recenzió
V. László Zsófia, Példás asszonyok. Női szerepek változása a protestáns halotti beszédek tükrében (1711–1825). Budapest: Ráció Kiadó, 2020.
V. László Zsófia, Budapest Főváros Levéltárának munkatársa 2012-ben védte meg doktori disszertációját, amely alapját képezte most megjelent monografikus megközelítésű munkájának. Mivel a disszertáció az ELTE Művelődéstörténeti Doktori Programja keretében készült, az interdiszciplinaritás jegyében az irodalomtörténész témavezető (Fábri Anna) mellett, a bírálók és a konzulensek a történettudomány, a néprajz, az egyháztörténet, a könyv- és levéltártörténet legkiválóbb kutatói közül kerültek ki. A kibővített disszertáció az említett tudományterületek képviselőinek egyaránt nyújthat újdonságot és szélesre tárt nézőpontjával a további kutatásoknak is inspirációt.
A halotti beszédek magyarországi kutatásának ismertetése előtt V. László Zsófia röviden összefoglalja a nemzetközi, elsősorban német kutatástörténetet, az ún. Personalschriften módszertani konferenciáinak eredményeit és az elérhető nemzetközi adatbázisokat. Ezek alapján indult el 1981-ben az ELTE BTK Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszékén Tarnai Andor és Péter Katalin vezetésével a magyar halottibeszéd-kutatás, amelynek nemzetközi megismertetéséhez hozzájárult Péter Katalin konferencia-előadása („Die Leichenpredigt in Ungarn vom 16. bis zum 18. Jahrhundert”, in Lenz, Rudolf [Hrsg.], Leichenpredigten als Quelle historischer Wissenschaften, 3. Marburg, 1984.) Sajnálatos módon az egyetemi keretek közt folyt szervezett munka 1987 után megszakadt és a következő korszakban egyéni kezdeményezésre készültek forrásfeldolgozó tanulmányok illetve adatbázisok. Közülük elsősorban kiemelendő Kecskeméti Gábor forráskiadványa (Magyar nyelvű halotti beszédek a XVII. századból, Budapest, 1988), majd a műfaj retorikai és irodalomszociológiai vizsgálata (Prédikáció, retorika, irodalomtörténet: A magyar nyelvű halotti beszéd a 17. században, Budapest, 1998), és a Papp Ingriddel és Szekler Enikővel közösen szerkesztett, 1655 előtt megjelent magyar és német nyelvű nyomtatott halotti beszédek adatbázisa.
V. László Zsófia feldolgozása három nagy egységre tagolódik: az első műfajtörténeti részben a halotti beszédek retorikai, forrásfeldolgozási problémáival foglalkozik, a második egység a kora újkori nőkérdést tárgyalja, a harmadik rész pedig mindezek tanulságát illusztrálja Daniel Polixéna és lányai temetési beszédei segítségével. A függelékben adatbázisként is alkalmazható összeállításokat találunk a nyomtatásban megjelent halotti beszédekről, az elparentált asszonyokról, a felhasznált exemplumokról és Daniel Polixéna családfájáról.
