recenzió

Cserjés Katalin, Hoványi Márton és Varga Réka, szerk. A téboly menyasszonya: (Elme)betegség és terápia Hajnóczy Péter életművében. Interdiszciplináris Hajnóczy-tanulmányok. Budapest: ELTE–MűGond, 2023.

Mészöly Miklós A pille magánya című kötetében publikált nekrológban a következőképpen nyilatkozott 1981-ben elhunyt pályatársáról: „Ha volt és marad »ködlovagja« a ’70–80-as években kibontakozó irodalmunknak, Hajnóczy Péter mindannyiuk közül az élen fog maradni. A tudat metszet-hűvös szakadékaiba ezidőben ő ereszkedett le a legvakmerőbben, leggyümölcsözőbben és legkilátástalanabbul. Eleve olyan határok közé internálta magát, ahol kis eséllyel lehetett a szakadékok magas mélységeivel találkozni. Ő »egyszerűen« e mélységek felületébe ásta be magát, és ott rendezkedett be hideglelős következetességgel, kartéziánus fegyelemmel.”[1] A műfaj sajátosságainak eleget téve az emlékbeszéd a Hajnóczy-életmű felértékelését hajtja végre, a kultikus felhangot erősíti – mégsem túloz. Hajnóczy Péter termékeny alkotói éveiben csekély számú publikációt közölhetett, életében mindössze négy könyve jelent meg (A fűtő [1975], M. [1977], A halál kilovagolt Perzsiából [1979], Jézus Menyasszonya [1981]), a szerző korai halálával rövidre zárt írói pálya fajsúlyos darabjai mégis máig ható visszhangot képesek kiváltani.

2009 óta tudjuk, hogy a kiadásra szánt, és a Kádár-kori cenzúra rostáin is átküzdött írások Hajnóczy munkásságának csupán töredékét képezik. Cserjés Katalin ekkor kapta kézhez a harminc évig Reményi József Tamás által őrzött hagyaték gép- és kéziratos anyagait, mely dokumentumokat a Szegedi Hajnóczy Péter Hagyatékgondozó Műhely tagjai kezdtek feldolgozni és a nyilvánosság elé tárni. Ugyan már a 2010-es évek előtt is rendre jelentek meg elemzések, visszaemlékezések, sőt, monográfiák[2] Hajnóczyról, természetes, hogy a hagyaték – feldolgozást sürgető és kuriozitásuk miatt is fokozott figyelemben részesített – anyagaival új lendületet kapott az ezredfordulón tétovának tűnő recepció. Több mint negyven év távlatából jól látszik, hogy Mészöly fenti mondata kissé megkopott ugyan (ti. téves volna azt állítani, hogy Hajnóczy életműve napjaink irodalmi kánonjának közepén tündököl), mégis jelentős tény, hogy egyes elemzőket és értelmezői köröket az irodalmi-társadalmi szerkezetváltozások ellenére is intenzíven foglalkoztatja az életmű. Bizonyítja ezt A téboly menyasszonya című, az ELTE és a MűGond kiadásában megjelent tanulmánykötet.

A kiadvány a 2020 őszén megrendezett VII. Országos Hajnóczy-konferencia anyagára épít. Az online tanácskozáson elhangzott előadások a kiadvány alcímében is jegyzett kérdéseket járták körül – az elmebetegség és a terápia témáját boncolgatták különböző megközelítési módok és elemzői készségek szerint. A kötet szerkesztőinek feltett szándéka volt, hogy a kulcsfogalmakat az interdiszciplinaritás jegyében vizsgálják; a törekvést Hoványi Márton az Elmeélenjáró beszéd című előszavában is hangsúlyozza: „Már a tudományos tanácskozás felhívása is tudományközi volt, az eredményeket közreadó kötetre is jellemző maradt a különböző szakterületek (jogtudomány, lélektan, történet- és irodalomtudomány) dialógusa. Bármennyire is fontosnak tartjuk a kötet írásait, a könyv kialakítása során körültekintően ügyeltünk arra is, hogy a fejléc minden szerző nevét eljegyezze a tébollyal, ellenjegyezve a borító láttán keletkező valamennyi olvasói elvárást” (8.). Bármilyen értelmet is igyekszünk tulajdonítani Hoványi gondolatának, a szerkesztői koncepcióval kapcsolatos megfontolások, a könyv körültekintő kialakítására tett kísérletek – a kötetborítón szereplő alak szerepeltetésének pontos okával egyetemben – kérdésesek maradnak.

