recenzió

„A ma­gyar tör­té­net foly­ta­tó­ja”. Ta­nul­má­nyok Ist­ván­ffy Mik­lós­ról. Szerk. Ács Pál és Tóth Ger­gely. Bu­da­pest: MTA Böl­csé­szet­tu­do­má­nyi Ku­ta­tó­köz­pont, 2018 (Ma­gyar Tör­té­nel­mi Em­lé­kek: Értekezések).

A tör­té­ne­ti disz­cip­lí­nák­kal fog­lal­ko­zó ku­ta­tók­ban rend­re fel­me­rül az igény, hogy a tu­do­mány­te­rü­le­tük ká­non­ját fe­lül­vizs­gál­ják, an­nak ki­ala­ku­lá­sát és rög­zü­lé­sét meg­ért­sék, il­let­ve az ab­ból ki­ma­rad­ta­kat – amennyi­ben in­do­kolt – abba be­emel­jék. Va­jon a his­to­riog­rá­fia szem­pont­já­ból re­le­váns szö­ve­gek ma­rad­tak fent, vagy va­la­mely más, eset­leg po­li­ti­kai szán­dék fe­dez­he­tő fel bi­zo­nyos szö­ve­gek ki­emel­ke­dé­sé­ben, il­let­ve má­sok el­tű­né­sé­ben? Létezett‑e ma­gyar tör­té­net­írás, vagy csu­pán ud­va­ri, Habsburg- és Szapolyai-párti tör­té­net­írói nar­ra­tí­vák­ról be­szél­he­tünk? Ki szá­mít ud­va­ri, au­li­kus tör­té­net­író­nak, mit tu­dunk e szer­zők po­li­ti­kai sze­rep­vál­la­lá­sá­ról, és egy­ál­ta­lán: hogy ál­lunk a for­rá­sa­ink is­me­re­té­vel? Ez csak né­hány kér­dés azok kö­zül, me­lyek az el­múlt évek­ben hang­zot­tak el a kora új­ko­ri tör­té­net­írás­nak de­di­kált kon­fe­ren­ci­á­kon. E ren­dez­vé­nyek so­rá­ban meg­ha­tá­ro­zó fon­tos­ság­gal bír a 2014-ben Tóth Ger­gely és Ács Pál ál­tal szer­ve­zett tu­do­má­nyos ta­nács­ko­zás, mely­nek ap­ro­pó­ját Ist­ván­ffy Mik­lós ha­lá­lá­nak 400. év­for­du­ló­ja szol­gál­tat­ta. Je­len ta­nul­mány­kö­tet az ott el­hang­zott elő­adá­sok írá­sos vál­to­za­ta­it adja köz­re, il­let­ve azt to­váb­bi két, a kö­tet­ben való rész­vé­tel­re fel­kért szer­ző (Bagi Zol­tán Pé­ter és Mikó Ár­pád) ta­nul­má­nya egé­szí­ti ki.

A kon­fe­ren­cia elő­adá­sai, így azok írá­sos vál­to­za­tai is túl­nyo­mó­részt a tör­té­ne­ti ku­ta­tá­sok fe­lől kö­ze­lí­te­nek Ist­ván­ffy Mik­lós élet­mű­vé­hez, azon­fe­lül négy ta­nul­mány ere­jé­ig Ist­ván­ffy irodalmi–műpártolói mun­kás­sá­gá­ba is be­pil­lan­tást nyer az ol­va­só. A kö­tet há­rom na­gyobb fe­je­zet­re lett bont­va: élet­út, tör­té­net­írás és irodalom–kultúra cím­sza­vak alap­ján let­tek el­ren­dez­ve a ta­nul­má­nyok, de a fe­je­ze­tek közt nem fe­dez­he­tő fel éles ha­tár­vo­nal, s va­ló­já­ban a kö­tet­ben több pon­ton is kap­cso­lód­nak egy­más­hoz a ta­nul­má­nyok. Mi­vel Tóth Ger­gely a mi­nu­ci­ó­zus nyi­tó­ta­nul­mány­ban (7–32) nem csu­pán az Ist­ván­ffy­ról szó­ló ku­ta­tás­tör­té­ne­tet is­mer­te­ti, ha­nem ab­ban kon­tex­tu­a­li­zál­va rö­vi­den mu­tat be min­den, a kö­tet­ben sze­rep­lő ta­nul­mányt, je­löl­ve a he­lyi­ér­té­kü­ket és ki­emel­ve a ben­nük ol­vas­ha­tó új­don­sá­go­kat, ezért nem tar­tom szük­sé­ges­nek, hogy ezt meg­is­mé­tel­jem, ha­nem a fó­kuszt az iro­da­lom­tör­té­ne­ti vizs­gá­ló­dá­sok­ra teszem.

