Kovács Janka írása

április 4th, 2023 § 0 comments

recenzió

Bar­tha-Kovács Ka­ta­lin, Hét ara­beszk. Watteau-olvasatok. Bu­da­pest: Mar­tin Opitz Ki­adó, 2021.

Bartha-Kovács Ka­ta­lin Hét ara­beszk. Watteau-olvasatok cím­mel 2021 vé­gén a Mar­tin Opitz Ki­adó gon­do­zá­sá­ban meg­je­lent, gaz­da­gon il­luszt­rált kö­te­té­nek té­ma­vá­lasz­tá­sát az a meg­győ­ző­dés su­gall­ta, hogy a Watteau-jelenségben a mai na­pig „van va­la­mi nyug­ta­la­ní­tó”, mű­vé­sze­tét pe­dig olyan fe­szült­ség hat­ja át, amely a 18. szá­zad első év­ti­ze­de­i­ben al­ko­tó fes­tő ké­pe­it a 21. szá­za­di szem­lé­lő szá­má­ra is be­fo­gad­ha­tó­vá és bi­zo­nyos szem­pont­ból „ol­vas­ha­tó­vá” is te­szi. A szer­ző eh­hez a kul­csot egy olyan fo­gal­mi háló meg­al­ko­tá­sá­ban ta­lál­ja meg, amely­nek se­gít­sé­gé­vel a 17–18. szá­zad for­du­ló­já­nak mű­ve­lő­dés­tör­té­ne­ti kon­tex­tu­sá­ba ágyaz­va tud­ja fel­vá­zol­ni a Wat­teau mű­vé­sze­te kap­csán gyak­ran fel­me­rü­lő, a kö­tet egyes fe­je­ze­te­i­ben rész­le­te­sen ki­bon­tott, egy­más­sal kü­lön­bö­ző mó­do­kon (a kö­tet cí­mé­ben hasz­nált me­ta­fo­rát meg­idéz­ve „ara­beszk­sze­rű­en”) össze­fo­nó­dó, köl­csön­ha­tás­ban álló mű­ve­lő­dés­tör­té­ne­ti ka­te­gó­ri­á­kat (kel­lem, báj, könnyed­ség, tudom-is-én-micsoda, me­lan­kó­lia stb.).

A szer­ző cél­ja azon­ban nem a ha­gyo­má­nyos ér­te­lem­ben vett mű­vé­szet­tör­té­ne­ti vagy esz­té­ti­kai elem­zés, sok­kal in­kább a mű­vé­sze­tek­kel fog­lal­ko­zó disz­cip­lí­nák ke­reszt­met­sze­té­ben el­he­lyez­ke­dő 17–18. szá­za­di mű­vé­szet­el­mé­let­re, a mű­vek ér­tel­me­ző­i­re és a kap­cso­ló­dó kor­társ mű­fa­jok­ra (be­szél­ge­tés, pár­be­szé­dek, elő­adá­sok, ér­te­ke­zé­sek, köl­te­mé­nyek) fó­kusz­ál, a fo­ga­lom­köz­pon­tú meg­kö­ze­lí­tést ki­egé­szít­ve eszme- és iro­da­lom­tör­té­ne­ti ref­le­xi­ók­kal. Ez a ko­ráb­bi szak­iro­da­lom­ban szo­kat­lan elem­zé­si ke­ret egy­út­tal azt is le­he­tő­vé te­szi, hogy több, Wat­teau mű­vé­sze­té­vel kap­cso­la­tos, a szak­iro­da­lom­ban rög­zült szte­reo­tí­pi­át is meg­in­gas­son vagy ár­nyal­jon (pél­dá­ul rög­tön az első fe­je­zet­ben a „mű­faj­te­rem­tő Watteau”-kép új ala­pok­ra he­lye­zé­sé­vel), va­la­mint, hogy a mű­vé­sze­tek­kel kap­cso­la­tos, fő­ként an­gol és né­met ha­gyo­má­nyo­kat kö­ve­tő ha­zai do­mi­náns dis­kur­zus­ba új elem­ként a fran­cia mű­vé­szet­el­mé­le­ti mód­szer fo­gal­mi kész­le­tét is beemelje.

