Koósz István írása

március 18th, 2022 § 0 comments

recenzió

Kin­kin szen­szei ál­má­tól a jó és rossz lel­kek küz­del­mé­ig. Há­rom edói kib­jó­si a XVIII. szá­zad végi Ja­pán­ból. For­dí­tot­ta, a kép­le­írá­so­kat, az ér­tel­me­zé­se­ket, a jegy­ze­te­ket, va­la­mint A kib­jó­si he­lye az edói kul­tú­rá­ban című ta­nul­mányt írta Csen­dom And­rea. Szer­kesz­tet­te, A Mei­dzsi előt­ti ja­pán iro­da­lom ma­gyar for­dí­tá­sai című ta­nul­mányt írta Buda At­ti­la. Bu­da­pest, Rá­ció, 2021 (Pa­go­da és krizantém).

A Rá­ció Ki­adó Pa­go­da és Kri­zan­tém című so­ro­za­tá­ban már ed­dig is iga­zi kü­lön­le­ges­sé­gek je­len­tek meg, a leg­utób­bi, ha­to­dik kö­tet­re pe­dig va­ló­ban rá­il­lik, hogy kor­sza­kos a ma­gyar­or­szá­gi ja­pano­ló­gi­á­ban. Nem­csak a for­dí­tás okán, ha­nem an­nak a tu­do­má­nyos hát­tér­nek a köz­zé­té­te­lé­vel is, mely a for­dí­tó­nak a jegy­ze­te­i­ből, ma­gya­rá­za­ta­i­ból, ta­nul­má­nyá­ból és a kö­tet szer­kesz­tő­jé­nek, Buda At­ti­lá­nak a kö­tet­ben meg­je­lent ta­nul­má­nyá­ból (A Mei­dzsi előt­ti ja­pán iro­da­lom ma­gyar for­dí­tá­sai) meg­is­mer­he­tő. A kö­tet címe: Kin­kin szen­szei ál­má­tól a jó és rossz lel­kek küz­del­mé­ig. Al­cí­me sze­rint: Há­rom edói kib­jó­si a XVIII. szá­zad végi Ja­pán­ból. Ezt az al­cí­met azon­ban rész­le­te­seb­ben meg kell ma­gya­ráz­ni, hi­szen még a ja­pán iro­da­lom iránt ér­dek­lő­dők sem biz­tos, hogy pon­to­san tud­ják mit takar.

