Dorogi Ilona recenziója Sz. Simon Éva könyvéről

december 24th, 2014 § 0 comments

recenzió

Sz. Si­mon Éva, A hó­dolt­sá­gon kí­vü­li „hó­dolt­ság”: Osz­mán ter­jesz­ke­dés a Délnyugat-Dunántúlon a 16. szá­zad má­so­dik fe­lé­ben, Bu­da­pest, MTA Böl­csé­szet­tu­do­má­nyi Ku­ta­tó­köz­pont Tör­té­net­tu­do­má­nyi In­té­zet, 2014 (Ma­gyar Tör­té­nel­mi Em­lé­kek. Ér­te­ke­zé­sek).

Min­dig öröm­te­li do­log mind az osz­ma­nis­ták, mind a kora új­ko­ri ma­gyar tör­té­ne­lem­mel fog­lal­ko­zó ku­ta­tók szá­má­ra, ami­kor köz­lés­re ke­rül a kor­szak egy újabb, ed­dig pub­li­ká­lat­lan oszmán-török for­rá­sa. Sz. Si­mon Éva mun­ká­já­nak tár­gya a szi­get­vá­ri szan­dzsák ka­ni­zsai ná­hi­jé­jé­nek, vagy­is já­rá­sá­nak 1579-es rész­le­tes össze­írá­sa (defter‑i mu­fas­sal), és an­nak össze­ha­son­lí­tó elem­zé­se az adott idő­szak­ra vo­nat­ko­zó­an ren­del­ke­zés­re álló más oszmán-török és ma­gyar for­rá­sok se­gít­sé­gé­vel. A könyv egy­ben a szer­ző 2012-ben meg­vé­dett dok­to­ri disszer­tá­ci­ó­já­nak át­dol­go­zott ki­adá­sa, amely­ben egye­sí­ti a ko­ráb­bi rész­ta­nul­má­nyok ered­mé­nye­it, összeg­zi az el­múlt kö­zel tíz év ku­ta­tá­sa­it.

Tur­ko­ló­gu­sa­ink­nak kö­szön­he­tő­en ed­dig már szá­mos szandzsák-összeírás je­lent meg, töb­bek kö­zött a szer­ző mes­te­re­i­nek is te­kint­he­tő Káldy-Nagy Gyu­la és Dá­vid Géza tol­lá­ból is. Sz. Si­mon Éva köny­vé­nek ol­va­sá­sa­kor azon­ban az elő­ző­ek­től el­té­rő, más jel­le­gű mun­ká­val ta­lál­koz­ha­tunk. En­nek egy­részt a rossz for­rás­adott­ság szül­te kény­szer­hely­zet az oka, más­részt a fel­dol­go­zott for­rás egy ér­de­kes sa­já­tos­sá­ga.

