recenzió
Az utóbbi években nemcsak a kortárs magyar irodalom közegében indult élénk diskurzus a női írók szerepéről és az irodalmi művekben megjelenő speciálisan női tapasztalatokról, de a történeti kutatásokban is előtérbe kerültek a nőket középpontba állító megközelítések. A Nők, időszaki kiadványok és nyomtatott nyilvánosság 1820–1920 közvetlen előzménye az a 2019-ben megjelent tanulmánygyűjtemény volt, amely általános célként a 19. századi nőírók tevékenységének vizsgálatát tűzte ki (Török Zsuzsa, szerk., Nőszerzők a 19. században: lehetőségek és korlátok, Budapest: Reciti, 2019). A legújabb, szintén Török Zsuzsa szerkesztésében megjelent kötet konkrétabban jelölte ki tárgyát: a 19. századon belül a nők és a folyóiratok kapcsolatára koncentrál.
A kötet tanulmányai kronologikus sorrendet követve az 1820 és 1920 közti száz évben vizsgálódnak. Ha az olvasó az elejétől a végéig tekinti át a könyvet, folytonos narratívát kap a reformkori sajtókiadványoktól a 20. század elejének lapjaiig, s e sajtótermékeket középpontba állító narratíva hátterében egyúttal végigkövetheti azt is, miként változott a nők társadalmi helyzete száz év alatt, hogyan formálódott a nőket érintő kérdésekről szóló diskurzus. A kötetben a századforduló tehát nem jelent az irodalomtörténeti korszakolásban megszokott módon választóvonalat, ami szerencsés döntésnek bizonyult, mert a 20. század eleje meghatározó és markáns változásokat hozó időszak a nőtörténetben. A kötet így átfogóbb képet tud nyújtani a nők kapcsán felmerülő kérdésekről: mindenekelőtt kitágítja a társadalmi osztályok körét, hiszen míg a 19. század folyamán a nőkérdés szinte kizárólagosan középosztálybeli kontextusban jelenik meg, addig a 20. század eleji lapok már az alsóbb társadalmi osztálybeli nők problémáival is foglalkoztak.
A kötet öt nagyobb egységből áll: Reformkori kiadványok; Mesék és periodikák; Lapszerkesztők; Újságírás, kalendárium, sajtóhasználat; Nők, sajtó és társadalom a 20. század elején. A néhol tematikus, néhol a korszakot jelző fejezetcímek nemcsak átláthatóbbá teszik az összegyűjtött tanulmányokat, de azt a tendenciát is érzékeltetik, amely a lineáris olvasás során bontakozik ki: a szűkebb értelemben vett sajtó- és irodalomtörténeti kérdésektől az egyre nagyobb hangsúlyt kapó társadalmi kérdések felé való elmozdulást.
Egy sokszerzős tanulmánykötet közös módszertani nevezőjét megtalálni nem egyszerű, Török Zsuzsa bevezetőjében azonban biztos kézzel jelöli ki azokat az irányokat, amelyek lefedik a könyv legtöbb szerzőjének értelmezési stratégiáját. Török az angolszász periodical studies kereteire támaszkodva hangsúlyozza, hogy a tanulmányok nem leíró sajtótörténetet kívánnak művelni, hanem több tudományterület (irodalomtudomány, történettudomány, gazdaságtudomány stb.) módszertani megközelítéseit ötvözve vizsgálnak időszaki kiadványokat. A Bevezető határozottan foglal állást a tárgyalt korszak sajtóközléseinek kontextualista szempontú elemzése mellett is, s arra hívja fel a figyelmet, hogy az „elsődleges megjelenési közeg” vizsgálata „a szövegek autonóm esztétikai entitásként való felfogása helyett a kulturális párbeszédben való részvételüket világíthatja meg” (9.). S ez valóban érvényesülni látszik a kötet írásaiban: a szerzők a legritkább esetben firtatják egy-egy folyóiratban megjelent és/vagy női szerző által jegyzett szöveg esztétikai minőségét. Másféle kérdésfeltevések viszont annál jellemzőbbek: számos szöveg irányul a korabeli női szerepekre (mind „általános” [anya, feleség, háziasszony], mind pedig irodalmi [szerkesztő, fordító, a gyerekirodalom előmozdításának szorgalmazója] értelemben), több tanulmány teszi elemzése tárgyává egyes lapok piaci helyzetét, vagy kutatja a „női irodalom” és a tömegkultúra jelenségének összefüggéseit.
