A Vidám srácok, Harmsz és a késő szovjet szamizdat – Kalavszky Zsófia recenziója

november 27th, 2020 § 0 comments

Наталья Доброхотова-Майкова и Владимир Пятницкий. „Лев Толстой очень любил детей…”: Анекдоты о писателях, приписываемые Хармсу. Pед. Софья Багдасарова. Москва: Бомбора, 2020.

2020 nya­rá­nak vé­gén a mű­vé­szet­tör­té­nész Szof­ja Bag­da­sza­ro­va kez­de­mé­nye­zé­sé­re és szer­kesz­té­sé­ben je­lent meg Moszk­vá­ban a „Lev Tolsz­toj na­gyon sze­ret­te a gye­re­ke­ket…”: Írók­ról szó­ló anek­do­ták, ame­lye­ket Harm­sznak tu­laj­do­ní­tot­tak című kö­tet. A ki­ad­vány szá­mos cél­ja kö­zül az egyik az volt, hogy a nagy­kö­zön­ség vég­re a va­ló­di szer­zők neve alatt, fak­szi­mi­le ki­adás­ban – az ere­de­ti kéz­írá­sos szö­ve­get a hoz­zá­tar­to­zó il­luszt­rá­ci­ók­kal együtt be­mu­tat­va –, rész­le­tes kom­men­tá­rok­kal fel­sze­rel­ve is­mer­hes­se meg azo­kat az iro­dal­mi anek­do­tá­kat, ame­lyek az 1970-es évek kö­ze­pé­től a késő szov­jet sza­miz­dat­ban ha­tal­mas nép­sze­rű­ség­nek ör­vend­ve kezd­tek el ter­jed­ni, és ame­lyek a in­ter­net ko­rai idő­sza­ká­ban – im­már nem til­tott, de nyom­ta­tás­ban nem hoz­zá­fér­he­tő szö­veg­ként – kü­lön­bö­ző, iro­dal­mi ma­gán­ol­da­la­kon, on­line könyv­tá­rak­ban vál­tak ilyen-olyan for­má­ban el­ér­he­tő­vé. A szű­kebb szak­ma ugyan már ko­ráb­ban ér­te­sült az ere­de­ti szer­zők sze­mé­lyé­ről – hi­szen az anek­do­ták al­ko­tó­i­nak a ki­lé­tét 1988-ban egy, a Szov­jet­szka­ja Bib­liogra­fi­ja című lap­ban kö­zölt ol­va­sói le­vél fel­fed­te –, az anek­do­ták a köz­tu­dat­ban to­vább­ra is (im­már húsz éve) ano­nim­ként vagy Da­nyi­il Harm­sznak tu­laj­do­nít­va, eset­leg Pszeudo-Harmsz szer­zői név­vel, il­let­ve Harmsz-apokrifokként ter­jed­tek. (Da­nyi­il Harm­szról az Ese­tek című kö­te­té­nek ma­gyar ki­adá­sa kap­csán Mi­ko­la Gyön­gyi írt itt, a re­ci­tin.) Mi­vel az ere­de­ti kéz­irat bo­rí­tó­ja el­ve­szett, a sza­miz­dat­ban (xe­rox­má­so­la­tok­ról, író­gép­pel, in­di­gó­val írt pél­dá­nyok­ról, mát­rix­nyom­ta­tó­val el­ké­szí­tett, össze­fű­zött la­pok­ról, nagy­ala­kú pa­pír­hen­ge­re­ken rög­zí­tett vál­to­za­tok lé­te­zé­sé­ről szá­mol­tak be az ak­ko­ri szov­jet ol­va­sók) nem csu­pán a szer­zők neve tűnt el már igen ko­rán, de a szö­veg­gel szo­ros egy­sé­get ké­pe­ző il­luszt­rá­ci­ók is. Az ol­va­sók nagy több­sé­gé­nek – a kö­tet­ben in­ter­júk is sze­re­pel­nek (szám sze­rint száz), me­lyek­ből ki­de­rül, hogy mi­ként le­he­tett a