A rész­le­tes szandzsák-összeírások el­ké­szí­té­sé­vel az osz­mán pénz­ügy­igaz­ga­tás időn­ként fel­mér­te egy adott te­rü­let­ről vár­ha­tó­an be­szed­he­tő kü­lön­fé­le adók mér­té­két. A szi­get­vá­ri szan­dzsák ese­té­ben, amely­nek ré­sze a ka­ni­zsai ná­hi­je, azon­ban saj­nos csak ez az egy ilyen össze­írás ma­radt fenn. Nin­cse­nek so­ro­za­tok, vagy­is ugyan­an­nak a szan­dzsák­nak kü­lön­bö­ző évek­ből szár­ma­zó össze­írá­sai, ame­lyek alap­ján könnyeb­ben le­het­ne kü­lön­fé­le elem­zé­se­ket vé­gez­ni, és ez a ren­del­ke­zés­re álló össze­írás is meg­le­he­tő­sen sze­gé­nyes a ben­ne fog­lalt ada­tok te­kin­te­té­ben. A def­ter első fe­lé­ben te­le­pü­lé­sen­ként fel­so­ro­lás­ra ke­rül a csa­lád­fők, il­let­ve a nőt­len fér­fi­ak neve, majd az adó­fi­ze­tő egy­sé­gek (háne) szá­ma, és vé­gül a meg­ál­la­pí­tott adó­összeg. Mi­vel nem ta­lál­ha­tók ben­ne olyan ada­tok, ame­lyek a te­rü­le­ten fo­lyó gaz­da­sá­gi te­vé­keny­ség­ről szol­gál­tat­ná­nak in­for­má­ci­ó­kat, így ez az össze­írás gaz­da­ság­tör­té­ne­ti vizs­gá­la­tok­ra alig al­kal­mas. Az alap­for­rás má­so­dik fele még en­nél is sze­gé­nye­sebb. Itt már csak az adó­össze­gek sze­re­pel­nek a hely­sé­gek ne­vei után, mi­vel ebbe a rész­be – ér­de­kes mó­don – olyan te­le­pü­lé­sek ke­rül­tek fel­vé­tel­re, ame­lyek a ma­gyar vég­vá­ri vo­nal mö­gött, még hó­do­lat­lan te­rü­le­ten fe­küd­tek. Adó­ju­kat csu­pán meg­be­csül­ték, az össze­író tény­le­ge­sen nem je­lent meg a hely­szí­nen adat­fel­vé­tel cél­já­ból. Az osz­má­nok ezen te­le­pü­lé­sek össze­írás­ba vé­te­lé­vel tu­laj­don­kép­pen jog­igé­nyü­ket fe­jez­ték ki az adott te­rü­let­re. Ők hó­dolt­nak te­kin­tet­ték azo­kat, ma­gyar szem­pont­ból vi­szont még hó­do­lat­la­nok vol­tak. Az ilyen he­lyek­ről be­gyűj­tött adó­több­let a kincs­tár­nak azon tö­rek­vé­sét is szol­gál­ta, hogy a szük­sé­ges jö­ve­del­mek le­he­tő­leg mind na­gyobb há­nya­dát elő­te­remt­se, és egy­ben a to­váb­bi hó­dí­tá­so­kat is ösz­tö­nöz­ze az adott te­rü­le­ten. Az össze­írás­ba való fel­vé­telt kö­ve­tő­en ezen te­le­pü­lé­sek be­csült jö­ve­del­mei ugyan­is szét­oszt­ha­tó­vá vál­tak fi­zet­ség el­le­né­ben ja­va­da­lom­bir­tok­ként az osz­mán ál­la­mi hi­va­tal­no­kok és ka­to­nák kö­ré­ben az ún. timár-rendszer ke­re­te­in be­lül. En­nek a jö­ve­de­lem­nek a tény­le­ges re­a­li­zá­lá­sa azon­ban már a ja­va­dal­ma­zot­tak gond­ja volt. Így erő­sen ér­de­kelt­té vál­tak ab­ban, hogy az érin­tett te­le­pü­lé­se­ket va­la­mi­lyen mó­don az el­len­őr­zé­sük alá von­ják, az adó­fi­ze­tést ki­erő­sza­kol­va, fo­lya­ma­tos por­tyá­zá­sa­ik­kal zak­lat­va, ra­bol­va, vagy tény­le­ge­sen hó­dol­tat­va azo­kat. Több ha­tár­vi­dé­ki szan­dzsák ese­té­ben is ta­lá­lunk erre pél­dát, de más­hol ta­lán nem volt ilyen nagy az ebbe a kör­be tar­to­zó te­le­pü­lé­sek szá­ma, mint ezen a délnyugat-dunántúli te­rü­le­ten. 1579-ben 527 adó­zó hely kö­zül a na­gyob­bik há­nyad, 303 tar­to­zott ide, ami egy meg­le­he­tő­sen ma­gas szám­nak te­kint­he­tő. A ka­ni­zsai ná­hi­je hó­dolt ré­szé­től föld­raj­zi­lag elég­gé nagy tá­vol­ság­ban fek­vő hely­sé­gek is sze­re­pel­tek kö­zöt­tük, Zala me­gyén kí­vül Vas me­gye, de né­hány eset­ben még Sop­ron és Po­zsony me­gye te­rü­le­tén is. Ezen té­nyek is­me­re­té­ben ért­he­tő, hogy a szer­ző a rész­le­tes szandzsák-összeírások pub­li­ká­lá­sa­kor – az ál­ta­lá­ban szo­ká­sos vizs­gá­ló­dá­sok he­lyett – a for­rás adta le­he­tő­sé­gek­hez al­kal­maz­kod­va, fő cél­ként azt tűz­te maga elé, hogy egy rész­le­tes eset­ta­nul­mány­ban, a ka­ni­zsai ná­hi­je hó­dol­ta­tá­sá­nak pél­dá­ján ke­resz­tül be­mu­tas­sa az osz­mán ha­ta­lom ter­jesz­ke­dé­sé­nek mód­sze­re­it a hó­dolt­sá­gi pe­rem­vi­dé­ken.