Élet­raj­zot írni maga a fik­ció: meg­lé­vő nar­ra­tí­vá­ink alap­ján pró­bá­lunk fel­épí­te­ni egy cur­ri­cu­lu­mot, amely­nek az ele­mei hol is­mer­tek, hol nem. Ist­ván­ffy ese­té­ben igen sok részt fe­dett ed­dig ho­mály, azon­ban Ács Pál, Var­ga Sza­bolcs, Fa­ze­kas Ist­ván, Nagy Gá­bor és Iva Man­dušić ta­nul­má­nyai most egy-egy újabb te­rü­le­tet tet­tek lát­ha­tó­vá. Míg Ács és Var­ga a kez­de­tek­hez, az Istvánffy-család tör­té­ne­té­hez szol­gál­tat­nak újabb ada­lé­ko­kat, Fa­ze­kas és Man­dušić a homo pub­li­cus mun­kás­sá­gát ve­szik gór­cső alá.

Nagy Gá­bor, aki Ist­ván­ffy, vagy ahogy ő írja, Isth­vánf­fi tör­té­ne­ti mun­ká­já­nak kri­ti­kai ki­adá­sát ké­szí­ti elő, e kö­tet­ben a szer­ző­ről ké­szült leg­ko­ráb­bi élet­raj­zot mu­tat­ja be, me­lyet Ba­lás­fi Ta­más bosz­ni­ai püs­pök je­gyez. Mi­vel a rö­vid, ámde tö­mör élet­rajz a 18. szá­zad óta nem je­lent meg, már csak emi­att is ér­de­mes volt itt kö­zöl­ni, rá­adá­sul Nagy to­váb­bi fon­tos meg­ál­la­pí­tá­so­kat tesz a szö­veg ke­let­ke­zé­sé­vel és tar­tal­má­val kap­cso­lat­ban: üt­köz­te­ti a Balásfi-életrajz ada­ta­it a to­váb­bi, más for­rá­sok­ból szer­zett is­me­re­te­ik­kel és így pró­bál éle­sebb ké­pet raj­zol­ni a ma­gyar Li­vi­us éle­té­nek fon­to­sabb eseményeiről.

Ugyan­ilyen fon­tos új­don­sá­go­kat hoz Ács Pál ta­nul­má­nya (37–58), aki Ist­ván­ffy Pál­nak, a je­les író édes­ap­já­nak a pá­lyá­ját mu­tat­ja be, kü­lö­nös te­kin­tet­tel az itá­li­ai ha­tá­sok­ra és az iro­dal­mi szárny­pró­bál­ga­tá­sa­i­ra. Bár apa és fia nem sok időt töl­töt­tek együtt, Mik­lós min­den bi­zonnyal az apja ál­tal ki­je­lölt úton in­dult el: bi­zony­ság erre nem­csak a pa­do­vai egye­tem­já­rás mind­ket­te­jük ese­té­ben, ha­nem az is, hogy egye­te­mi ta­nul­má­nyai után Mik­lós an­nak az Oláh Mik­lós­nak állt a szol­gá­la­tá­ba, aki­vel apja ba­rá­ti vi­szonyt ápolt.