A kötet első két tanulmánya az 1820-as évek két jelentős, egy-egy allegorikus istennőalakról elnevezett zsebkönyv-kiadványát mutatja be: Bódi Katalin írásának középpontjában a Hébe nőképének feltérképezése áll, Bodrogi Ferenc Máté pedig az Aurora nőkről való gondolkodását elemzi. Bódi az 1821 és 1826 között megjelent Hébe írásait és metszetanyagát a nőalakok ábrázolásának, valamint a női szerzők jelenlétének szempontjából tekinti át, s a részletes irodalmi és képzőművészeti elemzéseket követően arra jut, hogy a Hébe esetében nem beszélhetünk egységes, programszerűen kidolgozott nőképről. Feltűnő, hogy Bódi elemzéseiben jellegzetesen 21. századi feminista nyelvet használ: bizonyos versekben „a férfitekintet a nőt mint kívülállót szemléli”, másokra jellemző a „lányok és nők kiskorúsítása”, a nőkép pedig összességében „a fennálló társadalmi rend megerősítését biztosítja”. Ebből a szempontból szerencsésebbnek látom Bodrogi Ferenc Máté stratégiáját, aki az Aurorában szintén heterogén nőábrázolási hagyományokat érzékel, ugyanakkor megtalálja azt az érvényes korabeli beszédmódot, amelynek keretén belül egységesen értelmezhető az almanach nőkről való gondolkodása: a csiszoltság diskurzusát. Bodrogi magyar kontextusban az Uránia folyóiratban látja az Aurorában uralkodó csiszoltságeszmény forrásvidékét, így tanulmányában az eredetileg az Urániában megjelenő Fanni hagyományairól is részletes elemzést közöl. E szöveg alapján különíti el egymástól az érzékenység és a csiszoltság korabeli diskurzusait: állítása szerint Fanni érzékeny, de nem csiszolt nőalak, mert nem képes beilleszkedni a társadalomba. A tanulmány értelmezésében az Aurora szövegeiből az a nőkkel szembeni elvárás olvasható ki, hogy érzékenyek és gráciához hasonlatosak legyenek (akárcsak Fanni), ugyanakkor képesek legyenek a társadalomban is boldogulni: „nem elég érzékenynek lenni, csiszolttá is kell válni” (43.).
A reformkori kiadványokat vizsgáló fejezet utolsó tanulmánya Fazekas Júliáé, aki az 1840-es évek magyar nyelvű divatlapjait, a Regélő Pesti Divatlapot, a Pesti Divatlapot, a Honderüt és az Életképeket elemzi átfogóan. Fazekas tanulmánya ezeket a nőknek szóló vagy nőket is megszólítani kívánó lapokat abból a szempontból vizsgálja, hogy azok (férfi) szerkesztői milyen képet akartak láttatni a nőkről. A tanulmány számos olyan szövegről is beszámol, amelyek meghatározzák a nők szerepköreit, vagy hasznos tanácsokat adnak számukra, azonban, amint elemzéseiből fontos tanulságként kiderül, ezeket a típusú szövegeket az 1840-es években még szinte minden esetben férfiak jegyezték, vagyis, összegez Fazekas, a lapokban „a közlemények a nőknek férfiak által kijelölt és meghatározott utat állapítottak meg” (74.).