A mun­ka az elő­szót és a mel­lék­le­te­ket le­szá­mít­va öt fő fe­je­zet­re ta­go­ló­dik. Az első fe­je­zet tu­do­mány­tör­té­ne­ti át­te­kin­té­sé­ben Sz. Si­mon Éva rö­vi­den vá­zol­ja azt az át­ala­ku­lást, amin az 1940-es évek­től egé­szen nap­ja­in­kig az osz­ma­nisz­ti­kán be­lül el­kü­lö­nü­lő def­te­ro­ló­gia ke­resz­tül ment. El­ső­sor­ban a ma­gyar „tren­dek­re” kon­cent­rál­va idő­rend­ben is­mer­te­ti a tu­do­mány­ág fon­to­sabb sze­mé­lyi­sé­ge­i­nek a te­vé­keny­sé­gét, ér­té­kel­ve sze­re­pü­ket a te­rü­let fej­lő­dé­sé­ben. Ugyan­ilyen mó­don te­kin­ti át a mun­ká­ja so­rán leg­in­kább al­kal­ma­zott má­sik tu­do­mány­ág­nak, a ma­gyar tör­té­ne­ti sta­tisz­ti­ká­nak a fej­lő­dé­sét is. Ma egy oszmán-török def­ter saj­tó alá ren­de­zé­se­kor el­várt az, hogy a ku­ta­tó a for­rás kí­nál­ta le­he­tő­sé­gek fi­gye­lem­be­vé­te­lé­vel össze­ha­son­lí­tó vizs­gá­la­to­kat vé­gez­zen a ren­del­ke­zés­re álló le­he­tő leg­na­gyobb adat­hal­maz be­vo­ná­sá­val, ki­hasz­nál­va a szá­mí­tás­tech­ni­ka biz­to­sí­tot­ta le­he­tő­sé­ge­ket is. Szá­mí­tó­gé­pes adat­bá­zi­sok ké­szí­té­sé­vel azon­ban idá­ig leg­in­kább csak Tö­rök­or­szág­ban pró­bál­koz­tak.

A szer­ző a köny­ve kö­vet­ke­ző fe­je­ze­té­ben sor­ra ve­szi azon to­váb­bi for­rá­so­kat, ame­lye­ket ezen pe­rem­vi­dé­ki te­rü­let össze­ha­son­lí­tó vizs­gá­la­tá­hoz az alap­for­rás mel­lett még fel tu­dott hasz­nál­ni. Je­len mun­ka szem­pont­já­ból leg­in­kább az osz­mán pénz­ügy­igaz­ga­tás ál­tal, az ál­la­mi al­kal­ma­zot­tak és a ka­to­na­ság egy ré­szé­nek fi­ze­té­sé­re ki­utalt, fen­tebb már em­lí­tett ja­va­da­lom­bir­to­kok jegy­zé­kei, az ún. timár-defterek, il­let­ve ezen ki­uta­lá­sok kro­no­ló­gi­ai rend­jét meg­mu­ta­tó bir­tok­ado­má­nyo­zá­si nap­lók, a timár-rúznámcsék fenn­ma­radt ira­tai bír­tak je­len­tő­ség­gel. A ja­va­da­lom­bir­to­ko­kat ugyan­is a rész­le­tes szandzsák-összeírások el­ké­szül­te után, azok ered­mé­nye­i­nek fel­hasz­ná­lá­sá­val je­löl­ték ki le­en­dő ha­szon­él­ve­ző­jük szá­má­ra. Ezen­kí­vül a tény­le­ge­sen hó­dolt te­rü­let ál­la­mi adót fi­ze­tő te­le­pü­lé­se­it tar­tal­ma­zó össze­írá­sok, a dzsizje-defterek szol­gál­tak to­váb­bi ada­lé­kok­kal a vizs­gá­ló­dás­hoz. A tö­rök for­rá­sok mel­lett rész­ben kont­roll­ként, rész­ben a kép fi­no­mí­tá­sá­hoz ren­del­ke­zés­re áll­tak még a ma­gyar ál­la­mi, egy­há­zi és ma­gán­föl­des­úri adóz­ta­tás össze­írá­sai, a di­ká­lis össze­írá­sok, dézs­ma­jegy­zé­kek és ur­bá­ri­u­mok is. Sze­ren­csé­re, leg­alább a ma­gyar di­ká­lis össze­írá­sok kö­zött volt egy, amely szin­tén erre a te­rü­let­re vo­nat­ko­zik, és ugyan­csak 1579-ből való. Így a fel­dol­go­zás so­rán ez a for­rás tölt­het­te be a leg­főbb kont­roll­for­rás sze­re­pét. A szer­ző mun­ka­he­lye a Ma­gyar Nem­ze­ti Le­vél­tár, így szá­má­ra ke­vés­bé okoz­ha­tott prob­lé­mát ezek­nek a for­rá­sok­nak a hasz­ná­la­ta, mint egy in­kább csak tur­ko­ló­gi­ai jár­tas­ság­gal bíró ku­ta­tó­nak.