A téboly menyasszonya már a fejezetcímeket tekintve is zavarba ejtő (Nyelvében fél a nemzet, „Géza, kék az ég”, Életműbaj, Bolondról jót vagy semmit), tartalmi és tördeléstechnikai szempontból pedig kimondottan szabálytalan kiadvány. Az előszót követően Cserjés Katalin búcsúbeszédét olvashatjuk (címzettjei a Hajnóczy szellemi hagyatékát halálukig elkötelezetten ápoló Szkárosi Endre és Reményi József Tamás), majd újra csak a kötetet szerkesztő Cserjés Katalin és Hoványi Márton írásaival veszi kezdetét a tanulmányokat jegyző blokk. A megnyílót elzárja roppant távolság című, érvrendszerét tekintve felettébb laza szerkezetű Cserjés-írás[3] többek között az M, Az alkoholista, Az unokaöcs és a Pókfonál megidézésével törekszik tetten érni a „deviáns, tébolyult próza” lenyomatait (16.), miközben hangsúlyozza, hogy Hajnóczy éleslátással és „fegyelmi készséggel bíró tiszta elmével” alkotta meg írásait – elemzése e kettősséget figyelembe véve igyekszik leírni a szövegek hatásmechanizmusait. Hoványi Márton a tébolyt a Hajnóczy-próza alapvető szervezőelveként vizsgálja, az „őrület nyelvi természetét” (35.) pedig A jelentés című, 2013-ban kiadott hagyatéki szövegen szemlélteti.

A kötet több tanulmánya foglalkozik korábban hagyatékban lappangó, posztumusz publikált szövegekkel. Ilyen az utolsó fejezetrészben szereplő Elme, test, írás, amelyben Borbíró Aletta A nagy jógi légzést elemzi, Németh Zsófia a Dinamit című színmű „belső ritmusát, szimbolikus struktúráit” taglaló szövege és Somogyvári Lajos Az elkülönítőről szóló tanulmánya – utóbbi írás a kötet kiemelkedő darabja. Hajnóczy ideg- és elmebetegeket ápoló szentgotthárdi otthonról szóló szociográfiáját, amely a Balázs Béla Stúdió anyaggyűjtő csoportjának segítségével, magnófelvételek alapján készült,[4] és a Valóságban megjelent, 1975-ös változatában hatalmas botrányt, sajtóperek sorát és kiadói tiltást eredményezett, Somogyvári sajátos szempontok alapján elemzi. Komparatív vizsgálatában az 1949 és 1953 között a Harvard Egyetem Orosz Kutatási Központjában rögzített, szovjet emigránsok által elmondott életútinterjúkat veti össze Az elkülönítő – szintén interjúkon alapuló – anyagával. A Harvard Project forrásait az államosított pszichotudományok és az elmebetegség-kezelés szempontjából feldolgozó tanulmány megvilágító erejű párhuzamokat mutat ki – például Az elkülönítőből megismert elmeszociális otthonban tevékenykedő személyzet (az orvosi képzettséggel nem rendelkező Bendi Ferenc doktor vagy az intézetben teljhatalommal rendelkező gondnoknő/párttitkár) és a pácienseket szakképzettség nélkül kezelő, ideológiai/hatalmi szempontok által vezérelt szovjet pszichotechnikusok gyakorlatai között.

A tanulmánykötet másik értékes írása Varga Réka Determinált példázatok című dolgozata, amely A halál kilovagolt Perzsiából korábban kevéssé kutatott intertextusait veszi számba – Hajnóczy művét a középkori látomásos irodalmak magyar nyelvű korpuszával hasonlítja össze. A szerző szerint a Perzsiában olvasható víziószerű rémképek több ponton rokoníthatók a középkori látomások pokolleírásaival (140.), tézisét két magyar pokoljáró, Krizsafián György és Tar Lőrinc legendájára alapozva bizonyítja – meggyőző eredménnyel. A halál kilovagolt Perzsiából kanonikus státuszát mutatja, hogy több szerző is foglalkozik a szöveggel, így tesz például A delírium regénye című, rövid interpretációjában Csíkvári Gábor, és nagyratörő szövegében Izsák-Somogyi Katalin. A kötetben aránytalanul nagy helyet foglaló Izsák-Somogyi-írás a biblioterápia eszközeivel igyekszik a Perzsia-recepciót új megállapításokkal gazdagítani; tézisét több nekifutásban is körvonalazza,[5] és „deklaráltan interdiszciplináris” írásában számos meglepő kitérőt tesz (többek közt Platóhoz, Derridához, neurolingvisztikai tételekhez vagy a biblikus hagyományhoz), mégsem tudja igazolni állítását, miszerint Hajnóczy kisregényében a főszereplő férfi „írás iránti igénye egyben öngyógyító, kvázi terápiás folyamat” (98.) volna. Éppen ezt a mondatot cáfolja Srádi Péter teljes tanulmánya. A pszichiáter szakorvos a mentális betegséggel küzdők nyelvhasználati jellemzőit (pl. inkoherencia, neologizmusok, perszeveráció, echolália) és az alkoholbetegek által tapasztat tüneteket (súlyos tudatborulás, hallucináció, Cotard-szindróma) mutatja ki Hajnóczy szövegeiben, állítása szerint  a szerző „saját alkoholbetegségének pszichés és fizikális tüneteit tudatosan használja alkotói eszközként műveiben” (74.). Srádi érdekesen fejtegeti, hogy „mikortól és mi által válik irodalmi szöveggé egy kórállapot leírása” (74.), és meggyőzően mutatja ki, hogy a terápiás funkció, az öngyógyítás és a reparáció lehetősége miért lehetetlen Hajnóczy szövegeiben.