A reformkor kiadványai után egyfajta cezúra érzékelhető a kötetben: a későbbi korszakokban vizsgálódó tanulmányok már napjaink sajtóviszonyaira hasonlító közeget vázolnak fel. Noha ez a fajta ismerősség alapvető élménye a 19. századi történeti vizsgálódásokat folytató kutatónak, mindig számolni kell azzal is, hogy ez sokszor gátat is jelent, mert szükségszerűen elfedi a különbségeket a saját kor és a 19. század között. Ugyanakkor az időszaki kiadványok vizsgálata esetében kifejezetten termékenynek tűnik annak tudatosítása, hogy a 19. század második felében alapított folyóiratok már többé-kevésbé olyan elvek mentén működnek, mint a maiak: célközönséggel, piaci stratégiával, olvasókért versengve; s hogy az író(nő)i pályakezdéseknek, akárcsak ma, a 19. században is a folyóiratpublikáció volt az első lépése.
Jellemző ez a megközelítés Gulyás Judit tanulmányára is, amely Andersen meséinek korai (1840 és 1858 közötti) magyar recepciójával foglalkozik. Gulyás írásának első részében a nők korabeli sajtóközegben való érvényesülési lehetőségeit tárgyalva megfogalmazza például, hogy „a sajtó mint a nyilvánosság új médiuma a 19. század folyamán egyre fontosabb szerepet játszott a szerzői életművek kiépítésében és reklámozásában” (92.). A sajtó Gulyás értelmezésében azért is kitüntetett szerepű, mert a könyvpiacnál könnyebb publikálási lehetőséget biztosított a nőknek, ráadásul teret adott az olyan új műfajoknak is, mint amilyen a mese volt; Andersen meséinek fordításai is számos magyar nyelvű lapban láttak napvilágot az 1858-as, Szendrey Júlia fordításában megjelenő önálló kötet előtt. A tanulmány összegyűjti és elemzi mindezeket a sajtómegjelenéseket, Andersen életművét nemzetközi kontextusban is bemutatva.
Domokos Mariann mintegy ott folytatja a vizsgálódást, ahol Gulyás Judit lezárja: az 1860-as évek magyar nyelvű Andersen- és Grimm-fordításait ismerteti, különös tekintettel Vachott Sándorné Csapó Mária fordítói munkásságára és jelentőségére. A tanulmány részletes portrét rajzol Vachott Sándornéról mint a magyar nyelvű gyerek- és ifjúsági irodalom létrehozásának fő alakjáról, akinek életműve a honleányi elköteleződés köré szerveződött. Ennek megfelelően, amint Domokos kifejti, Vachottné a nők egyik legfontosabb feladatának tartotta, hogy támogassák a hazaszeretetre nevelő gyerekirodalmi művek megszületését; e nézetet a tanulmány adatgazdag módon járja körül.
Az 1860-as évek korszaka kitüntetett szerepet kap a kötetben: ezektől az évektől kezdve már nemcsak szerzőként vagy fordítóként, de lapszerkesztőként is találkozunk nőkkel. Bozsoki Petra tanulmánya a Kánya Emília szerkesztésében 1860 és 1880 között megjelenő Családi Kört elemzi, arra a kérdésre keresve a választ, vajon mi eredményezte a lap sikeres fennállását két évtizeden keresztül. Konklúziója szerint Kánya lapját két fő tényező különböztette meg versenytársaitól: a női szépírók hangsúlyos szerepeltetése, valamint a honleányi szerepkör tudatos népszerűsítése. Bozsoki állítása szerint a nagy számban megjelenő női alkotók és a honleányság eszméje olyan tényezők voltak, amelyek jól eladhatónak bizonyultak a lapkiadói piacon. A tanulmány a lap megszűnését is ezzel hozza összefüggésbe: értelmezése szerint 1880 körül már nem a honleányság számított a legnépszerűbb eszmének a középosztálybeli női diskurzusban.
