Korompay H. János írása

december 11th, 2020 § 0 comments

recenzió

Hász-Fehér Ka­ta­lin. „…hogy Ke­gyed ész­re nem vet­te, cso­dá­lom…”: Arany Já­nos és a fi­lo­ló­gi­ai pers­pek­tí­va. Bu­da­pest, Kor­társ, 2019.

Ez a re­cen­zió a 2020 má­ju­sá­ra ter­ve­zett, de a jár­vány mi­att el­ma­radt könyv­be­mu­ta­tón hang­zott vol­na el.

A szer­ző tu­do­má­nyos pá­lya­fu­tá­sá­nak és a kö­tet lét­re­jöt­té­nek kap­cso­la­ta egy­szer­re én­tör­té­net és mű­tör­té­net, hi­szen a A kul­tu­rá­lis tá­jé­ko­zó­dás ter­mé­szet­raj­za és a Plev­na nem­ze­ti­sé­gi kon­tex­tu­sa című utol­só rész szo­ro­san kö­tő­dik a vaj­da­sá­gi szár­ma­zás­hoz, az Új­vi­dé­ki Egye­te­men vég­zett ta­nul­má­nyok­hoz és ta­ní­tás­hoz, az Arany Já­nos élet­mű­vé­vel fog­lal­ko­zó elem­zé­sek szo­ro­san össze­függ­nek a sze­ge­di egye­te­mi ok­ta­tás­sal és a kri­ti­kai ki­adás mun­ká­já­ban való rész­vé­tel­lel. Ez utób­bi, a mun­ka­cso­port töb­bi tag­já­hoz ha­son­ló­an, a töb­bi kö­tet meg­be­szé­lé­sé­ben való köz­re­mű­kö­dést, Hász-Fehér Ka­ta­lin ese­té­ben pe­dig a köl­tő köny­ve­i­ben és fo­lyó­ira­ta­i­ban ta­lál­ha­tó lap­szé­li jegy­ze­tek négy ter­je­del­mes kö­tet­ben és egy össze­fog­la­ló ka­ta­ló­gus­ban való fel­dol­go­zá­sát je­len­ti, ame­lyek kö­zül ket­tő már nap­vi­lá­got lá­tott. A szer­ző szá­mos ta­nul­mány­úton és kon­fe­ren­ci­án vett részt Le­u­ven­től Nagy­kő­rö­sig, Bécs­től Ko­lozs­vá­rig, s az Arany János-emlékévben meg­ren­de­zett tu­do­má­nyos ülés­sza­ko­kon, szer­kesz­tet­te a Ti­sza­táj ün­ne­pi szá­mát, ta­nul­má­nyai pe­dig meg­je­len­tek a bi­cen­te­ná­ri­u­mi kö­te­tek­ben is.

Ez az első olyan könyv, amely tu­do­mány­tör­té­ne­ti szem­pont­ból ér­té­ke­li a kri­ti­kai ki­adás kö­te­te­it és az év­for­du­ló ki­ad­vá­nya­it. Ta­nul­mány kel­le­ne ah­hoz, hogy fon­tos meg­ál­la­pí­tá­sa­it ér­de­mük sze­rint mél­tas­suk: ez al­ka­lom­mal kö­zü­lük csak né­há­nyat eme­lünk ki.

A „…hogy Ke­gyed ész­re nem vet­te, cso­dá­lom…” cím Arany Já­nos Er­dé­lyi Já­nos­nak adott vá­la­szá­ból való, aki 1856-ban a Ki­sebb köl­te­mé­nyekről írt kri­ti­kát. A ver­ses­kö­tet kom­po­zí­ci­ó­ját és fo­gad­ta­tá­sát tár­gya­ló elem­zés­ben a mon­dat ala­nya és cím­zett­je egy­ér­tel­mű, az­ál­tal azon­ban, hogy az idé­zet a könyv cí­mé­be ke­rült, üze­ne­te je­len­tő­sen gaz­da­go­dott. Fel­fog­ha­tó úgy, hogy to­vább­ra is Arany Já­nos szól ol­va­só­i­hoz, kü­lö­nös­kép­pen elem­ző­i­hez, sőt az iro­da­lom­tör­té­net, vagy bár­mely te­rü­let ku­ta­tó­i­hoz: meg­erő­sí­ti ezt az ő ál­ta­la raj­zolt, Mar­git­szi­ge­tet áb­rá­zo­ló cím­lap, a „Dichterbank”-nak ne­ve­zett pad­dal, amely ki­emel­ve is, a könyv szer­ző­jé­vel egy szin­ten sze­re­pel. Is­mer­jük Goe­the hí­res ma­xi­má­ját: „Das schön­ste Glück des den­ken­den Mensc­hen ist, das Er­forschli­che er­forscht zu hab­en und das Un­er­forschli­che ru­hig zu ver­eh­ren.” En­nek ér­tel­me­zé­sét to­vább gon­dol­va: hiba az, ha nem ku­tat­tuk ki, ami ki­ku­tat­ha­tó, ha­nem össze­té­vesz­tet­tük elő­fel­te­vé­se­ink­kel, ame­lyet ‒ té­ve­sen ‒ cá­fol­ha­tat­lan igaz­ság­nak tartottunk.

