Egy „fejetlen” év krónikája – Wirágh András írása

július 20th, 2021 § 0 comments

recenzió

Bá­nyai Ele­mér, Eöt­vös Leó, Sza­ba­dos Sán­dor, szerk. Bu­da­pes­ti Új­ság­írók Egye­sü­le­te Al­ma­nach­ja 1912. Bu­da­pest: BÚE, 1912.

(Az írás az al­ma­nach hasonmás-kiadványának egyik utó­sza­va­ként sze­re­pelt vol­na, de a kö­tet ki­adá­sa idő­köz­ben meg­hi­ú­sult. Az al­ma­nach meg­ta­lál­ha­tó az Ar­canum adat­bá­zi­sá­ban.)

A Bu­da­pes­ti Új­ság­írók Egye­sü­le­te első, az 1905-ös évre szó­ló al­ma­nach­ja már 1904 őszén meg­je­lent. Az egye­sü­let ez­zel a ko­ra­be­li szo­kás­jo­got kö­vet­te: a na­pi­la­pok je­len­tős ré­sze azért idő­zí­tet­te az adott nap­tá­ri év vé­gé­re a (jövő évi) dí­szes al­bum vagy év­könyv meg­je­le­né­sét, hogy ez­zel egy­szer­re ked­ves­ked­hes­sen már meg­lé­vő elő­fi­ze­tő­i­nek, és egy­út­tal en­nek se­gít­sé­gé­vel to­bo­roz­zon új, rend­sze­res olvasókat.

Az il­luszt­ris ki­ad­vá­nyok ál­ta­lá­ban in­gyen ju­tot­tak el a lap elő­fi­ze­tő­i­nek pos­ta­lá­dá­i­ba, míg a bol­tok­ban csak ko­mo­lyabb össze­gért le­he­tett őket be­sze­rez­ni. Egye­sü­le­ti ki­ad­vány lé­vén a BÚE al­ma­nach­jai elő­fi­ze­tők to­bor­zá­sa he­lyett a kö­zös­sé­gi ado­mány­gyűj­tés jól ki­gon­dolt cél­ját szol­gál­ták: az 1905-ös kö­te­tet fű­zött for­má­ban két, kö­tött for­má­ban négy, dísz­ki­adás­ban tíz ko­ro­ná­ért le­he­tett megvásárolni.

1912-ben az év­könyv már vál­lal­tan a le­zá­rult ese­mé­nyek összeg­zé­sét adó ki­ad­vány­ként hir­det­te ma­gát – meg­je­le­né­se az új­ság­írói idő­szá­mí­tást kö­vet­ve a tárgy­év kö­ze­pé­re, sőt őszé­re csú­szott. Mi­vel úgy hoz­ta a vé­let­len, hogy az elő­ző évi al­ma­nach meg­je­le­né­se (1911 au­gusz­tu­sa) óta két ko­moly hord­ere­jű ese­mény is le­zaj­lott a ma­gyar új­ság­írás tör­té­ne­té­ben, az év­könyv szer­kesz­té­sét 1911-ben át­ve­vő Eöt­vös Leó–dr. F. Sza­ba­dos Sándor-páros an­nak el­le­né­re vált sors­for­dí­tó ak­tu­sok „kró­ni­ká­sá­vá”, hogy a ha­gyo­má­nyos ér­te­lem­ben vett iro­dal­mi élet a bő egy­éves pe­ri­ó­dus alatt lát­szó­lag nem bő­vel­ke­dett ki­emel­ke­dő tör­té­né­sek­ben. Mai szem­mel Kaff­ka Mar­git Szí­nek és évek, Ka­rin­thy Így ír­tok ti és Krú­dy Szind­bád if­jú­sá­ga című kö­te­tei emel­ked­nek ki az idő­szak ter­mé­sé­ből, míg ne­ve­ze­tes lap­ala­pí­tás­ról nem le­het meg­em­lé­kez­ni. Mi­köz­ben a bő száz év­vel ez­előt­ti ki­ad­vány fel­la­po­zá­sa azért is ke­cseg­tet­het meg­le­pe­tés­sel, mert az egy­ide­jű be­szá­mo­lók olyan szer­zők, szö­ve­gek és ese­mé­nyek re­konst­ruk­ci­ó­já­hoz se­gít­he­tik elő a 21. szá­za­di ér­dek­lő­dőt, ame­lyek az­óta job­bá­ra fe­le­dés­be merültek.

