Fekete Norbert írása

december 11th, 2019 § 0 comments

recenzió

Her­mann Zol­tán. A bol­dog­ta­lan­ság is­ko­lá­ja: esszék, ta­nul­má­nyok az ér­zé­keny­ség és a ro­man­ti­ka ko­rá­nak ma­gyar iro­dal­má­ról. Bu­da­pest: Rá­ció Ki­adó, 2015.

Her­mann Zol­tán kö­te­té­ben a 2002–2015 kö­zött meg­je­lent, dön­tő­en a 18–19. szá­za­di ma­gyar iro­da­lom al­ko­tá­sa­it elem­ző, „ja­ví­tott, át­dol­go­zott” ta­nul­má­nya­it pub­li­kál­ta (8–10). A vál­to­za­tos mód­szer­ta­nú ta­nul­má­nyok köz­re­adá­sa min­den­kép­pen in­do­kolt volt. A szer­ző ez­zel le­he­tő­vé tet­te, hogy a szét­szór­tan meg­je­lent, de össze­füg­gő szö­ve­ge­ket a szak­ma és az ol­va­só­kö­zön­ség egy­aránt kéz­be ve­hes­se. A kö­tet biz­to­sít­ja, hogy az el­té­rő té­má­kat érin­tő cik­kek pár­be­széd­be lép­je­nek, és mi­nél szé­le­sebb kör­ben raj­zol­ják fel a vizs­gált prob­lé­má­kat, le­gyen szó akár a Kisfaludy-testvérek, Ka­zin­czy, Cso­ko­nai, Ung­vár­né­me­ti Tóth vagy Jó­kai mű­ve­i­ről. Mi­vel a kö­tet­tel meg­je­le­né­se óta töb­ben is fog­lal­koz­tak (Bol­dog-Ber­nád Ist­ván, „Her­man Zol­tán: A bol­dog­ta­lan­ság is­ko­lá­ja”, Iro­da­lom­is­me­ret 27, 1. sz. [2016]: 87–92; Balogh Ger­gő, „Ígé­ret és meg­vo­nás kö­zött [Her­mann Zol­tán: A bol­dog­ta­lan­ság is­ko­lá­ja. Esszék, ta­nul­má­nyok az ér­zé­keny­ség és a ro­man­ti­ka ko­rá­nak ma­gyar iro­dal­má­ról]”, Al­föld 68, 1. sz. [2017]: 100–105), ezért én fő­ként a szer­ke­ze­té­re, va­la­mint a szer­zői név­hasz­ná­lat és a két­nyel­vű­ség té­má­i­ra fo­gok koncentrálni.

Szer­ke­zet: A szer­ző ró­mai szá­mok­kal jel­zett cso­por­tok­ba ren­dez­te ta­nul­má­nya­it. Ta­lán sze­ren­csé­sebb lett vol­na, ha a fe­je­ze­te­ket in­kább az ol­va­sót se­gí­tő cí­mek­kel lát­ta vol­na el. Üd­vöz­len­dő azon­ban, hogy a cik­kek kö­zöt­ti uta­lá­sok rend­sze­re nagy­ban se­gí­ti a tá­jé­ko­zó­dást. A kap­cso­la­tok­kal nem csak az öt fe­je­zet ál­tal fel­kí­nált rend­ben ol­vas­ha­tók a ta­nul­má­nyok, ha­nem egy­más kö­zött ug­rál­va is. A cik­kek el­ső­sor­ban mű­elem­zé­sek­kel fog­lal­koz­nak, és kö­zü­lük csu­pán ket­tő (Ipia­pacs, Két­nyel­vű iro­da­lom?) tesz kí­sér­le­tet ál­ta­lá­no­sabb je­len­sé­gek vizs­gá­la­tá­ra. A szer­zői név­hasz­ná­lat és a két­nyel­vű­ség prob­lé­má­já­nak szen­telt írá­sok azon­ban nem az őket meg­il­le­tő első, ha­nem a má­so­dik te­ma­ti­kai egy­ség­be ke­rül­tek, an­nak el­le­né­re, hogy a két­nyel­vű­ség je­len­tő­sé­gét már az Elő­szó is hang­sú­lyoz­za (8). A cik­kek fel­ve­té­sei mö­gött egy, az egész kö­tet­re ér­vé­nye­sít­he­tő ér­tel­me­zé­si ke­ret sej­lik fel. Her­mann azon­ban nem élt ez­zel a le­he­tő­ség­gel, és az első blokk a fel­vi­lá­go­so­dás ko­rá­nak mű­ve­it elem­ző írá­so­kat tar­tal­maz­za. A má­so­dik blokk így csu­pán fel­ve­ze­ti a har­ma­dik egy­ség­ben sze­rep­lő, dön­tő­en a Kisfaludy-testvérek és Cso­ko­nai mű­ve­i­ről szó­ló írásokat.