A csa­lá­di kap­cso­la­tok más szer­zők ese­té­ben és azok ha­tá­sá­ban is meg­ha­tá­ro­zó­ak: Var­ga Sza­bolcs klasszi­kus csa­lád­tör­té­ne­tet ír meg ki­vá­ló ta­nul­má­nyá­ban (59–87) és szá­mos fon­tos meg­ál­la­pí­tást tesz. Ezek kö­zül is ki­emel­ném azt, mely­ben a Ti­nó­di és Ist­ván­ffy köz­ti eset­le­ges kap­cso­ló­dá­si pon­tot Szent­már­to­ni Sza­bó Géza 2008-as Tinódi-cikke men­tén tá­mo­gat­ja to­váb­bi ér­vek­kel. Az utób­bi év­ti­ze­dek­ben sze­ren­csé­re több fi­gye­lem há­rult a lo­ká­lis kap­cso­la­ti há­ló­za­tok­ra, struk­tú­rák­ra és azok iden­ti­tás­kép­ző vol­tá­ra, így Ist­ván­ffy ese­té­ben a ba­ra­nyai szár­ma­zá­sa kap­csán na­gyon is in­do­kolt a he­lyi adott­sá­gok és kap­cso­lat­rend­sze­rek ap­ró­lé­kos feltérképezése.

A csa­lá­di kap­cso­la­tok­nak és be­ágya­zott­ság­nak kö­szön­he­tő ha­tá­sok után a kö­vet­ke­ző fon­tos ál­lo­más Ist­ván­ffy éle­té­ben a kan­cel­lá­ri­ai mun­ká­ja volt. Fa­ze­kas Ist­ván a kö­tet­ben ol­vas­ha­tó ta­nul­má­nyá­ban (89–102) Ist­ván­ffy­nak a Ma­gyar Kan­cel­lá­ri­án el­töl­tött több mint egy év­ti­ze­dét mu­tat­ja be. Ugyan Ist­ván­ffy már az 1560-as évek­ben Oláh Mik­lós esz­ter­go­mi ér­sek és kan­cel­lár mel­lett dol­go­zott (szá­mos Oláh-levelet ő jegy­zett le), iga­zán kulcs­fi­gu­rá­vá az ér­sek ha­lá­la után vált. Oláh Mik­lóst Lisz­thy Já­nos, majd Dras­ko­vich György kö­vet­ték a kan­cel­lá­ri tiszt­ség­ben, mind­ket­te­jük­nek nagy se­gít­sé­gé­re volt a ta­pasz­talt és gya­kor­lott tit­kár. A min­den­na­pos hi­va­ta­li mun­ká­nak az egy­sze­rűbb ré­szét a tit­kár mel­lett mű­kö­dő ír­no­kok is el­vé­gez­het­ték, az ál­lan­dó fo­gal­ma­zá­si fel­ada­tok nagy fá­rad­ság­gal jár­tak a tit­kár szá­má­ra. Bár az Ist­ván­ffy­nak tu­laj­do­ní­tott for­mu­lás­könyv­nek nincs köze szer­zőnk­höz – amint arra Fa­ze­kas itt is utal –, vé­le­mé­nyem sze­rint a kan­cel­lá­ri­án szer­zett gya­kor­la­ta és hely­is­me­re­te (azaz hogy mi­lyen do­ku­men­tum­hoz, ok­le­vél­hez ho­gyan fér­het hoz­zá) a ké­sőb­bi tör­té­net­író stí­lu­sán és for­rás­hasz­ná­la­tán is megmutatkozik.

Ami Ist­ván­ffy mű­ve­it és stí­lu­sát il­le­ti, a kö­tet egyet­len kül­föl­di szer­ző­je, Iva Man­dušić egy szer­ző­sé­gi att­ri­bú­ci­ót is vég­re­hajt ta­nul­má­nyá­ban (125–137), me­lyet Ist­ván­ffy hor­vát kap­cso­la­ta­i­nak és re­cep­ci­ó­já­nak szen­tel. A Tra­kos­tyá­ni év­köny­vek szer­ző­je­ként Man­dušić Ist­ván­ffyt ne­ve­zi meg, ez­zel a fel­té­te­le­zé­sé­vel azon­ban egy­elő­re nem győz­te meg kol­lé­gá­it (a kö­tet szer­kesz­tő­je az elő­szó­ban [18–27] na­gyon he­lye­sen, hi­vat­koz­za Nagy Gá­bor ide­vá­gó 2012-es ta­nul­má­nyát). Vé­le­mé­nyem sze­rint egy sti­lo­met­ri­ai vizs­gá­lat ta­lán ki­csit kö­ze­lebb vin­ne min­ket a kér­dés megválaszolásához.

