Így kezdődik az éhezés” – Mikola Gyöngyi recenziója Danyiil Harmsz válogatott írásairól

november 7th, 2014 § 0 comments

recenzió

Da­nyi­il Harm­sz, Ese­tek: Vá­lo­ga­tott írá­sok, vá­lo­gat­ta, for­dí­tot­ta és az elő­szót írta He­té­nyi Zsu­zsa, Bu­da­pest, Ty­po­tex, 2013.

Az éle­té­ben be­til­tott, ha­lá­la után is hosszú év­ti­ze­de­kig csak sza­miz­dat­ban hoz­zá­fér­he­tő tra­gi­kus sor­sú orosz szer­ző, Da­nyi­il Harm­sz ne­vét ma már a 20. szá­zad olyan meg­ha­tá­ro­zó mű­vé­sze­i­vel em­le­ge­ti egy sor­ban az értő kri­ti­ka, mint Kaf­ka, Bec­kett, Art­aud, Ma­le­vics és Hleb­nyi­kov. Ezért is szá­mít fon­tos iro­dal­mi ese­mény­nek vá­lo­ga­tott mű­ve­i­nek ma­gyar nyel­vű ki­adá­sa He­té­nyi Zsu­zsa szer­kesz­té­sé­ben, for­dí­tá­sá­ban és rend­kí­vül ala­pos és in­for­ma­tív elő­sza­vá­val.

Nem vé­let­len, hogy nem csak író­kat ne­ve­zünk meg, ami­kor Harm­sz szel­le­mi ro­ko­na­it vesszük szám­ba: Harm­sz maga is rend­kí­vül sok­ol­da­lú mű­vész volt, a leg­kü­lön­bö­zőbb mű­fa­jok­ban al­ko­tott, a fik­ci­ós pró­za és a ver­sek mel­lett je­len­tő­sek drá­mai mű­vei, fi­lo­zó­fi­ai, po­é­ti­kai, ma­te­ma­ti­kai, ze­nei ér­te­ke­zé­sei, ön­élet­raj­zi írá­sai, va­la­mint kü­lön ku­ta­tás tár­gyát ké­pe­zik raj­zai, sa­já­tos pik­to­gra­fi­kus al­ko­tá­sai is. Ezek­ből, va­la­mint a szer­ző­ről ké­szült raj­zok­ból, fo­tók­ból is iz­gal­mas vá­lo­ga­tás ta­lál­ha­tó a könyv­ben (gyer­mek­iro­dal­mi mun­kás­sá­gát nem mu­tat­ja be a kö­tet, hi­szen ma­gya­rul már je­lent meg ilyen jel­le­gű ki­ad­vány, a Negy­ven­négy pici pinty Rab Zsu­zsa for­dí­tá­sá­ban).

A vá­lo­ga­tás ér­de­me, hogy a vál­to­za­tos for­má­jú és te­ma­ti­ká­jú szép­iro­dal­mi szö­ve­ge­ket együtt sze­re­pel­te­ti Harm­sz fi­lo­zó­fi­ai írá­sa­i­val, le­he­tő­sé­get te­remt­ve a ma­gyar ol­va­só­nak, hogy maga fe­dez­ze fel az össze­füg­gé­se­ket az írói gya­kor­lat és poétikai-elméleti-bölcseleti mun­kás­ság kö­zött, to­váb­bi ku­ta­tás­ra ösz­tö­nöz­ve az orosz avant­gárd ha­gyo­má­nyá­ból ki­fej­lő­dő, azt meg­újí­tó harm­szi ab­szurd mé­lyebb meg­is­me­ré­sé­nek ér­de­ké­ben.