Kánya Emília mellett Vachott Sándorné is az első nők között volt, aki az 1860-as években vágott bele a lapszerkesztésbe: az általa szerkesztett folyóiratokról, az Anyák Hetilapjáról és a Magyar Gazdasszonyok Hetilapjáról Török Zsuzsa tanulmánya szól a kötetben. Török azzal a kérdéssel is foglalkozik, mit jelenthetett nőként lapot szerkeszteni; meglátása szerint ez a nem megszokott pozíció mind Kányát, mind Vachottnét fokozott reflexióra késztette saját szerepével kapcsolatban. A tanulmány olyan nőként mutatja be Vachottnét, aki igyekezett megfelelni a korszak nőideáljának, ugyanakkor kényszerből (özvegysége miatt) ki kellett lépnie a társadalmi nyilvánosságba. Vachottné példáján keresztül Török rámutat azokra a társadalmi feszültségekre is, amelyek az ideális középosztálybeli nő képét megalkotó társadalmi normarendszer, illetve a nők konkrét élethelyzetei között feszülnek.
Kánya és Vachottné hasonló mintázatú, középosztálybeli életpályái után a Lapszerkesztők fejezetben a felsőbb társadalmi körökhöz tartozó Wohl nővérek szerkesztésében 1866 és 1904 között megjelenő Magyar Bazár mint a Nők Munkaköre című folyóirat tárgyalása kap helyet. Mészáros Zsolt a Magyar Bazárt kiadó Athenaeum vállalat levéltári iratanyagának vizsgálatán keresztül mutatja be a lap kiadói és szerkesztői hátterét. Tanulmányában felvázolja a Magyar Bazár néven indult lap történetét, amely a Wohl nővérek szerkesztősége alatt válik igazán sikeressé. Mészáros fontos észrevétele, hogy az Athenaeum kiadóvállalat egyenrangú partnerekként kezelte a női szerkesztőket – bár, teszi hozzá, ehhez az is hozzájárulhatott, hogy kifejezetten nőknek szánt lapról volt szó.
Az Újságírás, kalendárium, sajtóhasználat fejezet néhány, a késői 19. századot meghatározó nőalakot állít középpontba. Kerpics Judit tanulmánya Jósika Júlia két cikksorozatát hasonlítja össze, amelyek különböző lapokban, a Nővilágban és a Divatcsarnokban jelentek meg. Jósika írásain keresztül a tanulmány képet ad a két lap főbb különbségeiről is: míg a Nővilág célközönsége a polgári középosztály volt, addig a Divatcsarnokot „arisztokratikus modorossággal szerkesztett folyóirat”-ként jellemzi. Kerpics elemzése arra mutat rá, hogy Jósika Júlia cikkei tökéletesen idomultak a két lap eltérő stílusához: míg a Nővilágban egy fiktív barátnét megszólítva kötetlenül cseveg az aktuális téli kalapdivatról, addig a Divatcsarnokban közölt cikkekben fennkölt, moralizáló hangvételt választ.
Mikos Éva tanulmánya az íróként, szerkesztőként és fordítóként is tevékenykedő Kuliffayné Beniczky Irma pályáját követi nyomon. A szöveg Beniczky pályáját társadalmi státusváltásainak keretében értelmezi: arisztokrata családban született, férje mellett azonban alsó középosztálybeli nőként élt. Mikos számot vet azzal a kérdéssel is, miként reagálhat az élete során végbemenő társadalmi változásokra egy olyan írónő, aki még a polgári nyilvánosságban szocializálódott íróvá, később viszont a tömegkultúra fogyasztóival találja szembe magát. Az a műfaj, amellyel Beniczky neve leginkább összefonódott, a kalendárium volt: csaknem négy évtizeden át szerkesztette A Magyar Nők Házi Naptárát.
Mlakár Zsófia írása különleges szövegcsoportot vizsgál Herman Ottóné Borosnyay Kamilla életműve kapcsán: az írónő lapkivágat-gyűjteményét elemzi. Az ilyen típusú gyűjtemények összeállítása, amint arról a tanulmány beszámol, jellemző írói gyakorlat volt a századforduló környékén, a szerzők saját, sajtóban megjelent műveiket albumokba ragasztották, s innen hasznosították őket újra a kötetbe rendezéskor. Borosnyay egyrészt saját publikált verseit és novelláit gyűjtötte, másrészt a férje politikai tevékenységével kapcsolatos cikkeket; Mlakár meglátása szerint ezekből a gyűjteményekből egy készülő kötet terve bontakozik ki, ugyanakkor tetten érhető az a törekvés is, amely Borosnyay személyes emlékeinek megőrzésére és újrarendezésére irányult.