Szov­jet­unió utol­só éve­i­ben az anek­do­tá­kat tar­tal­ma­zó pél­dá­nyok­hoz hoz­zá­jut­ni – egé­szen ed­dig fo­gal­ma sem volt ar­ról, hogy a klasszi­kus orosz iro­da­lom író­it, köl­tő­it sze­re­pel­te­tő, rö­vid, hu­mo­ros tör­té­ne­tek ere­de­ti­leg sa­já­tos kép­re­gény­ként mű­köd­tek: az iro­da­lom és a kép­ző­mű­vé­szet ha­tár­te­rü­le­tén szü­let­tek meg. A két fi­a­tal al­ko­tó, Na­tal­ja Dobrohotova-Majkova (az író) és a só­go­ra, Vla­gyi­mir Pjat­nyic­kij (a raj­zo­ló) ugyan­is 1971–72-ben a ma­guk örö­mé­re, egy­sze­rű szó­ra­ko­zás­ként, egy kis­ala­kú fü­zet­be írva-rajzolva vág­tak bele az il­luszt­rált anek­do­ták „gyár­tá­sá­ba”. Az is­me­rő­sök lel­ke­se­dé­sén fel­buz­dul­va az egy­re bő­vü­lő kor­pusz – vé­gül 55 anek­do­tát al­kot­tak meg – egy sa­já­tos „liv­re d’artiste” for­má­ját öl­töt­te ma­gá­ra. Az ere­de­ti­leg Весёлые ребята (’Vi­dám srá­cok’) cím­mel el­lá­tott anek­do­ta­fü­zért tar­tal­ma­zó jegy­zet­fü­ze­tet, amely­nek a cím­lap­já­ra Pjat­nyic­kij jól fel­is­mer­he­tő­en Pus­kin, Go­gol, Tolsz­toj és ki­csit lej­jebb Dosz­to­jevsz­kij ar­cát raj­zol­ta, ele­in­te ba­rá­tok, is­me­rő­sök kér­ték köl­csön, hogy le­má­sol­has­sák, majd Jura Kl­ja­tisz pro­fi fény­ké­pész el­ké­szí­tet­te a la­pok­ról az első fo­tó­kat. A fü­zet ezek után el­tűnt a szer­zők sze­me elől. Az anek­do­ták rö­vid idő alatt igen nép­sze­rű­ek let­tek, le­vál­tak a szer­ző­ik­ről, és el­in­dul­tak a ma­guk út­ján: szö­ve­gük a má­so­lá­sok so­rán ter­mé­sze­tes mó­don vált a szö­veg­rom­lás ál­do­za­tá­vá, idő­vel – ahogy ezt Szof­ja Bag­da­sza­ro­va a fel­lelt sza­miz­dat­má­so­la­tok va­ri­á­ci­ó­it össze­ha­son­lít­va meg­ál­la­pít­ja – egy­re több hi­bát, ki­ha­gyást, egy­sze­rű­sí­tést tar­tal­ma­zott. A kü­lön­bö­ző má­so­la­tok­ban az anek­do­ták szá­ma is vál­to­zott. Egy­részt a szá­muk le­csök­kent, hi­szen a má­so­lók ki­hagy­ták be­lő­le azo­kat az anek­do­tá­kat, ame­lyek kép nél­kül egy­ál­ta­lán nem vol­tak ér­tel­mez­he­tők, más­részt a kor­pusz – bi­zo­nyos va­ri­á­ci­ó­i­ban – ki­egé­szült: elő­for­dult ugyan­is, hogy a gyűj­te­ményt egyes, szer­zői ba­bé­rok­ra is törő má­so­lók az ere­de­ti szö­ve­gek hang­ne­mét, szer­ke­ze­tét imi­tál­va to­váb­bi anek­do­ták­kal tol­dot­ták meg. Az ol­va­sók év­ti­ze­de­kig sem az anek­do­ták pon­tos szá­mát, sem a pon­tos szö­ve­gét, sem a sor­rend­jét nem is­mer­ték, ahogy a gyűj­te­mény ere­de­ti fel­épí­té­sét sem, a kép és a szö­veg együt­tes jelenlétét.