Ja­pán­ban va­gyunk te­hát, a 18. szá­zad má­so­dik fe­lé­ben, még­pe­dig a sóg­uni fő­vá­ros­ban, Edó­ban (a mai To­ki­ó­ban). Ek­kor­ra már az el­zár­kó­zá­si po­li­ti­ka és a Tokugava-sógunátus (1603–1868) vas­kéz­zel al­kal­ma­zott ren­de­le­ti kor­mány­zá­sa vi­szony­la­gos bé­két te­rem­tett, a 17. szá­za­di nagy tár­sa­dal­mi át­ala­ku­lá­sok is le­zaj­lot­tak: a régi daim­jó (nagy­bir­to­kos) csa­lá­dok kö­zül sok fel­bom­lott, a la­kos­sá­got négy nagy alap­ve­tő tár­sa­dal­mi osz­tály­ba szer­vez­ték (si–nó–kó–só rend­szer­nek is ne­ve­zik). A só­guná­tus po­li­ti­kai és gaz­da­sá­gi ha­tal­mát a vele hű­bé­ri vi­szony­ban álló daim­jók biz­to­sít­ják, akik az egyes va­zal­lus tar­to­má­nyok (han) élén áll­nak, a köz­pon­ti ál­lam­szer­ve­ze­tet és a tar­to­má­nyo­kat a sza­mu­rá­jok (bu­sik) mű­köd­te­tik, az élelem‑, ga­bo­na­ter­me­lést a ve­lük füg­gő vi­szony­ban álló föld­mű­ves (nó) ré­teg biz­to­sít­ja. Edó vá­ro­sa rob­ba­nás­sze­rű fej­lő­dé­sen megy ke­resz­tül, ami la­kos­sá­gá­nak je­len­tős meg­nö­ve­ke­dé­sé­vel jár. Ez an­nak is kö­szön­he­tő volt, hogy a só­guná­tus nem tel­je­sen bíz­va a daim­jók­ban, egy szan­kin kó­tai nevű gya­kor­la­tot ve­zet be, amely elő­ír­ta, hogy a föl­des­urak­nak (és nagy­szá­mú kí­sé­re­tük­nek) éven­te bi­zo­nyos ide­ig kö­te­le­ző Edó­ban élni, ezért ők kény­te­le­nek edói re­zi­den­ci­át is fenn­tar­ta­ni. A pénz és a gaz­dag­ság ezért most ide áram­lik. A meg­nö­ve­ke­dett busi la­kos­ság ki­szol­gá­lá­sá­ra egy­re több kéz­mű­ves (kó) és ke­res­ke­dő (só) – össze­fog­la­ló né­ven csónin (vá­ros­la­kó) – te­lep­szik le a vá­ros­ban, akik, mi­vel a po­li­ti­kai ha­ta­lom­ból ki van­nak zár­va, más­hol ke­re­sik a ki­tel­je­se­dést. Ez lesz a szó­ra­ko­zás, a kul­tú­ra, a szel­lem, ame­lyet át­hat az edói szép­ér­zék, íz­lés (iki). A 17–18. szá­zad for­du­ló­já­ra a kul­tú­ra zász­ló­vi­vő­jé­vé a vá­ro­si la­kos­ság vá­lik, bár azt még a bu­sik arisz­tok­ra­tiz­mu­sa nagy­ban be­fo­lyá­sol­ja. A Genroku-korban a kul­tú­ra fő szín­he­lye ugyan a Kamigata-régió (Ki­o­tó és Osza­ka), de ez a sze­rep fo­ko­za­to­san át­te­vő­dik Edó csóni­nok lak­ta vá­ro­sá­ba, ahol tel­je­sen ki­fej­lő­dik az a bi­zo­nyos so­kat em­le­ge­tett uki­jo kul­tú­ra, a „le­be­gő vi­lág” esz­mé­je, ami­nek le­té­te­mé­nye­se lesz az edói csónin edói élet­ér­zé­se, az edok­ko. A könnyed, a di­va­tot fi­gye­lő és dik­tá­ló, a pénzt nem gör­csö­sen haj­há­szó, de stí­lu­so­san el­köl­tő vá­ro­si pol­gár. A kö­tet 361. ol­da­lán Ka­cu­ka­va Sun­kó fa­met­sze­te mű­vé­szi­leg is re­mek meg­ol­dás­sal mu­tat­ja be az edói szó­ra­koz­ta­tás és kul­tú­ra há­rom fő­sze­rep­lő­jét. A há­rom­szög­be kom­po­nált há­rom alak: bal ol­da­lon Ta­ni­ka­ze ri­kisi szu­mó bir­kó­zó fe­hér tömb­je, a jobb ol­da­lon Ógi­ja Ha­na­ó­gi, a nép­sze­rű oi­ran (a leg­na­gyobb presz­tí­zsű és en­nek meg­fe­le­lő­en na­gyon drá­ga jos­ivar­ai öröm­lány, aki a töb­bi oi­ran­nal együtt bi­zo­nyos cím­lap­lány sze­re­pet is be­töl­tött, so­kan csak azért vet­ték meg az őket áb­rá­zo­ló szí­nes met­sze­te­ket, hogy a leg­újabb di­va­tot meg­is­mer­jék), fö­lé­jük ma­ga­sod­va pe­dig jel­leg­ze­tes vö­rös csí­ko­zá­sú arc­fes­té­sé­vel VI. Icsi­ka­va Dan­dzsú­ró ka­bu­ki szí­nész; a moz­gal­mas je­le­net­nek a mér­ta­ni idom fó­kusz­pont­já­ban levő, jel­leg­ze­te­sen edói ala­kú tál ad meg­nyug­vást. Iro­da­lom­szo­cio­ló­gi­ai szem­pont­ból sem ér­dek­te­le­nek ezek az évek, hi­szen az ad­dig jó­részt busi szár­ma­zá­sú írók (akik­nek az iro­dal­mi mű­kö­dés nem ke­nyér­ke­re­set, ha­nem passzió) mel­lett egy­re több olyan csónin szár­ma­zá­sú író je­le­nik meg, akik iro­dal­mi mun­ká­juk­ból, tu­laj­don­kép­pen az ol­va­sók­ból él­nek. Ugyan a csónin szár­ma­zás ko­ráb­ban sem volt pél­da nél­kü­li, em­lít­sük meg a Genroku-kor nép­sze­rű pró­za­író­ját, az osza­kai ke­res­ke­dő­csa­lád­ból szár­ma­zó Iha­ra Sa­i­kakut (Iha­ra Sza­i­kaku) (itt hí­vom fel a fi­gyel­met, hogy a Vi­lág­iro­dal­mi an­to­ló­gia 1962-es har­ma­dik kö­te­té­ben Mik­lós Pál for­dí­tá­sá­ban van egy rész­let Nip­pon eita­i­gu­ra ’Ja­pán örök kin­cses­há­za’ című kö­te­té­ből), de az edói ol­va­só­kö­zön­ség most már olyan erős, hogy egy­re töb­ben dönt­het­nek úgy, hogy ki­lép­ve a kor meg­le­he­tő­sen me­rev tár­sa­dal­mi szer­ke­ze­té­ből, ezen­túl írá­sa­ik­ból fog­nak meg­él­ni. Az em­lí­tett fa­met­sze­té­nek há­rom alak­já­hoz hoz­zá le­het­ne ten­ni egy ne­gye­di­ket is, mint az edó-kori szó­ra­koz­ta­tás jel­leg­ze­tes sze­rep­lő­jét: az írót. Nem vé­let­len, hogy ami­kor a nyu­ga­ti iro­da­lom­mal meg­is­mer­ke­dő, új Meidzsi-kori iro­da­lom egyik meg­ha­tá­ro­zó alak­ja Na­gai Kafú 1909-es ma­gya­rul is ol­vas­ha­tó re­gé­nyé­ben, a Szum­i­da­ga­vában (Szum­i­da. Bp., Eu­ró­pa, 1989) nem ke­vés nosz­tal­gi­á­val fel­idé­zi az ak­kor­ra már vég­leg le­tűnt haj­da­ni Edót, fő­sze­rep­lő­jé­ül pon­to­san egy ilyen csónin-származású iro­dal­márt vá­laszt, Só­fu­an Ra­ge­cu haiku-mester sze­mé­lyé­ben, aki írá­sa­i­ból és ta­ní­tá­sa­i­ból él­het és nem kell apja pénz­köl­csön­ző üz­le­té­nek ho­má­lyos és szűk pult­ja mögé be­ül­nie. A kö­tet írói is ezt a vál­to­zást mu­tat­ják Ko­i­ka­va Ha­ru­ma­csi, a kib­jó­si meg­al­ko­tó­ja még busi szár­ma­zá­sú volt, de Szan­tó Kjó­den már vér­be­li edói csónin.

