Ludmán Katalin írása

február 28th, 2021 § 0 comments

recenzió

An­gya­lo­si Ger­gely. Az ál­lan­dó és a vál­to­zó: Ta­nul­má­nyok és kri­ti­kák. Bu­da­pest: Ma­gyar Iro­da­lom­tör­té­ne­ti Tár­sa­ság, 2020.

Je­len kö­tet 2015 és 2018 kö­zött szü­le­tett írá­so­kat tar­tal­maz. Ezek több­sé­ge iro­da­lom­tör­té­ne­ti ta­nul­mány, fő­leg a 20. szá­za­di ma­gyar iro­da­lom­tör­té­net tárgy­kö­ré­ből.” – kez­di új köny­vé­nek mér­ték­tar­tó ön­meg­ha­tá­ro­zá­sát An­gya­lo­si Ger­gely, majd azon meg­győ­ző­dé­sét hang­sú­lyoz­za, mely sze­rint a mo­dern­ség mint egy­sé­ges iro­da­lom­tör­té­ne­ti fo­ga­lom ne­he­zen le­ha­tá­rol­ha­tó, így az ol­va­só ne is szá­mít­son ef­fé­le tö­rek­vés­re a kö­tet ol­va­sá­sa­kor.A leg­jobb ér­te­lem­ben tan­könyv­sze­rű, vi­lá­gos be­ve­ze­tő­jé­ben rög­zí­ti: a mo­dern­sé­get disz­kur­zív tér­ként (Fo­u­ca­ult) kép­ze­li el, ahol az el­len­irá­nyú ten­den­ci­ák épp annyi­ra ré­szét ké­pe­zik a kor­szak tör­té­ne­té­nek, mint a fő­so­dor. Alap­ál­lá­sa ro­kon Baude­laire A mo­dern élet fes­tő­je című esszé­jé­ben ki­fej­tett ket­tős szép­ség­el­mé­le­té­vel, amely­ben az örök és ab­szo­lút szép­ség a tri­vi­á­lis­sal és az al­kal­mi­val kap­cso­ló­dik össze. „A mo­der­ni­tás a múló, a rö­vid éle­tű, az al­ka­lom­tól füg­gő mű­vé­szet egyik fele, míg a má­sik az örök, a soha nem vál­to­zó…” – idé­zi Baudelaire‑t, ki­emel­ve, hogy e gon­do­lat új­sze­rű­sé­ge vol­ta­kép­pen ab­ban áll: ér­ve­lé­sé­ben mennyi­re nem hi­e­rar­chi­kus, sok­kal in­kább köl­csö­nös e két kom­po­nens vi­szo­nya. A ta­nul­mány­kö­tet címe (Az ál­lan­dó és a vál­to­zó) is min­den bi­zonnyal erre a meg­ál­la­pí­tás­ra utal, egy­szer­s­mind arra vál­lal­ko­zik, hogy fel­fejt­se a kü­lön­bö­ző iro­da­lom­tör­té­ne­ti je­len­sé­gek e ket­tős (vagy in­kább el­lent­mon­dá­sos) ter­mé­sze­tét, meg­ért­se ala­ku­lá­suk fo­lya­ma­tát és be­mu­tas­sa azok össze­tett­sé­gét. A há­rom plusz egy fe­je­zet írá­sai (a kö­tet zá­rá­sa­ként egy in­ter­jút ol­vas­ha­tunk a szer­ző­vel), en­nek szel­le­mé­ben igye­kez­nek ki­bon­ta­ni olyan – sa­ját ter­mi­nu­sá­val élve – rész­prob­lé­má­kat, mint a ma­gyar iro­dal­mi sze­cesszió mi­ben­lé­te, Ady és a fran­cia szim­bo­liz­mus ta­lál­ko­zá­si pont­jai, Ba­bits és a pszi­cho­a­na­lí­zis kap­cso­la­ta, Füst Mi­lán Ne­gye­dik Hen­rikjé­nek iro­da­lom­tör­té­ne­ti be­so­rol­ha­tó­sá­ga vagy az imp­resszi­o­niz­mus természete.