Bár a kö­tet­ben sze­rep­lő írá­sok kö­zül ko­ráb­ban több már ta­nul­mány for­má­ban is meg­je­lent, az előre- és vissza­uta­lá­sok­kal sű­rűn át­szőtt szö­veg (né­hány, ta­lán fe­les­le­ge­sen is­mét­lő­dő meg­ál­la­pí­tás­tól el­te­kint­ve) át­gon­dolt és ko­he­rens egy­sé­get al­kot, amely­ben a fe­je­ze­tek ha­son­ló fel­épí­tést kö­vet­ve mu­tat­ják be a vizs­gált fo­gal­ma­kat és ezek kap­cso­ló­dá­si pont­ja­it. Az egyes fe­je­ze­te­ket mot­tó­sze­rű­en be­ve­ze­tő Verlaine-idézetek – amel­lett, hogy Bartha-Kovács már a kö­tet ele­jén utal a köl­tő és Wat­teau vi­lá­ga kö­zöt­ti af­fi­ni­tás­ra – egy­ben elő­re­ve­tí­tik azt az elem­zé­sek so­rán vissza­té­rő szem­pon­tot is, amely­nek se­gít­sé­gé­vel a szer­ző a 18–21. szá­za­di be­fo­ga­dók at­ti­tűd­je­i­nek vál­to­zá­sát, az ér­tel­me­zé­sek kon­tex­tus­füg­gő­sé­gét he­lye­zi új meg­vi­lá­gí­tás­ba, ez­zel is utal­va a cím­ben meg­je­le­ní­tett Watteau-olvasatok szá­mos­sá­gá­ra, kép­lé­keny­sé­gé­re és ese­ten­ként akár el­lent­mon­dá­sos­sá­gá­ra is.

Az „ol­vas­ha­tó­ság” kér­dé­se már az első, az ol­va­sót művelődés‑, intézmény- és esz­me­tör­té­ne­ti szem­pont­ból is ori­en­tá­ló fe­je­zet­ben elő­tér­be ke­rül az 1648-ban ala­pí­tott pá­ri­zsi Fes­té­sze­ti és Szob­rá­sza­ti Aka­dé­mia mű­kö­dé­sét meg­ha­tá­ro­zó, a fes­tő­ket té­má­ik sze­rint rang­so­ro­ló mű­fa­ji hi­e­rar­chia elve kap­csán. A szer­ző az in­téz­mény­tör­té­ne­ti be­ve­ze­tő kap­csán veti fel azt a kö­tet­ben gyak­ran elő­ke­rü­lő prob­lé­mát, mi­sze­rint Wat­teau ké­pei nem áb­rá­zol­nak jól el­be­szél­he­tő cse­lek­ményt vagy konk­rét, nar­ra­tív for­má­ban is meg­is­mer­he­tő tör­té­ne­te­ket, „tárgy nél­kü­li­ek”, mű­fa­ji­lag ne­he­zen be­so­rol­ha­tó­ak. Mind­azon­ál­tal az Aka­dé­mi­á­ra „ál­ta­lá­nos te­het­sé­gű­ként” fel­vett fes­tőt ma még­is egy konk­rét téma- és mű­faj­meg­je­lö­lés kap­csán, „a gá­láns ün­nep­sé­gek” meg­te­rem­tő­je­ként és ki­zá­ró­la­gos al­ko­tó­ja­ként jegy­zi a szak­iro­da­lom. Bartha-Kovács ezt a sze­rin­te le­egy­sze­rű­sí­tő vé­le­ke­dést ár­nyal­ja meg­győ­ző­en a fe­je­zet­ben, és veti fel hi­po­té­zis­ként, hogy Wat­teau „gá­láns ün­nep­sé­ge­i­nek” fő té­má­ja sok­kal in­kább a tör­té­net­nél­kü­li­ség, a frag­men­tált nar­ra­tí­vák be­mu­ta­tá­sa, mint­sem pél­dá­ul a jól el­be­szél­he­tő sze­rel­mi tör­té­ne­te­ké. A szer­ző rá­mu­tat egy­út­tal arra is, hogy a ga­lan­té­ria nem csu­pán eti­kai, ha­nem esz­té­ti­kai ka­te­gó­ri­á­nak is te­kint­he­tő, amely mind az iro­da­lom­ban, mind a kép­ző­mű­vé­sze­tek­ben az 1700-as évek ele­jén, az át­me­ne­ti pe­ri­ó­dus­nak te­kin­tett, a könnye­debb mű­fa­jo­kat, té­má­kat elő­tér­be he­lye­ző ro­ko­kó idő­sza­ká­ban élte a vi­rág­ko­rát – amely­nek fo­gal­ma egy­út­tal a kö­tet egé­szét is ke­ret­be foglalja.