A kib­jó­si (=sárga/sárgászöld könyv, lé­vén a kü­lön­bö­ző té­má­jú köny­vek más-más szí­nű bo­rí­tó­val je­len­tek meg), jel­leg­ze­te­sen edói mű­faj (dzsi­hon) volt, (a ja­pán iro­da­lom­ra jel­lem­ző, hogy az egyes mű­fa­jok kö­zött meg­je­le­né­si he­lyük alap­ján is ka­te­go­ri­zál­ni le­het), amely 3–5 rö­vid fü­zet­ből állt, és be­le­tar­to­zik a ku­sza­zó­sik nagy csa­lád­já­ba, vagy­is olyan fo­lyó, kur­zív kana-írással (szó­tag­írás, amely­ben vi­szony­lag ke­vés szó­kép, kan­dzsi van, ez a ku­zus­idzsi, vagy­is „fű” írás) nyom­ta­tott, köz­na­pi nyel­ven írt il­luszt­rált tör­té­net, amely­nél az il­luszt­rá­ció (a fekete-fehér fa­met­szet) és a szö­veg egyen­ran­gú­an je­le­nik meg, a kép nem alá­ren­delt­je a szö­veg­nek, ha­nem a mű be­fo­ga­dá­sát a szö­veg­gel ugyan­ak­ko­ra, vagy sok­szor még na­gyobb fon­tos­ság­gal köz­ve­tí­ti (ter­mé­sze­te­sen a szer­ző ké­szí­ti az il­luszt­rá­ci­ó­kat és a szö­ve­get is, vagy­is egy­szer­re író és kép­ző­mű­vész). Ezt meg­könnyí­ti, hogy a szö­ve­get és a fa­met­sze­tet egyet­len fa­táb­lá­ra vé­sik, és így tör­té­nik a nyom­ta­tás. A kö­tet első két kib­jó­si­ját Ko­i­ka­va Ha­ru­ma­csi (1744–1789) írta. Az első, a mű­faj­te­rem­tő Kin­kin szen­szei di­cső­sé­ges álma a Kan­tan című régi tör­té­ne­tet me­sé­li el, de úgy, hogy az ol­va­só tud­ni fog­ja, a szer­ző az Anei-évekről be­szél. A fő­hős Kinkin-szenszei (már neve is több­ré­te­gű je­len­té­sű, az arany pen­gé­sét utá­noz­za) a fő­vá­ros­ba tart a meg­gaz­da­go­dás re­mé­nyé­ben, de be­tér­ve egy édes­sé­ge­ket áru­ló üz­let­be, s a kö­les­gom­bóc­ra vár­va el­nyom­ja az álom. Ál­má­ban meg­ta­pasz­tal­ja a meg­gaz­da­go­dást, de fel­ri­ad­va rá­jön, hogy az, amit át­élt, annyi időt sem vett igény­be, míg fel­forrt a gom­bóc fő­ző­vi­ze. A má­so­dik A ka­ka­du vissza­for­dí­tá­sa, avagy a böl­cse­le­tek és a ha­dá­szat két útja cí­met vi­se­li. Eb­ben pe­dig a Kanszei-reformok éve­it is­mer­het­te fel az ol­va­só, per­sze maga a tör­té­net sok szá­zad­dal előbb ját­szó­dik. A só­guná­tus ren­de­le­tek­kel kor­mány­zott, és bár ezek­nek a ren­de­le­tek­nek ered­mé­nyes­sé­gé­ről (pl. kard­ví­vás, íjá­szat, lo­vag­lás gya­kor­lá­sa) nem biz­tos, hogy min­den­ki meg volt győ­ződ­ve, de per­sze buz­gón be­tar­ta­ni igye­ke­zett őket, és en­nek a túl­buz­gó­ság­nak a be­mu­ta­tá­sa a kib­jó­si hu­mo­rá­nak tár­gya. A har­ma­dik Szan­tó Kjó­den (1761–1816) A szív ta­ní­tá­sa­i­nak fes­tett so­rai című műve. Eb­ben egy olyan em­ber tet­te­it kö­vet­het­jük nyo­mon, aki­nek ben­ső­jé­ben meg­küz­de­nek a jó és a rossz lel­kek, de vé­gül si­ke­rül a jó­nak győzedelmeskedni.