Az Ist­ván­ffy­ról szó­ló ku­ta­tá­sok ja­vát, így ter­mé­sze­te­sen a kö­tet ge­rin­cét is Ist­ván­ffy Mik­lós fő mun­ká­já­nak, A ma­gya­rok dol­ga­i­ról írt his­tó­ri­á­janak (His­to­ria­rum de re­bus Un­ga­ri­cis lib­ri XXXIV, rö­vi­den: His­to­riae) az elem­zé­se, kon­tex­tu­a­li­zá­lá­sa és re­cep­ció­tör­té­ne­te adja. A szö­veg kap­csán ál­lan­dó­an vissza­té­rő két fő prob­lé­ma, ti. hogy a His­to­riaenak mai na­pig nem ké­szült el a kri­ti­kai ki­adá­sa, il­let­ve hogy Tállyai Pál XVII. szá­za­di for­dí­tá­sa meg­bíz­ha­tat­lan és nyel­ve­ze­te sok­szor ne­he­zeb­ben ért­he­tő, mint a la­tin ere­de­tié, itt is több al­ka­lom­mal (9, 16, 175, 181, et pas­sim) előkerül.

A mű­vet gór­csö­ve alá he­lye­ző há­rom ta­nul­mány kö­zül ket­tő is Ist­ván­ffy for­rá­sa­it igyek­szik fel­tár­ni: Ka­sza Pé­ter (165–190) a Buda ost­ro­má­ról szó­ló fe­je­ze­tek men­tén pró­bál­ja be­mu­tat­ni, hon­nan sze­rez­te ér­te­sü­lé­se­it a szer­ző, míg Bagi Zol­tán Pé­ter (191–203) ugyan­ezt te­szi, csak épp Szi­get­vár ost­ro­má­nak utol­só nap­jai kap­csán. Me­tó­du­suk is ha­son­ló: míg Bagi Cse­ren­ko és Bu­di­na nyo­ma­it is­me­ri fel Ist­ván­ffy szö­ve­gén, és utá­na a töb­bi kor­társ for­rás alap­ján vizs­gál­ja meg a rész­le­tek pon­tos­sá­gát, ad­dig Ka­sza min­de­nek­előtt Pa­o­lo Gi­o­vio ha­tá­sát bi­zo­nyít­ja plasz­ti­kus szö­veg­rész­le­tek idé­zé­sé­vel, majd üt­köz­te­ti Ist­ván­ffy mű­vé­nek for­rás­ér­té­két egy, a Buda eles­tét kor­társ­ként meg­örö­kí­tő, oszt­rák tör­té­net­író, Wolf­gang La­zi­us mun­ká­já­val. Ka­sza és Bagi te­hát nem csu­pán for­rás­fel­tá­ró mun­kát vé­gez­tek el az itt ol­vas­ha­tó ta­nul­má­nya­ik­ban, ha­nem egy­szer­s­mind Ist­ván­ffy mű­vé­nek tör­té­ne­ti for­rás­ér­té­két is igye­kez­tek meghatározni.