Szer­zői név­hasz­ná­lat: Her­mann Zol­tán az Ipia­pacs című fe­je­zet­ben ab­ból in­dul ki, hogy a psze­u­do­ní­mia és az ano­ní­mia a szen­ti­men­ta­liz­mus dis­kur­zu­sá­nak „köz­pon­ti alak­za­tai” (67). Lé­nye­ges az a fő­ként ka­no­ni­zált, nép­sze­rű né­met és ma­gyar nyel­vű szép­iro­dal­mi mű­vek alap­ján tett meg­ál­la­pí­tá­sa, hogy a név­te­len­ség vagy az ál­név­hasz­ná­lat el­sőd­le­ge­sen az első ki­adá­so­kat jel­lem­zi, és az újab­ba­kon már fel­tűn­het a szer­ző neve (67). Meg­ál­la­pí­tá­sa helyt­ál­ló­nak bi­zo­nyul, de ki­lép­ve a lit­te­rae ér­tel­mé­ben vett iro­da­lom te­rü­le­té­re, már más tör­vény­sze­rű­sé­ge­ket fi­gyel­he­tünk meg. Pél­dá­ul a kri­ti­kai szö­ve­gek új­ra­köz­lé­sét a ki­bon­ta­ko­zó iro­dal­mi piac ke­vés­bé tar­tot­ta fon­tos­nak, így ezek ki­sebb eséllyel je­len­tek meg újra. A szer­ző ne­vé­nek el­rej­té­se „rejtvény- vagy ti­tok­fej­tés­re szó­lít­ja föl a be­fo­ga­dót” (72). A ti­tok azon­ban szer­te­fosz­lik, ami­kor a mű­ve­ket újra ki­ad­ják. Her­mann zá­rás­ként a kö­vet­ke­ző ins­pi­rá­ló kér­dést te­szi fel: „mi tör­té­nik ak­kor, ha a szer­ző (lí­rai) hő­sé­nek ál­ne­vét hasz­nál­ja?” (73). Kis­fa­lu­dy Ke­ser­gő sze­relmének első ki­adá­sa név­hasz­ná­la­ti szem­pont­ból a vizs­gált kor­pusz spe­ci­á­lis ese­te, ugyan­is itt az író lí­rai hő­sé­nek ne­vét, a Him­fyt hasz­nál­ja szer­zői név­ként (73). Erre a szű­kebb cso­port­ra is jel­lem­ző, hogy az író el­is­me­ri mű­vé­nek. Her­mann ezt a prob­lé­mát fej­ti ki „A’ ki­et­len ma­gá­nos­ság Ely­zi­om lel­kem­nek…”: Kis­fa­lu­dy Sán­dor és Him­fy’ sze­rel­mei című fe­je­zet­ben, ahol a szó­ban for­gó kö­tet má­so­dik ki­adá­sa már az író ne­me­si né­vé­vel je­lent meg az ol­va­sói igé­nyek vál­to­zá­sai és a ka­lóz­ki­adá­sok ha­tá­sá­ra (132–133).