A róla ké­szült ké­pek ta­nú­sá­ga sze­rint Harm­sz osz­tot­ta azt az avant­gárd esz­té­ti­kai kon­cep­ci­ót és gya­kor­la­tot, amely a mű­vé­szet és az élet kö­zöt­ti ha­tá­rok le­rom­bo­lá­sá­ra irá­nyult. A mű­vész alak­ja, arca, élet­ese­mé­nyei szin­tén a konst­ruk­ció tár­gyát ké­pez­ték. A Ty­po­text ki­ad­vá­nyá­nak fe­dő­lap­ján is vissza­kö­szön­nek a Harm­sz véd­je­gyé­nek szá­mí­tó, az ál­ta­la annyi­ra cso­dált Sher­lock Holmest idé­ző ele­mek: a sa­já­tos, sim­lé­de­res fej­fe­dő és az el­ma­rad­ha­tat­lan pipa. Maga az írói ál­név is (a szer­ző iga­zi neve Ju­va­csov) komp­lex szó­já­ték vol­ta­kép­pen. Fel­idé­zi Holmes ne­vé­nek hang­zá­sát, de utal­hat az an­gol charms (’kel­le­mes­sé­gek, bű­bá­jok, vonz­erők’) és harms (’ká­rok, ár­tal­mak, sé­rel­mek, ba­jok’) ha­son­ló hang­zá­sú, de egy­más­sal el­len­té­tes je­len­tés­tű sza­vak­ra is. A Harm­sz név ily mó­don maga is sű­rí­tett szö­veg­mor­zsa és mű­vé­sze­ti jel: ön­ma­ga ki­nyil­vá­ní­tá­sá­nak, af­fir­má­lá­sá­nak és meg­sem­mi­sí­té­sé­nek, vissza­vo­ná­sá­nak egy­ide­jű gesz­tu­sa is.

Harm­sz mi­ni­ma­lis­ta pró­zá­já­ban to­vább­ha­gyo­má­nyo­zó­dik az avant­gárd szö­veg­kép­zés per­for­ma­ti­vi­tá­sa, és nem pusz­tán a drá­mai je­le­ne­te­zés ked­ve­lé­se mi­att. A kö­tet írá­sa­i­nak ta­nú­sá­ga sze­rint bár­mi­lyen szép­iro­dal­mi mű­faj­ban al­kot is, szö­ve­gei sa­já­tos bel­ső fe­szült­ség­re tesz­nek szert az­ál­tal, hogy a szer­ző egy­szer­re imi­tál­ja és rom­bol­ja le a be­vett szö­veg­kép­ző el­já­rá­so­kat, egy­szer­re idé­zi fel és egy­szer­s­mind üre­sí­ti is ki az egyes mű­for­mák kli­sé­it. Ez a tech­ni­ka al­kal­mas a hu­mo­ros ha­tás fel­kel­té­sé­re (ko­rai mű­vei, és kü­lö­nö­sen a drá­mai je­le­ne­tek szá­mom­ra a Mon­thy Py­thon Re­pü­lő Cir­ku­sza nevű an­gol for­má­ció ab­szurd hu­mo­rát idé­zik, ter­mé­sze­te­sen a vele kap­cso­lat­ban az elő­szó­ban is pár­hu­zam­ként em­le­ge­tett Ör­ké­nyé mel­lett), és ez­zel együtt a meg­me­re­ve­dett gon­dol­ko­dás­for­mák le­lep­le­zé­sé­re is. Harmsszal kap­cso­lat­ban az ab­szurd mel­lett a ne­ga­tív mű­vé­szet és az an­ti­tör­té­net ter­mi­nu­sok is meg­je­len­nek a re­cep­ci­ó­ban, an­nak jel­zé­sé­re, hogy nem pusz­tán a non­szensz, az ér­tel­met­len­ség író­ja­ként tart­hat­juk őt szá­mon, ha­nem a me­ta­tör­té­net elő­fu­tá­rát is tisz­tel­het­jük ben­ne (Neil Car­rick). A Harmsz-féle rö­vid­tör­té­net az­zal is szem­be­sít ben­nün­ket, hogy ol­va­sás köz­ben mennyi­re ki va­gyunk éhez­ve az ak­ci­ó­ra, a cse­lek­mény elő­re­ha­la­dá­sá­ra, és mennyi­re haj­la­mo­sak va­gyunk azo­no­sí­ta­ni a nar­rá­ci­ót az élet­tel, il­let­ve az élet le­het­sé­ges fej­le­mé­nye­i­vel. El­be­szé­lés­mód­ja fel­ve­ti a ren­de­zett­ség, a szám, az idő, az iden­ti­tás, a vé­let­len és a vég­te­len esz­mé­i­nek prob­lé­má­it – nem meg­le­pő te­hát, hogy épp ezek a kér­dé­sek áll­nak a je­len vá­lo­ga­tás el­mé­le­ti írá­sa­i­nak fó­ku­szá­ban is.