Ami­kor Eöt­vös és Sza­ba­dos át­vet­ték az év­könyv szer­kesz­té­sé­vel kap­cso­la­tos te­en­dő­ket, egy apró, de lé­nye­ges vál­toz­ta­tás­sal él­tek. A ko­ráb­bi­ak­tól el­té­rő­en a kö­tet ele­jé­re egy kró­ni­kát il­lesz­tet­tek, amely cím­sza­vak­ban adott hírt az újságíró-életet, az egye­sü­le­tet és az iro­dal­mat érin­tő ese­mé­nyek­ről. A je­len kö­tet össze­fog­la­lá­sá­ban a kö­zel­múlt ne­ves el­hunyt­ja­i­ról (pl. Bar­na Izi­dor, Vér­te­si Ar­nold, Chol­no­ky Vik­tor) és írói si­ke­re­i­ről (a han­gos szín­há­zi pre­mi­e­re­ké mel­lett pél­dá­ul a Szind­bád if­jú­sá­gáéról vagy Ré­vész Béla A ma­gunk út­ján című kö­te­té­ről) ép­pen úgy ol­vas­ha­tunk, mint a ju­bi­le­u­mok­ról és az Otthon-kör utób­bi esz­ten­dő­jé­ről, vagy az 1907 vé­gén lét­re­ho­zott Ka­to­li­kus Saj­tó­egye­sü­let­ről és az 1912 ja­nu­ár­já­ban meg­ala­kult Fel­vi­dé­ki Írók és Új­ság­írók Szö­vet­sé­gé­ről. Az itt fel­so­rolt tör­té­né­sek je­len­tő­sé­ge el­vi­tat­ha­tat­lan, de a kró­ni­ká­ba fel­vett kolportázs-botrány, va­la­mint az újságíró-sztrájk le­het az a két múlt­bé­li, fo­ko­zot­tabb fi­gyel­met ér­dem­lő ese­mény, ame­lyek men­tén rész­le­ge­sen át­ren­dez­he­tő vagy új­ra­ér­tel­mez­he­tő az 1912-es ma­gyar iro­dal­mi in­téz­mény­rend­szer mikrotörténete.

A Nap című bul­vár­lap ut­cai áru­sí­tá­sá­ra vo­nat­ko­zó til­tó­ha­tá­ro­zat (azaz a lap kolportázs-jogának idő­le­ges be­vo­ná­sa) 1911 au­gusz­tu­sá­ban, va­la­mint a Pes­ti Nap­ló (PN) újságíró-sztrájkja 1912 feb­ru­ár­já­nak ele­jén ugyan előz­mény nél­kü­li, lé­nye­gé­ben vá­rat­lan tör­té­né­sek­ként ér­té­kel­he­tők, de köz­ve­tett elő­tör­té­ne­tük rész­le­ge­sen re­konst­ru­ál­ha­tó. A Bu­da­pes­ti Új­ság­írók Egye­sü­le­te hat­ha­tós köz­re­mű­kö­dé­sé­nek is kö­szön­he­tő­en ki­elé­gí­tő meg­ol­dás­sal, a ko­ra­be­li újságíró-társadalom szo­li­dá­ris össze­zá­rá­sá­val vég­ző­dő ak­tu­sok egyik ki­in­du­ló­pont­ja­ként 1910-hez, Az Est meg­in­du­lá­sá­hoz kell vissza­kap­csol­nunk. Mik­lós An­dor, aki ad­dig a PN köz­gaz­da­sá­gi ro­va­tá­nak ve­ze­tő­je volt, a lap­ve­ze­tő­vel, Su­rá­nyi Jó­zsef­fel való el­len­tét mi­att tá­vo­zott a na­pi­lap­tól, és új la­pot ala­pí­tott, aho­vá több új­ság­írót si­ke­rült át­csá­bí­ta­nia a PN szer­kesz­tő­sé­gé­ből. Su­rá­nyi több­nyi­re fi­a­tal (és alul­fi­ze­tett) saj­tó­mun­ká­sok­kal töl­töt­te fel az üres he­lye­ket, mi­köz­ben Az Est va­ló­di si­ker­tör­té­net­té vált. Mik­lós An­dor hír­lap­já­nak napi pél­dány­szá­mai hó­nap­ról hó­nap­ra nö­ve­ked­tek, 1913-ra a har­ma­dik leg­ol­va­sot­tabb[1] (igé­nyes, re­mek szer­ző­gár­dá­jú és gaz­dag programsáv-kínálatot nyúj­tó) lap­pá vált az 1887-ben in­du­ló Kis Új­ság és az 1896-ban in­du­ló Friss Új­ság mö­gött, le­hagy­va töb­bek kö­zött az 1904-es ala­pí­tá­sú A Napot is. A má­sik köz­ve­tett előz­mény Herczeg Fe­renc, a két vi­lág­há­bo­rú „író­fe­je­del­mé­nek” állás- és tiszt­ség­hal­mo­zá­sa volt. Herczeg 1911 au­gusz­tu­sá­ban aka­dé­mi­ai le­ve­le­ző tag­ként, or­szág­gyű­lé­si kép­vi­se­lő­ként, a Mik­száth Al­ma­nach, az Új Idők és a Ti­sza Ist­ván sze­mé­lyes köz­ben­já­rá­sá­ra el­in­du­ló Ma­gyar Fi­gye­lő fő­szer­kesz­tő­je­ként el­nö­költ a BÚE ülé­se­in. Míg lap­szer­kesz­tő­ként nagy és sza­bad moz­gás­tér­rel ren­del­ke­zett, ad­dig az újságíró-egyesület élén egy po­li­ti­ka­i­lag igen­csak he­te­ro­gén cso­por­tot kép­vi­selt, így ami­kor A Naptól meg­von­ták a kolportázs-jogot, jog­gal tart­va az egy­re fe­szí­tőbb össze­fér­he­tet­len­ség­ből fa­ka­dó vá­dak­tól, le­mon­dott az egye­sü­let el­nö­ki tiszt­sé­gé­ről. Míg a BÚE szo­ros kon­tex­tu­sá­ban ez utób­bi ak­tus volt A Nap és a Kheun-Héderváry-kormány kö­zöt­ti „csör­te” vég­ki­me­ne­te­le, ad­dig a tör­té­né­sek a po­li­ti­ka­i­lag sza­ba­don ér­tel­me­zett saj­tó­sza­bad­ság visszás kö­rül­mé­nye­i­re en­ged­nek rálátást.