A Cso­ko­nai Lilla-dalairól írt ta­nul­mány­ban („…az élet nem Ro­mán és a’ Ro­mán nem élet…”, avagy Vi­téz Mi­hály gyöt­rel­mei) ki­emel­te, hogy a szer­ző Him­fy­hez ha­son­ló név­hasz­ná­la­ti gya­kor­la­tot al­kal­ma­zott. Ezek alap­ján „az ol­va­só már a szer­zői név alap­ján azo­no­sít­hat­ja a ver­sek­ben meg­szó­la­ló han­got, »Vitéz«-t” (108). Ez az össze­mo­sás an­nak kö­szön­he­tő, hogy a be­fo­ga­dók rend­sze­rint fi­gyel­men kí­vül hagy­ják a szer­ző ol­va­sá­si aján­la­tát, és a re­fe­ren­ci­a­li­tást ke­re­ső be­fo­ga­dás­mód alap­ján a ver­se­ket va­lós sze­rel­mi re­gény­ként és nem „ér­zé­keny pil­la­nat­ké­pekként” ol­vas­sák (108). Her­mann Zol­tán a Lilla-szerelem egyes mo­tí­vu­ma­it fel­fe­de­zi Ka­zin­czy Fe­renc Bács­me­gyeijé­ben, ami­ből arra kö­vet­kez­tet, hogy a Csokonai-kultusz pre­tex­tus­ként hasz­nál­ta an­nak egyes ele­me­it. (113–124)

Her­mann az „Ab­st­ract vul­ga­riz­mus?”: Kis­fa­lu­dy Ká­roly nép­da­la­i­ról című ta­nul­má­nyá­ban nem ér­vé­nye­sí­ti a szer­zői név­hasz­ná­lat elem­zé­sé­ben rej­lő le­he­tő­sé­ge­ket, pe­dig a be­ve­ze­tő utal arra, hogy az 1829-re szó­ló Au­ro­rában Kis­fa­lu­dy Ká­roly Sza­lai Ben­já­min né­ven adta ki nép­da­la­it. A név­hasz­ná­lat oka­i­nak vizs­gá­la­tá­val egy új érv­vel bi­zo­nyít­hat­ta vol­na Kis­fa­lu­dy fo­ko­za­tos eny­hü­lé­sét a nép­da­lok irá­nyá­ba. Her­mann en­nek ívét ugyan­is ala­po­san meg­raj­zol­ta on­nan­tól fog­va, hogy Kis­fa­lu­dy 1823-ban még el­uta­sí­tot­ta a nép­da­lok köz­lé­sét, egé­szen odá­ig, hogy az 1828-ra és az 1829-re ki­adott Au­ro­rákban már kö­zölt nép­da­lo­kat is. Kis­fa­lu­dy név­hasz­ná­la­tá­hoz, szer­kesz­tői gya­kor­la­tá­hoz és a nép­dal­hoz való vi­szo­nyá­ról el­mond­ha­tó, hogy míg nép­dal­csok­rát óva­tos­ság­ból ál­név­vel je­len­tet­te meg, ad­dig Vit­ko­vics Mi­hály és Vi­rág Be­ne­dek ha­son­ló szö­ve­ge­it szer­ző­jük fel­tün­te­té­sé­vel lát­ta el. A né­pi­es re­gisz­ter­hez tar­to­zó szö­ve­gek ál­ne­ves köz­lé­se le­he­tő­vé tet­te szá­má­ra, hogy ezen a stí­lus­szin­ten köl­tői imá­zsa ve­szé­lyez­te­té­se nél­kül al­kot­has­son. A ta­nul­mány iz­gal­mas meg­ál­la­pí­tá­sok­ra jut a né­pi­es­ség ere­de­te kap­csán is. Her­mann, el­fo­gad­va Toldy Fe­renc ál­lás­pont­ját, ame­lyet Kis­fa­lu­dy Ká­roly ver­se­i­nek 1858-as ki­adá­sá­ban fo­gal­ma­zott meg, a nép­da­lo­kat Vi­rág­ék szö­ve­ge­i­vel együtt a né­pi­es­ség kor­szak­ha­tá­ra­ként je­löl­te meg. Mind­ez el­lent­mond a né­pi­es­ség Er­dé­lyi és Hor­váth Já­nos ál­tal ki­dol­go­zott kon­cep­ci­ó­i­nak, ame­lyek a kez­de­tet Pe­tő­fi­hez kö­töt­ték. Ez­zel érez­he­tő­en fel­ér­té­ke­lő­dik az 1820-as évek je­len­tő­sé­ge, ugyan­is ek­kor in­dít­ja el az „elit” a „szép­iro­dal­mi nép­dal imi­tá­ci­ós bá­zi­sát érin­tő” sze­lek­ci­ó­ját (185). Her­mann hang­sú­lyoz­za, hogy a né­pi­es mű­köl­té­szet tör­té­ne­té­re nem úgy kell te­kin­tet­ni, mint az „au­ten­ti­kus pa­rasz­ti ha­gyo­má­nyok­ra való rá­ta­lá­lás” fo­lya­ma­tá­ra, ha­nem sok­kal in­kább úgy, mint­ha az az „imi­tá­ci­ós bá­zis le­szű­kí­té­sé­nek” ese­mény­so­ra len­ne. Eb­ben Kis­fa­lu­dy nép­da­lai egy ha­gyo­mány utol­só stá­ci­ó­ja­ként ért­he­tők, ame­lyet majd fel­vált a Petőfi-féle nép­dal­ér­tel­me­zés (185–188).