A kötet két záró tanulmánya, Sárai Szabó Katalin és Czeferner Dóra írása már a nők 20. század eleji mozgalmainak és lehetőségeinek közegében vizsgálódik. Sárai Szabó a női munkavállalásról szóló diskurzus alakulását tekinti át a 19. század második felétől a 20. század elejéig. A tanulmány részletesen bemutatja, milyen válaszok születtek a korban a nők munkavállalásával kapcsolatban felmerülő kérdésekre, de figyelmeztet arra is, hogy a női munkavállalókat nem kezelhetjük koherens csoportként: a középosztálybeli nők szellemi munkára való alkalmasságának megítélése más kérdés, mint az alsóbb osztályok nőinek kényszerű munkavállalása. Sárai Szabó fontos különbségeket lát a 19. századi és a 20. század eleji női témákkal foglalkozó sajtótermékek között: mint írja, a 20. századi elején megjelenő lapok már nem nevelnek, művelnek vagy tájékoztatnak, hanem szociális és politikai kérdésekre reflektálnak, mozgósítanak. Ilyen lap volt a Czeferner Dóra által részletesen elemzett A Nő és a Társadalom is, amely Bédy-Schwimmer Rózsa szerkesztésében jelent meg 1907 és 1913 között, s amely a Feministák Egyesületének kiadványa volt. Czeferner levéltári források alapján rekonstruálja a lap működését, bemutatva Schwimmer szerkesztői tevékenységét, a lap főbb témáit és műfajait, valamint pénzügyi helyzetét. A Nő és a Társadalom, amint Czeferner leszögezi, nőmozgalmi lap volt, s a tanulmány végén az látszik kirajzolódni, hogy voltaképpen ez vezetett a megszűnéséhez is: a lapszerkesztés sokadrangú feladat maradt a Feministák Egyesületének konkrét mozgalmi, szervező tevékenysége mellett.
A tizenhárom tanulmány tehát sokszínű, izgalmas összképet mutat. Feltűnő és szimpatikus az is, hogy a szövegek között folyamatos az egymásra való hivatkozás; ez megbízhatóan jelzi, hogy a kötet szerzői nem véletlenszerűen terelődtek össze egy konferenciakiadványba, hanem együtt gondolkoznak hasonló kérdésekről. Ennek az együttes gondolkozásnak az eredményeiből pedig rengeteget tanulhat bárki, aki a 19. (s részben a 20.) századi nők érvényesülési lehetőségeiről vagy a korszak sajtójának működési mechanizmusairól szeretne tájékozódni. S úgy vélem, a könyv arra is alkalmas lehet, hogy a történeti kontextus apropóján reflexióra késztessen napjaink nőkről és női szerepekről való gondolkodásával kapcsolatban is.
Zusammenfassung
Das 2020 erschienene Buch Frauen, Zeitschriften und gedruckte Öffentlichkeit 1820–1920 beschäftigt sich generell mit der Frage, über welche Möglichkeiten ungarische Frauen mit literarischen Ambitionen im 19. Jahrhundert verfügten. Der von Zsuzsa Török herausgegebene Band stellt die im Laufe des 19. Jahrhunderts immer breiter gewordene gedruckte Öffentlichkeit in den Fokus, und setzt sich mit vielfältigen Themen auseinander, wie zum Beispiel das Frauenbild der verschiedenen Zeitschriften oder die Publikations- und Verdienstmöglichkeiten der Frauen. Der Band enthält in chronologischer Reihenfolge dreizehn Aufsätze von den folgenden Autor*innen: Katalin Bódi, Ferenc Máté Bodrogi, Júlia Fazekas, Judit Gulyás, Mariann Domokos, Petra Bozsoki, Zsuzsa Török, Zsolt Mészáros, Judit Kerpics, Éva Mikos, Zsófia Mlakár, Katalin Sárai Szabó und Dóra Czeferner.
Tartalom [+]
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.