Az Arany-idézet ki­vá­lasz­tá­sa mind­azon po­lé­mia összeg­zé­sé­nek te­kint­he­tő, amely a kö­tet­ben ta­lál­ha­tó: szól az összes meg­vi­ta­tott kér­dés sze­rep­lő­i­hez, akár név sze­rint, akár sze­mély­te­le­nül. Vé­gül pe­dig, ön­meg­szó­lí­tás­ként, a cím úgy is fel­fog­ha­tó, hogy min­den ku­ta­tó szám­ba ve­he­ti és mér­le­gel­he­ti sa­ját ered­mé­nye­it a má­so­ké­val, fő­leg az Arany Já­no­sé­val össze­ha­son­lít­va. Ez a fi­gyel­mez­te­tés an­nál is ké­zen­fek­vőbb, mert a könyv el­ső­sor­ban az ő be­széd­mód­ja­i­val fog­lal­ko­zik. Kér­dés, hogy élet­mű­vét il­le­tő­en fenntartható‑e pél­dá­ul Mil­ba­cher Ró­bert meg­ál­la­pí­tá­sa, amely sze­rint az 1932-ig vizs­gált Arany-recepció kul­ti­kus jel­le­gű. A szer­ző ja­vas­la­ta ez­zel szem­ben a kö­vet­ke­ző: „lehet‑e egy­sé­ges, min­dent át­fo­gó be­fo­ga­dás­tör­té­ne­tet fel­té­te­lez­ni, vagy in­kább külön-külön, pár­hu­za­mo­san futó ol­va­sa­tok­ról kell‑e azo­nos kor­sza­kon be­lül is be­szél­ni” (38).

Az első nagy téma az al­cím­ben meg­je­lölt „fi­lo­ló­gi­ai pers­pek­tí­va” hely­ze­te. Az iro­da­lom­ról való be­széd, be­széd­mód kü­lön­bö­ző megközelítés- és lá­tás­mó­dot, mód­szer­tant je­lent, pár­hu­za­mos­nak és egyen­ran­gú­nak te­kin­tett fi­lo­ló­gi­ai, kri­ti­kai, po­pu­lá­ris és kul­ti­kus, pub­li­cisz­ti­kai, ideo­ló­gi­ai és po­li­ti­kai, va­la­mint fi­lo­zó­fi­ai pers­pek­tí­vá­ból. Az egyen­ran­gú­ság hang­sú­lyos vál­la­lá­sa til­ta­ko­zást is je­lent az­zal a né­zet­tel szem­ben, amely hi­e­rar­chi­kus vi­szonyt lát el­mé­le­ti és fi­lo­ló­gi­ai pers­pek­tí­va kö­zött, amely le­be­csü­li a fi­lo­ló­gi­ai be­széd­mód és a kri­ti­kai ki­adás je­len­tő­sé­gét. Ez ab­ban a kí­ván­ság­ban is összeg­ző­dik, amely sze­rint „ér­de­mes len­ne egy­szer ta­nul­mány­sze­rű­en össze­gyűj­te­ni és meg­ta­lál­ni az okát a mai her­me­ne­u­ti­ka or­to­do­xi­á­já­nak és vég­le­te­sen avult filológus-képének, il­let­ve filológia-képzeteinek” (11).

