recenzió

Hen­ri Micha­ux, Te­hát nem. Ford. Juhász Ka­ta­lin. Bu­da­pest: Bo­zót­he­gyi Ki­adó, 2020.

Jean-Luc Ou­ters, a Fran­cia Aka­dé­mia tag­ja és a Ma­gyar­or­szá­gon is meg­je­lent Víz­mű­vek író­ja Te­hát nem cím alatt 91 le­ve­let vá­lo­ga­tott össze Hen­ri Mi­cha­ux (1899–1984) élet­mű­vé­ből, ame­lyek tár­gya a szer­ző­re oly jel­lem­ző ka­te­go­ri­kus el­uta­sí­tás. Je­len kö­tet ki­adá­sa sem ment gör­dü­lé­ke­nyen, mert az utol­só le­vél ta­nú­sá­ga sze­rint Mi­cha­ux Jean-Luc Outers-nek azt is meg­til­tot­ta, hogy ez a levél­gyűj­te­mé­nye meg­je­len­jen. Ou­ters vi­szont ahe­lyett, hogy ezer da­rab­ra tép­te és el­éget­te vol­na a le­ve­le­ket, amint azt Mi­cha­ux kér­te, an­nak ha­lá­la után Mi­cha­ux élet­tár­sa, Mi­che­line Phan­kim „ba­rá­ti hoz­zá­já­ru­lá­sa” és „tá­mo­ga­tá­sa nél­kül” meg­je­len­tet­te (181).

Az írói le­ve­le­zé­sek­ben az ol­va­sók az al­ko­tó éle­té­ről ta­lál­hat­nak lé­nye­gi in­for­má­ci­ó­kat, il­let­ve anek­do­tá­kat, de az is elő­for­dul, hogy egy könyv ke­let­ke­zé­sé­ről tud­nak meg fon­tos ada­to­kat. Utób­bi­ra jó pél­da Gus­ta­ve Flau­bert és Lo­u­i­se Colet le­ve­le­zé­se a Bo­vary­né ke­let­ke­zé­se ide­jén, amely­ben Flau­bert do­ku­men­tál­ta a re­gény írá­sá­nak a sza­ka­sza­it, az egyes ré­szek össze­kap­cso­lá­sá­nak a ne­héz­sé­ge­it, de a könyv té­má­ja irán­ti meg­ve­té­sét is. Bár Hen­ri Mi­cha­ux Te­hát nem című köny­vé­ben nem ta­lá­lunk Flaubert-éhez ha­son­ló rész­le­tes ön­val­lo­má­so­kat, azért pár he­lyen a 20. szá­za­di köl­tő is fel­fe­di ars poeticáját.

Ilyen a 79-es szá­mú, Mi­cha­ux ál­tal írt le­vél. Ro­bert Smad­ja, az Orleáns‑i Egye­tem össze­ha­son­lí­tó iro­da­lom sza­ká­nak nyu­gal­ma­zott ta­ná­ra el­jut­tat­ta L’image du corps chez Baude­laire et Hen­ri Mi­cha­ux (Bern, Pe­ter Lang, 1988) [A test­kép Baude­laire és Hen­ri Mi­cha­ux mun­kás­sá­gá­ban] című mun­ká­já­nak kéz­ira­tát, és lap­szé­li jegy­ze­te­ket kért a köl­tő­től, amit az, ha­tá­ro­zot­tan el­uta­sí­tott, és azt vá­la­szol­ta: „Az ön meg­fi­gye­lői és kri­ti­kai lá­tás­mód­ja mun­kás­sá­gom egyet­len egész­ként, an­nak tel­jes­sé­gé­ben ér­tel­me­zi. Én nem eb­ből a ki­lá­tó­ból te­kin­tek rá. Szá­mom­ra ez egy út, és az is ma­rad. Az évek, év­ti­ze­dek el­vá­laszt­ják egy­más­tól a ré­sze­ket, a köny­ve­ket.” (154–155.)