A kö­tet súly­pont­ját e te­kin­tet­ben két­ség­kí­vül a ma­gyar iro­dal­mi mo­der­ni­tás kor­sza­ká­ban vizs­gá­ló­dó, Mo­dern­sé­gek, ha ta­lál­koz­nak című fe­je­zet adja, de a szer­ző ál­tal írt kri­ti­ká­kat egy­be­gyűj­tő A köny­vek sor­sa – köny­vek és sor­sok című fe­je­zet is ide kí­ván­ko­zik. Rész­ben azért, mert a bí­rá­lat tár­gya ál­ta­lá­ban a kor­szak­hoz kap­cso­ló­dó mo­nog­rá­fia vagy for­dí­tás­kö­tet, rész­ben pe­dig an­nak az at­ti­tűd­nek kö­szön­he­tő­en, amely An­gya­lo­si je­len kö­tet­ben sze­rep­lő, bár­mi­lyen mű­fa­jú szö­ve­ge­it egy­más­sal össze­kap­csol­ja. Ez tá­gabb ér­te­lem­ben az a ké­pes­ség, hogy egy kor­sza­kot, egy élet­mű­vet vagy akár egyet­len ver­set egy­más­sal össze­füg­gő, egy­mást fel­té­te­le­ző vagy egy­más­sal fe­le­se­lő tren­dek sok­ré­tű va­ló­sá­gá­ban ké­pes lát­tat­ni és ér­tel­mez­ni. (Meg­jegy­zem, erre a poszt­mo­dern iro­da­lom­el­mé­le­ti alap­ál­lás­ra asszo­ci­ál­ha­tunk ak­kor is, ami­kor az idé­zett fe­je­zet­cím­ben töb­bes szám­ban lát­juk em­lít­ve a mo­dern­ség ka­te­gó­ri­á­ját.) A szi­mul­tán vagy – her­me­ne­u­ti­kai fo­ga­lom­mal élve kör­kö­rös meg­ér­tés mű­kö­dé­sé­re jó pél­da a disz­nó­fe­jű Nagy­úr irodalmi-mitológiai elő­ké­pe­i­nek fel­ku­ta­tá­sá­ra vál­lal­ko­zó írás, vagy a Mó­ricz Zsig­mond (For­ró me­zők) és Tö­rök Gyu­la (A por­ban) pró­zá­já­nak mo­ti­vi­kus össze­kap­csol­ha­tó­sá­gá­ra rá­kér­de­ző ta­nul­mány. A Babits-dolgozat pél­dá­ul lát­szó­lag egyet­len vers (Psy­cho­a­naly­sis Ch­ris­ti­a­na) il­let­ve vers­cím szo­kat­lan mo­da­li­tá­sá­nak mi­ben­lé­té­re kí­ván­csi, ám en­nek a kér­dés­nek a meg­vá­la­szo­lá­sá­hoz a re­cep­ció min­den vo­nat­ko­zó is­me­ret­anya­gát di­na­mi­zál­ja, hogy azok­kal vi­tat­koz­va (eset­leg egyet­ért­ve) egy új kö­ze­lí­té­si pon­tot kí­nál­jon fel, ne­ve­ze­te­sen a Füst lí­rá­já­val való össze­ve­tés lehetőségét.