Jóllehet, a halotti beszédek összegyűjtését, elsősorban adatszolgáltató céllal történő regisztrálását már Nagy Iván és Szinnyei József lexikonja is alkalmazta, a művelődéstörténeti forrásként történő feldolgozásra Trócsányi Zoltán hívta fel a figyelmet 1936-ban:
A régi magyar prédikációkat a magyar irodalomtörténet kirekesztette vizsgálódása köréből, pedig egy-egy korszak erkölcsi világának és gondolkodásmódjának a prédikáció a leghűbb tüköre. A jó pap mindig az alkalomhoz és a napi problémákhoz alkalmaztatva választotta meg prédikációjának tárgyát, a mindennapi időszerű kérdéseket beszélte meg, azokat a hibákat ostorozta, amelyek akkoriban uralkodtak a gyülekezet tagjai között s mindig az időnek megfelelően imádkozott […]. A régi prédikációk igen fontos forrásai lehetnek így a magyar erkölcs, gondolkodás, gazdaság és művelődéstörténetnek
– írja Viczei Mária 1716-os búcsúztatása kapcsán. A magyar nyelvű protestáns halotti beszédek előképei a reformáció talaján keletkezett német prédikációk voltak, így természetes, hogy a szerző magyar nyelvterületen is a protestáns temetések búcsúztatóit vizsgálta, elsőként összefoglalva a temetési szertartások rendjét, a parentációk elhangzását és a tényleges temetés eseménysorát. A vizsgált két évszázad társadalmi, egyháztörténeti változásai a liturgikus változásokban is tükröződtek, a temetési beszédek megszerkesztése mind a református, mint az evangélikus vagy unitárius szertartásoknál változhattak, egymástól eltérők lehettek. V. László Zsófia rövid fejezetben foglalja össze Heltai Gáspártól kezdődően (Agenda, 1559) a 18. századi Apor Péter-féle Metamorphosis leírásáig azokat az előírásokat, amelyekhez a búcsúztató lelkésznek alkalmazkodni kellett. Az előírások kitérnek a beszédek megszerkesztésére éppúgy, mint a temetés megszervezésére, a ravatalozásra, a meghívottakra, a háznál tartott búcsúztatásra, a templomi gyászszertartásra és a temetői végső búcsúvételre.
A szakirodalom bizonytalanságában jó eligazító a kötet A halotti beszédek felépítése című fejezete, mindenek előtt azért, mert tisztázza, hogy két retorikai szempontból eltérő műfajról van szó, a prédikációról és az orációról. V. László Zsófia mindkét beszédtípust vizsgálja, de kitér arra is, hogy a beszédek megszerkesztésében és a műfaji követelmények keveredésében szerepet játszott a megrendelő igénye, az elhunyt társadalmi státusa és a temetésre felkért lelkész személye is. A 18. század nagy nevezetes prédikátora gyakran szerepel a kötetben, azért is, mert ő maga is nem egyszer foglalkozik a prédikáció és az oráció közti különbségtétellel illetve a szabályok átlépésével. V. László Zsófia azt a passzust idézi egy beszédből, amikor Verestói mentegetőzik, mert az orációja elejére a Szent Bibliából tesz idézetet, máskor azt indokolja, hogy a prédikáló székben miért Aesopus‑t citálja és nem a Bibliát: „nem láthatom által miért esném én szentségtörésben, ha elöl járó-beszédemet Aesopusból vészem-fel, kivált ha meggondolom azt, hogy én mostan ha Prédikálló Székben állottam-is-fel, mindazáltal nem Prédikálok, hanem Orálok.” (Verestói György, Holtakkal való barátság. Kolozsvár, 1783, 555.). Igazat kell adnunk Kecskeméti Gábornak, a halotti beszédek elengedhetetlen része, a tanítás, az alkalmaztatás és a búcsúztatás függetlenek felekezettől és társadalmi státustól egyaránt.