Egy má­sik le­ve­lé­ben, ame­lyet Fran­cis J. Carmody-nak írt, aki egy szür­re­a­lis­ta an­to­ló­gi­á­ba kért a köl­tő­től írást, a kö­vet­ke­ző el­uta­sí­tó vá­laszt adja: „A szür­re­a­liz­mus cso­por­to­su­lá­sá­hoz, moz­gal­má­hoz soha nem tar­toz­tam. Sem­mi­kor, a leg­cse­ké­lyebb mér­ték­ben sem mű­köd­tem köz­re te­vé­keny­sé­gük­ben, ki­ált­vá­nya­ik­ban, fo­lyó­ira­ta­ik­ban. Soha nem te­kin­tet­tek vagy em­lí­tet­tek kö­zü­lük va­ló­nak.” (56.) Ha­son­ló okok mi­att uta­sít­ja el, hogy ver­se sze­re­pel­jen az El­len­ál­lás köl­tői című le­me­zen. 1963-ban nem en­ge­di ki­ad­ni a Les rê­ves et la jambe [Ál­mok és láb] című mű­vét, mert „tú­lon­túl ki­for­rat­lan fi­a­tal­ko­ri pró­bál­ko­zá­sok egy mos­ta­ni új­ra­ki­adás­hoz” (87.)

An­nak el­le­né­re, hogy ta­lá­lunk a könyv­ben Mi­cha­ux esz­té­ti­ká­já­ra és al­ko­tás­mód­já­ra vo­nat­ko­zó uta­lá­so­kat, a könyv se­gít­sé­gé­vel sok­kal in­kább a szer­ző sze­mé­lyét is­mer­jünk meg. Ő az egyi­ke azok­nak az írók­nak, aki – ki­adó­ja, Ga­s­ton Gall­imard sze­rint – a leg­in­kább aka­dá­lyoz­ta írá­sai ter­jesz­té­sét. Sen­ki sem ügyelt job­ban arra, hogy az iro­dal­mi szín­tér­ről tö­röl­jék, mint az Ecua­dor író­ja. Még arra is volt gond­ja, hogy a köny­vei ne ha­lad­ják meg a két­ez­res pél­dány­szá­mot, mert ak­kor a ki­ad­vány túl nép­sze­rű len­ne. Az eset­le­ges zseb­könyv­ki­adás­ról a kö­vet­ke­ző­ket gon­dol­ta: „Vissza­uta­sí­tom, hogy a Gall­imard zseb­könyv­ben ad­jon ki. Van már két­ezer hib­bant, aki en­gem ol­vas. Mi­ért kel­le­ne be­lő­lük húsz­ezer?” (85.)

Épp­úgy ne­met mon­dott Cla­ude Gall­imard­nak, aki a leg­főbb tisz­te­let je­le­ként fel­aján­lot­ta, hogy még Mi­cha­ux éle­té­ben meg­je­len­te­ti a Pléiade-ban. A fran­cia­or­szá­gi írók­nak a leg­na­gyobb ki­tün­te­tés, ha élet­mű­vük meg­je­le­nik eb­ben a so­ro­zat­ban. Ke­ve­sek­nek ajánl­ják fel még éle­tük­ben ezt a le­he­tő­sé­get. Mi­cha­ux el­uta­sí­tá­sá­nak fő oka, „hogy a te­kin­té­lyes so­ro­zat kö­te­tei va­ló­sá­gos ak­ták, aho­vá be­zár­va érzi ma­gát az em­ber, a leg­gyű­lö­le­te­sebb be­nyo­má­sok egyi­ke, ami ér­het, és ami el­len éle­tem so­rán küzdöttem.”(172.) A be­zárt­ság ál­lan­dó in­do­ka az író el­uta­sí­tá­sa­i­nak. Egy Michaux-nak szen­telt olasz fo­lyó­irat­szám ter­ve­ze­te kap­csán így vá­la­szol a for­dí­tó, kri­ti­kus Dia­na Grange-Fiorinak: „Hát azt akar­ja ten­ni, mint a töb­bi­ek, ön is ket­rec­be zár­ná az em­bert, ki mind­járt ha­lott”. (172.)