Bartha-Kovács eb­ben a fe­je­zet­ben mű­vé­szet­el­mé­le­ti írá­sok és mű­vész­élet­raj­zok elem­zé­sé­vel mu­tat rá a „gá­láns ün­nep­sé­gek” fo­gal­má­nak hi­á­nyá­ra (il­let­ve an­nak ho­má­lyos­sá­gá­ra) a kor­társ dis­kur­zus­ban; a mű­faj sa­já­tos­sá­ga­it ki­raj­zo­ló sok­fé­le ha­tást irodalom- és szín­ház­tör­té­ne­ti ha­gyo­má­nyok­ban (az itá­li­ai com­me­dia dell’arte és a 17. szá­za­di fran­cia pász­tor­re­gé­nyek) és mű­vé­szet­tör­té­ne­ti előz­mé­nyek­ben (fla­mand zsá­ner­kép­fes­té­szet) azo­no­sít­ja. To­váb­bá arra az ál­ta­lá­nos stílus- és íz­lés­vál­to­zás­ra irá­nyít­ja a fi­gyel­met (a könnye­debb mű­fa­jok el­ter­je­dé­se, a ke­cses­ség, a fesz­te­len­ség és a gyö­nyör­köd­te­tés elő­tér­be ke­rü­lé­se), amely leg­rep­re­zen­ta­tí­vabb fes­tő­jé­nek Watteau‑t te­kin­ti. Mind­ezek tá­gabb kon­tex­tu­sát ter­mé­sze­te­sen az a politika‑, társadalom- és men­ta­li­tás­tör­té­ne­ti szem­pont­ból is át­me­ne­ti kor­szak adja – Orléans‑i Fü­löp ré­gens­sé­ge –, amely egy­szer­s­mind az ab­szo­lút mo­nar­chia vé­gét je­len­tet­te Franciaországban.

A mód­szer­ta­ni be­ve­ze­tőt és a mű­ve­lő­dés­tör­té­ne­ti hát­te­ret ala­po­san meg­raj­zo­ló első fe­je­ze­tet kö­ve­tő­en a kö­tet 2–4. fe­je­ze­te a ro­ko­kó­hoz kö­tő­dő kép­lé­keny, sok­szor egy­má­sa mo­só­dó, ne­he­zen kö­rül­ír­ha­tó fo­gal­mak há­ló­já­nak komp­lex elem­zé­sé­re vál­lal­ko­zik. Bartha-Kovács a má­so­dik fe­je­zet­ben a „gá­láns ün­nep­sé­gek­hez” so­rolt fest­mé­nyek egyik szer­ves al­ko­tó­ele­mét, a lé­gi­es­sé­get és könnyed­sé­get he­lye­zi fó­kusz­ba. A könnyed­ség mű­ve­lő­dés­tör­té­ne­ti ka­te­gó­ri­á­já­nak tör­té­ne­ti előz­mé­nye­it Cas­tig­li­o­ne sprez­zatu­ra-fo­gal­má­hoz köti és a 17. szá­za­di fran­cia ud­va­ri eti­kett előz­mé­nye­it az eb­ben a fo­ga­lom­ban sű­rű­sö­dő vi­sel­ke­dés­mó­dok­ban (ter­mé­sze­tes­ség, könnyed­ség, kel­lem) azo­no­sít­ja, Wat­teau kap­csán azon­ban arra a pa­ra­do­xon­ra mu­tat rá, hogy a könnyed­ség nem el­ső­sor­ban a té­ma­vá­lasz­tás­ban (rusz­ti­kus té­mák), ha­nem e té­mák ki­dol­go­zás­mód­já­ban ke­re­sen­dő (ap­ró­lé­kos­ság, az ecset­ke­ze­lés könnyed­sé­ge, kis mé­re­tű képek).