A kri­ti­kai be­széd­mód elem­zé­se so­rán fel­me­rül az a kér­dés, hogy „nem paradoxon‑e az olyan kri­ti­kai kí­sér­let, mely a nagy nar­ra­tí­vák fel­bon­tá­sát tűzi ki cé­lul,” mint az A ma­gyar iro­da­lom tör­té­ne­tei című iro­da­lom­tör­té­net­ben tör­tént. „Lá­ten­sen az ilyen mű ak­kor is te­le­o­lo­gi­kus és pre­for­mált ma­rad, ha ki­ik­tat­ja a kro­no­ló­gi­át” (22). A kul­ti­kus és po­pu­lá­ris be­széd­mód sem al­sóbb­ren­dű a töb­bi­nél: ezt nem csak a kul­tusz­ku­ta­tás ered­mé­nyei bi­zo­nyít­ják, ha­nem a tan­köny­vek és az iro­da­lom­tör­té­ne­ti ké­zi­köny­vek, szin­té­zi­sek nagy ré­sze is, „bár­mennyi­re el­len­ke­zik is ez az ál­lí­tás az iro­da­lom­tu­do­má­nyos ha­gyo­mánnyal” (25). Ezek alap­sa­já­tos­sá­ga „a ki­nyi­lat­koz­ta­tó be­széd; az al­ter­na­tí­vák tör­lé­se; a rész­le­tek, ké­te­lyek, di­lem­mák, el­lent­mon­dá­sok el­ha­gyá­sa; oly­kor a mo­rá­lis, ideo­ló­gi­ai szem­pon­tok be­dol­go­zá­sa; a di­dak­ti­kum fel­vál­la­lá­sa” (30), és így tovább.

A kü­lön­bö­ző po­li­ti­kai, ideo­ló­gi­ai, struk­tu­ra­lis­ta, her­me­ne­u­ti­kai, de­konst­ruk­ci­ós, kul­tú­ra­tu­do­má­nyos, vi­zu­á­lis, me­di­á­lis filológia-ellenes irány­za­tok után a kö­tet meg­ál­la­pí­tá­sa sze­rint „[a]z ez­red­for­du­ló tá­ján kez­dő­dött az első olyan idő­szak, aki­kor az új­ra­in­du­ló kri­ti­kai ki­adás mun­ká­la­ta­i­nak kí­sé­re­té­ben az in­duk­tív fi­lo­ló­gi­ai be­széd­mód egy­ál­ta­lán ér­vé­nye­sül­ni tu­dott, és komp­lex meg­kö­ze­lí­té­si irány­zat­tá nő­he­tett. (41)”

A köl­tő iro­da­lom­fo­gal­má­nak fi­lo­ló­gi­ai jel­le­gét, nyelv­ta­nu­lá­sá­nak gon­dos mód­ját „fenn­ma­radt tan­köny­vei, nyelv­ta­nai, szó­tá­rai, il­let­ve azok be­jegy­zé­sei iga­zol­ják” (45). Szél­jegy­ze­te­i­ből sejt­he­tő, hogy „iro­da­lom­fo­gal­ma irodalom- és szö­veg­köz­pon­tú volt, hogy köl­tői mó­don, na­gyon szo­ros kö­zel­ség­ből ol­va­sott”, iro­da­lom­ta­nul­má­nyo­zá­sa pe­dig nem de­duk­tív, ha­nem prag­ma­ti­kai, in­duk­tív jel­le­gű (48‒49). Nála „min­den szö­veg­hely, sőt akár min­den írás­jel a maga konk­rét­sá­gá­val, egye­di­sé­gé­vel épül be a kom­po­zí­ci­ó­ba”, ame­lye­ket egye­dül a fi­lo­ló­gi­ai be­széd­mód ké­pes fel­tár­ni és ér­tel­mez­ni (51).

Az el­ve­szett al­kot­mányt az óko­ri la­ti­ni­tás sza­ti­ri­kus lá­tás­mód­já­nak vál­to­za­tai kö­zöt­ti, Frye ál­tal em­le­ge­tett „tu­da­to­san kó­sza el­ka­lan­do­zás” jel­lem­zi az al­lú­zi­ós tech­ni­ka ál­tal meg­je­le­ní­tett hát­tér­szö­ve­gek so­ka­sá­gá­ban (66). Az ezek fel­tá­rá­sát is vég­ző, a kri­ti­kai ki­adás ké­szü­lő kö­te­te szá­má­ra sok ta­nul­ság­gal bíró fon­tos ta­nul­mány­ból ki­emel­jük a Gva­dá­nyi­ra és By­ron­ra vo­nat­ko­zó szö­veg­pár­hu­za­mo­kat, a sze­rep­vál­to­ga­tós já­ték sa­já­tos­sá­ga­it és a meg­ket­tő­zött szer­ző­ség gondolatát.