A Nap, amely jog­gal volt ne­vez­he­tő „a szen­zá­ci­ós­aj­tó esz­kö­ze­i­vel élő, ál­cá­zott po­li­ti­kai lap­nak”,[2] hi­szen egy­szer­re adott te­ret az igé­nyes és sok­ol­da­lú tar­ta­lom­nak és a har­sány, kö­zön­ség­csa­lo­ga­tó ti­pog­rá­fi­ai meg­ol­dá­sok­nak, már rég­óta szúr­ta a po­li­ti­kai pro­mi­nen­sek sze­mét, hi­szen ok­nyo­mo­zó ri­port­jai sok­szor rán­tot­ták le a lep­let az or­szá­got ve­ze­tő elit üzel­me­i­ről. (Töb­bek kö­zött meg­buk­tat­ták Po­ló­nyi Géza igaz­ság­ügyi mi­nisz­tert 1910-ben is.) A lap 1911. au­gusz­tus 19-ei szá­mát ki­rály­sér­tés vád­já­val el­ko­boz­ták, ut­cai áru­sí­tá­sát azon­nal, pá­lya­ud­va­ri áru­sí­tá­sát né­hány nap­pal ké­sőbb meg­von­ták. Az új­ság­írók és az ol­va­sók is he­ve­sen til­ta­koz­tak az el­já­rás el­len, par­la­men­ti in­ter­pel­lá­ci­ók sora fog­lal­ko­zott az üggyel, a BÚE (si­ker­te­le­nül) köz­ve­tí­te­ni pró­bált a kor­mány és a lap kö­zött. Vé­gül, a fo­ko­zó­dó nyo­más ha­tá­sá­ra az ügyész­ség egy hét­tel ké­sőbb ej­tet­te a ki­rály­sér­tés vád­ját, így A Nap új­ból meg­je­lent az ut­cá­kon.[3] A tör­té­net te­hát po­zi­tí­van vég­ző­dött a sza­bad saj­tó, és ne­ga­tí­van a reg­ná­ló kor­mány­párt szem­pont­já­ból, de tu­laj­don­kép­pen a mind­két kör­rel szo­ros kap­cso­lat­ban álló Herczeg Fe­ren­cet is ma­gá­val rán­tot­ta. Igaz, az aláb­bi idé­zet alap­ján a tör­té­né­sek szin­te szót sem érdemelnének:

Az el­nö­ki tisz­tet az Új­ság­író Egye­sü­let­ben én ad­dig vi­sel­tem, míg a Khuen-Héderváry-kormány va­la­mi sze­rény saj­tó­re­for­mon nem kezd­te tör­ni a fe­jét. A rikkancs-sajtó ke­be­lé­be tar­to­zó fi­a­tal kol­lé­gá­kat annyi­ra föl­há­bo­rí­tot­ta már maga a re­form szó is, hogy ne­kem be kel­lett lát­nom, en­nek a han­gu­lat­nak én – a kor­mány­pár­ti kép­vi­se­lő – nem tud­nék hi­va­tott tol­má­csa len­ni. A kol­lé­gák is be­lát­hat­tak ilyes­mit, mert az egye­sü­le­ti hegy­párt a fe­je­met kö­ve­tel­te. Le­kö­szön­tem.[4]

Herczeg tá­vo­zá­sa után a BÚE fel­ada­ta­it az al­el­nö­kök és a fő­tit­kár lát­ták el, majd az 1912. évi ta­va­szi köz­gyű­lé­sen Bródy La­jost vá­lasz­tot­ta el­nök­nek a tes­tü­let. Őt né­hány hó­nap után Már­kus Mik­sa, a Ma­gyar Hír­lap tulajdonos-főszerkesztője kö­vet­te az el­nö­ki székben.