Mű­fa­ját te­kint­ve mind­há­rom ge­sza­ku, vagy­is könnyed, csip­ke­lő­dő, kis­sé sza­ti­ri­kus szó­ra­koz­ta­tó szép­iro­dal­mi mű, tu­laj­don­kép­pen ké­pes­könyv, mely té­má­ját az edói élet­ből ve­szi, sze­rep­lői a min­den­ki ál­tal is­mert fi­gu­rák, szín­he­lyei azok az edói ut­cák, temp­lo­mok, fo­ga­dók, tea­há­zak aho­va az edó­i­ak is gyak­ran jár­nak, meg­is­mer­jük a szó­ra­ko­zás szín­te­re­it, el­lá­to­ga­tunk Jos­iva­ra öröm­lá­nya­i­hoz és gé­sá­i­hoz. A kib­jó­sik ezt nem köz­vet­le­nül mond­ják ki, ha­nem el­rej­tik, a leg­több eset­ben régi, jól is­mert tör­té­ne­te­ket ele­ve­ní­te­nek fel, de va­ló­já­ban sa­ját ko­ruk em­be­ri és tár­sa­dal­mi visszás­sá­ga­i­nak be­mu­ta­tá­sa a cél­juk. Ugyan a cse­lek­mény egy jól is­mert, ko­ráb­bi tör­té­ne­tet me­sél újra, de az ol­va­só vi­zu­á­lis és szö­ve­ges nyo­mo­kat kap, és ezek­ből rá­jö­het, hogy va­ló­já­ban kor­társ ala­kok­ról be­szél. En­nek meg­va­ló­su­lá­sát a szer­zők sok­ré­tű sti­lisz­ti­kai esz­köz­tár­ral érik el. Ve­gyük pél­dá­ul azt, hogy a ja­pán nyelv fej­lő­dé­se olyan volt, hogy sok ho­mo­ni­mát tar­tal­maz, vagy­is azo­nos hang­zá­sú, de kü­lön­bö­ző je­len­té­sű ki­fe­je­zé­se­ket. A je­len­té­sek kö­zött a kan­dzsik, vagy­is az írás­je­gyek tesz­nek kü­lönb­sé­get. A szer­zők tu­da­to­san hasz­nál­ják ezt ki, vagy úgy, hogy egyes kan­dzsik­nak más ol­va­sa­tot ad­nak, vagy, mi­vel a ka­na­írás­ban a ki­fe­je­zés­nek csak az ol­va­sa­ta, ki­ej­té­se lát­szik, tu­da­to­san ho­mály­ban hagy­ják a ki­fe­je­zés je­len­té­sét. Pon­to­sab­ban nem is ho­mály­ban hagy­ják, ha­nem na­gyon is tu­da­to­san va­la­mi­lyen más, mö­göt­tes do­log­ra asszo­ci­ál­va arra sze­ret­nék kész­tet­ni az ol­va­sót, hogy ő maga is meg­lás­sa, meg­ta­lál­ja azt, rá­is­mer­jen az író szán­dé­ká­ra és így ezt fel­is­mer­ve, a „saré”-t, vagy­is a mö­göt­tes, hu­mo­ros, gú­nyos han­gu­la­tot él­vez­ze. Eh­hez per­sze az is kell, hogy az író fel­té­te­lez­ze, hogy az ál­ta­la adott nyo­mo­kat az ol­va­sók fel fog­ják tud­ják fej­te­ni, hogy a tör­té­net a be­fo­ga­dó­nak nem lesz „ku­sza”. Ez tet­te ab­ban a pár év­ben oly nép­sze­rű­vé a kib­jó­si­kat, az ol­va­sók ér­dek­lőd­ve vár­ták mi­lyen min­den­ki ál­tal tár­gyalt vá­ro­si ese­mé­nye­ket le­het meg­ta­lál­ni az új fü­ze­tek­ben, kik­re le­het rá­is­mer­ni, me­lyik jól is­mert tea­ház tű­nik fel az ol­da­la­kon és az is nyil­ván­va­ló, hogy ez már olyan fel­nőtt ol­va­sók­nak író­dott, akik­nek meg­fe­le­lő mű­velt­sé­ge, is­me­re­te volt ezek de­kó­do­lá­sá­ra. A szer­ző és a be­fo­ga­dó kö­zöt­ti in­ten­zív kap­cso­lat, ez a szin­te já­ték­ra való fel­szó­lí­tás az il­luszt­rá­ci­ók kap­csán is lát­ha­tó. Az il­luszt­rá­ci­ók egy­részt na­gyon pon­to­sak, di­vat­tör­té­ne­ti ku­ta­tá­sok­hoz is fel­hasz­nál­ha­tó­an mu­tat­ják pél­dá­ul a di­va­tos vagy ép­pen el­len­ke­ző­leg a már nem di­va­tos és így az edói íz­lés ál­tal (iki) ki­fi­gu­rá­zan­dó vi­se­le­tet, vagy pon­to­san be­mu­tat­ják az Edó­ban hasz­nált fa­ze­kas­edé­nye­ket. Az első kib­jó­si ese­té­ben a ka­rak­ter­áb­rá­zo­lás ma­gas szint­jét emel­het­jük ki: fi­gyel­jük meg a 14–15. és a 46–47. ol­dal­pá­ron a Kin­bé (Kin­kin szen­szei) alak­ját, elő­ször mi­kor be­tér gom­bó­cot enni, il­let­ve mi­kor ál­má­ból fel­ri­ad. A má­so­dik­ban a képi hu­mor az, ami meg­ér­dem­li a fi­gyel­mün­ket, pél­dá­ul a 86–87. ol­dal­pá­ron a lo­vag­lást gya­kor­ló fel­kan­tá­ro­zott ala­kok, vagy a 91. és 94. ol­da­lon a ki­füg­gesz­tett táb­la­ké­pe­ket vizs­la­tó edói pol­gá­rok (akik egyi­ké­nek feje szin­te tel­je­sen ki­csa­va­ro­dott). A leg­in­kább fi­gye­lem­re mél­tó a har­ma­dik kib­jó­si, amely­nek il­luszt­rá­ci­ói már-már szür­re­á­lis ha­tást kel­te­nek. Ilyen már a kez­det, ami­kor a 164–165. ol­da­lon Ten­tei is­ten­ség lel­ke­ket te­remt, úgy, mint ami­kor szap­pan­bu­bo­ré­kot fú­junk, re­mek képi me­ta­fo­ra, ké­sőbb mi­kor a jó és rossz lel­kek vi­as­ko­dá­sát lát­juk a fő­sze­rep­lő fe­let­ti ura­lo­mért, aki­ket a sze­rep­lők nem lát­nak, csak mi, az ol­va­sók, tes­tü­kön üres göm­bök, ben­nük a jó és rossz kan­dzsi­ja. Ez már egy­ér­tel­mű­en afe­lé mu­tat, hogy az írás, az írás­je­gyek nem is a szö­ve­gek le­ké­pe­zé­se­ként funk­ci­o­nál­nak, ha­nem ma­guk is il­luszt­ra­tív, el­vont iko­nok. Ez a 200–201. ol­da­lon tel­jes va­ló­já­ban lát­ha­tó, ami­kor a jó lel­ket a rosszak le­lán­col­ják egy ka­taszt­ró­fa (szai) je­len­té­sű ha­tal­mas 災 kan­dzsi­hoz. Ezek mi­att ér­de­mes a ma­gyar ol­va­só­nak is el­mé­lyed­ni a kibjósikban.

