könyvismertetés
Móser Zoltán, Jut az ember két világhoz… Esszék és tanulmányok József Attiláról. Budapest: Magyar Kultúra Kiadó, 2019.
Mi a rendhagyó Móser Zoltánban? Első hivatását tekintve kitűnő fényképész. Nem dokumentum-fotós, hanem művészeti igényű fényképeket készít. Egy-egy képe egy-egy költői motívum ekvivalense kíván lenni, s az okozott élmény biztosít afelől, hogy ezek az egyenértékes képek elérik céljukat. A második hivatása az irodalom, s azon belül is elsősorban a lírai költészet. Mint fotósnak, a szeme kivételesen érzékeny, tehát a költészetben a képiség az, aminek révén a nagy lírai teljesítményekhez közelít.Nemcsak metaforákra, metonímiákra és szinekdochékra kell itt gondolnunk, hanem arra az elementáris képiségre, amely az egyszerű leírás során keletkezik: „Nyári napnak alkonyulatánál / Megállék a kanyargó Tiszánál”. A költészetben őt nem kisebb mértékben a dallam és a ritmus érdeklik. A pictura mellett a zenei elem köti le a figyelmét. A rendhagyó tehát Móser Zoltánban az, hogy a kép, a szó, a ritmus, amelyekből a vers felépül, őt egyszerre és egyforma mértékben izgatja.
Ahogy ma már nemigen vannak polihisztorok, úgy ritka emberpéldány az olyan, amelyiket a fogalmiság, a látvány és a hangzás egyformán foglalkoztatja. Móser Zoltán e kisebbséghez tartozik. A József Attila-szakirodalom első korszakában megfelelő figyelem fordult a prozódia kérdései felé: Horváth János, Gáldi László, Horváth István Károly, Kiss Ferenc, Szabolcsi Bence, Szilágyi Péter. Később sem hiányzott az érdeklődés, Kecskés András vagy Szepes Erika a példa. Mégis, a hullámvölgy nyilvánvaló. Ma Horváth Kornélia szentel komolyabb figyelmet a verstani kérdéseknek, de azért vannak kivételek. Közéjük tartozik Móser Zoltán. Nem professzionális verstant művel, hanem József Attila folklorizmusát a maga összetettségében vizsgálva, szükségképpen kiemelt figyelemben részesíti József Attila verstani képleteit, rímelését. Közreműködése a kutatásban nem utolsó sorban ebből eredően nélkülözhetetlen.
Móser működésének két gyújtópontja van, mint az ellipszisnek. Az egyik József Attila, a másik a népköltészet. Ha ez utóbbi pólust nevesíteni kell, akkor Bartók és Kodály nevét említhetjük. József Attila mellett alkalomadtán más költők, például Erdélyi József vagy Nagy László is szerepel, Bartók mellett pedig például Vikár Béla, vagy Ottó Ferenc.
Könyve épp olyan rendhagyó, mint a szerzője. A címlapon az alcím jelzi a rendet is, amelybe a kötet illeszkedik: Esszék és tanulmányok József Attiláról. Valóban rendelkeznek a szövegek tanulmány-jelleggel. Lapalji jegyzetekkel, bibliográfiai hivatkozásokkal vannak ellátva. Az esszészerűséget a tudatosan vállalt személyes nézőpont érvényesítése is aláhúzza: „másfajta példával is próbálkozom, mivel – segítségemre sietve talán! – a szobámba berepült egy pillangó. Fognám meg, de eszembe jut intésem két leányunkhoz, hogy kergessék csak, de ne fogják meg a réten szálldosó lepkéket, mert elpusztulnak. Elpusztulnak, nem tudnak röpülni, ha szárnyuk díszes hímporát kezünkkel, ujjunkkal ledörzsöljük.” (12) Ezt a példát annak megindoklásaként hozta Móser, hogy az általa elemzésre kiválasztott versekhez csak nagy óvatossággal közelít. Nehogy letörölje a hímporukat.
A sok idézettel illusztrált, képeket, kottákat, szövegeket körbe járó módszertan csak kitágítja a bevett szaktudományos írások kereteit. A könyv harmadik része viszont valóban rendhagyó módon kilép a tudomány világából, s egyfajta művészi kompozíciót, valami barokkos, szakrális összművészeti produktumot, oratóriumot állít elénk. Címe: Tükörképek. Széchenyi Naplójának részleteiből, leveleiből vett idézetekből és József Attila-szövegekből állít elő szövegmontázst, s utasításszerűen Liszt és Kodály zenemű-részletekkel köti össze az egyes egységeket. Széchenyi és József Attila vívódásai, felszabadult ujjongásai, fohászai, a magyar történelem és kultúrtörténet két alakjának tragikus sorspárhuzama szolgál a kompozíció alapjául. Az oratórium sikerének kritériuma, hogy művészi élményt okoz-e olvasójában. A produkció azonban szaktudományosan nehezen megítélhető.