Különösen izgalmas fejezete a kötetnek, amelyik a halotti beszédek kinyomtatásával foglalkozik. A manapság alkalmi nyomtatványként számon tartott halotti beszédekről szinte teljes bizonysággal megállapíthatjuk, hogy nem voltak tökéletesen azonosak a temetésen (halottas háznál, templomban, temetőben) elhangzott szövegekkel. Ezt rögtön láthatjuk, ha a beszédek terjedelmét vizsgáljuk. Nyilván nem lehetett felolvasni egy negyven oldalas nyomtatott beszédet, főleg akkor, ha nem is az volt az egyetlen elhangzott szöveg. De a megszerkesztés módja sem igazolja, hogy élő beszéd kinyomtatásáról van szó. Részben a búcsúztató lelkésznek nem mindig volt annyi ideje, hogy hosszadalmas orációját már a temetésre elkészítse, a nyomtatás előtt feltehetően stilárisan is javíthatott rajta, nem is szólva a számtalan idézetről és a 18. századi professzorok ismeretterjesztő előadásként is felfogható orációiról, amelyekben még matematikai képletek is találhatók. (Lásd erről Lengyel Réka tanulmányát: „A világosság a tudomány”. A felvilágosodás mint módszer Verestói György halotti beszédeiben. In: A felvilágosodás előzményei Erdélyben és Magyarországon (1650–1750). SZTE Magyar Irodalmi Tanszék, Szeged, 2016.) A kinyomtatott halotti beszédek számbavételét L. László Zsófia táblázatokba foglalva segít rendszerezni, a nyomtatás helye, az elhunyt társadalmi pozíciója, vallása szerint, elsősorban a női elhunytak felett mondott beszédeket illetően. A halotti beszédek szerzői között egyaránt megtalálhatók voltak (legnagyobb számban) lelkészek, de egyetemi tanárok is, a felkérést indokolhatta az elhunyt családjához fűződő rokoni vagy más jellegű személyes kapcsolat. Az is előfordult, hogy a temetendő személy már életében megírta azokat a legfontosabb tényeket, amelyeket a lelkész beleszőhetett a búcsúztatóba. A kinyomtatott halotti beszédeket gyakran megőrizték a család egyes tagjai, a sok adattal és számtalan dicsérő történettel gazdagított szöveg a családi reprezentáció része volt a későbbi századokban is, metodikailag pedig a prédikátorok gyakran használták fel a példázatokat, az idézetek tárházát. Ezért is voltak olyan népszerűek a prédikációk, hogy több évtizeddel elhangzásuk után is összegyűjtötték, szöveggyűjteményként, retorikai segédeszközként alkalmazták a fiatalabb lelkészek felkészítésekor.
Mivel V. László Zsófia pontosan körül határolta, hogy a halotti beszédek vizsgálatakor milyen szempontot állít a középpontba, érthető, hogy terjedelmes fejezet foglalkozik a 18. századi nőnevelés kérdéseivel. Ez az alapos összefoglaló fejezet valójában kevéssé kötődik a halotti beszédekhez, a nőnevelés európai történetével, az iskoláztatás megszervezésével, az asszonyok nevelésének módszertani segédleteivel egyaránt foglalkozik. Az életvezetési tanácsadó könyvek a 18. század második felének Magyarországán lettek különösen kedvelt olvasmányok, miután a legismertebb idegen nyelvű kiadványokat olyan kiváló szerzők fordították magyarra, mint Faludi Ferenc, Bessenyei György, Perlaki Dávid. Ugyanakkor feltűnő, hogy a nőneveléssel a korban férfiak foglalkoztak, az első tartalmilag ide sorolható, bár műfajában eltérő munka Újfalvi Krisztina és Molnár Borbála 1804-ben megjelent Barátsági vetélkedése, …. a két nem hibái és érdemei felől folytatott levelezés. A férfiak ugyan magukénak vallották az asszonyi neveléssel foglalkozó tézisek megvalósítását, Bessenyei is elismeri, hogy a nevelés gyakorlata mégiscsak asszonyi feladat. Véleménye azonban sokkal korábbi felfogást tükröz, Pázmány Péter prédikációjában leszögezi, hogy
férfiak jó nevelése nagyrészre az asszonyoktul való. […]. Teljes életünk tekélletes vagy feslett állapatja az asszonyemberek nevelésetül árad, mivel első nyolc esztendőnket, azaz leggyengébb és hajlandóbb üdőnket, az asszonyemberek gondviselése alatt töltjük. (Pázmány Péter: Mint kell a keresztyén leányt nevelni)
A nőnevelés alapja ebben a korban is a hit és az erkölcs volt, a szerzők eltérő véleménye abban mutatkozik meg, hogy ezen felül milyen ismeretekre van szüksége a fiatal lányoknak. Ezek az általános ismeretek részben a nőnevelési kézikönyvek tanácsaiból, részben a korszakból fennmaradt női könyvtárakból szűrhetők le. Szerentsi Nagy István lelkész Barátságos oktatás című Andreas Meyer-fordításában magyar nyelvű bibliográfiát is közöl az ajánlott nőnevelési olvasmányokról, ennek segítségével V. László Zsófia megvizsgálhatta, milyen egyezések vannak az ajánlás és a női könyvtárak egyéb hasonló tematikájú művei között. Külön érdekes Monok István lábjegyzetben (98.) idézett felvetése, amely azt kérdezi, vajon a női könyvgyűjteményeknél elvárás volt‑e a hungarika jelleg vagy a nyelvtudás hiányából adódó szükségszerűség.