Az 1912-ben már a 63. év­fo­lya­má­ba lé­pett Pes­ti Nap­ló volt az egyet­len, még a ki­egye­zés előtt szü­le­tett ma­gyar nyel­vű na­pi­lap a lap­pi­a­con.[5] Pél­dány­szá­ma a szá­zad­for­du­ló kö­rü­li évek­ben fo­lya­ma­to­san nőtt, de az első vi­lág­há­bo­rú előt­ti né­hány éve­ben a napi el­adott lap­szám te­kin­te­té­ben a fő­vá­ro­si na­pi­la­pok kö­zép­me­ző­nyé­ben fog­lalt he­lyet.[6] Tu­laj­do­no­sa 1901-től Su­rá­nyi Jó­zsef volt, aki­nek 1910-ben Mik­lós An­do­rék ki­lé­pé­se után rész­ben újra kel­lett szer­vez­nie a szer­kesz­tő­sé­get. 1912. feb­ru­ár 1‑én azon­ban ez a szer­kesz­tő­ség az ala­csony fi­zet­ség­re hi­vat­koz­va meg­ta­gad­ta a mun­kát, sztrájk­kal kény­sze­rít­ve Su­rá­nyit a kon­dí­ci­ók új­ra­gon­do­lá­sá­ra. Far­kas­há­zy Zsig­mond ki­vé­te­lé­vel az összes mun­ka­társ sztrájk­ba kez­dett. Elő­ször Mes­ter Sán­dort, a fe­le­lős szer­kesz­tőt me­nesz­tet­ték el a kö­ve­te­lé­sek­kel Su­rá­nyi­hoz, majd a BÚE al­el­nö­kei és fő­tit­ká­ra tet­ték tisz­te­le­tü­ket a tu­laj­do­nos­nál. A feb­ru­ár 2‑ai és 3‑ai lap­szá­mai még va­la­hogy meg­je­len­het­tek, hi­szen Far­kas­há­zy ve­ze­té­sé­vel pó­tol­ták a „ki­eső” saj­tó­mun­ká­so­kat: az ar­chí­vum­ból, a pub­li­ká­lás­ra már ko­ráb­ban elő­ké­szí­tett írá­sok­ból, va­la­mint a tu­dó­sí­tói iro­dák anya­ga­i­ból össze­ol­lóz­ták a lap­szá­mo­kat, igaz, az első „cson­ka szám” ko­ráb­bi­ak­hoz ha­son­ló­an 32 ol­da­las ter­je­del­mét feb­ru­ár 3‑án csak egy húsz­ol­da­las lap­szám kö­vet­te. A kö­vet­ke­ző lap­szám meg­je­le­né­se azon­ban ve­szély­be ke­rült, hi­szen a BÚE fel­hí­vá­sa nyo­mán az új­ság­írók mel­lett már a tu­dó­sí­tói iro­dák mun­ka­tár­sa­it is meg­nyer­ték ma­guk­nak a sztráj­ko­lók, így az ek­kor még kő­nyo­ma­tos hír­lap­tu­dó­sí­tó lap­ként mű­kö­dő Ma­gyar Táv­ira­ti Iro­da és a Bu­da­pes­ti Tu­dó­sí­tó is meg­ta­gad­ták az anya­gok át­adá­sát. Su­rá­nyi Jó­zsef ek­kor en­ge­dett a sztráj­ko­lók­nak: 15 szá­za­lé­kos bér­eme­lés mel­lett (az ere­de­ti­leg kí­vánt húsz szá­za­lék he­lyett) biz­to­sí­tot­ta a mun­ka­tár­sa­kat ar­ról, hogy a sztrájk­moz­ga­lom­ból egy éven be­lül sen­kit el nem bo­csát, és ezt az­után is csak egy vá­lasz­tott bí­ró­ság dön­té­se nyo­mán te­he­ti.[7]

A ko­ra­be­li ma­gyar na­pi­la­pok tu­dó­sí­tá­sai nyo­mán 1904-ben Lissza­bon­ban, 1908-ban Ber­lin­ben és Ró­má­ban, 1911-ben Bu­ka­rest­ben és Zág­ráb­ban sztráj­kol­tak az új­ság­írók, igaz, ezek­ben az ese­tek­ben csak az or­szág­gyű­lé­si tu­dó­sí­tá­so­kat súj­tot­ta a boj­kott. (Ma­gyar­or­szá­gon sem ez volt az első eset! Ugyan csak ke­vés for­rás erő­sí­ti meg,[8] de a Füg­get­len Ma­gyar­or­szág tíz mun­ka­tár­sa 1908 első nap­ján a PN-éhez ha­son­ló bér­kö­ve­te­lés­sel élt a tu­laj­do­nos felé. Mi­vel az ügy vi­szony­lag gyor­san meg­ol­dó­dott, sőt, a BÚE se­gít­sé­gét sem vet­ték igény­be a tár­gya­lók, az eset rö­vid időn be­lül fe­le­dés­be me­rül­he­tett.) Mint az al­ma­nach kró­ni­ká­ja er­ről be­szá­molt, a PN pél­dá­ján fel­buz­dul­va 1912 áp­ri­li­sá­ban a Nagy­vá­rad is sztrájk­ba kez­dett, ami­kor fe­le­lős szer­kesz­tő­jü­ket – sze­rin­tük jog­el­le­ne­sen – el­bo­csáj­tot­ta a lap ki­adó­ja. Csak sej­te­ni le­het, hogy a sztrájk ez­út­tal el­hú­zó­dott, hi­szen az ősszel meg­je­lent al­ma­nach nem szá­mol be a végkifejletről.

