­nát kom­men­tá­ló gon­do­la­ta­i­hoz csa­tolt zá­ró­jel­ben pél­dá­ul ez ol­vas­ha­tó: „Goe­the sze­rint: »az iro­da­lom ne­vel, de nem ne­ve­lő­nő«.” (208)

A könyv leg­főbb új­don­sá­ga a kor­társ iro­da­lom­el­mé­le­ti irány­za­tok ered­mé­nye­it is fi­gye­lem­be vevő, de ha­gyo­má­nyo­san mo­nog­ra­fi­kus igé­nyű s egy­ben új­sze­rű történelmiregény-vizsgálat. Vé­le­mé­nyem sze­rint az iro­da­lom­tör­té­né­szi hi­va­tás esszen­ci­á­ja kör­vo­na­la­zó­dik ben­ne, amely­nek lé­nye­ge a fe­lül­emel­ke­dett lá­tás­mód, a fe­le­lős rész­vé­tel a szak­mai irány­vo­na­lak ala­kí­tá­sá­ban, de emel­lett az örök­lött kul­tu­szok meg­őr­zé­se is. Ez utób­bi­ak új­ra­hasz­no­sít­ha­tó kö­zös ta­pasz­ta­la­tok­ra em­lé­kez­tet­het­nek: ezért is ré­sze az iro­da­lom­tör­té­nész fel­ada­tá­nak a kö­zös­ség kul­tu­rá­lis em­lé­ke­ze­té­nek ref­lek­tált fenn­tar­tá­sa.

Summary

Hun­ga­ri­an li­ter­ary his­to­ri­an and uni­ver­sity pro­fes­sor An­tal Wé­ber’s last work that ap­peared du­ring his li­fe­ti­me fo­cus­es its at­tent­ion on two no­vels of two 19th cent­ury Hun­ga­ri­an aut­hors. Each no­vel nar­ra­ti­vi­ses a spe­ci­fic event of Hun­ga­ri­an his­to­ry. Ma­gyar­or­szág 1514-ben (Hun­gary in 1514) from Jó­zsef Eöt­vös descri­bes the Dó­zsa Re­bel­li­on and A kőszí­vű em­ber fiai (Sons of the stone-hearted man) from Mór Jó­kai re­vol­ves around the Hun­ga­ri­an Re­vo­lu­ti­on of 1848–49. Fo­cus­ing on the­se li­ter­ary works Wé­ber dis­cus­ses the con­se­qu­en­ces of the pa­ra­digm shift that emer­ged from the rise of new app­ro­a­ches to his­to­ry and a “na­tu­ral need to rethink ca­no­ni­sed va­lues” for the sake of a ref­lec­ted pre­ser­va­ti­on of the cul­t­u­ral me­mory of our com­mu­nity.

Tagged , , ,

Vélemény, hozzászólás?