Ezt a „folk­lo­ri­zá­ló­dott” ál­la­po­tot rög­zí­tik az anek­do­ta­fü­zér egé­szé­nek, il­let­ve rész­le­te­i­nek ma­gyar­or­szá­gi meg­je­le­né­sei is. A Hi­ány című fo­lyó­irat 1994. február–márciusi szá­ma – a for­dí­tás alap­já­ul szol­gá­ló for­rás meg­je­lö­lé­se nél­kül – Da­nyi­il Harm­sz neve alatt kö­zöl­te M. Nagy Mik­lós for­dí­tá­sá­ban a szer­ző­pá­ros hu­szon­hét anek­do­tá­ját. A Szép Li­te­ra­tú­rai Aján­dék 1995/3–1996/1‑es szá­ma Thu­róczy Ger­gely for­dí­tá­sá­ban Pszeudo-Harmsz: Iro­dal­mi anek­do­ták cím­mel adott köz­re egy vá­lo­ga­tást a szö­ve­gek­ből, amely­ben a Dobrohotova-Majkova–Pjatnyickij szer­ző­pá­ros eset­le­ges sor­rend­ben kö­zölt tör­té­ne­tei után, azok­tól nem meg­kü­lön­böz­tet­ve sze­re­pel­nek a sok­kal ké­sőbb író­dott – je­len­leg (még) ano­nim­ként ke­zelt –, egyes, az Ezüst­kor köl­tő­it sze­re­pel­te­tő anek­do­ták. (Itt sem vi­lá­gos, hogy mi volt az orosz for­rás.) Így az ere­de­ti anek­do­ták hő­sei, a foly­ton te­á­zó és rend­kí­vül okos Pus­kin, a gyá­va Tur­ge­nyev, a min­dig Pus­kin­nak öl­tö­ző Go­gol, a foly­ton a man­kó­já­val csap­ko­dó Tolsz­toj, a hős­sze­rel­mes Ler­mon­tov és a gyöt­rő­dő Dosz­to­jevsz­kij – „is­ten nyu­gosz­tal­ja” (M. Nagy) / „örök vi­lá­gos­ság fé­nyes­ked­jék neki” (Thu­róczy) – eb­ben a kor­pusz­ban, mi­ként szá­mos szov­jet sza­miz­dat­má­so­lat­ban is, im­már Ma­ja­kovsz­kij­jal, Harmsszal, Je­sze­nyin­nel stb. „egy ka­lap alatt” szerepelnek.

Az, hogy Bag­da­sza­ro­va a fak­szi­mi­le kéz­ira­tot köz­re­ad­ta, hogy meg­szó­lal­tat­ta a ki­adó­kat, szer­kesz­tő­ket, akik elő­ször pub­li­kál­ták a szer­zők ne­vét vagy az anek­do­tá­kat (Nyi­k­olaj Kot­rel­jov, majd Alek­szandr Kob­rinsz­kij), hogy kö­zöl­te a szer­ző­ket be­mu­ta­tó írá­so­kat, a szö­veg­hez fű­zött kom­men­tá­ro­kat és a szer­ző­pá­ros ma élő tag­já­nak, Na­tal­ja Dobrohotova-Majkovának a vissza­em­lé­ke­zé­se­it a szö­veg­fü­zér meg­írá­sá­nak a kö­rül­mé­nye­i­re – arra az idő­szak­ra, ami­kor a Pi­ony­ír című új­ság­ban Pjat­nyic­kij­jal egy rö­vid idő­re meg­kap­ták az iro­dal­mi anek­do­ták ro­va­tá­nak a ve­ze­té­sét –, ön­ma­gá­ban is nagy fegy­ver­tény. A kö­tet ini­ci­á­to­ra azon­ban nem elé­ge­dett meg ennyi­vel. Am­bi­ci­ó­zus vál­lal­ko­zá­sá­nak cél­ja egy olyan kö­tet meg­al­ko­tá­sa volt, amely­ben a Vi­dám srá­cok mint mű­al­ko­tás a ’70-es évek társadalom- és kul­túr­tör­té­ne­ti kon­tex­tu­sá­ba be­ágya­zot­tan lép­hes­sen az ol­va­sói elé. Egy olyan kö­tet­ben, amely e szö­ve­gek­nek nem csu­pán gaz­dag előz­mé­nye­it, de ko­ra­be­li he­lyét és utó­éle­tét is be­mu­tat­ja, hi­szen a Vi­dám srá­cok szö­ve­gei más ké­sőb­bi, össz­mű­vé­sze­ti al­ko­tás lét­re­jöt­tét is elő­se­gí­tet­ték – a ma­gas­mű­vé­szet­ben és a vá­ro­si, kö­zös­sé­gi al­ko­tó­te­rek­ben egy­aránt (tá­bor­tűz­nél, ki­rán­du­lá­so­kon, há­zi­bu­li­kon ad­ták elő őket, da­lok, szín­da­ra­bok jöt­tek lét­re a ha­tá­suk­ra). Bag­da­sza­ro­va a kom­men­tá­rok­kal ki­egé­szí­tett szö­veg­ki­adást te­hát egy sor olyan ta­nul­mánnyal és egy in­ter­jú­fo­lyam­mal egé­szí­tet­te ki, ame­lyek szá­mos, a töb­bi­vel érint­ke­ző ku­ta­tá­si te­rü­let fe­lől vi­lá­gít­ják, il­let­ve vizs­gál­ják meg az anek­do­ta­fü­zér sze­re­pét és jelentőségét.

