könyvismertetés

Mó­ser Zol­tán, Jut az em­ber két vi­lág­hoz… Esszék és ta­nul­má­nyok Jó­zsef At­ti­lá­ról. Bu­da­pest: Ma­gyar Kul­tú­ra Ki­adó, 2019.

Mi a rend­ha­gyó Mó­ser Zol­tán­ban? Első hi­va­tá­sát te­kint­ve ki­tű­nő fény­ké­pész. Nem dokumentum-fotós, ha­nem mű­vé­sze­ti igé­nyű fény­ké­pe­ket ké­szít. Egy-egy képe egy-egy köl­tői mo­tí­vum ek­vi­va­len­se kí­ván len­ni, s az oko­zott él­mény biz­to­sít afe­lől, hogy ezek az egyen­ér­té­kes ké­pek el­érik cél­ju­kat. A má­so­dik hi­va­tá­sa az iro­da­lom, s azon be­lül is el­ső­sor­ban a lí­rai köl­té­szet. Mint fo­tós­nak, a sze­me ki­vé­te­le­sen ér­zé­keny, te­hát a köl­té­szet­ben a ké­pi­ség az, ami­nek ré­vén a nagy lí­rai tel­je­sít­mé­nyek­hez kö­ze­lít.Nem­csak me­ta­fo­rák­ra, me­to­ní­mi­ák­ra és szi­nek­do­chék­ra kell itt gon­dol­nunk, ha­nem arra az ele­men­tá­ris ké­pi­ség­re, amely az egy­sze­rű le­írás so­rán ke­let­ke­zik: „Nyá­ri nap­nak al­ko­nyu­la­tá­nál / Meg­ál­lék a ka­nyar­gó Ti­szá­nál”. A köl­té­szet­ben őt nem ki­sebb mér­ték­ben a dal­lam és a rit­mus ér­dek­lik. A pic­tu­ra mel­lett a ze­nei elem köti le a fi­gyel­mét. A rend­ha­gyó te­hát Mó­ser Zol­tán­ban az, hogy a kép, a szó, a rit­mus, ame­lyek­ből a vers fel­épül, őt egy­szer­re és egy­for­ma mér­ték­ben izgatja.

Ahogy ma már nem­igen van­nak po­li­hisz­to­rok, úgy rit­ka em­ber­pél­dány az olyan, ame­lyi­ket a fo­gal­mi­ság, a lát­vány és a hang­zás egy­for­mán fog­lal­koz­tat­ja. Mó­ser Zol­tán e ki­sebb­ség­hez tar­to­zik. A Jó­zsef Attila-szakirodalom első kor­sza­ká­ban meg­fe­le­lő fi­gye­lem for­dult a pro­zó­dia kér­dé­sei felé: Hor­váth Já­nos, Gál­di Lász­ló, Hor­váth Ist­ván Ká­roly, Kiss Fe­renc, Sza­bol­csi Ben­ce, Szi­lá­gyi Pé­ter. Ké­sőbb sem hi­ány­zott az ér­dek­lő­dés, Kecs­kés And­rás vagy Sze­pes Eri­ka a pél­da. Még­is, a hul­lám­völgy nyil­ván­va­ló. Ma Hor­váth Kor­né­lia szen­tel ko­mo­lyabb fi­gyel­met a vers­ta­ni kér­dé­sek­nek, de azért van­nak ki­vé­te­lek. Kö­zé­jük tar­to­zik Mó­ser Zol­tán. Nem pro­fesszi­o­ná­lis vers­tant mű­vel, ha­nem Jó­zsef At­ti­la folk­lo­riz­mu­sát a maga össze­tett­sé­gé­ben vizs­gál­va, szük­ség­kép­pen ki­emelt fi­gye­lem­ben ré­sze­sí­ti Jó­zsef At­ti­la vers­ta­ni kép­le­te­it, rí­me­lé­sét. Köz­re­mű­kö­dé­se a ku­ta­tás­ban nem utol­só sor­ban eb­ből ere­dő­en nélkülözhetetlen.

Mó­ser mű­kö­dé­sé­nek két gyúj­tó­pont­ja van, mint az el­lip­szis­nek. Az egyik Jó­zsef At­ti­la, a má­sik a nép­köl­té­szet. Ha ez utób­bi pó­lust ne­ve­sí­te­ni kell, ak­kor Bar­tók és Ko­dály ne­vét em­lít­het­jük. Jó­zsef At­ti­la mel­lett al­ka­lom­ad­tán más köl­tők, pél­dá­ul Er­dé­lyi Jó­zsef vagy Nagy Lász­ló is sze­re­pel, Bar­tók mel­lett pe­dig pél­dá­ul Vi­kár Béla, vagy Ottó Ferenc.