Jó né­hány fik­tív szö­veg ese­té­ben akár re­a­liz­mus­ról is be­szél­het­nénk. He­té­nyi Zsu­zsa be­ve­ze­tő­jé­ben Na­bo­kov Gogol-esszéjét idé­zi e je­len­ség­gel kap­cso­lat­ban: „nem he­lyez­he­tő ab­szurd szi­tu­á­ci­ó­ba az em­ber, aki egy ab­szurd vi­lág­ban él”. Egy ab­szurd, ir­ra­ci­o­ná­lis el­vek sze­rint mű­kö­dő vi­lág­ban egy ab­szurd, a li­ne­á­ris idő­ren­det és a ka­u­zá­lis sza­bály­sze­rű­sé­ge­ket fel­rú­gó nar­rá­ció ép­pen hogy re­á­lis­nak hat. A Harm­szról szó­ló ér­tel­me­zé­sek­ben is meg­je­le­nik ez a ket­tős­ség: na­gyon jól le­het ugyan­is ma­gya­ráz­ni mű­ve­it a sztá­li­ni ter­ror ab­szur­di­tá­sá­val és Harm­sz el­ké­pesz­tő­en ke­gyet­len sor­sá­val, ret­te­ne­tes testi-lelki szen­ve­dé­se­i­vel. Ha a nap­lót ol­vas­suk, az 1937. és 1938. évi be­jegy­zé­sek ál­lan­dó té­má­ja a pénz­hi­ány, a szin­te fo­lya­ma­tos éhe­zés, a be­teg­ség, és az al­ko­tói vál­ság. Ezek­ben az évek­ben Harm­szot po­li­ti­kai okok­ból el­til­tot­ták a pub­li­ká­lás­tól, még gye­rek­ver­se­ket sem kö­zöl­he­tett. A nap­ló­ban gyak­ran fo­gal­maz úgy, hogy na­gyon mély­re esett, olyan mély­re, hogy félő, on­nan már nincs töb­bé föl­emel­ke­dés. Eze­ket az éve­ket már úgy élte meg, hogy el­kez­dő­dött a meg­sem­mi­sí­té­se, el­jöt­tek a ha­lál nap­jai. Nem ne­héz pár­hu­za­mot von­ni a sze­mé­lyes élet­ese­mé­nyek, a ba­rá­ta­it, al­ko­tó­tár­sa­it is sú­lyo­san érin­tő rep­resszi­ók ha­tá­sa és pél­dá­ul az Esetek-ciklus mik­ro­pró­zá­i­nak elesés-zuhanás-eltűnés mo­tí­vu­mai kö­zött. Az em­ber tör­té­ne­te ön­nön zu­ha­ná­sá­nak tör­té­ne­té­vé vá­lik ezek­ben a pró­zák­ban, me­lyek jó­for­mán ad­dig tar­ta­nak csak, amíg a test né­hány eme­let­nyi sza­bad­esés után a föld­be csa­pó­dik. Harm­sz mi­ni­ma­liz­mu­sa ki­mon­dot­tan ra­di­ká­lis gesz­tus­nak szá­mí­tott a maga ko­rá­ban, a bő­be­szé­dű­sé­get a kö­zép­sze­rű­ség me­leg­ágyá­nak te­kin­tet­te. Ugyan­ak­kor nap­ló­ja ta­nú­sá­ga sze­rint tu­da­tá­ban volt az ily mó­don lét­re­ho­zott tisz­ta­ság koc­ká­za­tá­val is: mint írta, a tisz­ta­ság nem vál­hat pusz­ta­ság­gá.

Vagy­is Harm­sz gon­dol­ko­dá­sát nem va­la­mi­faj­ta esz­té­ti­kai vagy po­li­ti­kai ni­hi­liz­mus ha­tá­roz­ta meg. Fi­lo­zó­fi­ai esszé­it ol­vas­va az a be­nyo­má­sunk, hogy ku­ta­tá­sai egy­be­vág­nak a nagy eg­zisz­ten­cia­lis­tá­ké­i­val, amennyi­ben egyik fő tö­rek­vé­se a sem­mi mint olyan meg­ér­té­sé­re irá­nyult. A szám­ta­ni nul­lá­val kap­cso­lat­ban írja: „Amit sem­mi­nek ne­vez­tünk, még­is­csak rejt ma­gá­ban még va­la­mit, a sem­mi­hez ké­pest egy új va­la­mit. Két sem­mi van itt? Két sem­mi, ame­lyek egy­más­nak el­lent­mon­da­nak? Ak­kor az egyik sem­mi egy va­la­mi. Ak­kor a va­la­mi, amely se­hol nem kez­dő­dik és se­hol nem vég­ző­dik, az egy va­la­mi, amely tar­tal­maz egy sem­mit.” (A vég­te­len, igen, ez a vá­lasz) Ez a „va­la­mi, amely tar­tal­maz egy sem­mit” tö­ké­le­tes le­írá­sa le­het­ne az Ese­tek alo­gi­kus pró­zai struk­tú­rá­i­nak is, ahol a sze­man­ti­kai je­len­tés és en­nek a je­len­tés­nek a sem­mis vol­ta ab­szo­lút egy­sé­get al­kot.