A har­ma­dik fe­je­zet­ben a ké­sei ma­ni­e­riz­mus­ban, majd a 17. szá­za­di fran­cia fes­té­szet­el­mé­let­ben (Roger de Pi­les, And­ré Fé­li­bi­en) is vissz­hang­ra ta­lá­ló, 18. szá­za­di kon­tex­tus­ban pe­dig Ho­garth ál­tal te­o­re­ti­zált „kel­lem vo­na­la” (kí­gyó­vo­nal; hajló-csavarodó, spi­rál­sze­rű vo­nal, amely a moz­du­lat be­fe­je­zet­len­sé­gét ér­zé­kel­te­ti) ke­rül elő­tér­be, amely a kö­te­tet ke­re­te­ző, sok­fé­le je­len­tés­vál­to­zá­son ke­resz­tül­me­nő „ara­beszk” egyik fő sa­já­tos­sá­ga is. A szer­ző a hogarth‑i „kel­lem vo­na­la” és Wat­teau Za­rán­dok­lás Küt­hé­ra szi­ge­té­re című műve kap­csán tér vissza a nar­ra­tí­va­al­ko­tás, az ol­vas­ha­tó­ság és a be­fo­ga­dói at­ti­tű­dök kér­dé­sé­hez, és hív­ja fel arra a fi­gyel­met, hogy a kép – ha­son­ló­an Wat­teau ara­beszk­sze­rű kom­po­zí­ci­ós mó­dot al­kal­ma­zó más mű­ve­i­hez – nem egy jól el­be­szél­he­tő tör­té­ne­tet, sok­kal in­kább egy frag­men­tált, a bi­zony­ta­lan­ság, el­bi­zony­ta­la­no­dás ér­ze­tét elő­idé­ző, váz­lat­sze­rű nar­ra­tí­vát mu­tat. A gon­do­lat­me­net foly­ta­tá­sa­ként a 17. szá­zad ko­he­rens aka­dé­mi­ai dokt­rí­ná­já­val szem­ben álló, a bi­zony­ta­lan­ság­hoz és a tü­né­keny­ség­hez kö­tő­dő, ugyan­ah­hoz a fo­gal­mi há­ló­hoz tar­to­zó ka­te­gó­ri­ák al­kot­ják a ne­gye­dik fe­je­zet ge­rin­cét, amely Fé­li­bi­en és Pi­les írá­sa­in ke­resz­tül mu­tat­ja be a kel­lem, a báj és a tudom-is-én-micsoda fo­gal­ma­i­nak össze­fo­nó­dá­sa­it és ezek meg­nyil­vá­nu­lá­sa­it Wat­teau bi­zony­ta­lan­sá­got ki­fe­je­ző fest­mé­nye­in (át­me­ne­ti ál­la­po­tok, ma­gá­nyos em­ber­ala­kok, fel­füg­gesz­tett mozdulatok).