Mi­cha­ux a leg­ke­ve­seb­bet vá­gyott meg­mu­tat­ni a mű­vön túl az em­ber­ből, ezért még ba­rá­tok­nak is rit­kán adott in­ter­jút. A köl­tő at­tól is ódz­ko­dott, hogy a múlt­já­val fog­lal­koz­zon és szí­ve­sen bíz­ta vol­na a kan­dal­ló láng­ja­i­ra a kéz­ira­ta­it. Ha úgy érez­te, hogy va­la­mi bi­lincs­be ver­né, in­kább el­me­ne­kült. Úgy gon­dol­ta, az éle­tét a köny­vei tük­rö­zik, és en­nek sem­mi köze kül­ső meg­je­le­né­sé­hez. Bár a leg­na­gyob­bak (Cartier-Bresson, Fre­und, Bras­saï, Ca­hun) fény­ké­pez­ték, hosszú vé­kony arca el­ri­asz­tot­ta a port­ré­fo­tó­zás­tól, oly­annyi­ra, hogy ki­fe­je­zet­ten meg­til­tot­ta a ké­pei ter­jesz­té­sét. Már 1934-ben gú­nyo­san vá­la­szolt Pa­ul­han­nak, amint az fény­ké­pet kért Michaux-tól: „Fur­csa ez a fény­kép­má­nia. Meg­ír­tam, hogy az enyém­ről nyu­god­tan le­mond­hat­nak. Ele­get mu­to­gat­tak már! Hát mit nem akar­nak még? Épp most ké­szí­tet­tek rönt­gent a tü­dőm­ről, mert gyen­gél­ke­dik oda­benn. Majd el­kül­döm neki a köl­dö­köm ki­na­gyí­tott ké­pé­vel együtt.” (29.) De Bré­c­hon­nak is el­uta­sí­tó­an vá­la­szol 1959-ben: „Nem lesz fény­kép ró­lam, sem egyé­ni, sem cso­por­tos […] Köny­ve­im egy bel­ső élet­ről ta­nús­kod­nak. Ami­óta lé­te­zem, el­le­ne va­gyok a kül­ső meg­vi­lá­gí­tás­nak, ezek­nek a hár­tyák­nak ne­ve­zett fény­ké­pek­nek, amik min­dent hár­tyá­val von­nak be […]”. (71.) Néha azon­ban ki­vé­te­le­sen en­ge­dett. Gall­imard a Bi­li­othè­que idéale-ban a Michaux-nak  szen­telt kö­tet bo­rí­tó­já­ra a köl­tő port­ré­ját szán­ta. A szer­ző elő­ször sze­mé­nek ki­na­gyí­tott ké­pét ja­va­sol­ta, vé­gül azon­ban el­fo­ga­dott egy fény­ké­pet a sa­ját ár­nyé­ká­ról, ám  e do­ku­men­tum fo­lyó­irat­be­li re­pro­duk­ci­ó­ja el­len is tiltakozott.

Még ke­vés­bé jö­he­tett szó­ba, hogy a hang­ját rög­zít­sék. Ir­tó­zott az in­ter­júk­tól. A leg­for­té­lyo­sabb új­ság­írók­nak sem si­ke­rült be­szél­ge­tést ké­szí­te­ni vele. Jól le­het, Ad­ri­en­ne Mon­ni­er Mi­cha­ux ba­rá­ti kö­ré­nek a tag­ja volt, de ami­kor az új­ság­írók­nak adan­dó in­ter­jú ja­vas­la­tá­val állt elő, Mi­cha­ux ezt vá­la­szol­ta: „Mond­jon áru­ló­nak, ed­dig is elég ne­héz volt meg­őriz­nem egy kis bé­két! Po­kol­ba az in­ter­júk­kal! Ha új­ság­írók kér­dik, ön nem lá­tott. Tö­rök­or­szág­ban élek, rö­vid mo­zam­bi­ki ki­ruc­ca­ná­sok­kal. El­ment a han­gom, hang­sza­lag­ja­im a sza­bad­ban való pró­bál­ga­tás köz­ben el­sza­kad­tak. Töb­bé nem be­szé­lek. Egyéb­ként el­ve­szí­tet­tem az em­lé­ke­ző­te­het­sé­ge­met stb. stb. Nyu­god­tan foly­tas­sa a sort.” (58.)