A kö­tet for­dí­tó­ja, Csen­dom And­rea több év­nyi, Ja­pán­ban vég­zett ku­ta­tás után he­ro­i­kus mun­kát vég­zett, nem­csak a szö­ve­gek for­dí­tá­sá­ban, ha­nem a jegy­ze­tek, ma­gya­rá­za­tok és a kí­sé­rő ta­nul­mány meg­írá­sá­ban is. Kü­lö­nö­sen az a bá­mu­lat­ra mél­tó, hogy fel­ku­tat­ta a ko­ra­be­li divat-főváros, Edó szá­mos ak­ko­ri­ban köz­is­mert, de ma már el­enyé­szett je­len­sé­gét, ami­ket per­sze a kib­jó­sik­ban úgy em­le­get­nek, mint min­den­ki ál­tal is­mert dol­go­kat: mi­lyen volt az akár csak né­hány évig tar­tó di­va­tos férfi-viselet (a di­vat egyéb­ként is na­gyon gyor­san vál­to­zott, nem­csak hét­köz­na­pi, de iro­dal­mi ér­te­lem­ben is, a kib­jó­sik is csak kb. 30 évig je­len­tek meg), me­lyek a leg­kul­ti­vál­tabb szö­ve­tek, mi­lyen fo­ga­dók­ba jár­tak, ott mi­lyen éte­le­ket et­tek, mi­lyen ün­ne­pek vol­tak, mik vol­tak a nép­sze­rű sze­ren­cse­já­té­kok, mi­lyen ko­ra­be­li edói üz­le­tek em­lí­tőd­nek (eze­ket sok­szor rek­lám­cél­ból ír­ták bele a kib­jó­sik­ba), mi­lyen volt a szó­ra­koz­ta­tó­ne­gyed, Jos­iva­ra ré­te­ge­zett tár­sa­dal­ma, ho­gyan be­szél­tek Jos­iva­ra öröm­lá­nyai, mi­lyen klasszi­kus iro­dal­mi al­ko­tá­so­kat idéz­nek a sze­rep­lők, me­lyik hí­res kabuki-színészre le­het rá­is­mer­ni egy uta­lás­ból. Ugyan­csak fi­gye­lem­re mél­tó a kib­jó­sik tár­sa­dal­mi, fi­lo­zó­fi­ai, val­lá­si hát­te­ré­nek, a mű­vek stí­lus­ele­me­i­nek ap­ró­lé­kos bemutatása.