Hoz­zá­te­szem: stí­lu­sát, re­to­ri­ká­ját te­kint­ve te­o­re­ti­kus szö­veg rit­kán ilyen elő­zé­keny az ol­va­só­val. En­nek egyik oka ab­ban ke­re­sen­dő, hogy a ki­vé­te­les iro­da­lom­tör­té­ne­ti és mű­vé­szet­fi­lo­zó­fi­ai tá­jé­ko­zott­ság mel­lett An­gya­lo­si írá­sa­it át­hat­ja a sze­mé­lyes­ség. Az imp­resszi­o­niz­mus­sal fog­lal­ko­zó ta­nul­mány is úgy hi­vat­ko­zik Vaj­da Mi­hály Gon­do­la­tok a fes­té­szet ürü­gyén című írá­sá­ra, hogy rö­vi­den el­be­szé­li a ci­tált szö­veg­gel való első ta­lál­ko­zás kö­rül­mé­nye­it és ref­lek­tál az az­óta ke­let­ke­zett idő­be­li tá­vol­ság­ra. Mind­ez nem ön­cé­lú anek­do­tá­zás, na­gyon is szer­ves ré­sze az ér­ve­lés­nek, hi­szen egy­út­tal ér­zé­kel­te­ti a vi­szonyt Vaj­da festészet-tanulmányának het­ve­nes évek­be­li fo­gad­ta­tá­sa (vagy el­hall­ga­tá­sa) és az imp­resszi­o­niz­mus le­írá­sá­ra vál­lal­ko­zó év­ti­ze­des po­lé­mi­ák meg­ál­la­pí­tá­sai kö­zött. Egy­sze­rűb­ben, ezek a pár­hu­za­mos­sá­gok vég­ső so­ron azt te­ma­ti­zál­ják, hogy egy (vagy több) kép­ző­mű­vé­sze­ti al­ko­tás vagy szö­veg, le­gyen az vers, pub­li­cisz­ti­ka vagy fi­lo­zó­fi­ai ér­te­ke­zés, min­dig sa­ját tör­té­ne­ti­sé­gé­ben, tör­té­ne­ti ak­tu­a­li­tá­sá­ban vagy in­kább ak­tu­a­li­zált­sá­gá­ban ér­tel­me­zen­dő, at­tól soha nem elválasztható.

Lát­vá­nyos pél­dá­ja en­nek a Jó­zsef At­ti­lá­val fog­lal­ko­zó írás, amely a kö­tet cí­mé­ben fog­lalt prob­lé­mát is meg­is­mét­li: A mű­vé­szi ál­lan­dó és a mű­vé­szi vál­to­zó – a Jó­zsef Attila-próba. (Ilyen ér­te­lem­ben köz­pon­ti he­lyet fog­lal el a kö­tet kom­po­zí­ci­ó­já­ban.) Az írás­nak ket­tős tét­je van, egy­szer­re irá­nyul Jó­zsef At­ti­la mű­vé­szet­el­mé­le­ti te­ó­ri­á­i­nak ki­bon­tá­sá­ra, il­let­ve azok ér­vé­nye­sít­he­tő­sé­gé­nek kér­dé­sé­re az élet­mű meg­ha­tá­ro­zott da­rab­ja­in. An­gya­lo­si sze­rint a köl­tő esz­té­ti­kai tár­gyú, Iro­da­lom és szo­ci­a­liz­mus (1930) című dol­go­za­ta túl­lép az osz­tály­har­cos ideo­ló­gi­án, és mond­hat­ni „re­cep­ció­esz­té­ti­kai” kér­dé­se­ket fe­sze­get. A baudelaire‑i du­á­lis kon­cep­ci­ó­hoz ha­son­ló el­kép­ze­lést ex­po­nál, ami­kor a „ha­gyo­mány és a le­le­mény” egy­ide­jű ér­vé­nye­sü­lé­sé­ről be­szél, amely ka­te­gó­ri­ák An­gya­lo­si szá­má­ra Wal­ter Ben­ja­min (igaz­ság­tar­ta­lom és do­lo­gi tar­ta­lom), il­let­ve Ro­land Bart­hes (ír­ha­tó és ol­vas­ha­tó) fo­ga­lom­pár­ja­it is fel­idé­zik. E tan­té­te­lek me­rész össze­kap­cso­lá­sa mi­att azon­ban he­lyen­ként a szer­ző ér­ve­lé­se is mint­ha ma­gya­ráz­ko­dó­vá vál­na, pár­hu­za­ma­it „laza ana­ló­gi­ák­nak” ne­ve­zi. Ez­zel ta­lán ki­vé­di ugyan az ön­ké­nyes­ség vád­ját, de a fel­me­rü­lő el­mé­le­ti pár­hu­za­mok ta­lán in­do­kolt­tá tet­tek vol­na va­la­mi­vel rész­le­te­sebb ar­gu­men­tá­ci­ót. Kü­lö­nö­sen azért, mert a kö­tet egyik leg­ér­de­ke­sebb, leg­in­kább to­vább­gon­do­lás­ra ér­de­mes szö­ve­ge ép­pen ez a ta­nul­mány. A Jó­zsef Attila-próba így is fi­gye­lem­re­mél­tó ered­ménnyel zá­rul: két, a mai ol­va­só­tól fel­te­he­tő­en tá­vol eső szö­veg ese­té­ben is ki­mu­tat­ha­tó­vá vá­lik a tör­té­ne­ti idő ál­tal is ki­kezd­he­tet­len „le­le­mény”, vagy ha úgy tet­szik, az ál­lan­dó. Az ér­tel­me­ző szá­má­ra a Mun­ká­sok utol­só stró­fá­já­nak egyik sora az, amely futurista-expresszionista csen­gé­sé­vel elüt a tör­té­ne­ti vál­to­zó ál­tal dik­tált pa­ra­dig­má­tól, a Má­jus című ver­set pe­dig az egyén és a kö­zös­ség kap­cso­la­tá­nak áb­rá­zo­lás­mód­ja te­szi máig – Bart­hes fo­gal­má­val élve – ol­vas­ha­tó­vá An­gya­lo­si szerint.