Köny­ve épp olyan rend­ha­gyó, mint a szer­ző­je. A cím­la­pon az al­cím jel­zi a ren­det is, amely­be a kö­tet il­lesz­ke­dik: Esszék és ta­nul­má­nyok Jó­zsef At­ti­lá­ról. Va­ló­ban ren­del­kez­nek a szö­ve­gek tanulmány-jelleggel. Lap­al­ji jegy­ze­tek­kel, bib­li­og­rá­fi­ai hi­vat­ko­zá­sok­kal van­nak el­lát­va. Az esszé­sze­rű­sé­get a tu­da­to­san vál­lalt sze­mé­lyes né­ző­pont ér­vé­nye­sí­té­se is alá­húz­za: „más­faj­ta pél­dá­val is pró­bál­ko­zom, mi­vel – se­gít­sé­gem­re si­et­ve ta­lán! – a szo­bám­ba be­re­pült egy pil­lan­gó. Fog­nám meg, de eszem­be jut in­té­sem két le­á­nyunk­hoz, hogy ker­ges­sék csak, de ne fog­ják meg a ré­ten száll­do­só lep­ké­ket, mert el­pusz­tul­nak. El­pusz­tul­nak, nem tud­nak rö­pül­ni, ha szár­nyuk dí­szes hím­po­rát ke­zünk­kel, uj­junk­kal le­dör­zsöl­jük.” (12) Ezt a pél­dát an­nak meg­in­dok­lá­sa­ként hoz­ta Mó­ser, hogy az ál­ta­la elem­zés­re ki­vá­lasz­tott ver­sek­hez csak nagy óva­tos­ság­gal kö­ze­lít. Ne­hogy le­tö­röl­je a hímporukat.

A sok idé­zet­tel il­luszt­rált, ké­pe­ket, kot­tá­kat, szö­ve­ge­ket kör­be járó mód­szer­tan csak ki­tá­gít­ja a be­vett szak­tu­do­má­nyos írá­sok ke­re­te­it. A könyv har­ma­dik ré­sze vi­szont va­ló­ban rend­ha­gyó mó­don ki­lép a tu­do­mány vi­lá­gá­ból, s egy­faj­ta mű­vé­szi kom­po­zí­ci­ót, va­la­mi ba­rok­kos, szak­rá­lis össz­mű­vé­sze­ti pro­duk­tu­mot, ora­tó­ri­u­mot ál­lít elénk. Címe: Tü­kör­ké­pek. Szé­che­nyi Nap­lójá­nak rész­le­te­i­ből, le­ve­le­i­ből vett idé­ze­tek­ből és Jó­zsef Attila-szövegekből ál­lít elő szö­veg­mon­tázst, s uta­sí­tás­sze­rű­en Liszt és Ko­dály zenemű-részletekkel köti össze az egyes egy­sé­ge­ket. Szé­che­nyi és Jó­zsef At­ti­la ví­vó­dá­sai, fel­sza­ba­dult uj­jon­gá­sai, fo­há­szai, a ma­gyar tör­té­ne­lem és kul­túr­tör­té­net két alak­já­nak tra­gi­kus sors­pár­hu­za­ma szol­gál a kom­po­zí­ció alap­já­ul. Az ora­tó­ri­um si­ke­ré­nek kri­té­ri­u­ma, hogy mű­vé­szi él­ményt okoz‑e ol­va­só­já­ban. A pro­duk­ció azon­ban szak­tu­do­má­nyo­san ne­he­zen megítélhető.