Az 5. fe­je­zet sö­té­tebb tó­nu­sú (me­lan­kó­lia) és ne­ga­tív je­len­tés­ár­nya­la­tú (mo­dor) fo­gal­ma­kat, vizs­gál Wat­teau mű­vé­sze­te (és sze­mé­lyi­sé­ge) kap­csán. Bartha-Kovács a me­lan­kó­li­át – ha­son­ló­an a fo­gal­mi há­lót al­ko­tó töb­bi ka­te­gó­ri­á­hoz – szin­tén kép­lé­keny kör­vo­na­lú, ne­he­zen de­fi­ni­ál­ha­tó ka­te­gó­ri­á­nak te­kin­ti. Bár ez rész­ben két­ség­te­le­nül igaz, ha­son­ló­an más, a kö­tet­ben vizs­gált fo­ga­lom, kü­lö­nö­sen a ga­lan­té­ria, a könnyed­ség vagy az ara­beszk rész­le­tek­be menő fo­ga­lom­tör­té­ne­ti kon­tex­tu­a­li­zá­lá­sá­hoz, eb­ben az eset­ben is ér­de­mes lett vol­na leg­alább rész­ben ki­tér­ni azok­ra az előz­mé­nyek­re, ame­lyek a 17–18. szá­zad for­du­ló­já­ra „rá­ra­kód­tak” a melankólia-értelmezésekre[1] és en­nek meg­fe­le­lő­en irá­nyít­hat­ják a (min­den­ko­ri) be­fo­ga­dó te­kin­te­tét.[2] Ugyan­ez me­rül­het fel a má­so­dik fe­je­zet­ben, az ud­va­ri ün­nep­sé­gek át­ala­ku­lá­sa, ki­üre­se­dé­se és az en­nui-fo­ga­lom kap­csán, amely­nek „di­vat­ja” ko­ránt­sem ki­zá­ró­lag a 17–18. szá­za­di fran­cia kon­tex­tus­hoz kö­tő­dik – bár a 18. szá­zad fo­lya­mán va­ló­ban a fran­cia ki­fe­je­zés ter­jed el Európa-szerte –, mind a tör­té­ne­ti előz­mé­nyei,[3] mind a ko­ra­be­li pár­hu­za­mai[4] se­gít­he­tik a fo­ga­lom pon­to­sí­tá­sát és kontextualizálását.

A kö­tet ha­to­dik fe­je­ze­té­nek prob­lé­ma­fel­ve­tő elem­zé­se Wat­teau A táv­lat című fest­mé­nyé­ből ki­in­dul­va mu­tat­ja be a ro­ko­kó perspektíva-megközelítéseket (el­mé­let­ről ez eset­ben nem be­szél­he­tünk, in­kább, át­me­ne­ti kor­szak lé­vén, a mű­vé­sze­ti gya­kor­lat­ban tük­rö­ző­dő vál­to­zá­sok­ról), va­la­mint a Wat­teau fest­mé­nye­in is meg­je­le­nő ba­rokk pers­pek­tí­va­fel­fo­gás bi­zo­nyos ele­me­it. A szer­ző a fo­ga­lom­tör­té­ne­ti be­ve­ze­tőt kö­ve­tő­en vissza­csa­tol egy­részt Wat­teau ké­pe­i­nek az első fe­je­zet­ben elem­zett szín­pa­di­as­sá­gá­hoz és a fran­cia szín­ját­szás az itá­li­ai re­ne­szánsz ha­gyo­má­nyok­ra épí­tő, a szín­pad­ké­pe­ket is gyak­ran ter­ve­ző fes­tők mű­vé­szi gya­kor­la­tá­ra is ha­tást gya­kor­ló il­lu­zi­o­nis­ta meg­ol­dá­sa­i­hoz, il­let­ve a Wat­teau ké­pe­in tük­rö­ző­dő „nar­ra­tí­v­al­ko­tás” sa­já­tos­sá­ga­i­hoz, a több köz­pon­tú (vagy kö­zép­pont nél­kü­li) ké­pek tör­té­net­nél­kü­li­sé­gé­hez és fragmentáltságához.