A kö­tet­nek eb­ben az utol­só A vég­te­len című, fi­lo­zó­fi­ai cik­ke­ket, ér­te­ke­zé­se­ket tar­tal­ma­zó cik­lu­sá­ba so­ro­ló­dott egy kü­lö­nös, for­ma­i­lag in­kább fik­ci­ós pró­zá­nak tűnő rö­vid­tör­té­net is, amely eb­ben az el­mé­le­ti jel­le­gű kon­tex­tus­ban böl­cse­le­ti pél­dá­zat­ként hat. Az Ar­ról, hogy hír­nö­kök lá­to­gat­tak meg című mik­ro­tör­té­net sze­rep­lői fi­lo­zó­fi­ai prob­lé­mák: az ok-okozat, az idő numerikus-elvont és fluid-anyagi kép­ze­té­nek vi­szo­nya, va­la­mint az in­for­má­ció, a je­len­tés mi­ben­lé­te ké­pe­zik az el­be­szé­lés kro­no­to­po­sza­it. Az órá­ban va­la­mi kat­tan, a nap­tár lap­ja­it meg­le­beg­te­ti a hu­zat: va­la­mi tör­tént az idő­ben, de nem tud­juk (az Én-elbeszélő nem tud­ja), hogy ezek a je­len­sé­gek mi­lyen jö­vő­be­li je­len­ség­nek szol­gál­nak majd okul. A hu­zat azon­ban csak az­után le­beg­te­ti meg a nap­tár lap­ja­it, hogy az el­be­szé­lő arra gon­dol: hu­zat van a szo­bá­ban. Ez eset­ben a hu­zat oka a hu­zat­ra való gon­do­lás lesz, min­den­fé­le érzéki-tapasztalati ok nél­kül. Ez az az ijesz­tő moz­za­nat, azaz a va­ló­ság gon­do­la­ti konst­ruk­ci­ó­ja, e konst­ruk­ció le­he­tő­sé­ge, ami­től az el­be­szé­lő majd­nem el­ve­szí­ti az esz­mé­le­tét, és vi­zet sze­ret­ne inni, de nem ta­lál se­hol vi­zet. Ez­után az a kény­szer­kép­ze­te tá­mad, hogy ha meg­in­ná a (nem lé­te­ző) vi­zet, ak­kor meg­in­na egy hír­nö­köt is, ám ezt a gon­do­la­tot el­hes­se­ge­ti az­zal, hogy a hír­nök nem fo­lyé­kony, nem le­het meg­in­ni. De az is vé­gig­fut a fe­jé­ben, hogy ha nem tud­ta meg­kü­lön­böz­tet­ni a hír­nö­köt a víz­től ko­ráb­ban, ak­kor a hír­nök a víz­re ha­son­lít. Ám vi­zet (és hír­nö­köt) to­vább­ra sem ta­lál. Az idő az óra szám­lap­ján az el­be­szé­lés kez­de­tén és vé­gén is ugyan­az: há­rom­ne­gyed né­gyet mu­tat­nak a mu­ta­tók. Az az ese­mény­sor, amit az el­be­szé­lő leír, nem lé­te­zik, mert nem lé­te­zik egy­sé­ges, egy­ne­mű és foly­to­nos idő, ahogy ezt a Lé­te­zés­ről, tér­ről és idő­ről című szö­veg­ben ki­fej­ti. Ezért nem ta­lál vi­zet, és ezért nem tud­ja meg­ra­gad­ni, tet­ten érni a pil­la­na­tot, ahon­nan a hír­nö­kö­ket vár­ja. És az ese­mény­sor, amit leír, még­is lé­te­zik, mert de­monst­rál­ja az ab­szo­lút idő ha­sa­dá­sát, tö­re­de­zett­sé­gét a va­lós­nak gon­dolt ta­pasz­ta­lat­ban és a foly­to­nos­ság meg­ra­ga­dá­sá­nak le­he­tet­len­sé­gét. A „há­rom­ne­gyed négy”, azaz a min­den­ko­ri je­len pil­la­nat az el­be­szé­lés­ben is­mét egy „olyan va­la­mi, amely tar­tal­maz egy sem­mit”.