Ami Mó­ser ta­nul­má­nya­it, esszé­it il­le­ti, a vi­szo­nyom hoz­zá­juk össze­tett. A szep­tem­ber­ben meg­je­lent mo­nog­rá­fi­ám (Gon­dol­já­tok meg, pro­le­tá­rok I. Az ifjú Jó­zsef At­ti­la. Bu­da­pest: Osi­ris Ki­adó, 2021) ké­szí­té­se so­rán a fi­a­tal Jó­zsef At­ti­la ver­se­i­ről szól­va, kü­lö­nös te­kin­tet­tel a pro­zó­di­ai kér­dé­sek­re, foly­to­no­san meg­ke­res­tem a Jut az em­ber két vi­lág­hoz… kö­tet meg­fe­le­lő he­lye­it. Szó sincs róla, hogy min­den­ben egyet­ér­tet­tem vol­na a könyv­ben le­ír­tak­kal, hogy rá­ha­gyat­koz­tam vol­na Mó­ser Zol­tán ál­lí­tá­sa­i­ra. De aki is­me­ri a ku­ta­tó mun­ka ter­mé­sze­tét, az tud­ja, hogy az elő­re­ha­la­dás nem úgy tör­té­nik, hogy va­la­ki ki­mond­ja a vég­ső igaz­sá­got és eh­hez az­tán min­den­ki al­kal­maz­ko­dik. A ku­ta­tás más szak­em­be­rek­kel foly­ta­tott dia­ló­gus, és még vita ese­tén is, a vi­ta­tott ál­lás­pont to­vább len­dí­ti az adott je­len­ség­ről vagy vers­ről való gon­dol­ko­dást. Egy pél­dát em­lí­tek erre: Mó­ser össze­ha­son­lí­tó elem­zé­sét egy Erdélyi-versről és egy Jó­zsef Attila-versről, amely­nek tár­gya a szo­mo­rú­fűz lát­vá­nya. Az össze­ha­son­lí­tás szá­mos pon­ton helyt­ál­ló. Mó­ser csak azt nem ve­szi szá­mí­tás­ba, hogy míg Er­dé­lyi szo­mo­rú­fű­ze egy pa­tak­par­ti fa le­írá­sa, ad­dig Jó­zsef At­ti­la szo­mo­rú­fü­ze „lá­bon­já­ró fa”. He­lyét vál­toz­tat­ja, mint egy ál­la­ti lény, hogy meg­ta­lál­ja a maga szá­má­ra a leg­meg­fe­le­lőbb he­lyet. A ka­nász című ver­sé­ben Jó­zsef At­ti­la is tu­do­má­sul ve­szi, hogy a fák nem tud­nak el­moz­dul­ni a he­lyük­ről, a gyö­ke­rük meg­kö­ti őket: „a fák tánc­ra ál­la­nak”. A Ma­gyar Al­földben el­len­ben a Szo­mo­rú­fűzhöz ha­son­ló­an az or­szág­úton ván­do­rol­nak a je­ge­nyék. A kis kö­te­tet te­hát hol egyet­ér­tés­sel, hol el­len­ke­zés­sel ol­vas­tam vé­gig, s ez így van rend­jén. Mó­ser Zol­tán is va­ló­szí­nű­leg így ol­vas­sa az én könyvemet.

A tel­jes­ség igé­nye nél­kül ki­eme­lek né­hány he­lyet a kö­tet elem­zé­se­i­ből vagy em­lé­ke­ze­tes meg­jegy­zé­se­i­ből. Min­de­nek előtt azt a vers­cso­por­tot, amely­ben a köl­tő ön­rí­me­ket hasz­nál. Eze­ket ne­ve­zi Mó­ser a köl­tő „vo­gu­los” ver­se­i­nek, azon az ala­pon, hogy a vo­gul folk­lór­ban az ön­rím hang­sú­lyos sze­re­pet ját­szik. Ér­de­kes fej­te­ge­tés az, amely fes­té­sze­ti pár­hu­za­mok­kal vi­lá­gít­ja meg Jó­zsef At­ti­la ver­se­i­nek ma­dár­vi­lá­gát, ki­emel­ten a var­jút, amely gyak­ran buk­kan fel a szö­ve­gek­ben. Ugyan­ilyen fes­té­sze­ti ana­ló­gia ré­vén kö­ze­lít Mó­ser Jó­zsef At­ti­la köl­te­mé­nye­i­nek szín­hasz­ná­la­tá­hoz, ami­nek in­do­kolt­sá­gá­hoz elég utal­nunk az Esz­mé­let má­so­dik ver­sé­re vagy a Nyár című vers­re. A köl­tő egyik ki­áb­rán­dí­tó él­mé­nye le­he­tett az, amely­re il­le­gá­lis sze­mi­ná­ri­u­má­nak egyik hall­ga­tó­ja em­lé­ke­zik, ami­kor az egyik mun­kás hall­ga­tó a „rege róka rej­tem” ref­rén­nel kap­cso­lat­ban azt kér­dez­te a sze­mi­ná­ri­u­mot ve­ze­tő szer­ző­től: „Mi­ért írsz, At­ti­la, ilyen mar­ha­sá­go­kat?” Nos, Jó­zsef At­ti­la és a re­gö­lés nép­szo­ká­sá­nak kér­dé­sé­ről szól a kö­tet egyik tanulmánya.