Az egy­más­tól mind tar­tal­mi, mind ter­mi­no­ló­gi­ai szem­pont­ból el­té­rő for­rá­sok hasz­ná­la­ta mi­att Sz. Si­mon Éva szük­sé­gét érez­te an­nak, hogy egy fe­je­ze­tet szen­tel­jen az emi­att föl­me­rü­lő mód­szer­ta­ni prob­lé­mák­nak. Lé­nye­gé­ben arra a kér­dés­re ke­res­te a vá­laszt, hogy mennyi­re meg­bíz­ha­tó­ak, hasz­nál­ha­tó­ak ezek a for­rá­sok egy olyan hely­zet­ben, ami­kor szin­te min­den vizs­gált kér­dés ese­tén egy­más­tól el­té­rő ada­to­kat tar­tal­maz a ma­gyar és a tö­rök adó­össze­írás. Fog­lal­ko­zik még töb­bek kö­zött a hó­dolt­ság és be­hó­do­lás fo­gal­má­nak tisz­tá­zá­sá­val, va­la­mint a pusz­tá­so­dás­sal kap­cso­la­to­san az össze­írá­sok­ban elő­for­du­ló kü­lön­fé­le tö­rök és la­tin ter­mi­nu­sok ér­tel­me­zé­sé­vel is. Meg­ál­la­pít­ja to­váb­bá, hogy de­mog­rá­fi­ai vizs­gá­la­tok­ra a hó­dolt­sá­gi pe­rem­vi­dék def­te­rei csak igen kor­lá­to­zott mér­ték­ben hasz­nál­ha­tó­ak.