Nem mond­ha­tó el te­hát, hogy a leg­utób­bi al­ma­nach meg­je­le­né­se óta el­telt hó­na­pok ese­mény­te­le­nül tel­tek vol­na el. Noha a kö­tet nem hall­gat­ta el eze­ket a tör­té­né­se­ket, az el­múlt évek kö­te­te­i­hez ké­pest az 1912-ik évi fel­ho­za­tal né­mi­leg kon­szo­li­dál­tabb­nak tű­nik. Mai is­me­re­te­ink bir­to­ká­ban el­dönt­he­tet­len, hogy a dip­lo­má­ci­ai ér­zék vagy a meg­al­ku­vás vezetett‑e oda, hogy az év­könyv új szer­kesz­tő­pá­ro­sa a kró­ni­kát és a mel­lőz­he­tet­len, mert a ki­ad­vány elő­ál­lí­tá­si költ­sé­ge­it és az egye­sü­le­ti kasszát gya­ra­pí­tó rek­lám­blok­kot le­szá­mít­va meg­ma­radt a szo­ros ér­te­lem­ben vett iro­da­lom kon­tex­tu­sá­ban. Míg az elő­ző év­ben ti­zen­egy kü­lön­fé­le ro­vat hoz­ta kö­ze­lebb az ol­va­só­hoz a mű­vész­vi­lá­got és a kul­tú­rát, azaz a kor­társ iro­dal­mi in­téz­mény­rend­szer ön­ál­ló­an is ér­de­kes szeg­men­se­it (ki­egé­szít­ve a 120 élet­raj­zot tar­tal­ma­zó száz­ol­da­las blok­kal, az Iro­dal­mi ABC-vel), ad­dig a je­len kö­tet 26 szer­zői el­be­szé­lé­se, a hat, már ha­gya­té­kok­ból be­tör­delt írás, il­let­ve Vul­pes Új­ság­író is­ko­lájá­nak 1910 utá­ni má­sod­szo­ri (igaz, ez­út­tal ka­ri­ka­tú­rák­kal bő­ví­tett) köz­lé­se mel­lett cse­kély mér­ték­ben te­kint ki az iro­dal­mi szö­veg­ter­més­ből. Az egyik ilyen ki­vé­tel az Old Re­por­ter ál­né­ven meg­szó­la­ló Tá­bo­ri Kor­nél Mű­vé­szek ön­ma­guk­ról című, ön­arc­ké­pek­kel gaz­da­gon il­luszt­rált írá­sa, va­la­mint a ha­son­ló­an ko­moly do­ku­men­tum­ér­ték­kel bíró Női írók és zsur­na­lisz­ták című blokk (en­nek fel­ve­ze­tő írá­sát Tá­bo­ri sa­ját ne­vén jegy­zi). Az év­könyv má­so­dik szö­veg­egy­sé­gé­ben, amely­ben az 1908-as kö­tet után új­ból hosszan ol­vas­ha­tunk női írók­tól szár­ma­zó írá­so­kat, har­minc szer­ző „szub­jek­tív vissza­em­lé­ke­zé­sé­vel” is­mer­ked­he­tünk meg. A meg­szó­la­lók több­sé­ge kar­ri­er­tör­té­net­tel vá­la­szolt a fel­ké­rés­re, né­me­lyi­kük azon­ban al­ter­na­tív meg­ol­dá­so­kat vá­lasz­tott: Lux Ter­ka Mar­gi­ná­li­ák cí­men rö­vid anek­do­ta­fü­zért kö­zölt, Bédy-Schwimmer Ró­zsa pe­dig a fe­mi­niz­mus­ról ér­te­ke­zett. Di­verz kép raj­zo­ló­dik ki a nők irodalmi-újságírói te­vé­keny­sé­gé­ről, de az em­lí­tett ne­vek és pe­ri­o­di­kák akár a pá­lya­kez­dé­sek és meg­ha­tá­ro­zó kap­cso­lat­rend­sze­rek há­ló­za­tos fel­raj­zo­lá­sá­hoz is ele­gen­dő­nek bi­zo­nyul­ná­nak. A gaz­dag tab­ló­ban olyan nyi­lat­ko­zók­ra buk­kan­ha­tunk, aki­ket hi­á­ba ke­res­nénk a ne­ves fo­lyó­ira­tok ha­sáb­ja­in, vagy a meg­annyi ko­ra­be­li év­könyv és al­ma­nach tar­ta­lom­jegy­zé­ké­ben.[9] A kö­zel­múlt­ban el­hunyt írók ha­gya­té­ká­ból össze­ál­lí­tott fe­je­zet­ben töb­bek kö­zött Bar­na Izi­dor­nak a riport-műfajról szó­ló át­te­kin­té­se, Chol­no­ky Vik­tor­nak egy álom­el­be­szé­lé­se, Mar­ton Ist­ván­nak az asztaltársaság-dalárdákról szó­ló anek­do­tá­ja ta­lál­ha­tó meg.