A fentiekből kitűnhet, hogy A téboly menyasszonya formabontó – mert szabálytalan, aránytalan és rendkívül egyenetlen – kötet. Sajnálatos, hogy a korrekt szövegek (pl. Pótor Barnabás szövegközeli elemzése Az alkoholistáról) és a jelentős gondolati maggal rendelkező írások (pl. Tóth Katinka a Kleist-féle Kohlhaas-történetet, illetve a Kohlhaas-szindrómát a Hajnóczy- és Christoph Hein-parafrázisban vizsgáló szövege) nívóját a kevésbé sikerült tanulmányok látványosan ellenpontozzák (pl. Sipos Márton számos elméleti megfontolást felsorakoztató, Hajnóczy-szövegeitől lényegében távol maradó írása). A kötet egyenetlenségei a könyvtárgyat tekintve válnak igazán látványossá. Számos tördelési probléma (hibás behúzások, kurzívan maradt bekezdések, belső idézőjelek hiánya, hibás elválasztások) és a csaknem minden oldalon fellelhető nyelvhelyességi hiba („[elmbe]betegség [7.], „szövegrészen belöl” [19.], „vetem górcső alá” [87.], „parsziflál” [105.], „elbeszélésfűzér” [147.]) tarkítja az egyébként jelentős írói korpuszt vizsgáló, komoly potenciállal bíró kiadványt.

[1] Mészöly Miklós, „In memoriam Hajnóczy Péter”, in Mészöly Miklós, A pille magánya, hozzáférés: 2025.05.09, https://konyvtar.dia.hu/html/muvek/MESZOLY/meszoly00163a_kv.html.

[2] Lásd többek között: Szerdahelyi Zoltán, Beszélgetések Hajnóczy Péterről (Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó, 1995); Németh Marcell, Hajnóczy Péter, Tegnap és Ma (Pozsony: Kalligram Kiadó, 1999); Reményi József Tamás, Domokos Mátyás és Sebestyén Lajos, szerk., A véradó: Hajnóczy Péter emlékezete (Budapest: Nap Kiadó, 2003).

[3]  Cserjés Katalin kötetben szereplő szövege Ludmán Katalin megállapítása szerint „olyan korábbi írások rövidített, egybeszerkesztett változata, amelyek a hagyatéki töredékek apropóján keletkeztek és legteljesebb gyűjteményük Cserjés Katalin 2021-ben magánkiadásban megjelent ’Bajnok: Szövegek a Hajnóczy Péter-hagyatékból kommentárokkal című kötete” – Ludmán Katalin, „Mindenféle őrületek”, Literatura 50, 4. sz. (2024): 416–422, 419.

[4] Nagy Tamás, „Mintha Dániát ki lehetne szellőztetni”, in Hajnóczy Péter, Jelentések a süllyesztőből (Budapest: Magvető Kiadó, 2013), 11.

[5] Többek között a következő, grammatikai szempontból is nehezen követhető mondatokkal: „Írásom tétje az, hogy Hajnóczy Péter kisregényében nem az alkoholnarratívára összpontosítok azon célból, hogy megtaláljam az »irodalomírás« terápiás jellegét” (86.), „S mi az írás funkciója? Vagy éppen haszna? Tanulmányom tétje az, hogy megadhatom-e a kérdésre a választ azzal, hogy az önterápia.” (95.)

Summary

The volume A téboly menyasszonya. (Elme)betegség és terápia Hajnóczy Péter életművében ([Mental] Illness and Therapy in Péter Hajnóczy’s Oeuvre) explores Péter Hajnóczy’s unique œuvre. The book is based on the texts of the VII^th National Hajnóczy Conference, which was held online in the autumn of 2020. The presentations explore the topic of mental illness and therapy from a range of perspectives, and the editors of the volume (Katalin Cserjés, Márton Hoványi, and Réka Varga) set out to explore these topics in an interdisciplinary approach. Therefore, the book is characterised by a dialogue between different disciplines (jurisprudence, psychology, bibliotherapy, and literature), and several of its studies focus on those of Hajnóczy’s works that were published posthumously (e.g. A nagy jógi légzés [The Great Yogic Breath], Dinamit [Dynamite], Az elkülönítő [Quarantine]).

Tagged betegségirodalom, Hajnóczy Péter, Kádár-korszak, modern magyar próza