Ro­land Bart­hes és a struk­tu­ra­liz­mus kér­dés­kö­re egyéb­ként két rész­ről fog­ja köz­re a kö­tet­ben ol­vas­ha­tó ta­nul­má­nyo­kat és kri­ti­ká­kat. A struk­tú­rán is túl? című nyi­tó­fe­je­zet és a Füg­ge­lékben kö­zölt in­ter­jú a be­ve­ze­tő­ben is ígért „per­új­ra­fel­vé­tel” le­he­tő­sé­gét te­rem­ti meg, a struk­tu­ra­liz­mus és poszt­struk­tu­ra­liz­mus fo­gal­ma­i­val kap­cso­lat­ban. Utób­bi ki­fe­je­zést (pon­to­sab­ban a poszt- elő­ta­got) egyéb­ként két íz­ben is el­uta­sít­ja An­gya­lo­si, utal­va a meg­ha­la­dott­ság fél­re­ve­ze­tő, de leg­alább­is pon­tat­lan ter­mi­nu­sá­ra. Ezek a fe­je­ze­tek pon­tos és rész­le­tes át­te­kin­té­sét ad­ják a struk­tu­ra­liz­mus ha­zai re­cep­ci­ó­já­nak és ha­tás­tör­té­ne­té­nek, ki­emel­ve an­nak kelet-európai meg­ké­sett­sé­gét és máig ér­vé­nyes ha­tá­sát. De eb­ben a fe­je­zet­ben fog­lal­ko­zik Tz­ve­tan To­do­rov tu­do­mány­tör­té­ne­ti sze­re­pé­vel is, fel­tár­ja, hogy Ge­net­te mi­ért nem ne­vez­te vol­na ma­gát író­nak soha, Der­ri­da se­gít­sé­gé­vel pe­dig el­ma­gya­ráz­za, hogy Es­ter­há­zy ho­gyan írt iga­zat egy neki cím­zett ké­pes­la­pon anél­kül, hogy érint­he­tet­len­nek mu­tat­ta vol­na ma­gát a ha­zug­ság­tól. Be­lát­ha­tó, hogy ezek a szö­ve­gek sem nél­kü­lö­zik a már em­le­ge­tett sze­mé­lyes­sé­get, ez a té­nye­ző még­is a kö­te­tet záró, Tar­dos Ká­roly ál­tal ké­szí­tett in­ter­jú­ban a leg­mar­kán­sabb. Ez egy­részt per­sze mű­fa­ji sa­já­tos­ság, más­részt ez a be­szél­ge­tés elég ala­pos ah­hoz, hogy be­mu­tas­sa An­gya­lo­si ér­tel­me­ző ér­dek­lő­dé­sé­nek fó­kusz­pont­ja­it, il­let­ve ezen ke­resz­tül Ro­land Bart­hes élet­mű­vé­nek ala­ku­lá­sát is. A fran­cia fi­lo­zó­fus fi­gu­rá­ja a foly­ton kí­sér­le­te­ző, min­dig meg­újul­ni ké­pes zse­ni alak­já­ban raj­zo­ló­dik ki, aki An­gya­lo­si ér­tel­me­zé­sé­ben leg­alább annyi­ra volt mű­vész, mint elméletíró.