A Ki­sebb köl­te­mé­nyek kom­po­zí­ci­ó­ja „kor­tör­té­ne­ti és lé­lek­ta­ni kró­ni­ka­ként, lí­rai  ön­élet­rajz­ként, köl­tői pá­lya­rajz­ként és ars po­e­ti­ka­ként” is ol­vas­ha­tó (112). Hász-Fehér Ka­ta­lin az egyik első ku­ta­tó, aki el­kezd­te a ver­ses­kö­te­tek szer­ke­ze­té­nek ér­tel­me­zé­sét. Arany „kom­po­zí­ci­ó­ban gon­dol­ko­dott itt és az Őszi­kékben is” (151). A Pe­tő­fi­vel való vi­szony meg­mu­tat­ko­zott a két élet­mű ver­sen­gé­sé­ben, egy­más­ra ha­tá­sá­ban, össze­füg­gé­se­i­ben is (124). Egy pél­da ezek kö­zül: Pe­tő­fi Meg­pen­dí­tem (1845) című ver­se­i­nek so­rai vissz­han­goz­nak Arany 1878 kö­rül írt Még ez egy­szer… (Czím­te­le­nűl) című tö­re­dé­ké­ben (126):

Pe­tő­fi: Arany:
Meg­pen­dí­tem hó­na­pok multával Még ez egy­szer, még útószor
Még egy­szer sze­rel­mi lantomat; Hadd zen­dűl­jön meg dalom;
Még ez egy­szer, egy­szer és utószor;  

Új­don­ság, hogy a Hunyadi-balladakörhöz ha­son­ló­an „nagy­szer­ke­zet­té for­mál­ta Arany a Petőfi-történet ré­vén a Ki­sebb köl­te­mé­nyeket is” (134). Szá­mos, a kri­ti­kai ki­adás­ban em­lí­ten­dő idé­zet és al­lú­zió ta­lál­ha­tó ver­se­i­ben, mi­vel az 1850-es évek­ben köl­té­sze­té­nek al­lú­zi­ós és dia­lo­gi­kus jel­le­ge volt a jel­lem­ző. Eb­ből az iro­da­lom­tu­do­mány újabb fel­ada­ta kö­vet­ke­zik: „az in­ter­tex­tu­á­lis po­é­ti­ka mű­kö­dé­sé­nek is, ér­tel­me­zé­sé­nek is lét­fel­té­te­le az in­tar­zi­ák fel­is­me­ré­se, azo­no­sí­tá­sa, sze­man­ti­kai fel­ol­dá­sa” (151).

A Kö­szön­tő, a H.[ollósi] K.[ornélia] em­lék­köny­vé­be és A wale­si bár­dok elem­zé­se el­ső­sor­ban ke­let­ke­zés­tör­té­ne­tük prob­lé­má­já­val fog­lal­ko­zik, a kéz­irat ta­nul­má­nyo­zá­sá­tól kezd­ve meg­je­le­né­sük új­don­sá­ga­in át leg­újabb iro­da­lom­tör­té­ne­ti meg­íté­lé­sük po­le­mi­kus be­mu­ta­tá­sá­ig. Jel­lem­ző, hogy mi­lyen sok­ré­tű volt a fo­lyó­irat­szer­kesz­tés ha­tá­sa Arany köl­té­sze­té­re: A wale­si bár­dok első köz­lé­se szo­ro­san össze­függ a Ko­szo­rú leg­fon­to­sabb kül­föl­di for­rá­sá­val, az Eu­ro­pa, Ch­ro­nik der ge­bil­de­ten Welt című lip­csei ma­ga­zin­nal: itt je­lent meg 1863. ok­tó­ber 24-én egy tu­dó­sí­tás ar­ról, hogy a wale­si éne­ke­sek (bár­dok) meg­tar­tot­ták ha­gyo­má­nyos évi össze­jö­ve­te­lü­ket. Egy hét­tel az­után mint­egy re­ak­ci­ó­ként je­lent meg a Ko­szo­rúban a vers.