Az életvezetési tanácsok közül nem maradhat említés nélkül a házasságra való felkészítés illetve a férjes asszony viselkedése. Mivel ezek a könyvek összeállítói többnyire egyházi szerzők voltak, ezen a téren kevesebb a gyakorlati tanács, a háziasszonyi teendők pedig más jellegű könyvekben szerepelnek.
Ez a nőnevelést összefoglaló fejezet megalapozta azt a részletesebb elemzést, amely a nőkérdés és a halotti beszédek kapcsolatát tárgyalja. V. László Zsófia felhasználva a történeti statisztika adatait, az 1717–1824 közötti időszakból összesen száz nő életadataival foglalkozik. A feldolgozott adatok a kötet végén található II. mellékletben találhatók meg áttekinthetően, és lehetőséget adva az olvasónak a saját szempontok szerinti összehasonlításra. A szerző részletesen foglalkozik a házasságban élt személyek életkorával, az elhalálozások típusaival, az özvegyi státussal. Külön kiemeli, hogy a vizsgált korszakban válással egyáltalán nem találkozott, legalábbis olyan esettel nem, ahol a halotti beszéd megemlített volna egy korábbi válást. Értékelendő, hogy a szerző nem csak a nőkről megírt temetési beszédekkel foglalkozik, hanem a korszakban keletkezett férfiakról szóló parentációs beszédekben megfogalmazott női viselkedésmintákat is bevonja a vizsgálódás körébe. Fontos megállapítása, hogy amíg a férfiaknál elsősorban a közéleti tevékenységgel foglalkoznak a temetést végző lelkészek, az asszonyok esetében inkább a gazdaság irányítása, a család vagyonának a gyarapítása kerül előtérbe, de elsősorban a család összetartása, a gyermekek nevelése az asszonyi feladat meghatározója. Példái közül legérdekesebbek a páros élet és halál kérdését tárgyaló esetek, az egymáshoz időben közel elhalálozott házastársak együttes búcsúztatója, Daniel Mihály és Ketzeli Borbála, valamint Wesselényi István és Bánffy Kata közös temetése.
A nők képességeiről és feladatairól szóló összegzést V. László Zsófia a 18. században is új életre kapott korai vitairat értelmezésével kezdi. A Megmutatás, hogy az asszonyi személyek nem emberek… 1783-ban jelent meg, és ismeretes Ányos Pál női álnéven írt válasza is. Ugyan a szerző nagyívű kitekintést nyújt a téma előzményeiről, a kortárs, majd a későbbi szakirodalomról, figyelmébe ajánljuk Bartók István feldolgozását is: „Vita a nők ember voltáról a 16. században” = Álom, ámor és mámor: A szerelem a régi magyar irodalomban és a szerelem ezredéves kultúrtörténete, szerk. Szentmártoni Szabó Géza, Bp., 2002, Universitas Kiadó, 153–164. Jelen kötet szakirodalmi jegyzékében még nem szerepelhet, de felhívjuk a figyelmet a Pálóczi Horváth Ádám emlékére ugyancsak 2020-ban megjelent tanulmánykötetből Biró Annamária tanulmányára: A’ magyar asszonyok Prokátora és A férjfiak felelete (1790) korabeli kontextusai (in: A kis világbeli nagy világ, szerk. Csörsz Rumen István, Mészáros Gábor, Bp., 2020, Reciti, 45–60.)