Rend­sze­rint ki­adó­ja, René Ber­te­lé vál­lal­ta ma­gá­ra az in­ter­jú­ké­ré­sek el­uta­sí­tá­sát. Da­ni­el Odier-nek 1970. feb­ru­ár 13-án a kö­vet­ke­ző so­ro­kat írta: „Ami a vele való be­szél­ge­té­sek ter­vét il­le­ti, saj­ná­la­tá­ra nem tud ben­ne részt ven­ni. Tud­nia kell, hogy Hen­ri Mi­cha­ux min­dig min­den be­szél­ge­tést vagy in­ter­jút el­uta­sí­tott, azok szó­be­li jel­le­ge mi­att.” (96.) A sok el­uta­sí­tott in­ter­jú kö­vet­kez­mé­nye lett, hogy ha­lá­lá­nak es­té­jén a hír­ol­va­só fe­szeng­ve is­mer­te el, hogy sem­mi­lyen hang­anyag­gal nem ren­del­ke­zik az írótól.

Di­vat, hogy fil­me­ket vagy szín­há­zi es­te­ket ren­dez­nek ver­sek­ből. Mi­cha­ux ki nem áll­hat­ta az „ilyen eről­te­tett ha­tás­va­dász szín­há­zi mu­to­ga­tást” (13.), s úgy gon­dol­ta, hogy a szín­há­zi, fil­mes ren­de­zé­si, át­dol­go­zá­si vágy a ver­sek el­tor­zí­tá­sá­ba tor­koll­nak: „A zaj, a ki­ál­tá­sok, a je­le­ne­tek, a kül­ső­sé­ges­ség, ez mind mel­lé­kes, nem hoz­zá­juk illő. […] Írá­sa­im nem elő­adás­ra ké­szül­nek, nem ott a he­lyük.” (143–144)

A Te­hát nem című Michaux-kötet fran­cia ere­de­ti­jé­nek és a ma­gyar for­dí­tás­nak a ma­gya­rá­zó láb­jegy­ze­tei kö­zel sem hi­bát­la­nok. Az egyes le­ve­lek jegy­ze­te­lé­si mód­ja nem tel­je­sen fe­lel meg an­nak, amit az ilyen ki­ad­vá­nyok­tól el­vár­nánk. Ter­mé­sze­te­sen a ki­adó a Meg­jegy­zés a je­len ki­adás­hoz című rész­ben (23.) jel­zi, hogy az ál­ta­la köz­zé tett le­ve­lek kü­lön­bö­ző gyűj­te­mé­nyek­ből szár­maz­nak, pél­dá­ul a Mi­cha­ux Archives-ból, a Jac­ques Do­u­cet Könyv­tár­ból stb., de mind­ezt elég pon­tat­lan mó­don te­szi. A jel­zé­sek annyi­ra ho­má­lyo­sak, hogy már az első le­vél ese­té­ben, ame­lyet Hen­ri Mi­cha­ux írt Jean Bal­lard­nak, sem le­het tud­ni, hogy hol ta­lál­ha­tó. A pon­tat­lan­ság oka le­het, hogy a kö­tet nem tu­do­má­nyos ki­adás, ha­nem a nagy­kö­zön­ség­nek szán­ták. Saj­ná­la­tos, hogy ez­zel a nagy­kö­zön­sé­get alul­ér­té­ke­lik, mi­vel alap­ve­tő ada­tok hi­á­nyoz­nak – oly­kor egy­ál­ta­lán nem le­het tud­ni, hogy a le­ve­lek me­lyik gyűj­te­mény­ben vagy könyv­tár­ban ta­lál­ha­tó­ak., így az ol­va­só nem tud­ja meg­ke­res­ni a do­ku­men­tum forrását.

To­váb­bi hi­bá­ja a ki­ad­vány­nak, hogy sem­mi­lyen in­for­má­ció nem ta­lál­ha­tó az össze­gyűj­tött le­ve­lek ko­ráb­bi pub­li­ká­lá­sá­ról. A Jus­tin Sa­get­nek írt, 1951. jú­ni­us 8‑i le­vél (58–59.), ugyan tar­tal­maz­za a ko­ráb­bi pub­li­ká­ci­ók­ra vo­nat­ko­zó uta­lá­so­kat, me­lyek nem tel­je­sek: a ki­adó nem em­lí­ti, hogy ez a le­vél is sze­re­pel a Pleia­de ki­adá­sá­ban is.