A kö­tet­ben meg­je­lent kri­ti­kák Ker­tész Imre, Paul Ver­laine, Gint­li Ti­bor, Szegedy-Maszák Mi­hály, Tüs­kés Ti­bor, Szi­lá­gyi Zsó­fia, Sche­in Gá­bor, Solt­ész Már­ton és Gá­lo­si Ad­ri­en­ne szö­ve­ge­i­vel fog­lal­koz­nak és nagy­részt a mo­dern­ség­hez köt­he­tő iro­da­lom­tör­té­ne­ti ku­ta­tá­sok kö­zel­múlt­be­li fej­le­mé­nye­i­ről tu­dó­sí­ta­nak. Ugyan­ak­kor nem csak a szak­ma szá­má­ra le­het­nek ér­de­ke­sek. Szi­go­rú bí­rá­la­tok he­lyett in­kább le­író jel­le­gű meg­ál­la­pí­tá­so­kat ol­vas­ha­tunk, ame­lyek ta­lán a szer­zők­kel való pár­be­széd­hez, vi­tá­hoz ha­son­lí­ta­nak. Kü­lö­nö­sen igaz ez Sche­in Gá­bor nagy­sza­bá­sú mo­nog­rá­fi­á­já­nak ese­té­ben. A kri­ti­kák kö­zött egyéb­ként ez a leg­ter­je­del­me­sebb írás. A szö­veg azért is ér­de­kes le­het, mert a ta­nul­mány­kö­tet két ön­ál­ló írást is szen­tel Füst Mi­lán­nak, rész­ben ta­lán ép­pen an­nak a ka­no­ni­zá­ci­ós gesz­tus­nak a je­gyé­ben, ame­lyet Sche­in köny­vé­ben is fel­fe­dez­ni vél a re­cen­zens An­gya­lo­si. Fő­ként a mo­nog­rá­fia szerep-elméletet kor­sze­rűt­len­nek ne­ve­ző ál­lí­tá­sa­i­val vi­tat­ko­zik, vi­szont új­sze­rű­nek ta­lál­ja az iró­nia hang­sú­lyo­zá­sát Füst­nél. Az An­gya­lo­si szá­má­ra iga­zán ér­de­kes mo­dern­ség kér­dés­kör, fu­tó­lag ugyan, de szin­tén elő­ke­rül a kri­ti­ká­ban. Sze­rin­te Sche­in rész­ben Ba­bits és Füst Mi­lán szem­be­ál­lí­tá­sá­ból igyek­szik meg­ér­te­ni a kor­szak iro­dal­mi esz­té­ti­ká­já­nak mi­ben­lé­tét és a kri­ti­ka so­ra­i­ból mint­ha azt is ki­ol­vas­hat­nánk, hogy Sche­in íté­le­te­it he­lyen­ként kis­sé rész­re­haj­ló­nak tart­ja. A lí­ri­kus epi­lóg­ja című Babits-vers ap­ro­pó­ján tett zá­ró­je­les meg­jegy­zé­se leg­alább­is er­ről árul­ko­dik: „Ér­de­kes, hogy Sche­in eb­ben az eset­ben nem ész­le­li az al­le­go­ri­kus­sá­got, amely­re oly­annyi­ra ér­zé­keny, ha Füst­ről van szó.” – írja, és egy­út­tal vé­del­mé­be ve­szi a kö­vet­ke­zet­len­ség­gel vá­dolt Ba­bit­sot. An­gya­lo­si az­zal ér­vel, hogy a vers­ben fog­lalt pa­ra­do­xon sem­mi­képp sem te­kint­he­tő po­é­ti­kai hi­á­nyos­ság­nak: „Az elem­ző nem akar­ja ész­re­ven­ni, hogy eb­ben a köl­te­mény­ben a »lí­ri­kus« sze­re­pét egy el­tá­vo­lí­tott kül­ső hang ölti ma­gá­ra, aki nem azo­nos ma­gá­val a sze­rep­pel.” A kri­ti­ka ez­zel együtt di­csé­ri Sche­in mo­nog­rá­fi­á­ját, kü­lö­nö­sen kom­pa­ra­tív elem­zé­se­i­nek gaz­dag­sá­ga miatt.

