könyvismertetés

Beli­czai Bea, vál. Ta­bán: Fény­ké­pek, tör­té­ne­tek. Bu­da­pest: Bel­lib­ro, 2022.

Jan Ass­mann ne­ve­ze­tes meg­jegy­zé­se sze­rint a kö­zel­múl­tat fel­öle­lő „élénk” kom­mu­ni­ka­tív em­lé­ke­zet ha­tó­tá­vol­sá­ga 80–100 évre ter­jed ki. Ha ez igaz, ak­kor ép­pen a ha­tá­rán va­gyunk an­nak, hogy az 1930-as évek­ben le­bon­tott misz­ti­kus bu­da­pes­ti vá­ros­rész, a „régi Ta­bán” em­lé­ke­ze­te las­sacs­kán és vég­ér­vé­nye­sen a szim­bo­li­kus rög­zí­tés ál­la­po­tá­ba, azaz a kul­tu­rá­lis em­lé­ke­zet stá­di­u­má­ba me­re­ved­jen. Az im­po­záns Tabán-album leg­utol­só fény­ké­pe ilyen ér­te­lem­ben iz­gal­mas hi­dat ké­pez a rég­múlt és a je­len kö­zött, lé­vén két kis­lányt áb­rá­zol, akik ma­tu­zsá­le­mi korú höl­gyek­ként ma is él­nek, sőt egyi­kük a mai na­pig a Ta­bán la­ko­sa. Az 1940-ben ké­szült fotó egy ma már ilyen for­má­ban nem lé­te­ző pa­no­rá­mát mu­tat a régi Er­zsé­bet híd jel­leg­ze­tes ka­pu­za­ta­i­val, de so­kat­mon­dó az ol­dal­pá­ron ol­vas­ha­tó, 1935-ből szár­ma­zó új­ság­cikk rész­le­te is, amely­ben egy olyan terv­pá­lyá­zat si­ke­ré­ről esik szó, amely­ből az­tán nem lett sem­mi. A nagy­vo­na­lú ter­ve­ket maga alá gyűr­te a történelem.

Bár az al­bum szá­mot­te­vő ré­sze ké­pek és szö­veg­rész­le­tek egy­mást kí­sé­rő és egy­más­ra rí­me­lő so­ro­za­tá­ból áll, első kör­ben az idő­uta­zást le­he­tő­vé tevő „mag” kö­rü­li „bu­rok” al­ko­tó­ele­me­i­ről szük­sé­ges szót ej­te­ni, ame­lyek kon­tex­tu­a­li­zál­ják és to­vább­gon­dol­ha­tó­vá te­szik a fény­ké­pek és kü­lön­bö­ző tí­pu­sú szö­ve­gek al­kot­ta ka­val­ká­dot. A köny­vet egy há­rom és fél ol­dal­nyi tör­té­ne­ti át­te­kin­tés ve­ze­ti fel, amely­nek utol­só be­kez­dé­sé­ben a régi Ta­bán meg­ma­radt épü­le­te­i­ről kap­hat váz­la­tos fel­so­ro­lást az ol­va­só. (Ez utób­bi­hoz a leg­meg­bíz­ha­tóbb ka­la­uz­ként a Bu­da­pes­ti Vá­ros­vé­dő Egye­sü­let 2000-es ki­ad­vá­nya, a Vég­váry An­na­má­ria szer­kesz­tet­te Ada­lé­kok a Ta­bán tör­té­ne­té­hez szol­gál­hat, amely­ben – a fény­ké­pek mel­lett – az összes épü­let tör­té­ne­te meg­is­mer­he­tő.) A Ta­bán fény­ké­pé­szei című mel­lék­let szer­kesz­tői utó­szó­ként, kré­dó­ként is ol­vas­ha­tó, hi­szen a kö­tet­be be­vá­lo­ga­tott fo­tó­sok, il­let­ve a kö­tet­ben meg­is­mer­he­tő fo­tó­tech­ni­kai el­já­rá­sok át­te­kin­té­se mel­lett ar­ról is szó esik rö­vi­den, mi­fé­le szer­kesz­tői el­kép­ze­lé­sek ve­zet­ték Be­li­czai Beát az adott fo­tók be­vá­lo­ga­tá­sa so­rán. A tér­kép­mel­lék­let­ben négy, jó mi­nő­sé­gű ta­bá­ni tér­kép se­gít­sé­gé­vel kí­sér­he­tő vé­gig a ke­rü­let sor­sa (1790 k., 1875–1900, 1900–1933, 2022) – ezek se­gít­sé­gé­vel az ol­va­só könnyen el­he­lyez­he­ti az ima­gi­ná­ri­us tér­ben a fo­tó­kat is, ame­lye­ket egyéb­ként a szer­kesz­tő pon­tos, az el­iga­zo­dást se­gí­tő kom­men­tá­rok­kal lá­tott el.