A mun­ka té­má­já­ul vá­lasz­tott délnyugat-dunántúli osz­mán ter­jesz­ke­dés­sel és an­nak mód­sze­re­i­vel mind­össze a könyv utol­só két fe­je­ze­te fog­lal­ko­zik. Az osz­má­nok 16. szá­za­di du­nán­tú­li ter­jesz­ke­dé­sé­nek rö­vid tör­té­ne­ti át­te­kin­té­se után a szi­get­vá­ri szan­dzsák­bé­gek hász-birtokainak pél­dá­ján ke­resz­tül be­mu­tat­ja az osz­mán hó­dí­tá­si stra­té­gi­á­kat, a funk­ció sze­rint kü­lön­bö­ző cso­por­tok­ba so­rol­ha­tó hász-birtokokat. A bé­gek ja­va­da­lom­bir­to­ka­it nem vé­let­len­sze­rű­en, ha­nem tu­da­to­san, bi­zo­nyos szem­pon­to­kat fi­gye­lem­be véve utal­ták ki szá­muk­ra a ná­hi­je egyen­lő­re még csak igény­te­rü­let­ként nyil­ván­tar­tott, nem be­hó­dolt te­rü­le­té­ről. Lát­ha­tó, hogy ezek a bir­to­kok ra­ci­o­ná­li­san ki­vá­lasz­tott stra­té­gi­ai pon­tok vol­tak, ame­lyek az adóz­ta­tás ki­ter­jesz­té­sé­hez, a fo­lya­ma­tos por­tyá­zá­sok­hoz biz­to­sí­tot­ták a csa­pat­össze­vo­ná­sok hely­szí­nét és a fel­vo­nu­lá­si út­vo­na­la­kat, vagy pe­dig al­kal­ma­sak le­het­tek az el­len­fél­lel kap­cso­la­tos in­for­má­ció­gyűj­tés­re, ily mó­don se­gít­ve a to­váb­bi las­sú ter­jesz­ke­dést olyan mód­sze­rek al­kal­ma­zá­sá­val, mint a raj­ta­üté­sek, a la­kos­ság meg­fé­lem­lí­té­se, em­be­rek ra­bul ej­té­se. En­nek a ter­jesz­ke­dés­nek a mér­té­két jel­zi, hogy míg 1569-ben fel­te­he­tő­leg 82 te­le­pü­lés sze­re­pelt a ka­ni­zsai ná­hi­je mára el­ve­szett össze­írá­sá­ban, ad­dig 1579-re ez a szám már 527-re emel­ke­dett. Az 1570-es évek vé­gé­re, a Ka­ni­zsa kör­nyé­ki császári-királyi vé­del­mi rend­szer ki­épí­té­se kö­vet­kez­té­ben ez a fo­lya­mat meg­tor­pant. A fe­je­zet vé­gén a szer­ző rö­vi­den szól még a ka­ni­zsai ná­hi­je bu­dai vi­lá­j­et­ben be­töl­tött gaz­da­sá­gi sze­re­pé­ről is.

Az utol­só fe­je­zet tu­laj­don­kép­pen a ko­ráb­ban le­ír­tak össze­fog­la­lá­sa, így töb­bek kö­zött itt sze­re­pel idő­sza­kok­ra bon­tot­tan le­ír­va a ka­ni­zsai ná­hi­je 1569 és 1579 kö­zöt­ti hó­dol­ta­tá­si fo­lya­ma­tá­nak föld­raj­zi tér­ben való elő­re­ha­la­dá­sa is.

A kö­tet vé­gén lévő mel­lék­let­ben a for­rás­köz­lé­sen kí­vül sok hasz­nos se­géd­anya­got ta­lá­lunk, amit szá­mos tu­do­mány­te­rü­let ku­ta­tó­ja for­gat­hat ha­szon­nal. Mint­egy 1900 sze­mély­név, sok, rész­ben ma már nem lé­te­ző te­le­pü­lés neve sze­re­pel a mu­ta­tók­ban. Eh­hez kap­cso­ló­dó­an a kö­tet­ben ta­lál­ha­tó egy CD-melléklet is, amely a könyv­ben ta­lál­ha­tó, a jobb meg­ér­tést szol­gá­ló, pre­cíz tér­ké­pek szí­nes vál­to­za­tát tar­tal­maz­za.

Min­den ku­ta­tó maga dön­ti el, hogy egy adott ku­ta­tás so­rán hol von­ja meg mun­ká­já­nak ha­tá­ra­it, és ho­gyan ál­lít­ja azt össze. A mű cél­ja­i­nak meg­fo­gal­ma­zá­sa­kor, ahogy azt már ko­ráb­ban em­lí­tet­tem, a szer­ző egy eset­ta­nul­mány, egy mik­ro­tör­té­ne­ti ku­ta­tás ké­szí­té­sé­re vál­lal­ko­zott. En­nek el­le­né­re sze­rin­tem ér­de­mes lett vol­na a mun­kát el­he­lyez­ni egy át­fo­gó ke­ret­ben, amely túl az össze­írá­sok nyúj­tot­ta szá­raz ada­to­kon, élet­sze­rűb­ben mu­tat­ja be en­nek a két ha­ta­lom szo­rí­tá­sá­ba ke­rült hó­dolt­sá­gi pe­rem­vi­dék­nek a ki­hí­vá­sok­kal ter­helt éle­tét.