A szö­ve­get si­ke­rült gör­dü­lé­keny ma­gyar nyelv­re le­for­dí­ta­ni, még an­nak az ará­nyát is el­ta­lál­va, hogy mi­kor hasz­nál­ja a for­dí­tó az ere­de­ti ja­pán ki­fe­je­zést (pl. egy ru­ha­da­rab, vagy tiszt­ség em­lí­té­se­kor) és mi­kor adja vissza va­la­mi­lyen ma­gyar ki­fe­je­zés­sel. Egye­dül a hang­után­zó sza­vak­nál (eb­ből a ja­pán na­gyon so­kat is­mer) ér­zek némi gör­csös­sé­get, de ez az egyik leg­ne­he­zeb­ben vissza­ad­ha­tó nyel­vi stí­lus­elem a ja­pán for­dí­tá­sok­nál. Ahogy lát­tuk, a mű­vek el­en­ged­he­tet­len ré­szét ké­pe­zik az il­luszt­rá­ci­ók, így csu­pán a szö­veg for­dí­tá­sa meg­ha­mi­sí­tot­ta vol­na a kib­jó­si­kat, ezért a ma­gyar ki­adás­ban is kö­zöl­ni kel­lett őket, vi­szont ez­zel kap­cso­lat­ban nagy prob­lé­ma volt, hogy a ja­pán köny­vek más­hogy van­nak fűz­ve és más­ho­gyan kell ol­vas­ni őket. Ott kell kez­de­ni az ol­va­sást, ahol egy nyu­ga­ti könyv vé­get ér, vagy­is for­dí­tot­tan. Ezért spe­ci­á­lis mó­don kel­lett a kö­tet ti­pog­rá­fi­á­ját is meg­ter­vez­ni (Ac­ker­mann Rita mun­ká­ja). A kib­jó­sik tel­jes ter­je­del­me (bo­rí­tó­la­pok­kal együtt) két­ol­da­las fakszimile-oldalakon van nyom­tat­va, ket­tős ol­dal­szá­mo­zás­sal (az egyik a lap al­ján a kö­tet ol­dal­szá­ma, a lap te­te­jén szög­le­tes zá­ró­jel­ben a kib­jó­sik kü­lön ol­dal­szá­mo­zá­sa), a hát­ol­da­lu­kon pe­dig a szö­veg ma­gyar for­dí­tá­sa és a ké­pek ma­gya­rá­za­ta. Erre azért nyí­lott le­he­tő­ség, mert a ja­pán fű­zés esz­té­ti­ka­i­lag ugyan na­gyon tet­sze­tős, de meg­le­he­tő­sen pa­pír és hely­pa­zar­ló, hi­szen a la­pok­nak csak az egyik ol­da­lá­ra ke­rül nyom­ta­tás, a la­pok ver­zó­ja, az össze­haj­tás és össze­fű­zés mi­att (a fű­zés a ket­té­haj­tott lap nyi­tott ol­da­lá­ra ke­rül, azt le­zár­va) ol­va­sás­ra al­kal­mat­lan lesz, és így üre­sen ma­rad (ez a fu­ku­ro­to­dzsi – zacs­kó haj­tás, fű­zés). (Ezért is van, hogy ezt a fű­zé­si tech­ni­kát, ha hasz­nál­ják is Eu­ró­pá­ban, ak­kor csak esz­té­ti­ká­ja okán, bib­lio­fil köny­vek ese­té­ben te­szik. A bib­lio­fil könyv­gyűj­tő mon­dat­ja ve­lem, hogy mi­lyen ér­de­kes is lett vol­na, ha leg­alább az egyik kib­jó­sit ere­de­ti ja­pán fű­zés­sel, fak­szi­mi­le­ként mel­lé­kel­ték vol­na a könyvhöz.).