Aki az in­ter­ne­ten pró­bál meg tá­jé­ko­zód­ni a Ta­bán szá­zad­for­du­lós, il­let­ve két vi­lág­há­bo­rú kö­zöt­ti ál­la­po­tá­ról, előbb-utóbb be­le­fut­hat Zó­rád Ernő fest­mé­nye­i­be. Hal­lat­lan do­ku­men­tum­ér­té­kük mel­lett ezek az al­ko­tá­sok a Ta­bánt in­kább a sze­rel­me­sek ta­lál­ko­zó­he­lye­ként, mint­sem gótikus-vadromantikus vá­ros­rész­ként mu­tat­ják be. Bár a Ta­bán­hoz mind­két ka­rak­ter­jegy erő­sen hoz­zá­kap­cso­ló­dik, Zó­rád el­vét­ve tor­zí­tott ki­csit a va­ló­sá­gon, il­let­ve kis­sé fe­lü­l­esz­té­ti­zál­ta azt. A híres-hírhedt ta­bá­ni kocs­ma, a Mély­pin­ce tu­laj­do­no­sa, Kra­usz Li­pót (vagy is­mer­tebb ne­vén Pol­di bá­csi) szá­mos ké­pén ott pó­zol a kocs­ma­aj­tó­ban – ezt a be­ál­lí­tást a fes­tő fel­te­he­tő­en egy ké­pes­la­pon is meg­örö­kí­tett fény­kép­ről má­sol­ta le, ame­lyet az al­bum­ban is meg­ta­lál­ha­tunk. (99) Be­li­czai vá­lo­ga­tá­sa Zó­rád bie­der­mei­er Tabán-esztétikájával szem­ben a hely sö­té­tebb, kí­sér­te­ti­e­sebb, ti­tok­za­to­sabb ol­da­lá­ra kon­cent­rál, noha szá­mos olyan élet­ké­pet is el­he­lye­zett a kö­tet­ben, ame­lye­ken az idil­li­kus be­ál­lí­tá­sok és a sze­rep­lők ke­dé­lyes mi­mi­ká­ja fe­lül­ír­ja a hát­te­rek bo­rús tó­nu­sát, az om­la­do­zó fa­la­kat, a fog­hí­jas lép­cső­ket, il­let­ve a nyo­mor egyéb egy­ér­tel­mű jeleit.

A ké­pek, ha nem is pre­cíz idő­ren­di sor­rend­ben, de a Ta­bán tör­té­ne­tét me­sé­lik el, míg a szö­veg­rész­le­tek ve­gye­sen tar­tal­maz­nak spe­ci­á­lis ese­mény­hez vagy idő­szak­hoz kö­tő­dő, il­let­ve ál­ta­lá­no­sí­tó ref­le­xi­ó­kat. Az ol­dal­pá­ro­kon az írá­sos és képi em­lé­kek sok eset­ben egy­más­ra szo­ro­san ref­lek­tál­nak, de aho­gyan ez a ha­son­ló szer­kesz­té­sű és in­dít­ta­tá­sú ki­ad­vá­nyok­ban gya­kor­ta elő­for­dul, a szö­veg­ré­szek és a fény­ké­pek „ön­ál­ló élet­re kel­nek”, vagy egy több ol­dal­lal odébb ta­lál­ha­tó in­for­má­ci­ó­ra rí­mel­nek. Ezt a faj­ta já­té­kos­sá­got egy­ál­ta­lán nem be­fo­lyá­sol­ja, hogy az al­bum szán­dé­kol­tan a vá­ros­rész hattyú­da­lá­nak kon­tex­tu­sá­ban ke­re­te­zi tar­tal­mát (az első hosszabb fe­je­zet az Első fo­tók, első bon­tá­sok cí­met vi­se­li), de az sem za­va­ró, hogy a fe­je­ze­tek fő ren­de­ző­el­vei (la­kók, ven­dég­lá­tás, min­den­na­pi élet stb.) nagy­mér­ték­ben át­foly­nak egy­más­ba. Szá­mos kép az­zal töri meg az ol­va­só elő­íté­le­tét, hogy a de­rék­szög fo­gal­mát csak messzi­ről sej­te­tő, ro­mos há­zi­kók he­lyett a ta­bá­ni há­zak rej­tett ud­va­ra­i­ba, rit­káb­ban pe­dig ezek szo­bá­i­ba ka­la­u­zol el. A könnyed nosz­tal­gi­á­zás mel­lett azon­ban he­lyet kap­nak nem túl­sá­go­san szív­de­rí­tő ese­mé­nyek is, mint pél­dá­ul a Gel­lért­hegy bon­tá­sa mi­att a ta­bá­ni ut­cá­kat be­te­rí­tő kő­om­lá­sok, a pin­ce­be­om­lá­sok, egyéb bal­ese­tek, sőt a kri­mi­na­lisz­ti­ka tárgy­kö­ré­be so­rol­ha­tó tör­té­né­sek is.