Az al­ma­nach no­vel­lái két rész­ben ol­vas­ha­tók. Az első rész­ben (Az év iro­dal­ma) sze­rep­lő 13 szer­ző az ab­ban az év­ben meg­je­lent kö­te­te ap­ro­pó­ján, míg a No­vel­lák. Raj­zok című má­so­dik rész et­től lát­szó­lag füg­get­len, után­köz­lé­sek­ből álló szö­veg­cso­kor, mi­köz­ben ez utób­bi­ak közé so­ro­ló­dott Ré­vész Béla friss, 1912-es kö­te­té­nek egy da­rab­ja. Mind­azon­ál­tal mind­két vá­lo­ga­tás vissza­iga­zol­ja az első blok­kot fel­ve­ze­tő írás kö­vet­ke­ző passzusát:

A ma­gyar tárca-novella […] fej­lő­dé­sé­nek alig húsz éves múlt­ja alatt a leg­szebb for­má­ját el­ér­te. Sok szí­nű, vál­to­za­tos, gaz­dag és sok ol­da­lú lett a tar­tal­má­ban, for­má­ja pe­dig az ele­gan­ci­á­tól kezd­ve a könnyű­ség, fris­ses­ség és haj­lít­ha­tó­ság min­den ar­tisz­ti­kus ele­mét ma­gá­val hord­ja. (144)

Ta­lán a vé­let­len műve, de a friss szö­ve­gek je­len­tős ré­sze a kü­lön­bö­ző jel­le­gű pár­kap­cso­la­tok stá­di­u­ma­it jár­ja kör­be hol ko­mi­kus, hol tra­gi­kus „ki­vi­tel­ben”. A Nagy Ba­lázs – Kis Ba­lázs Csáth Gé­zá­tól je­le­net­té ala­ku­ló rö­vid­tör­té­net, amely­ben a hí­res szob­rász gye­re­kei a le­xi­kon­ban ap­juk­ról ta­lál­ha­tó szó­cikk ki­je­len­té­se­it mor­zsol­gat­ják. A gye­re­kes fan­tá­zia ezek nyo­mán fej­ti meg az apa „nő­ügye­it”, ami a leg­idő­sebb fiút is arra sar­kall­ja, hogy a szo­ba­lánnyal flör­töl­ges­sen. Kaff­ka Mar­git A jó ba­rát című el­be­szé­lé­se a blokk ta­lán leg­ki­emel­ke­dőbb szö­ve­ge, amely el­ső­sor­ban nem a tör­té­net­tel, ha­nem az elő­adás­mód­dal, az egy­sze­rű cse­lek­mény apró for­du­la­ta­i­nak csep­pen­kén­ti ada­go­lá­sá­val kelt fe­szült­sé­get. A sze­rel­me­sek lá­to­ga­tó­ba men­nek hal­dok­ló ba­rát­juk­hoz, aki­nek kap­cso­la­tu­kat kö­szön­he­tik, de ad­dig ha­lo­gat­ják az ér­ke­zést, hogy a ba­rá­tot már hal­va ta­lál­ják. Mó­ricz Zsig­mond Ma­gya­ro­san cím­mel kö­zölt írást az al­ma­nach­ban. A tra­gi­ko­mi­kus tör­té­net­ben a lá­nyok­nál igen­csak ka­pós ta­ní­tót lá­to­gat­ják meg a falu fér­fi­jai, köz­tük Mu­kics, aki­nek lá­nya a ta­ní­tó mi­att a kút­ba ug­rott. Mu­kics rá akar­ja ven­ni a ta­ní­tót a há­zas­ság­ra, de a ta­ní­tó fegy­vert ránt, és meg­lö­vi a ko­vá­csot. Nem tör­té­nik bal­eset, csak a ta­ní­tót veti föld­re a lövés.

Ér­de­kes­ség­ként em­lít­he­tő, hogy a Nyu­gat 1909-ben kez­dő­dő vál­lal­ko­zá­sa, könyv­so­ro­za­ta ma­ga­san fe­lül­rep­re­zen­tált a blokk­ban: ti­zen­há­rom­ból ki­lenc szer­ző mun­ká­ja je­lent meg a Nyu­gat égi­sze alatt.[10] A má­so­dik no­vel­lás blokk­hoz pe­dig egy, a kor után­köz­lé­si gya­kor­la­tá­hoz kap­cso­ló­dó fi­lo­ló­gi­ai ér­de­kes­ség csat­la­ko­zik. Az egész éle­té­ben ren­ge­te­get pub­li­ká­ló Kosz­to­lá­nyi itt meg­je­lent Há­rom kü­lö­nös ta­lál­ko­zás című el­be­szé­lé­sé­nek egye­dül­ál­ló mó­don nem is­mert to­váb­bi meg­je­le­né­se. Ilyen cí­men leg­alább­is nem, hi­szen a szö­veg kö­tet­ben (Be­teg lel­kek) és pe­ri­o­di­kák­ban (If­jú­sá­gi La­pok, Füg­get­len Ma­gyar­or­szág, Ké­pes Hét, Ké­pes Új­ság) leg­alább négy má­sik cí­men meg­je­lent az első vi­lág­há­bo­rú vé­gé­ig, sőt 1913-ban még for­dí­tá­sa is nap­vi­lá­got lá­tott a Der Bren­ner című innsb­ruc­ki folyóiratban.