A szer­ző a kö­vet­ke­zők­ben Né­meth G. Béla és Szegedy-Maszák Mi­hály né­ze­té­vel száll vi­tá­ba. Az el nem ért bi­zo­nyos­ság szer­kesz­tő­je nagy­ha­tá­sú Arany Já­nos című ta­nul­má­nyá­ban írta, hogy a köl­tő „te­het­sé­gé­nek igen je­len­tős ré­szét kor­sze­rűt­len vál­lal­ko­zá­sok­ba ölet­te el”, hogy „e lí­rai kor­sza­ká­ból csak egy­tu­cat­ra való a hi­bát­lan, az au­to­nóm mű” (211); A frag­ment fö­lé­nye cí­mű­ben pe­dig szem­be­ál­lí­tot­ta az esz­té­ti­ka­i­lag prob­le­ma­ti­kus, mert a „har­ma­dik sza­kasz­tól egy­re eső” Bal­zsam­cseppet a Még egy­szer… című tö­re­dék­kel, amely re­mek­mű (224). Szegedy-Maszák Mi­hály A lej­tőn című vers elem­zé­sé­ben fej­tet­te ki azt a fel­fo­gá­sát, hogy Arany Já­nos „so­ha­sem ju­tott el az em­be­ri lét egy­sé­ges ér­tel­me­zé­sé­ig”, hogy „élet­mű­vé­re bi­zo­nyos fokú pro­vin­ci­a­liz­mus jel­lem­ző”, és hogy me­ta­fo­rái sze­gé­nyeb­bek, mint Baude­laire vagy Tenny­son köl­té­sze­te (213).

Ez­zel szem­ben Hász-Fehér Ka­ta­lin fel­ve­ti, hogy „[n]em lehetséges‑e mind­amel­lett, hogy in­kább a ké­sei ér­tel­me­zés­ben be­ál­ló za­var az, mely tö­rést lát ott, ahol egy­sze­rű­en más­fé­le po­é­ti­kai el­vet kel­le­ne fel­té­te­lez­nie és fel­fe­dez­nie?” (227) Ez­zel ki­zár­ja a „sze­lek­tív ol­va­sás gya­kor­la­tát” (224), Arany tá­jé­ko­zó­dá­sa, de a leg­újabb ku­ta­tá­sok alap­ján is ál­lít­va, hogy a me­ta­fo­ra nem ren­del­he­tő a me­to­ní­mia és a szi­nek­do­ché fölé, és hogy Arany köl­té­sze­té­nek me­to­ni­mi­kus jel­le­ge van.

A Buda ha­lá­la ke­let­ke­zé­sét, fo­gad­ta­tá­sát és ér­té­ke­lé­sé­nek tör­té­ne­tét elem­ző ala­pos ta­nul­mány el­ső­sor­ban ab­ban lát­ja bí­rá­ló­i­nak té­ve­dé­sét, hogy epo­szi jel­leg­ze­tes­sé­ge­ket ke­res­tek a mű­ben, hol­ott az rege, s a mű­faj ha­zai, Kis­fa­lu­dy Sándor-féle ha­gyo­má­nyát foly­tat­ja. A falevél-motívum Ver­gi­li­us­hoz és Dan­té­hoz kö­tő­dik, a kom­po­zí­ci­ós és nar­rá­ci­ós tech­ni­ka szem­pont­já­ból pe­dig egyik ih­let­for­rá­sa a Sah­ná­mé le­he­tett. Ér­tel­me­zé­sét, meg­íté­lé­sét vég­ső so­ron az dön­ti el, hogy a meg nem írt tri­ló­gia tö­re­dé­ke­ként, vagy ön­ál­ló mű­ként olvassuk.

Ha­son­ló kér­dés föl­me­rül a Tol­di sze­rel­me ese­té­ben is, az­zal a kü­lönb­ség­gel, hogy ez­út­tal mi­lyen mér­ték­ben ér­tel­me­zi újra a tri­ló­gia két má­sik, már meg­je­lent da­rab­ját. Ez­út­tal szük­ség­kép­pen föl­me­rül a mű egy­sé­gé­nek prob­lé­má­ja, amely­ről el­len­té­tes vé­le­mé­nyek szü­let­tek, ab­ból ki­in­dul­va, hogy a ná­po­lyi had­já­rat be­il­lesz­té­se mi­lyen mér­ték­ben il­lesz­ke­dik az előz­mé­nyek­hez, vagy ab­ból, hogy mi­lyen sok kom­po­zí­ci­ós elem szer­ve­zi meg a mű­vet, s köti azt a Tol­dihoz és a Tol­di es­té­jéhez. A meg­írás­hoz szük­sé­ges har­minc esz­ten­dő ál­tal egy­ben szer­zői élet­rajz­zá is vá­lik és így mint­egy Goe­the Fa­ustjá­hoz is hasonlítható.