A 182. ol­da­lon rend­ha­gyó lis­ta ol­vas­ha­tó. A meg­szo­kott szö­veg­rész­let he­lyett itt – a ha­tá­ro­za­tok szá­ma­i­nak fel­so­ro­lá­sá­val – az lát­ha­tó, hogy 1879 és 1932 kö­zött a szé­kes­fő­vá­ro­si köz­gyű­lés össze­sen 614 eset­ben tűz­te na­pi­rend­re a „ta­bá­ni kér­dést”. A to­váb­bi rész­le­tek azon­ban ar­ról ta­nús­kod­nak, hogy a vá­ros­rész ki­ürí­té­se még az­után sem ment egy­könnyen, hogy tény­le­ge­sen el­in­dult a bon­tás, és egy­re több lakó tet­te át szék­he­lyét a fő­vá­ros más pont­ja­i­ra. A reg­ge­lig tar­tó „hé­de­re­zé­sek­nek”, fő­úri mu­lat­sá­gok­nak és gengsz­ter­film­be illő je­le­ne­tek­nek egy­aránt he­lyet adó Ta­bán „bú­csú­já­nak” egyik szim­bo­li­kus je­le­ne­te­ként is fel­fog­ha­tó, hogy a bon­tás alatt még meg­sza­vaz­ták az im­po­záns Fe­hér Sas ut­cai is­ko­la kor­sze­rű­sí­té­sé­re szánt össze­get, de mi­vel az épü­let út­já­ban állt a ren­de­zés­nek, így is lebontották.

Az egy­re kor­sze­rű­sö­dő, vi­lág­vá­ros­sá váló Bu­da­pest tes­tén egy­re anak­ro­nisz­ti­ku­sabb pont­tá, vagy in­kább seb­hellyé vált a régi Ta­bán, mi­köz­ben a köré épü­lő le­gen­dák ép­pen eb­ből az el­lent­mon­dás­ból fa­kad­tak. A le­gen­dá­sí­tást csak fel­gyor­sí­tot­ták a ke­rü­let­rész egy­re kö­ze­le­dő le­rom­bo­lá­sá­ról szó­ló hi­va­ta­los tá­jé­koz­ta­tá­sok és hír­adá­sok: bár a Ta­bán min­dig is ked­velt cél­pont­ja volt a fes­tők­nek és a fény­ké­pé­szek­nek, az 1930-as évek ele­jén szin­te el­lep­ték a ro­mos ut­cá­kat. Ma a szá­mos anek­do­ta, le­gen­da, kí­sér­tet­tör­té­net és egyéb ado­ma is­me­re­té­ben szin­te el­kép­zel­he­tet­len, hogy a Ta­bán­ban szok­vá­nyos élet folyt vol­na – pe­dig az al­bum ép­pen ar­ról ad ta­nú­bi­zony­sá­got, hogy a nosz­tal­gi­kus em­lé­ke­zet haj­la­mos jócs­kán el­tú­loz­ni a va­ló­sá­got. Az első vi­lág­há­bo­rút és a for­ra­dal­ma­kat kö­ve­tő­en, az or­szág las­sú „fel­tá­pász­ko­dá­sá­nak” éve­i­ben (ami­kor pél­dá­ul az al­bum szá­mos ké­pén meg­je­le­nő, ma is álló Bethlen-udvar épült) a Ta­bán va­ló­ban azt a lát­sza­tot kel­tet­te, hogy itt meg­állt az idő. Ta­lán en­nek tud­ha­tó be, hogy az 1933-ban el­in­dí­tott bon­tást köz­vet­le­nül meg­elő­ző­en, il­let­ve ez­alatt fo­lya­ma­to­san ment a hu­za­vo­na a vá­ros­ve­ze­tés, a mű­em­lék­vé­de­lem, il­let­ve a vá­ros­vé­dők kö­zött, hogy pon­to­san mek­ko­ra te­rü­let és mi­lyen mér­ték­ben men­te­sül­jön a rom­bo­lás alól, amely­nek ra­ci­o­na­li­tá­sát ek­ko­ri­ban per­sze már egy­re ke­ve­seb­ben ta­gad­ták. A Ta­bán­ról ké­szült kép­so­ro­za­tok azért okoz­hat­nak spe­ci­á­lis je­len­lét­ha­tást, mert a régi Ta­bán la­ká­sok­nak és ital­mé­ré­sek­nek he­lyet adó klasszi­kus épü­le­te­i­ből tu­laj­don­kép­pen sem­mi nem ma­radt hír­mon­dó­ba. (A Ta­bán ré­szé­nek szá­mí­tó, rak­part­hoz kö­zel eső épü­let­együt­tes a ko­rai ki­sa­já­tí­tá­sok ered­mé­nye­ként épült fel.)