Ez nem je­len­ti azt, hogy Sz. Si­mon Éva köny­ve ne len­ne egy ala­pos, lel­ki­is­me­re­tes mun­ka. Azt is el kell is­mer­ni, hogy ne­héz dol­ga volt a kö­tet meg­írá­sa­kor. Nem azt vizs­gál­ta, amit akart, ha­nem azt, amit tu­dott. Egy szűk­sza­vú def­ter­rel kel­lett kez­de­nie va­la­mit, ezért néha olyan kér­dé­sek­re is igyek­szik vá­laszt ta­lál­ni, ame­lyek tel­jes bi­zo­nyos­ság­gal a ren­del­ke­zé­sé­re álló ada­tok alap­ján nem vá­la­szol­ha­tó­ak meg.

Re­cen­zi­óm vé­gén még ki kell tér­nem a tö­rök for­rá­sok ol­va­sá­sá­nak ne­héz­sé­gé­re is, bár er­ről nem szo­kás írni, leg­fel­jebb csak ak­kor, ha a mun­ka ké­szí­tő­je va­la­mit rosszul ol­va­sott. Ter­mé­sze­tes­nek ve­szik tur­ko­ló­gu­sa­ink­tól, hogy meg­bir­kóz­nak ez­zel a fel­adat­tal, és ez rend­ben is van így. Én még­is sze­ret­ném fel­hív­ni a fi­gyel­met arra a tény­re mint­egy a szer­ző di­csé­re­te­ként is, hogy az Osz­mán Bi­ro­da­lom pénz­ügy­igaz­ga­tá­sa ál­tal hasz­nált spe­ci­á­lis írás­mód­dal, az ún. szi­já­kat-írás­sal ké­szült def­te­rek ol­va­sá­sa bi­zony nem könnyű fel­adat. Az oszmán-török le­vél­tá­ri for­rá­sok­ban elő­for­du­ló kü­lön­bö­ző írás­faj­ták kö­zül ez a spe­ci­á­lis rö­vi­dí­té­se­ket és szá­mo­kat tar­tal­ma­zó írás a leg­ne­he­zeb­ben ol­vas­ha­tó. Nem elég az oszmán-török nyelv is­me­re­te, hosszú évek gya­kor­la­ta te­szi csak az ez­zel fog­lal­ko­zó ku­ta­tó­kat a te­rü­let szak­ava­tott mes­te­ré­vé. Az ilyen­faj­ta tu­dás­sal bíró ku­ta­tók szá­ma saj­nos las­san már a mai Tö­rök­or­szág­ban is egy­re ke­ve­sebb. Nyil­ván ezek a ne­héz­sé­gek is sze­re­pet ját­sza­nak ab­ban, ha még szép szám­ban ta­lá­lunk fel­dol­go­zás­ra váró oszmán-török ira­to­kat.

Summary

Éva Sz. Si­mon, Ot­tom­an ex­pan­si­on in So­uth­wes­tern Trans­da­nu­bia in the se­cond half of the six­teenth cent­ury.

The pri­ma­ry aim of this mo­no­gra­phy is to pub­lish and analy­ze the de­tai­led reg­is­ter (defter‑i mu­fas­sal) of Ka­ni­zsa Na­hiye from the year of 1579 kept in Ba­va­ri­an Sta­te Lib­rary in Mu­nich. This ad­mi­nistra­tive unit of Ot­tom­ans was lo­ca­ted in the Szi­get­vár San­jak on the bor­der­land bet­ween Hun­ga­ri­an King­dom and Ot­tom­an Em­pire. The reg­is­ter was pre­pa­red by Ot­tom­an fi­nan­cial ad­mi­nistra­ti­on in or­der to as­sess the ex­pec­ted in­co­me of this area. The scarci­ty of sour­ces ins­pi­red a spe­ci­al app­ro­ach. The aut­hor car­ried out a com­pa­ra­tive analy­sis of the wi­dest range of ava­i­lab­le sour­ces, and de­alt with the met­ho­do­log­i­cal prob­lems that aro­se be­ca­u­se of this di­ver­sity. As a re­sult of the analy­sis, we can trace the step-by-step ex­pan­si­on of Ot­tom­ans in this na­hiye in 1570s. This case study pre­sents the met­hods of Ot­tom­an con­quest in the pe­rip­hery of Ot­tom­an oc­cu­pa­ti­on.

Tagged , , ,

Vélemény, hozzászólás?