Az Em­lé­ke­zé­sek, föl­jegy­zé­sek című rész­ben hat írás ol­vas­ha­tó. Bö­lö­ni György mű­vé­szet­tör­té­ne­ti fej­te­ge­té­sé­ben Szi­nyei Mer­se Ma­já­lisa jel­zi az el­pol­gá­ro­so­dó mű­vé­szet kez­de­tét, míg ha­son­lót a szob­rá­szat­ban nem ta­lál. Ez a mű­vé­sze­ti ág „még nem ráz­ta le ma­gá­ról a tör­té­nel­mi sab­lo­nok csak­nem ba­bo­nás tisz­te­le­tét” (210), még nem ta­lál­ta meg a – Maeter­linck nyo­mán fon­tos­nak tar­tott – „min­den­na­pi tra­gi­kum” ki­fe­je­zé­si le­he­tő­sé­ge­it. Bródy Sán­dor Bar­na Izi­dor­ról szó­ló vissza­em­lé­ke­zé­sé­ben fel­idé­zi a re­mek új­ság­író alak­ját, tré­fá­it, ez­zel együtt a hó­na­pos szo­bák­ban lakó, az ún. „vacsora-forintot” az utol­só kraj­cá­rig el­köl­tő új­ság­írók élet­pil­la­na­ta­it. Elek Béla Iro­dal­mi pö­rök című írá­sa a Ma­gyar­or­szá­gon tör­vé­nyi­leg elő­ször 1884-ban ko­di­fi­kált szer­zői jogi sza­bá­lyo­zás hát­rá­nya­i­ról ír, né­hány pél­dát hoz­va a za­va­ros fo­ga­lom­al­ko­tás­ra, va­la­mint a ka­o­ti­kus bí­rói gya­kor­lat­ra. Gya­gyovsz­ky Emil Fo­tó­ri­port, fo­tó­ri­por­ter című írá­sá­nak kö­zép­pont­já­ban a kül­ső­sé­ge­i­ben je­len­tő­sen meg­vál­to­zott saj­tó vál­to­zá­sai áll­nak, fő fó­kusz­ban a fo­tó­ri­por­ter sze­mé­lyé­vel, aki fo­tós és ri­por­ter egy sze­mély­ben, az új­ság­ol­va­só ál­tal egy­re in­kább el­várt gyors tá­jé­koz­ta­tás kri­té­ri­u­ma­it tel­je­sí­tő ké­pes ri­port fő fe­le­lő­se. Gya­gyovsz­ky a szá­zad­for­du­lós kép­özönt az új­ság­ban meg­je­le­nő szö­veg mennyi­sé­gé­nek ká­rá­ra eme­li ki. Mol­nár Fe­renc a zsa­ro­lás in­téz­mé­nyé­ről ér­te­kez­ve adja elő öt­le­tét, mi­sze­rint a saj­tó ha­tal­mát fel­hasz­nál­va egy új­ság­írók­ból álló ta­nács dönt­het­ne pe­res ügyek­ben amo­lyan házi bí­ró­ság­ként, fel­hasz­nál­va az eset új­ság­ban való ki­te­re­ge­té­sé­nek zsa­ro­lás­sal fel­érő esz­kö­zét. Míg Szász Zol­tán Ki­csi­nyí­té­sek cí­men a „mucus”-hoz és „pucikám”-hoz ha­son­ló ízet­len becézgető-megszólító for­mu­lák el­len lázad.

Az al­ma­nach­ba be­vá­lo­ga­tott szép­iro­dal­mi szö­ve­gek, ér­te­ke­zé­sek és esszé­sze­rű írá­sok egy­ér­tel­mű­en ta­nús­kod­nak az iro­dal­mi in­téz­mény­rend­szer pro­mi­nens al­ko­tó­it az 1910-es évek ele­jén fog­lal­koz­ta­tó kér­dé­sek­ről. Ilyen te­kin­tet­ben a BÚE 1912-ik évi vá­lo­ga­tá­sa is fon­tos do­ku­men­tum­ként szól ol­va­só­já­hoz, mi­köz­ben ér­zé­kel­he­tők raj­ta a fon­tos, de csak át­me­ne­ti­nek tűnő hang­súly­el­to­ló­dá­sok is. Noha ez­út­tal a művészeti-irodalmi „köz­éle­ti­ség” he­lyett egy­ér­tel­mű­en a fik­ci­o­na­li­tás­ra épült a vá­lo­ga­tás, a Már­kus Mik­sa el­nö­köl­te egye­sü­let első, 1913 no­vem­be­ré­ben meg­je­le­nő év­köny­vé­ben vissza­bil­lent a mér­leg a jó ér­te­lem­ben vett he­te­ro­gén tar­ta­lom felé.