Két gon­do­lat­me­ne­tet kü­lön ki kell emel­nünk eb­ből a so­ro­zat­ból. Kü­lö­nö­sebb in­dok­lás nél­kül is ma­gá­tól ér­te­tő­dik, hogy min­den ko­ra­be­li köl­tő, Ady­tól és Kas­sák­tól Weö­res Sán­do­rig, majd Nagy Lász­ló­ig va­la­mi­lyen mó­don vi­szo­nyult a kor­társ két nagy népzene-gyűjtőhöz, ze­ne­szer­ző­höz és elő­adó­mű­vész­hez, Ko­dály Zol­tán­hoz és Bar­tók Bé­lá­hoz. Jó­zsef At­ti­la mind­két művész-tudós-pedagógus tel­je­sít­mé­nyét nagy meg­be­csü­lés­sel övez­te, és mind­ket­tő­től so­kat ta­nult. A ku­ta­tás elő­ször a Bartók-kapcsolatot tár­ta föl, mert meg­fog­ha­tó tár­gyi em­lé­kek­kel ez a kap­cso­lat volt leg­könnyeb­ben szem­lél­tet­he­tő. Mó­ser Zol­tán vé­gig­zon­go­ráz­za eze­ket a „dal­la­mo­kat”. En­nek so­rán ki­tér a Bá­nat [Fut­tam, mint a szar­va­sok…] című vers és a Can­ta­ta pro­fa­na pár­hu­za­má­ra, a Med­ve­tánc és Bar­tók Med­ve­tánca össze­csen­gé­sé­re. Meg­jegy­zem, hogy bár van adat arra, hogy Jó­zsef At­ti­la na­gyon sze­ret­te Bar­tók­nak ezt a zon­go­ra­da­rab­ját, a vers rit­mus­min­tá­já­nak nincs köze a zenedarabhoz.

Sok­kal ér­zé­ke­nyebb kér­dés Ko­dály vi­szo­nya Jó­zsef At­ti­la köl­té­sze­té­hez. Mó­ser itt Tasi Jó­zsef és má­sok ku­ta­tá­sa­i­ra tá­masz­kod­va, na­gyon fi­no­man tár­ja elénk a tény­ál­lást, hogy Ko­dály szem­el­len­ző­sen kö­ze­lí­tett a ma­gyar köl­té­szet­tör­té­net­hez. A jam­bus el­le­ni el­va­kult har­cá­ban a ma­gyar nyelv szel­le­mé­től ide­gen­nek nyil­vá­ní­tot­ta akár köl­té­szet­tör­té­ne­tünk leg­ki­emel­ke­dőbb tel­je­sít­mé­nye­it is, Pe­tő­fi­től a kor­társ köl­tő­kig. Jó­zsef At­ti­la kom­po­zí­ci­ó­i­hoz is ez­zel az elő­íté­let­tel kö­ze­lí­tett. Mi sem mu­tat­ja job­ban mel­lé­fo­gá­sát, hogy a vil­lo­ni nyolc­so­ros­ból, a hu­i­ta­inből le­ve­zet­he­tő Eszmélet-stró­fa­szer­ke­ze­tet Husz­ka Jenő ope­rett­jé­nek egy rész­le­té­hez, Bob her­ceg be­lé­pő­jé­nek rit­mus­min­tá­já­ból vél­te levezethetni.

Aki a köny­vet nem ki­ló­ra, ol­dal­szám­ra méri, ha­nem a ben­ne meg­fo­gal­ma­zó­dó szel­le­mi tel­je­sít­mény ér­té­ké­hez el tud jut­ni, az tud­ja, hogy a nagy ala­kú, nagy tük­rű kar­csú kö­tet, Mó­ser Zol­tán Jut az em­ber két vi­lág­hoz… című köny­ve a Jó­zsef Attila-kutatás java ter­mé­sé­hez sorolható.

(El­hang­zott Mó­ser Zol­tán négy köny­vé­nek be­mu­ta­tó­ján 2021. szep­tem­ber 30-án a Pe­tő­fi Iro­dal­mi Múzeumban.)

Tagged 20. századi magyar irodalom, Bartók Béla, József Attila, Kodály Zoltán, verstan