A kö­tet dek­la­rál­tan szól egy­részt a Ja­pán­nal fog­lal­ko­zó tu­do­má­nyos ku­ta­tó­nak és az úgy­mond „me­zei” ol­va­só­nak is. Két vál­toz­ta­tás ezt még to­vább erő­sít­het­te vol­na. Egy­részt mi­vel a szö­veg tele van jegy­ze­te­len­dő, meg­ma­gya­rá­zan­dó ki­fe­je­zé­sek­kel, jobb lett vol­na, ha a jegy­ze­tek nem a kö­tet vé­gén, ha­nem a for­dí­tást tar­tal­ma­zó szö­veg­ol­da­lak al­ján van­nak, így nem kel­le­ne egy-egy ol­dal­nál több­ször is hát­ra­la­poz­ni. A má­sik hi­á­nyos­ság, amit szó­vá kell ten­ni, hogy a ja­pán szö­ve­get mai ja­pán nyom­ta­tás­ban is kö­zöl­ni kel­lett vol­na, hi­szen a 18. szá­za­di nyom­ta­tott kur­zív kana írást elő­ze­tes gya­kor­lás, ta­nu­lás nél­kül még a ma élő átlag-japánok sem tud­ják ol­vas­ni, nem­hogy a ja­pán­nal ta­nu­lás út­ján meg­is­mer­ke­dő ide­ge­nek, akár­mennyi­re is jól el­sa­já­tí­tot­ták a nyel­vet.  Ez még bő­ven rá­fért vol­na azok­ra a bi­zo­nyos üre­sen ma­radt ol­dal­pá­rok­ra. És per­sze eh­hez az is kell, hogy a fakszimile-oldalak nyom­ta­tá­sa tö­ké­le­te­sen éles le­gyen, de pél­dá­ul a 204–205. vagy a 220–221. ol­da­lon a szö­veg egyes ré­szei egé­szen el­mo­só­dot­tak (eb­ből a szem­pont­ból mind­egy, hogy az ere­de­ti do­ku­men­tum nyom­ta­tá­sa ilyen, vagy a je­len köteté).