Egy újabb pon­tat­lan­ság­gal szem­be­sül az ol­va­só, ha a Ga­s­ton Gall­imard­nak cím­zett, 8. szá­mú le­ve­let (34–35.) össze­ha­son­lít­ja az au­to­gráf re­pro­duk­ci­ó­já­val (36.), amely egye­dü­li­ként sze­re­pel a ki­ad­vány­ban. Míg a ki­adás ezt a le­ve­let 1942. áp­ri­lis 23-ra da­tál­ja (34.), a re­pro­duk­ció sze­rint Hen­ri Mi­cha­ux 1942. au­gusz­tus 23-án írta, és nem ugyan­azon év áp­ri­lis 23-án. Ha Jean-Luc Ou­ter­snek ko­moly oka volt, hogy a dá­tu­mot áp­ri­lis­ra ja­vít­sa, ak­kor ezt meg­jegy­ze­tel­het­te volna.

Ugyan­úgy a szer­kesz­tő ja­ví­tot­ta 42-őt 1942-re. Bár a Meg­jegy­zés a je­len ki­adás­hoz című rész­ben Ou­ters ál­lít­ja, hogy a le­ve­le­ket egy­sé­ge­sí­tet­ték (19.) a 7. le­vél­ben meg­hagy­ta az év­nél a rö­vid 42-es jel­zést, te­hát nem min­de­nütt egy­sé­ge­sí­tett és írta ki a tel­jes évet. Ez az el­té­rés arra kész­tet min­ket, hogy el­gon­dol­kod­junk: va­ló­ban megbízhatunk‑e a szer­kesz­tő ol­va­sa­tá­ban. Va­jon a töb­bi le­vél, ami­nek itt nem sze­re­pel az au­to­gráf kéz­ira­ta, pon­to­san van át­ír­va? A le­ve­lek le­lő­he­lyé­nek hi­á­nyá­ban en­nek meg­vá­la­szo­lá­sa is nehezített.

Ami a ma­gyar ki­adást il­le­ti, bi­zo­nyos he­lye­ken a for­dí­tó, Ju­hász Ka­ta­lin meg­jegy­zé­se­it is ol­vas­hat­juk. Ezek a meg­jegy­zé­sek azon­ban el­ső­sor­ban a le­ve­lek­ben em­lí­tett mű­vek ma­gyar cí­me­i­re vo­nat­koz­nak. Így a ma­gyar ol­va­só kény­te­len meg­elé­ged­ni a fran­cia ol­va­sók­nak szánt jegy­ze­tek­kel. Jean Pa­ul­han neve a fran­cia ol­va­só­nak bi­zo­nyá­ra is­me­rő­sen cseng, ezért nem szük­sé­ges je­lez­ni, hogy a No­u­vel­le Re­vue Française szer­kesz­tő­je és kri­ti­ku­sa, de a ma­gyar­or­szá­gi ol­va­sók nem biz­tos, hogy tud­ják, ki is ő.

Egy má­sik he­lyen Mi­cha­ux meg­jegy­zé­sé­nek iró­ni­á­ját sem­mi­sí­tik meg az­zal, hogy nem jegy­ze­te­lik meg Franço­i­se Sagan ne­vét. A Mar­tine Chevrier-nek írt, 1966-os le­vél­ben Mi­cha­ux ki­fo­gá­sol­ja, hogy a Paix dans les bri­se­ments [Da­ra­bok­ra tö­rés bé­ké­je] írá­sa­i­ból 2000 pél­dányt meg­ha­la­dó ki­adást ter­vez­nek: „Nem azért ír­tam ilyen szö­ve­get, hogy egy olyan szer­ző­dés bör­tö­né­be ke­rül­jek, ami job­ban meg­fe­lel Franço­i­se Sagan­nak, mint nekem.”(92.) A szer­ző A jó reg­gelt bú­bá­nat író­nő­jé­nek könnyű iro­dal­mi si­ke­re­i­re utal, amit nem biz­tos, hogy a ma­gyar ol­va­só szá­má­ra egyértelmű.