Jegyzetek

[1] Bu­zin­kay Géza és Kó­kay György, A ma­gyar saj­tó tör­té­ne­te I. A kez­de­tek­től a for­du­lat évé­ig (Bu­da­pest: Rá­ció Ki­adó, 2005), 153.

[2] Bu­zin­kay és Kó­kay, A ma­gyar saj­tó tör­té­ne­te…, 162.

[3] Nagy Eni­kő, „Biztos‑e Ön ab­ban, nincs‑e benn A Nap­ban?” (A Nap című szen­zá­ció­lap be­mu­ta­tá­sa), Filológia.hu, hoz­zá­fé­rés: 2021. 05. 15.

[4] Herczeg Fe­renc, A gó­ti­kus ház (Bu­da­pest: Sin­ger és Wolf­ner, 1939), 289.

[5] A Pest­er Lloyd 1854-ben in­dult. Vi­dé­ken 1912-ben még mű­kö­dött a Sze­ge­di Hír­adó (1859), a Za­lai Köz­löny (Nagy­ka­ni­zsa, 1862, Zala-Somogyi Köz­löny cí­men), az Eger (1863), a Má­ra­ma­ros (Má­ra­ma­ros­szi­get, 1865), a So­mogy (Ka­pos­vár, 1866) és az Ung (Ung­vár, 1867).

[6] Bu­zin­kay és Kó­kay, A ma­gyar saj­tó tör­té­ne­te…, 153.

[7] Len­gyel And­rás, „Az »el­gon­dol­ha­tat­lan ki­mé­ra«. Az első ma­gyar új­ság­író­sztrájk és Chol­no­ky Vik­tor”, in Len­gyel And­rás, Az est­haj­na­li csil­lag, Váz­al­tok és ada­tok Chol­no­ky Vik­tor­ról, 291–321. (Bu­da­pest: Nap Ki­adó, 2015). A ta­nul­mány elő­ször a For­rás 2012/12-es szá­má­ban je­lent meg.

[8] Az Ar­canum adat­bá­zi­sa sze­rint a Friss Új­ság és a Nép­sza­va szen­telt egy-egy rö­vid köz­le­ményt az esetnek.

[9] A Mik­száth Al­ma­nachban 1912-ig leg­alább egy szö­veg­gel je­lent­ke­ző, és ek­kor még élő író­nők kö­zül Sza­bó­né Nóg­áll Jan­ka és Tor­may Céc­i­le ma­radt ki a lis­tá­ból, igaz, előb­bit Tá­bo­ri meg­em­lí­ti a vá­la­szo­kat meg­elő­ző rö­vid tör­té­ne­ti áttekintésben.

[10] A könyv­so­ro­zat­hoz bő­veb­ben lásd Len­gyel Imre Zsolt, „A Nyu­gat első köny­ve­i­nek fo­gad­ta­tá­sá­ról”, Iro­da­lom­tör­té­ne­ti Köz­le­mé­nyek 121 (2017): 435–463.

Summary

The 1912 Al­ma­nac of the As­so­ci­a­ti­on of Bu­da­pest Jour­na­lists con­ta­ins pub­li­ca­tions and li­te­ra­tu­re in va­ri­o­us gen­res and the­mes, as is ty­pi­cal in ot­her vo­lumes of the se­ri­es. One of the main fea­tu­res of the al­ma­nac is the ch­ro­nic­le of the two most im­por­tant events of the year, na­mely the pub­li­ca­ti­on of the boulevard-newspaper A Nap (The Day) and the stri­ke of the re­dac­ti­on of the tra­di­ti­o­nal daily news­pa­per Pes­ti Nap­ló (Pes­ti­an Di­ary). A Nap had been un­der close sur­ve­il­lance by the govern­ment be­ca­u­se of its op­po­sit­io­nist tone, and the aut­ho­ri­ti­es tried to li­mit its sale po­ten­ti­al. Pes­ti Nap­ló had re­cently let go mem­bers of its edi­to­ri­al staff, and the re­main­ing emp­loye­es tried to for­ce hig­her sa­la­ri­es and ot­her gu­a­ran­te­es. Fi­n­ally, both events had a po­sit­ive out­co­me. Bes­ide the many short stori­es (di­vi­ded into two main parts un­der tit­les Li­te­ra­tu­re of the Year and No­ve­let­tes and Ske­tches), the most va­lu­ab­le chap­ter is the one in which con­tem­por­ary wo­men writers and jour­na­lists, many of them for­got­ten by now, give “sub­jec­tive re­coll­ec­tions” of the­ir li­ter­ary careers.

Tar­ta­lom

Tagged , , , ,

Vélemény, hozzászólás?