Az asszonyok ember voltának megvitatásától a nők írásra és olvasásra tanításáig hosszú út vezetett, V. László Zsófia példákkal illusztrálja az otthoni tanítás, az iskolai nevelés, változásait a főnemesi, nemesi és polgári családok körében. A női szerepek kialakulása, a nőkkel szemben támasztott műveltségi igény alapjait – utalva Péter Katalin korábbi kutatásaira –, V. László Zsófia is az exemplumok felhasználásában találja meg. A példabeszédek, bibliai metaforák és antik exemplumok alkalmazását a halotti beszédekben Kecskeméti Gábor mint gyakori retorikai módszert elemezte. Ezek az exemplumok egészen a 18. század elejéig alapvető szerkesztési segédletei voltak a halotti búcsúztatóra készülő prédikátoroknak. A női szerepek és minták vizsgálatánál V. László Zsófia, nagyon helyesen, a családban betöltött státusok változásai szerint tesz különbséget. A halotti beszédek is tükrözik, hogy milyen igényeket támasztottak a lányokkal, a házasságban élő asszonyokkal, az anyákká váló nőkkel, majd az özvegyen maradt, gyakran a család irányítását átvevő asszonyokkal szemben. Ha alkalom volt rá, különleges elismerést érdemeltek az életvitelükkel, gyermekeik nevelésével kegyességet mutató asszonyok, és a műveltség tekintetében eltérést mutató „Ároni házba plántált” feleségek. A szerző fontos megállapításokat tesz az életvezetési könyvek – amelyek még elvárásokat. tanácsokat fogalmaznak meg a jövőre nézve –, és a halotti búcsúztatók asszonyképe között. Ez utóbbiak, mivel lezárt életutat összegeznek, a ideális nő arculatából azokat a tulajdonságokat emelik ki, amelyek valóban megvalósultak, amelyeket a hátrahagyottak példaként vihetnek tovább életük folyamán.
A halotti beszédek általánosságban megfogalmazott elvárásait V. László Zsófia egy nevezetes család parentációs irodalmával illusztrálja. Az utolsó fejezet Daniel Polixena és leányai magatartásmintáit dolgozza fel a róluk fennmaradt halotti beszédek segítségével. Petrőczy Kata Szidónia unokája, Daniel Polixena a 18. század legműveltebb asszonyai közé tartozott, róla és három lányáról tizenkét halotti prédikáció maradt fenn. Mindezek kiegészítve egyéb forrásokkal, irodalmi tevékenységükkel, a férj, Wesselényi István halotti beszédeiből nyert adatokkal széles spektrumú vizsgálatot tesznek lehetővé. Daniel Polixena a családi házból többnyelvű és széles körű műveltséget hozott magával és férjével egyetértésben erre ügyel lányai neveltetésében is. A kivételesen művelt Wesselényi kisasszonyok (francia, német, latin nyelv, teológia, klasszikus ismeretek, számtan, földrajz, csillagászat, rajz, zene), akik természetesen a háztartásvezetésben és a női kézimunkában is jeleskedtek, tarthattak attól, hogy műveltségük esetleg rontja férjhez menési esélyeiket, hiszen jóval magasabb szinten voltak, mint a húsz-harminc évvel később megjelent életvezetési könyvek által támasztott igények. Daniel Polixena betöltötte azt a szerepet, amelyet a nevelési tanácsadók, a kortárs prédikátorok munkái ideális mintaként jelöltek meg a 18. század második felének nemesi társadalmában, ugyanakkor határozott egyénisége, életkörülményei, nevelési elveinek a gyakorlatba való átültetése már előremutat a 19. századi nőviták egyre magasabb igényeket támasztó felfogása felé.