A di­gi­tá­lis ar­chí­vu­mok, már ha va­la­ki a szá­mí­tó­gé­pe vagy az okos­te­le­fon­ja se­gít­sé­gé­vel kez­de­ne bele a tör­té­nel­mi vá­ros­né­zés­be, ros­ka­doz­nak a Ta­bán­ról ké­szült fel­vé­te­lek­től, de a be­mu­ta­tott al­bum a sok­szor meg­vi­lá­gí­tó ere­jű szö­veg­ré­szek­kel jócs­kán túl­tesz a szimp­lán op­ti­kai ala­pú is­me­ret­szer­zé­sen. Ki­de­rül pél­dá­ul, mi volt a köze Má­rai Sán­dor­nak a Mély­pin­ce ven­dég­köny­vé­hez, mi tör­tént a bon­tás so­rán meg­ta­lált 18. szá­za­di fal­fest­ménnyel, ki volt Lám­pás Rudi, a ta­bá­ni kor­he­lyek „vé­dő­szent­je”, de ar­ról is ol­vas­ha­tunk, hogy ki és mi­ért köl­tö­zött be a Procopius-kriptába. Az al­bum, amennyi­re le­het, a Ta­bán rend­kí­vü­li sok­szí­nű­sé­gét, sőt ár­nya­lat­gaz­dag­sá­gát pró­bál­ja rep­re­zen­tál­ni – mi­köz­ben nem hagy két­sé­get afe­lől, hogy egy ha­son­ló­an zű­rös köz­egész­ség­ügyi hely­zet­ben lévő fő­vá­ro­si te­rü­le­tet ma nem en­ged­né­nek év­ti­ze­de­ken át amor­ti­zá­lód­ni.  A több mint há­rom­száz ol­da­las, gyö­nyö­rű­en ki­vi­te­le­zett ki­ad­vány a Tabán-szakirodalom leg­újabb fon­tos fe­je­ze­te, rá­adá­sul ké­pei és a ben­ne kö­zölt rész­le­tek szá­mos ér­dek­fe­szí­tő kul­túr­tör­té­ne­ti ka­lan­do­zás­hoz ad­ják meg a kulcsszavakat.

Summary

Ta­bán is part of the Castle Dis­t­rict (Dis­t­rict I) of Bu­da­pest. Un­til its fi­nal re­con­struc­ti­on, or rat­her, de­mo­lit­ion (1933–1936), Ta­bán had a dif­fe­rent, rus­tic at­mosp­he­re with its single-story hous­es and many ta­verns. For pub­lic he­alth rea­sons, the Coun­cil of Bu­da­pest wan­ted to make fun­da­men­tal mo­di­fi­ca­tions to Tabán’s ar­chi­tec­tu­ral struc­tu­re from the end of ni­ne­teenth cent­ury, but they al­ways had to post­po­ne the­se changes for fi­nan­cial rea­sons, a lack of su­i­tab­le plans, and fi­n­ally WWI. The be­au­ti­ful al­bum edi­ted by Bea Be­li­czai con­ta­ins pic­tu­res and texts (mostly frag­ments of con­tem­por­ary news­pa­per ar­tic­les and me­mo­ires) abo­ut “old Ta­bán”, gui­ding the re­ader th­ro­ugh its his­to­ry and spe­ci­al cha­rac­te­r­is­tics. The pic­tu­res and texts of­ten ref­lect on each ot­her, rep­re­sent­ing fa­mous per­sons and pla­ces, espe­ci­ally me­men­tos of every­day life and the well-known hos­pi­ta­lity of the dis­t­rict. Un­li­ke the paint­ings of Ernő Zó­rád, who tried to cap­tu­re the co­lo­ur­ful­ness and harsh dy­na­mics of Ta­bán, the pho­tos, cho­s­en from pub­lic ar­chi­ves, re­ve­al a mys­te­ri­o­us place with its got­hic sha­des, also int­ro­du­cing ot­her in­ti­ma­te de­ta­ils to the readers.

Tagged 20. század, album, Budapest, Tabán, várostörténet