Az utol­só, he­te­dik fe­je­zet az ara­beszk­mo­tí­vu­mok­hoz kö­tő­dő ma­jom­áb­rá­zo­lá­so­kat és ezek szim­bo­li­ká­ját elem­zi egy­részt a ré­gens­ség ko­rá­ra jel­lem­ző gya­kor­la­tok (mi­ni­a­tü­ri­zá­lás) és di­va­tos té­mák (ori­en­ta­liz­mus, eg­zo­tiz­mus, amely töb­bek kö­zött a sin­ge­rie-k, azaz ma­jom­áb­rá­zo­lá­sok mű­fa­já­ban ölt tes­tet) össze­füg­gés­rend­sze­ré­ben, más­részt a ma­jom mint mo­tí­vum szim­bo­li­kus je­len­tés­ré­te­gei és Wat­teau mű­vész maj­mo­kat áb­rá­zo­ló ké­pei kap­csán tér ki az után­zás­el­mé­le­tek­re és a „ma­jom­pers­pek­tí­vá­ban” rej­lő re­la­ti­vi­zá­lás le­he­tő­sé­ge­i­re. Bár ez utób­bi, a kö­te­tet le­zá­ró meg­ál­la­pí­tás­ban sű­rű­sö­dik mind­az a „vi­szony­la­gos­ság” (és a tü­né­keny­ség, kép­lé­keny­ség, meg­fog­ha­tat­lan­ság), amely­nek fo­gal­mi há­ló­ja át­szö­vi a kö­te­tet és új meg­vi­lá­gí­tás­ba he­lye­zi a ro­ko­kó mint át­me­ne­ti kor­szak jel­leg­ze­tes­sé­ge­it, ér­de­mes lett vol­na egy rend­sze­re­ző, át­te­kin­tő összeg­zés­sel zár­ni a rend­kí­vül szer­te­ága­zó, sok­ré­tű tu­dás­anya­got. A kö­tet azon­ban ez­zel a – ta­lán szán­dé­kos – szer­zői meg­ol­dás­sal együtt is mind fogalom‑, mind mű­ve­lő­dés­tör­té­ne­ti szem­pont­ból hi­ány­pót­ló vál­lal­ko­zás, amely olyan ol­va­sa­to­kat és össze­füg­gés­rend­szert te­remt Wat­teau mű­vé­sze­te kap­csán – de ko­ránt­sem csak Watteau-ról – amely új, a kor­társ be­fo­ga­dó szá­má­ra is ér­vé­nyes ka­pasz­ko­dó­kat kí­nál a ro­ko­kó vi­lá­gá­nak értelmezéséhez.

[1] A kora új­ko­ri melankólia-értelmezésekhez lásd: Gow­land, An­gus, „The Prob­lem of Early Mo­dern Me­lanc­holy”, Past and Pre­sent 191. sz. (2006): 77–120.

[2] Lásd pél­dá­ul: Föl­dé­nyi F. Lász­ló, A me­lan­kó­lia di­csé­re­te (Bu­da­pest: Je­len­kor, 2017).

[3] Lásd pél­dá­ul: Ir­vi­ne, Ian, „Ace­dia, Tris­ti­tia and Sloth. Early Ch­ris­ti­an For­e­run­ners to Ch­ro­nic En­nui”, Hu­manit­as 21, 1. sz. (1999): 89–103; Kes­sel, Mart­ina, Lan­ge­we­i­le. Zum Um­gang mit Zeit und Ge­füh­len in Deutsch­land vom spä­ten bis zum frü­hen 20. Jahr­hun­dert (Göt­tin­gen: Walls­tein Ver­lag, 2001), 19–35.

[4] Vö. pél­dá­ul: Meek, Heat­her, „’[F]ictitious [D]istress’ or Ver­i­tab­le Woe?: The Prob­lem of Eighteenth-Century En­nui”, in: Di­se­a­se and Death in Eighteenth-Century Li­te­ra­tu­re and Cul­tu­re. Fashi­on­ing the Un­fas­hi­on­ab­le, eds.: In­gram, Al­lan – Wet­he­rall Di­ck­son, Le­igh, 13–31. (Lon­don: Pal­gra­ve Mac­mil­lan, 2016).

Summary

Ka­ta­lin Bartha-Kovács in her re­cent vo­lu­me Hét ara­beszk. Watteau-olvasatok (Se­ven Ara­bes­ques. Wat­teau Read­ings), sheds new light on the work of Jean-Antoine Wat­teau (1684–1721) by re-examining and re-contextualizing se­ve­ral key con­cepts in art the­ory in re­la­ti­on to his paint­ings (e.g. ara­bes­que, fê­tes ga­lan­tes, grace, gen­ti­lity, and me­lanc­holy). The aut­hor fo­cus­es on the writings of art cri­tics and the cha­rac­te­r­is­tic gen­res of art the­ory (dia­lo­gues, lec­tu­res, trea­ti­ses, and po­ems) to de­sign a comp­lex con­cep­tu­al net­work rep­re­sen­ted in con­tem­por­ary and la­ter in­terp­re­ta­tions of Watteau’s work.

Tar­ta­lom

Tagged , , , ,

Vélemény, hozzászólás?