Az első és leg­in­kább ké­zen­fek­vő ku­ta­tá­si ki­in­du­ló­pont, ame­lyet Vla­gyi­mir Ber­jo­zin jár kö­rül, az iro­dal­mi anek­do­ta mint mű­faj gyö­ke­rei az orosz iro­da­lom­ban, az anek­do­ták po­é­ti­kai vizs­gá­la­ta, a Harmsz-anekdotákkal való össze­ve­té­se és a szö­ve­gek mű­kö­dé­si mód­já­nak, ha­tás­me­cha­niz­mu­sá­nak a vizs­gá­la­ta. (Harm­sz Aneg­do­ták Pus­kin éle­té­ből című szö­ve­gé­nek leg­fris­sebb ma­gyar for­dí­tá­sa He­té­nyi Zsu­zsa Harmsz-kötetében ol­vas­ha­tó, ko­ráb­ban a Szép Li­te­ra­tú­rai Aján­dék már em­lí­tett szá­má­ban Thu­róczy Ger­gely tol­má­csol­ta őket. Tu­do­má­som sze­rint ma­gya­rul elő­ször El­bert Já­nos for­dí­tá­sá­ban volt ol­vas­ha­tó há­rom anek­do­ta az Új Írás 1975/4‑es szá­má­ban. El­bert for­rás­ként itt a Li­tye­ra­tur­na­ja ga­ze­tára hi­vat­ko­zik. Bár Harm­sz élet­mű­vé­hez a Szov­jet­uni­ó­ban csak 1988-tól le­he­tett hoz­zá­jut­ni, a gye­re­kek­nek írt szö­ve­ge­i­ből né­hány el­ér­he­tő volt. An­nak el­le­né­re, hogy az Aneg­do­ták ko­ránt­sem te­kint­he­tő­ek gye­rek­iro­dal­mi szö­veg­nek, ta­lán en­nek a – szer­kesz­tői? – mi­nő­sí­tés­nek kö­szön­he­tő, hogy a Li­tye­ra­tur­na­ja ga­ze­ta mel­lék­le­te egyet­len al­ka­lom­mal, 1967-ben le­kö­zöl­he­tett a hét anek­do­tá­ból né­gyet, Harm­sz két má­sik, „gye­re­kek­nek” írt al­ko­tá­sa mel­lett.) Tu­laj­don­kép­pen így ju­tunk el a má­so­dik prob­lé­ma­kör­höz, az anek­do­ták rop­pant nép­sze­rű­sé­gé­nek a kér­dé­sé­hez. Bag­da­sza­ro­va egyik ta­nul­má­nyá­ban fel­tá­rul az anek­do­ták azon ré­te­ge, amely a ko­ra­be­li po­li­ti­kai, tár­sa­dal­mi és kul­tu­rá­lis re­á­li­ák­ra (pél­dá­ul a Go­gol új­ra­te­me­té­se kap­csán ke­let­ke­zett le­gen­dá­ra, amely sze­rint az író ko­po­nyá­ját az 1931-es év­ben nem ta­lál­ták a sír­ban), ese­mé­nyek­re (Dosz­to­jevsz­kij 1971-es, száz­öt­ven éves ju­bi­le­u­má­ra), ko­ra­be­li nyel­vi kli­sék­re (Le­nin el­hí­re­sült „Tolsz­toj az orosz for­ra­da­lom tük­re” mon­da­tá­ra) utalt, azo­kat pa­ro­di­zál­va, ki­fi­gu­ráz­va. Ez a kér­dés át­ve­zet a kö­vet­ke­ző prob­lé­ma­kör­höz, amely azt jár­ja kö­rül, hogy az anek­do­ták mi­lyen ko­ra­be­li diák‑, „folklór-” vagy vá­ro­si mű­fa­jok ha­gyo­má­nya­it szív­ták ma­guk­ba (lásd pél­dá­ul a di­á­kok kö­zött ter­je­dő, gyak­ran vul­gá­ris Puskin-anekdotákat, a fü­ze­tes, kéz­ira­tos ének­gyűj­te­mé­nyek da­rab­ja­it vagy a Tolsz­toj­ról szó­ló, a ’40-es évek vé­gén, az ’50-es évek ele­jén szü­le­tett, sza­ti­ri­kus va­gon­da­lok (вагонные песни) ha­gyo­má­nyát, amely da­lo­kat egy szer­ző­hár­mas jegy­zett, de ame­lyek szin­tén ano­nim­ként ter­jed­tek). A ki­ad­vány egy to­váb­bi ta­nul­má­nya azt vizs­gál­ja, hogy a non­kon­form szov­jet mű­vé­szet­ben hol he­lyez­he­tők el ezek a kép és szö­veg együt­te­sé­ből álló anek­do­ták, to­váb­bá azt, hogy mi­lyen szem­lé­let­be­li és nyel­vi vál­to­zá­so­kat in­dí­tot­tak el az orosz új­ság­írás egy ágá­ban. A kö­tet szer­kesz­tő­je kü­lön egy­sé­get szen­tel an­nak, mi­ként mű­kö­dött a késő szov­jet sza­miz­dat, és hogy – a 19. szá­za­di, klasszi­kus, orosz iro­da­lom­hoz való vi­szo­nyá­ban – a ’30-as évek kö­ze­pé­nek (a Harmsz-féle anek­do­ták szü­le­té­si ide­jé­nek) és a ’70-es évek­nek mi­ben volt ra­di­ká­li­san más az iro­dal­mi, kul­tu­rá­lis korhangulata.