A ta­nul­mány­kö­tet Az Őszi­kék mint cik­lus című fe­je­zet­ben tár­gyal­ja a Kap­csos könyvben sze­rep­lő, kü­lön­bö­ző össze­ál­lí­tá­sok­ban, leg­utóbb pe­dig kri­ti­kai ki­adás­ban meg­je­lent ver­se­ket. Ez a ter­mi­nus sem egy­ér­tel­mű: nin­csen tisz­táz­va, hogy „mi­kor be­szél­he­tünk cik­lus­ról, mi­kor kö­tet­kom­po­zí­ci­ó­ról, és mi­kor so­ro­zat­ról” (303). A né­met nyel­vű iro­da­lom­tu­do­mány meg­kö­ze­lí­té­sei sze­rint az el­mé­le­ti be­ve­ze­tés a zárt és a nyi­tott cik­lus meg­kü­lön­böz­te­té­sé­ben ál­la­po­dik meg, ame­lyek kö­zött igen gaz­dag az át­me­net. Arany so­ro­zat­ként kezd­het­te be­ír­ni ver­se­it az Új fo­lyam című rész­be, s ké­sőbb kezd­he­tett kom­po­zí­ci­ó­ban gon­dol­kod­ni, ame­lyet nem fe­je­zett be. Az Őszi­kék így egy­szer­re kom­po­zí­ció nél­kü­li vers­cso­port, azo­nos című nyi­tott so­ro­zat, fél­be­ha­gyott zárt cik­lus, a tö­re­dé­kes­ség kép­ze­tét kel­tő mű, va­la­mint min­den lát­szat el­le­né­re zárt cik­lus: „Arany be­fe­jez­te az Őszi­kéket, de egy­szer­re al­ko­tott a be­fe­je­zet­len­ség lát­sza­tát kel­tő nyi­tott, és na­gyon szo­ro­san meg­kom­po­nált zárt cik­lust” (314). Az elem­zé­sek sora azt bi­zo­nyít­ja, hogy itt is (mint a Tol­di sze­rel­mében) fi­lo­ló­gi­a­i­lag le­zá­rat­lan, de sze­man­ti­kai és kom­po­zí­ci­ós szem­pont­ból le­zárt, egy­sé­ges és egész mű­al­ko­tás­sal ál­lunk szem­ben. Po­é­ti­ká­já­ban vi­szont to­vább ár­nya­lan­dó a na­tu­ra­liz­mus­hoz (341) és a szim­bo­liz­mus­hoz (343) való vi­szony tisztázása. 

A könyv utol­só ré­szé­ben a szer­ző a vaj­da­sá­gi és a nagy­sza­lon­tai tör­té­ne­ti és sze­mé­lyes ta­pasz­ta­la­tok­ra ke­res ma­gya­rá­za­tot. Mi­ért bu­kott meg az 1868-ban meg­ho­zott tör­vény, amely a nyel­vi és nem­ze­ti egyen­jo­gú­sá­got mond­ta ki? Ioan Sla­vi­ci em­lék­ira­tá­ban az ara­di ro­mán, ör­mény, olasz, sváb, szlo­vák, szé­kely, cseh, ma­gyar, szerb, zsi­dó és szász et­ni­kum­ban ne­vel­ke­dést, a köl­csö­nös to­le­ran­cia, de az ide­gen­től való el­kü­lö­nü­lés ott­hon ta­nult el­vét ele­ve­ní­tet­te fel. Fel­is­me­ré­se sze­rint ezt csak egy­más irán­ti ál­lan­dó ér­dek­lő­dés­sel és fo­lya­ma­tos ta­nu­lás­sal le­het le­győz­ni a mul­ti­kul­tu­rá­lis tár­sa­da­lom­ban. Az, hogy ez a prog­ram nem va­ló­sul­ha­tott meg, a Bécs ha­tal­mi tö­rek­vé­se­it kö­ve­tő egy­nyel­vű nemzetállam-modellekből kö­vet­ke­zett. Sla­vi­ci az első vi­lág­há­bo­rú után azért ke­rült ro­mán bör­tön­be, mert azt han­goz­tat­ta, hogy Er­dély an­nek­tá­lá­sá­val „meg­sem­mi­sül a tér­ség nem­ze­ti­sé­gi össze­té­te­le” (362).