Ami Móser tanulmányait, esszéit illeti, a viszonyom hozzájuk összetett. A szeptemberben megjelent monográfiám (Gondoljátok meg, proletárok I. Az ifjú József Attila. Budapest: Osiris Kiadó, 2021) készítése során a fiatal József Attila verseiről szólva, különös tekintettel a prozódiai kérdésekre, folytonosan megkerestem a Jut az ember két világhoz… kötet megfelelő helyeit. Szó sincs róla, hogy mindenben egyetértettem volna a könyvben leírtakkal, hogy ráhagyatkoztam volna Móser Zoltán állításaira. De aki ismeri a kutató munka természetét, az tudja, hogy az előrehaladás nem úgy történik, hogy valaki kimondja a végső igazságot és ehhez aztán mindenki alkalmazkodik. A kutatás más szakemberekkel folytatott dialógus, és még vita esetén is, a vitatott álláspont tovább lendíti az adott jelenségről vagy versről való gondolkodást. Egy példát említek erre: Móser összehasonlító elemzését egy Erdélyi-versről és egy József Attila-versről, amelynek tárgya a szomorúfűz látványa. Az összehasonlítás számos ponton helytálló. Móser csak azt nem veszi számításba, hogy míg Erdélyi szomorúfűze egy patakparti fa leírása, addig József Attila szomorúfüze „lábonjáró fa”. Helyét változtatja, mint egy állati lény, hogy megtalálja a maga számára a legmegfelelőbb helyet. A kanász című versében József Attila is tudomásul veszi, hogy a fák nem tudnak elmozdulni a helyükről, a gyökerük megköti őket: „a fák táncra állanak”. A Magyar Alföldben ellenben a Szomorúfűzhöz hasonlóan az országúton vándorolnak a jegenyék. A kis kötetet tehát hol egyetértéssel, hol ellenkezéssel olvastam végig, s ez így van rendjén. Móser Zoltán is valószínűleg így olvassa az én könyvemet.
A teljesség igénye nélkül kiemelek néhány helyet a kötet elemzéseiből vagy emlékezetes megjegyzéseiből. Mindenek előtt azt a verscsoportot, amelyben a költő önrímeket használ. Ezeket nevezi Móser a költő „vogulos” verseinek, azon az alapon, hogy a vogul folklórban az önrím hangsúlyos szerepet játszik. Érdekes fejtegetés az, amely festészeti párhuzamokkal világítja meg József Attila verseinek madárvilágát, kiemelten a varjút, amely gyakran bukkan fel a szövegekben. Ugyanilyen festészeti analógia révén közelít Móser József Attila költeményeinek színhasználatához, aminek indokoltságához elég utalnunk az Eszmélet második versére vagy a Nyár című versre. A költő egyik kiábrándító élménye lehetett az, amelyre illegális szemináriumának egyik hallgatója emlékezik, amikor az egyik munkás hallgató a „rege róka rejtem” refrénnel kapcsolatban azt kérdezte a szemináriumot vezető szerzőtől: „Miért írsz, Attila, ilyen marhaságokat?” Nos, József Attila és a regölés népszokásának kérdéséről szól a kötet egyik tanulmánya.
Két gondolatmenetet külön ki kell emelnünk ebből a sorozatból. Különösebb indoklás nélkül is magától értetődik, hogy minden korabeli költő, Adytól és Kassáktól Weöres Sándorig, majd Nagy Lászlóig valamilyen módon viszonyult a kortárs két nagy népzene-gyűjtőhöz, zeneszerzőhöz és előadóművészhez, Kodály Zoltánhoz és Bartók Bélához. József Attila mindkét művész-tudós-pedagógus teljesítményét nagy megbecsüléssel övezte, és mindkettőtől sokat tanult. A kutatás először a Bartók-kapcsolatot tárta föl, mert megfogható tárgyi emlékekkel ez a kapcsolat volt legkönnyebben szemléltethető. Móser Zoltán végigzongorázza ezeket a „dallamokat”. Ennek során kitér a Bánat [Futtam, mint a szarvasok…] című vers és a Cantata profana párhuzamára, a Medvetánc és Bartók Medvetánca összecsengésére. Megjegyzem, hogy bár van adat arra, hogy József Attila nagyon szerette Bartóknak ezt a zongoradarabját, a vers ritmusmintájának nincs köze a zenedarabhoz.
Sokkal érzékenyebb kérdés Kodály viszonya József Attila költészetéhez. Móser itt Tasi József és mások kutatásaira támaszkodva, nagyon finoman tárja elénk a tényállást, hogy Kodály szemellenzősen közelített a magyar költészettörténethez. A jambus elleni elvakult harcában a magyar nyelv szellemétől idegennek nyilvánította akár költészettörténetünk legkiemelkedőbb teljesítményeit is, Petőfitől a kortárs költőkig. József Attila kompozícióihoz is ezzel az előítélettel közelített. Mi sem mutatja jobban melléfogását, hogy a villoni nyolcsorosból, a huitainből levezethető Eszmélet-strófaszerkezetet Huszka Jenő operettjének egy részletéhez, Bob herceg belépőjének ritmusmintájából vélte levezethetni.
Aki a könyvet nem kilóra, oldalszámra méri, hanem a benne megfogalmazódó szellemi teljesítmény értékéhez el tud jutni, az tudja, hogy a nagy alakú, nagy tükrű karcsú kötet, Móser Zoltán Jut az ember két világhoz… című könyve a József Attila-kutatás java terméséhez sorolható.
(Elhangzott Móser Zoltán négy könyvének bemutatóján 2021. szeptember 30-án a Petőfi Irodalmi Múzeumban.)
Tartalom [+]
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.