Így szü­le­tett meg egy ap­rócs­ka szö­veg­kor­pusz saj­tó alá ren­de­zé­se kap­csán egy konk­rét szö­veg he­lyét és utó­éle­tét komp­lex mó­don vizs­gá­ló, irodalom‑, kultúr‑, társadalom- és be­fo­ga­dás­tör­té­ne­ti kér­dé­se­ket kör­be­já­ró, rend­kí­vül gaz­dag kö­tet, amely egy­fe­lől le­nyo­ma­tá­vá vá­lik a szov­jet ’70-es évek kul­túr­tör­té­ne­té­nek, más­fe­lől em­lé­ket ál­lít a fi­a­ta­lon el­hunyt kép­ző­mű­vész­nek, Vla­gyi­mir Pjat­nyic­kij­nak (1938–1978). A Vi­dám srá­cok gra­fi­kái, il­let­ve a Pus­kin, Go­gol, Dosz­to­jevsz­kij és Tolsz­toj ar­cát meg­for­má­ló, exp­resszív pa­pír­ma­sé ál­ar­cok – ezek a könyv elő­zé­ke­in lát­ha­tó­ak – mind őr­zik a hi­va­ta­los lé­te­zést tel­jes mér­ték­ben el­uta­sí­tó (ta­lán nem té­ve­dünk na­gyot, ha a vele egy év­ben szü­le­tett Ve­nye­gyikt Je­ro­fej­ev­vel és élet­mód­já­val vo­nunk pár­hu­za­mot), zse­ni­á­lis kép­ző­mű­vész sza­ti­ri­kus lá­tás­mód­já­nak az emlékét.