V. László Zsófia átfogó feldolgozása példaszerűen mutatja be egy sajátos műfaj tükrében a nőkérdés 18. századvégi, 19. századeleji változásait, munkája nemcsak a világos szerkezet, hanem a hatalmas forrásanyag ismerete miatt is megkerülhetetlen a későbbi korszakok és más műfajok kutatása számára.
A monografikus feldolgozást több táblázat egészíti ki. Az első melléklet az 1711 és 1825 között megjelent halotti beszédek időrendi alapon történő felsorolását sorakoztatja fel. A korábban már idézett második függelék az elhunytak alfabetikus rendjében ad áttekintést az elsiratott asszonyok életrajzi adatairól. A harmadik táblázat egyetlen beszéd, Csepregi Turkovics Ferenc 1739-ban Wesselényi Zsuzsanna felett elmondott beszédének exemplumait dolgozza fel, sorrendbe állítva a megnevezett példaképet, a példa kifejtését, a megadott hivatkozást, majd az exemplum történeti beazonosításának adatait, a típust, a történetet és a történetben megnevezett hivatkozást. A negyedik táblázat Daniel Polixena családfáját rajzolja fel, amelynek adatait a halotti beszédek alapján sikerült megállapítani. Rendkívül gazdag a kötet végén található hetven oldalas irodalomjegyzék. Csak dicsérhetjük, hogy V. László Zsófia összes forrásának minden elérhető bibliográfiai adatát megadja, ugyanakkor áttekinthetőbb lett volna, ha külön választja a korabeli forrásokat és a későbbi szakirodalmat. Szerencsére a szintén terjedelmes névmutató a kötet végén segíti a barokkos címleírásokban elrejtett személyek beazonosítást. Bármily gazdag a feldolgozott szakirodalom, néhány tétellel még kiegészíthetjük. A szerző közel negyvenszer idézi a 18. század halotti orációinak egyik nagymesterét, Verestói Györgyöt. Nem utal viszont arra, hogy a közelmúltban Farkas Wellmann Éva kismonográfiában dolgozta fel Verestói temetési orációit (Irodalom és közönsége a XVIII. században. Verestói György munkássága. Bp., 2013.) Ugyancsak hiányzik S. Sárdi Margit Petrőczy Kata Szidónia-kötete is (Petrőczy Kata Szidónia költészete, Bp., 1976. Irodalomtörténeti Füzetek 90.) A nemzetközi szakirodalom áttekintésekor ugyan a bevezető foglalkozik a marburgi egyetem kutatóhelyével, amelynek adatbázisai különféle szempontokból dolgozzák fel a német nyelvű forrásokat, de egyszerűbb lett volna a mutatóban megadni a német halotti beszédek adatbázisát: Gesamtkatalog deutschsprachiger Leichenpredigten.
Zusammenfassung
Die Verfasserin beschäftigt sich mit den protestantischen Leichenpredigten zwischen 1711 und 1825. Im Zentrum ihrer Forschung stehen die Veränderungen der Frauenrollen, die Erwartungen gegenüber der adeligen und bürgerlichen Frauen im 18. Jahhundert. Es werden die Lebensmethoden der Frauen, die Spezifikationen der Erziehungsbücher und die speziellen liturgischen Strukturen der Personalschiften unter die Lupe gestellt. Die allgemeine Untersuchung wird durch den Fall von Polixena Daniel und ihrer Töchter konkretisiert, die als besonders gebildete und vornehme Frauen mit zwölf Leichenpredigten verabschiedet waren. Die grundliegenden Untersuchungen sind mit Datentabellen und ausreichenden Bibliographie der Leichenpredigten unterstützt.
Tartalom
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.