A harm­szi el­be­szé­lés ab­szur­di­tá­sa en­nek fé­nyé­ben az einsteini-bergsoni téridő-felfogás to­vább­gon­do­lá­sá­nak kö­vet­kez­mé­nye in­kább, mint a sztá­li­ni ter­ro­ré, il­let­ve a szö­ve­gek­ben a ha­lál­kö­ze­li ál­la­pot, a re­mény­vesz­tett­ség, az ál­lan­dó ret­te­gés min­den­na­pi ta­pasz­ta­la­ta in­ter­fe­rál az ab­szo­lút lét tit­ka­it ku­ta­tó zse­ni­á­lis elme meg­szál­lott­sá­gá­val, ra­di­ká­lis igaz­mon­dá­sá­val, amennyi­ben az esz­té­ti­kai ön­fel­szá­mo­lás ha­tá­rá­ig igyek­szik el­ke­rül­ni, hogy ha­mis va­ló­sá­go­kat kre­ál­jon, és ku­ta­tá­sai so­rán el­jut a ke­reszt ab­szo­lút szim­bó­lu­má­ig, ahol a rész egy­be­esik az egésszel, a ha­lál pil­la­na­ta pe­dig a hal­ha­tat­lan­ság­gal vá­lik azo­nos­sá.

Аннотация

Так начинается голод” – Выход в свет собрания избранных прозаических произведений Даниила Хармса на венгерском языке под заглавием Ese­tek (Случаи) считается очень важным событием в венгерской литературной жизни. Несмотря на то, что Хармс был одним из самых значительных представителей русского авангарда советской эпохи, и теперь его имя упоминается среди имён таких крупных художников XX-ого века, как, например, Кафка, Бекет, Арто, Малевич или Хлебников, его сверхкраткие рассказы, которые часто сопоставляются с рассказами-минутками венгерского прозаика и драматурга Иштвана Эркеня (Ist­ván Ör­kény), публиковались до сих пор только в литературных журналах и в антологиях в Венгрии.

Особенной ценностью венгерского издания является то, что составитель и переводчица, Жужа Хетени выбирала тексты не только из многогранного и разнообразного литературного наследия Хармса, но и из его философских сочинений. Теперь у венгерских читателей имеется возможность лучше понять теоретические основы абсурдной прозы Хармса, и обнаружить тесные связи между специальным хармским хронотопом и теориями пространства-времени современников-мыслителей Хармса, прежде всего Бергсона и Эйнштейна.

Summary

This is how the hung­er beg­ins” – The Hun­ga­ri­an edi­ti­on of Da­ni­il Kharms’s se­lec­ted works en­tit­led Ese­tek (In­ci­dents ) is a huge li­ter­ary event in Hun­gary. Des­pi­te the fact that Kharms was one of the most im­por­tant rep­re­s­en­ta­ti­ves of the Rus­si­an avant-garde in the So­vi­et era, and now his name is ment­ion­ed among the grea­test ar­tists of the 20th cent­ury such as Kaf­ka, Bec­kett, Art­aud, Ma­le­vich or Kh­leb­ni­kov, his short stori­es, fre­qu­ently com­pa­red to Ist­ván Ör­kény’s One Mi­nute Stori­es, have only been pub­lis­hed in li­te­ray pe­ri­o­di­cals and an­t­ho­lo­gi­es in Hun­gary.

The main va­lue of the Hun­ga­ri­an edi­ti­on is that the edi­tor and trans­la­tor, Zsu­zsa He­té­nyi se­lec­ted works not only from the gre­at va­ri­ety of Kharms’s li­ter­ary her­i­tage, but also from his phi­lo­sophi­cal writings. Now, Hun­ga­ri­an re­aders have the op­por­tunity to un­der­stand the the­o­re­ti­cal backg­round of Kharms’s ab­surd pro­se, and in­vestiga­te the deeper con­nec­tions bet­ween the time-conception of his nar­ra­ti­on and the time-space the­ori­es of Kharms’s con­tem­por­ary thin­kers, first of all Berg­son and Eins­tein.

No tags for this post.

Vélemény, hozzászólás?