A szerző a Bölcsészettudományi Kutatóközpont
Irodalomtudományi Intézetének tudományos munkatársa

Summary

One of the many aims of the vo­lu­me was to int­ro­du­ce the wi­der pub­lic to the li­ter­ary anec­do­tes that were ori­gi­n­ally crea­ted un­der the tit­le Весёлые ребята (Jolly Fel­lows), which star­ted to spre­ad in late So­vi­et sa­miz­dat from the mid-1970s, and to pub­lish the­se un­der the name of the­ir real aut­hors, in a fa­csi­mi­le edi­ti­on (pre­sent­ing the ori­gi­nal ma­nuscript text to­get­her with the respec­tive il­lustra­tions) with de­tai­led an­no­ta­tions. It is a par­ti­cu­lar vir­tue of the vo­lu­me that edi­tor So­fia Bag­da­sa­ro­va comp­le­men­ted the an­no­ta­ted text edi­ti­on with stu­di­es writ­ten by dif­fe­rent aut­hors as well as a se­ri­es of in­ter­views exa­mining the role and sig­ni­fi­cance of the string of anec­do­tes pre­sent­ing nineteenth-century Rus­si­an writers from the pers­pec­tive of the many in­ter­con­nec­ted are­as of li­ter­ary his­to­ry, cul­tu­re re­se­arch, and his­to­ry of re­cept­ion. The analy­sis of the link to Da­ni­il Kharms is espe­ci­ally in­ter­est­ing, as is the exp­lo­ra­ti­on of the Rus­si­an ro­ots of the gen­re of li­ter­ary anec­do­tes and the pre­s­en­ta­ti­on of how sa­miz­dat ope­ra­ted, in terms of the spre­ad of this text cor­pus. As a re­sult of the am­bit­io­us en­ter­pri­se, the anec­do­tes crea­ted by co-authors Dobrokhotova-Maikova and Pyat­nits­ky ap­pear in the­ir own con­text, i.e. in the en­vi­ron­ment of 1970s so­ci­al and cul­t­u­ral his­to­ry. The re­vie­wing aut­hor also talks abo­ut the first Hun­ga­ri­an pub­li­ca­tions of Kharms’ anec­do­tes and the Весёлые ребята (Jolly Fel­lows) anec­do­tes in con­nec­ti­on with the text va­ri­ants of the anec­do­tes folk­lo­ri­zing in So­vi­et samizdat.

Аннотация

Одной из множества задач сборника было представить широкой публике под именами подлинных авторов (в факсимильном издании –  с оригинальными рукописными текстами и иллюстрациями к ним), и подробными комментариями те литературные анекдоты, что родились на свет в середине семидесятых и под названием «Весёлые ребята» ходили в позднем советском самиздате. Особое достоинство сборника состоит в том, что Софья Багдасарова, редактор-составитель  – снабдила его комментариями, дополнила научными статьями разных авторов и интервью, так что низку анекдотов о русских писателях 19 столетия можно теперь разглядывать со всех соприкасающихся сторон сразу, понимая и ценя их роль и значение с позиций истории литературы, культурологи, истории восприятия. Особенно интересны здесь анализ связи с Хармсом; поиск корней русского литературного анекдота и показ на примере распространения одного корпуса текстов, как работает самиздат. В итоге этого амбициозного предприятия анекдоты, созданные в соавторстве Доброхотовой-Майковой и Пятницкого предстают в собственном контексте, то есть в общественной и культурно-исторической среде семидесятых. В своей рецензии, говоря о фольклоризирующихся в советском самиздате анекдотах, рецензент затрагивает темы появления первых венгерских переводов анекдотов Хармса и анекдотов из «Весёлых ребят».

Tagged , , , ,

Vélemény, hozzászólás?