Ist­ván­ffy tör­té­ne­ti meg­bíz­ha­tó­sá­ga ugyan­is szin­tén gya­ko­ri téma a róla szó­ló ta­nul­má­nyok­ban. Pet­ne­há­zi Gá­bor írá­sá­ban (141–164) tű­pon­to­san mu­tat rá arra a prob­le­ma­ti­ká­ra, amit a ta­nul­má­nya ele­jén ol­vas­ha­tó Fran­ces­co Patrizi-idézet is jól össze­fog­lal: lehet‑e egy tör­té­net­író egy­szer­re homo pub­li­cus, így a dol­gok részt­ve­vő­je, is­me­rő­je és köz­ben még­sem rész­re­haj­ló? Pet­ne­há­zi Ist­ván­ffy rész­re­haj­lá­sát (amit Ke­rék­gyár­tó Ár­pád ud­var­hű­ség­nek, Ka­sza már in­kább pár­tos­ság­nak ne­vez, 186), na­gyon szem­lé­le­tes szö­veg­he­lyek­kel mu­tat­ja be és a szer­ző élet­út­já­val ma­gya­ráz­za. Eh­hez kont­raszt­ként, amo­lyan pár­hu­za­mos élet­rajz­ként fel­vá­zol­ja, ho­gyan kü­lön­bö­zött el egy­más­tól Ist­ván­ffy és For­gách Fe­renc a kö­zös pa­do­vai egye­te­mi évek után. Ist­ván­ffy, mint fel­tö­rek­vő ér­tel­mi­sé­gi, mind­vé­gig meg­ma­radt hű­nek a Habs­bur­gok irá­nyá­ban, akik mel­lett in­dult és akik­nek kö­szön­het­te fel­emel­ke­dé­sét, s ezt a ké­pet apró ön­cen­zú­rák, ön­iga­zo­ló ha­zug­sá­gok árán is megőrizte.

E pon­ton ér­de­mes össze­köt­ni a tör­té­net­író és a köl­tő Ist­ván­ffyt, aho­gyan arra Kiss Far­kas Gá­bor is fel­hív­ta a fi­gyel­met je­len ta­nul­má­nyá­ban (207–224). A tu­da­tos szö­veg­szer­kesz­tői el­vek, az el­hall­ga­tá­sok, ki­eme­lé­sek, az ok­sá­gi kap­cso­la­tok szin­te ön­ké­nyes ki­ala­kí­tá­sa mind olyan re­to­ri­kai fo­gá­sok, me­lye­ket Ist­ván­ffy elő­sze­re­tet­tel al­kal­ma­zott első párt­fo­gó­já­nak, Oláh Mik­lós­nak a szü­le­tés­nap­já­ra szer­zett pa­n­egy­ri­cu­sá­ban. Kiss sze­rint ez a vers jól be­le­il­lesz­ke­dik a kor­szak ud­va­ri rep­re­zen­tá­ci­ós köl­té­sze­té­be, s ezt rész­le­te­sen be is mu­tat­ja, sőt még a vers egyik for­rá­sa­ként be is azo­no­sít­ja Oláh Hun­ga­ria című mun­ká­ját, ami már csak azért is fon­tos mo­men­tum, mert e mű­nek a re­cep­ci­ó­já­ról egy­elő­re ke­vés is­me­ret áll ren­del­ke­zé­sünk­re. Más­részt na­gyon fon­tos­nak tar­tom azt a meg­ál­la­pí­tá­sát, hogy mi­kép­pen Ist­ván­ffy a pa­n­egy­ri­cus­ban is cél­ja­i­nak meg­fe­le­lő­en al­kal­maz­za az el­hall­ga­tást és az em­fá­zist, „egy­ér­tel­mű­en arra hív­ja fel a fi­gyel­met, hogy Ist­ván­ffy tör­té­net­írói mű­vét is min­dig re­to­ri­kai mű­ként ol­vas­suk” (223).

Mint­ha az elő­ző gon­do­lat­me­ne­tet vin­né to­vább Csehy Zol­tán (225–234), mi­kor Ist­ván­ffy kis­köl­té­sze­té­ről szó­ló ér­te­ke­zé­sé­ben azt hang­sú­lyoz­za, hogy Ist­ván­ffy al­kal­mi ver­se­it nem ön­ma­guk­ban, „ha­nem egy­be kell ol­vas­ni más, kül­ső köl­tői kon­tex­tu­sa­i­val” (225). Csehy meg­kü­lön­böz­tet sze­rel­mi tár­gyi, gré­ci­zá­ló fo­ga­dal­mi epig­ram­má­kat, sodales-verseket és epi­tá­fi­u­mo­kat, mind­ben fel­mu­tat­va a kor­szak és azon be­lül is a Radéczy-kör ön­rep­re­zen­tá­ci­ós és én­for­má­lá­si stratégiáit.