A mul­ti­kul­tu­rá­lis kör­nye­zet meg­ér­té­sé­re tö­rek­vő Jovan Jova­no­vić Zmaj élet­mű­vé­nek köz­ve­tí­tő sze­re­pe volt a ma­gyar és a szerb iro­da­lom kö­zött. Írói, for­dí­tói, szer­kesz­tői mun­kás­sá­gá­nak dia­lo­gi­kus jel­le­ge Arany Já­no­sé­val ro­ko­nít­ha­tó, ba­rát­sá­guk még­sem jö­he­tett lét­re. En­nek egyik oka le­vél­vál­tá­suk­ban is meg­mu­tat­ko­zott: az orosz‒török há­bo­rú­ban egy­más­sal el­len­té­te­sen fog­lal­tak ál­lást. De más volt kul­tú­rá­juk­ban el­fog­lalt hely­ze­tük is: a több­sé­gi, a ma­gyar, el­ső­sor­ban a nagy iro­dal­mak­hoz tö­re­ke­dett fel­zár­kóz­ni, s ke­ve­sebb ér­dek­lő­dést mu­ta­tott a ki­sebb­sé­gek iránt.

Mind­ezek tör­té­ne­ti fel­dol­go­zá­sa nem ke­rül­he­ti meg a to­le­ran­cia hi­á­nyá­nak vizs­gá­la­tát sem, ter­mi­no­ló­gi­ánk pe­dig meg kell, hogy kü­lön­böz­tes­se azt, amit na­ci­o­na­lis­tá­nak és azt, amit nem­ze­ti­nek (kö­zös­sé­gi­nek) ne­ve­zünk. Az első az et­no­po­li­ti­kai, a má­so­dik az et­no­kul­tu­rá­lis tar­to­mány­ba tar­to­zik. Egyez­tet­nünk kell az irodalom- és a tör­té­net­tu­do­mány ter­mi­no­ló­gi­á­ját: „min­de­nek­előtt egy ál­ta­lá­nos és át­fo­gó fo­ga­lom­tisz­tá­zást len­ne szük­sé­ges vég­re­haj­ta­ni” (381).

A köny­vet, ame­lyet Hász-Fehér Ka­ta­lin, Arany Já­nos egyik leg­jobb ha­zai is­me­rő­je írt és bo­csá­tott ren­del­ke­zé­sünk­re, nagy öröm­mel ajánl­juk va­la­mennyi, a tu­dós köl­tő élet­mű­vét ku­ta­tó és ta­ní­tó kollégánknak.

A szerző a BTK Irodalomtudományi Intézet
professor emeritus tudományos tanácsadója

Résumé

Le liv­re de Ka­ta­lin Hász-Fehér in­ti­tu­lé „Je suis sur­pris que vous ne l’ayez pas re­mar­qué.” Já­nos Arany et la pers­pec­tive phi­lo­lo­gi­que int­rodu­it son lec­teur dans le monde du poè­te hong­rois. La ci­ta­ti­on du tit­re se tro­u­ve dans sa lett­re éc­ri­te au cri­ti­que de son re­cu­e­il pub­lié en 1856; elle s’adresse non se­u­le­ment aux lit­té­ra­i­res qui étu­di­ent cet uni­vers, mais à ceux aus­si, y comp­ris l’auteur, qui s’occupent des recher­ches scientifiques.

Tout en con­dam­nant l’ordre hi­é­r­ar­chi­que des dis­cip­li­nes comme la su­bor­di­na­ti­on de la phi­lo­lo­gie à la thé­orie lit­té­ra­ire, elle dé­fend et sa­lue les pos­si­bi­li­tés de la tex­to­lo­gie mo­der­ne. Ses analy­ses bien do­cu­men­té­es des œuvres d’Arany po­ur­ront ser­vir de base aux édi­tions cri­ti­ques de no­tre tem­ps. Ses étu­des sur l’histoire et l’avenir de l’Europe cent­rale af­fir­ment que l’examen cor­rec­te de cet­te so­ci­é­té mul­ti­cul­tu­rel­le doit cré­er une no­u­vel­le ter­mi­no­lo­gie qui ca­rac­téri­se et dist­in­gue l’ethnopolitique et l’ethnoculturel.

Tagged , ,

Vélemény, hozzászólás?