A ja­pán szak­iro­da­lom nyo­mán a kib­jó­sik ol­va­só­i­nak há­rom szint­jét le­het meg­kü­lön­böz­tet­ni: 1. „fel­színt ér­tők”, 2. „bur­kolt je­len­tést ér­tők”, 3. „író­val össze­ol­va­dó ol­va­sók”. Több mint va­ló­szí­nű, hogy a ma­gyar ol­va­sók kö­zött alig­ha lesz a har­ma­dik szin­tet el­érő ol­va­só (pél­dá­ul a „sare” nyel­vi hát­te­rét nyil­ván csak ma­gya­rá­zat­ból is­mer­he­tik meg), de a má­so­dik szint­re ta­lán fel le­het jut­ni, és még ha nem is fog­ja tud­ni a ma­gyar ol­va­só a kib­jó­sik összes ré­te­gét fel­fej­te­ni, bő­ven kár­pó­tol­ni fog­ja an­nak a ma is von­zó edói vi­lág­nak a pa­no­rá­má­ja, amely a kö­tet­ből meg­is­mer­he­tő. Ami­kor 1994-ben egy ha­son­ló­an kor­sza­kos for­dí­tás­kö­tet meg­je­lent, Ke­mencz­ky Ju­dit és Duró Győ­ző Nó-drámák kö­te­te (Bp., Or­phe­usz, 1994.) Mik­lós Pál re­cen­zi­ó­ját a Szín­ház fo­lyó­irat­ban ez­zel a sum­má­zat­tal zár­ta: „De ha csak ke­ve­sen is­mer­ked­nek is meg a mű­faj szép­sé­ge­i­vel, e ke­ve­sek ál­tal […] a mi kul­tú­ránk­ban is he­lyet kap; és ázsi­ai ér­té­kek­re nyi­tott kul­tú­ránk így vá­lik iga­zán mél­tó­vá eu­ró­pai rang­já­ra.” Ez erre a kö­tet­re is ma­ra­dék­ta­la­nul igaz.

Zusammenfassung

Kin­kin szen­szei ál­má­tól a jó és rossz lel­kek küz­del­mé­ig. Há­rom edói kib­jó­si a XVIII. szá­zad végi Ja­pán­ból (Vom Traum des Kin­kin Sen­sei bis zum Kampf der gu­ten und sch­lech­ten Se­elen. Drei Edo Kibyō­shi aus dem Ja­pan des spä­ten 18. Jahr­hun­derts) ist ein Pi­o­ni­er­un­ter­neh­men in der un­ga­ris­c­hen Über­set­zung ja­pa­nis­cher Li­te­ra­tur. Es ent­stand in der zwe­i­ten Hälf­te des 18. Jahr­hun­derts und er­lang­te sch­nell große Po­pu­la­rität mit der Über­set­zung von drei der le­bend­i­gen, hu­mor­vol­len Bil­der­bü­cher (kibyō­shi), die zur Un­ter­hal­tung von Er­wach­se­nen ge­sch­ri­eben wurd­en. Zwei wurd­en vom Schöp­fer des Gen­res Ko­i­ka­wa Ha­ru­m­a­chi (Kin­kin sen­sei eiga no yume und Ōmu ga­e­shi bun­bu no fu­ta­mi­chi) ge­sch­ri­eben, der drit­te von Santō Kyō­den (Shin­ga­ku haya­some gusa) ge­sch­ri­eben wurde. Die Über­se­tze­rin And­rea Csen­dom führ­te nicht nur die Über­set­zung durch, son­dern stell­te auch die Um­stän­de der Ent­ste­hung des Gen­res, den in­tel­lek­tu­el­len und so­zia­len Hin­ter­grund der Edo-Kultur, die cha­rak­te­r­is­tis­c­hen Sti­l­ele­men­te und die Äst­he­tik des Kibyō­shi vor. Die Stu­die des Hera­us­ge­bers At­ti­la Buda analy­si­ert die un­ga­ris­c­hen Über­set­zun­gen der al­ten ja­pa­nis­c­hen Li­te­ra­tur. Das Beson­de­re an dem Band ist auch, dass aufg­rund der Merk­male des Gen­res nicht nur die Über­set­zung des Tex­tes im Band er­sche­int, son­dern alle Se­i­ten der Kibyōshi-Hefte genau wi­e­derge­ge­ben werden.

Tagged , , , , ,

Vélemény, hozzászólás?