Ki kell emel­ni, hogy a kö­tet fog­lal­ko­zik olyan, nem szo­ro­san a klasszi­kus mo­dern­ség tárgy­kö­ré­be tar­to­zó té­mák­kal is, mint pél­dá­ul Bor­bély Szi­lárd no­vel­lái, Solt­ész Már­ton Csa­log Zsolt­ról írt köny­ve vagy Tüs­kés Ti­bor le­ve­le­zé­sei. Ez a könyv te­hát iga­zán sok­szí­nű ol­vas­mány, fon­tos ki­egé­szí­tő­je le­het bár­mely, a 20. szá­za­di ma­gyar iro­da­lom­mal fog­lal­ko­zó egye­te­mi kur­zus te­ma­ti­ká­já­nak, de arra is al­kal­mas, hogy egy la­i­kus szá­má­ra is hoz­zá­fér­he­tő­vé te­gye a struk­tu­ra­liz­mus és a poszt­struk­tu­ra­liz­mus iro­dal­mi szö­ve­gek ol­va­sá­sá­ra gya­ko­rolt hatását.

Summary

Ger­gely Angyalosi’s vo­lu­me can be di­vi­ded into th­ree ma­jor chap­ters. The first two chap­ters con­ta­in the author’s own stu­di­es, first on the to­pics of struc­tu­ral­ism and post­struc­tu­ral­ism, fol­lo­wed by Hun­ga­ri­an li­te­ra­tu­re in the twen­ti­eth cent­ury. The third chap­ter is a coll­ec­ti­on of cri­ti­ques writ­ten by An­gya­lo­si in re­cent ye­ars, ma­inly on po­etry analy­sis, com­pa­ra­tive analy­sis, and sci­en­ti­fic bio­gra­phy. An in­ter­view with the aut­hor is also inc­lu­ded at the end of the vo­lu­me, mak­ing the book re­ally per­so­nal. A cent­ral quest­ion of the stu­di­es is the de­fi­ni­ti­on of “cons­tant” in art, the com­po­nent that is tim­eless and eter­nal in works of art. The vo­lu­me re­semb­les a text­book, with im­por­tant chap­ters abo­ut the his­to­ry of mo­der­nism and mo­dern Hun­ga­ri­an li­te­ra­tu­re. The aut­hors dis­cus­sed inc­lu­de End­re Ady, Mi­lán Füst, Mi­hály Ba­bits, Zsig­mond Mó­ricz, At­ti­la Jó­zsef, and Gyu­la Krú­dy. This book is also su­i­tab­le for cla­ri­fying the im­pact of struc­tu­ral­ism and post­struc­tu­ral­ism on read­ing li­ter­ary texts.

Tar­ta­lom

Tagged , , ,

Vélemény, hozzászólás?