A kö­te­tet két művészettörténeti-interdiszciplináris ta­nul­mány zár­ja. Mikó Ár­pád olyan, mű­vé­szi igénnyel el­ké­szí­tett tár­gya­kat vett ala­po­sabb vizs­gá­lat alá (235–247), me­lyek Ist­ván­ffy­hoz köt­he­tők. Az arc­ké­pét őrző réz­met­szet, a sír­em­lé­kek és a sup­ra­lib­rosok (a könyv bo­rí­tá­sán lévő ex lib­ris) mind a po­zso­nyi Radéczy-körre jel­lem­ző én­for­má­lá­si stra­té­gia kü­lön­fé­le meg­va­ló­su­lá­sai. Szin­tén kü­lön­bö­ző mé­di­u­mok: kép és szö­veg köz­ti kap­cso­la­to­kat tár­tak fel Szent­már­to­ni Sza­bó Géza és Or­lovsz­ky Géza kö­zös ta­nul­má­nyuk­ban (249–262). A négy­ke­zes egy au­to­gráf könyv­be­jegy­zés­ből in­dult ki, mely egy Mátyás-epigrammát tar­tal­maz, és a szá­lak fel­fej­té­sé­vel egy ró­mai táb­la­ké­pig vagy Mátyás-freskóig ju­tott, mind­eköz­ben szá­mos fon­tos ada­tot tár­va fel Ist­ván­ffy kap­cso­lat­rend­sze­rét illetően.

„A ma­gyar tör­té­net foly­ta­tó­ja”: Ta­nul­má­nyok Ist­ván­ffy Mik­lós­ról című ta­nul­mány­kö­tet ki­vá­ló pél­dá­ja an­nak, ho­gyan ér­de­mes kon­fe­ren­ci­át szer­vez­ni, majd kö­te­tet szer­kesz­te­ni egyet­len szer­zői élet­mű fó­kusz­ba ál­lí­tá­sá­val. A ta­nul­má­nyok di­na­mi­ku­san il­lesz­ked­nek egy­más­hoz, ref­lek­tál­nak egy­más­ra, össze­kap­cso­lód­nak, s a kö­tet vé­gén az ol­va­só úgy érzi, nem­csak Ist­ván­ffy­ról ta­nult újat, ha­nem a kor­ról is, amely­ben élt. A gon­dos szer­kesz­tői mun­ka (ke­vés el­gé­pe­lést ta­lál­tam, vi­szont kö­szö­net az an­gol abszt­rak­to­kért és a név­mu­ta­tó­ért) mel­lett meg kell em­lí­te­nem, hogy a kö­tet kül­csín­jét te­kint­ve is pél­da­adó: szép ti­pog­rá­fia (a so­ro­zat sa­ját­ja) és a kö­tet vé­gén fekete-fehér, va­la­mint szí­nes ké­pek üdí­tik fel az olvasót.

Summary

This vo­lu­me con­ta­ins the pro­ce­e­dings of the in­ter­na­ti­o­nal con­fe­ren­ce de­di­ca­ted to the 400^th an­ni­ver­sary of Mik­lós Istvánffy’s death, held in 2014. The papers add se­ve­ral new pi­e­ces of in­for­ma­ti­on on Istvánffy’s life and fa­mily, his works, net­works, and era. The vo­lu­me is di­vi­ded into th­ree parts: one for his cur­ri­cu­lum vi­tae, one for li­ter­ary sour­ces and the re­cept­ion of his main his­to­ri­cal work, His­to­riae, and one for his po­e­tic, pat­ron­age, and self-fashioning ac­ti­vi­ti­es. Both Istvánffy’s li­ter­ary work and his non-literary ac­ti­vi­ti­es in­di­ca­te his cons­ci­o­us use of con­ce­al­ments and en­han­cements. Un­til the cri­ti­cal edi­ti­on of his His­to­rae is pub­lis­hed, this pro­ce­e­dings is the ba­sis and start­ing point for re­se­ar­chers de­a­ling with Ist­ván­ffy and the de­ca­des he li­ved in.

Tagged 16. századi történetírás, családtörténet, Historiae, historiográfia, Istvánffy Miklós, Magyar Kancellária, Oláh Miklós, self-fashioning, szerzői attribúció