To­váb­bi hi­á­nyos­ság­nak ér­zem, hogy a ma­gyar iro­dal­mi kö­tő­dé­sek­kel ren­del­ke­ző fran­cia író, Lorand Gas­par kap­csán a fran­cia ki­adás­ból át­vett jegy­zet csak a ma­gyar szár­ma­zást em­lí­ti, de azt nem, hogy Gas­par első ver­ses­kö­te­tét még ma­gya­rul írta (Így szól a csend, Ham­burg, Vár­ta, 1953). Aho­gyan azt sem, hogy több ma­gyar köl­tő fran­cia for­dí­tó­ja, és nagy sze­re­pe volt Pi­linsz­ky Já­nos köl­té­sze­té­nek fran­cia­or­szá­gi meg­is­mer­te­té­sé­ben. Ala­in Bos­qu­et fran­cia köl­tő be­mu­ta­tá­sá­nál is szá­mos adat ki­ma­radt: a láb­jegy­zet egy­részt nem je­lö­li a ma­gya­rul is hoz­zá­fér­he­tő mű­ve­it, más­részt meg sem em­lí­ti a ma­gyar iro­dal­mi for­dí­tá­sa­it, pe­dig Jó­zsef At­ti­la, Ba­bits Mi­hály, Szép Ernő, Illyés Gyu­la és Kas­sák La­jos ver­se­it is tol­má­csol­ta. Hen­ri Mi­cha­ux Te­hát nem című köny­ve ab­ban sincs se­gít­sé­günk­re, hogy a le­ve­lek­ben em­lí­tett Michaux-versek, il­let­ve egyéb írá­sok hozzáférhetőek‑e magyarul.

Összes­sé­gé­ben el­mond­hat­juk, hogy fon­tos könyv Hen­ri Mi­cha­ux Te­hát nem című le­ve­le­zés­gyűj­te­mé­nye, amely se­gí­ti a köl­tő ala­po­sabb meg­is­mer­te­té­sét Ma­gyar­or­szá­gon, és jól il­lesz­ke­dik a Bo­zót­he­gyi Ki­adó Michaux-sorozatába. Azon­ban a könyv pre­cíz szö­veg­gon­do­zást igé­nyelt vol­na, és ha a ki­adó nem is ja­vít­hat­ja ki a fran­cia ere­de­ti vas­kos hi­bá­it, na­gyobb gon­dot for­dít­ha­tott vol­na arra, hogy több in­for­má­ci­ót jut­tas­son el a ma­gyar ol­va­sók­nak a magyar–francia iro­dal­mi kapcsolatokról.

Summary

“I am lo­o­king for a sec­re­tary who knows forty to fifty ways for me to write no.” This al­most des­pe­ra­te plea sums up the let­ters of Hen­ri Mi­cha­ux bro­ught to­get­her by Jean-Luc Ou­ters. It is only a quest­ion of re­fu­sal: re­quests for in­ter­views, stage adap­ta­tions of his texts, an­t­ho­lo­gi­es, con­fe­ren­ces, or is­sues of jour­nals de­vo­ted to him, re­is­sues, inc­lu­ding in paper­back or in the Plé­ia­de Lib­rary, con­fe­ren­ces and com­me­mo­ra­tions, li­ter­ary pri­zes, and pho­to pub­li­ca­tions. It is all this, which is no lon­ger li­te­ra­tu­re but its ins­ti­tu­ti­on, if not its de­co­rum or the me­dia car­ni­val that agi­ta­tes it, that Hen­ri Mi­cha­ux ne­ver ce­as­ed to op­po­se du­ring his life. As he is pur­su­ed re­lent­lessly, he se­eks co­ver, he hi­des. He goes on a crusa­de aga­inst “star­dom”, mul­tiply­ing the let­ters, the pro­duc­ti­on of which in­ten­si­fi­es as his not­ori­ety inc­re­as­es. “At lea­st that I don’t end up stuf­fed with my own name,” writes the man who only felt dis­gust for any form of re­cog­ni­ti­on. Rat­her than a mo­no­to­no­us li­tany of re­fu­sal, the­se let­ters stri­ke the re­ader with the­ir sin­gu­la­rity and the­ir of­ten scath­ing and funny sty­le: they est­ab­lish, in the­ir own way, a phi­lo­sophy of no.

Tagged fotó, Henri Michaux, könyvkiadás, levelezés, líra