Két­nyel­vű­ség: Her­mann Két­nyel­vű iro­da­lom? című cik­ké­ben rá­mu­ta­tott, hogy a nem­ze­ti iro­dal­mak nar­ra­tí­vá­i­ban nem je­le­nik meg kel­lő súllyal az a tény, hogy a 18–19. szá­zad for­du­ló­já­nak honi iro­dal­mi és kul­tu­rá­lis kö­ze­ge több­nyel­vű volt. Kü­lö­nö­sen je­len­tős eb­ben az idő­szak­ban a ha­zai né­met­ség sze­re­pe, amely nem­csak te­kin­té­lyes ol­va­só­kö­zön­sé­get és pi­a­cot je­len­tett, de ők tar­tot­ták ke­zük­ben a könyv­ipart is. A ma­gyar írók eb­ben a kö­zeg­ben igye­kez­tek vál­to­zást el­ér­ni: ér­de­kelt­té ten­ni a né­me­te­ket, hogy az ő írá­sa­i­kat ol­vas­sák. A né­me­tek a ma­gyar li­te­ra­tú­ra iránt csak „lo­ká­lis, nem­ze­ti te­ma­ti­ká­ja mi­att” ér­dek­lőd­tek, és az 1840-es éve­kig a ma­gyar iro­dal­mat csak presz­tízs­ből fo­gyasz­tot­ták. Her­mann ki­emel­te, hogy a né­me­tek­nek je­len­tős sze­re­pük volt, mi­vel je­len­lé­tük és igé­nye­ik ma­guk­kal hoz­ták az iro­dal­mi és esz­té­ti­kai tá­jé­ko­zó­dás irá­nyát meg­ha­tá­ro­zó né­met­or­szá­gi tu­dást is (82–83). A ta­nul­mány­kö­tet­ben több olyan cik­ket is ta­lá­lunk, ame­lyek pon­to­san eze­ket a té­zi­se­ket tá­maszt­ják alá.

Ezt pél­dáz­za a Vi­o­lák című fe­je­zet is, amely­nek kö­zép­pont­já­ba Her­mann Zol­tán J. G. Ja­co­bi 1783-ban meg­je­lent Nach ei­nem al­ten Lied című ver­sét ál­lí­tot­ta. A dal né­pi­es hang­vé­te­le, éne­kel­he­tő­sé­ge mi­att nép­sze­rű­vé vált Eu­ró­pá­ban, sőt két ko­ra­be­li ma­gyar for­dí­tá­sa (Rá­day: Me­zei dal. Ösz-tájban, 1792; Szent­jó­bi Sza­bó Lász­ló: A’ Poë­ta, 1787) is meg­je­lent. Her­mann sze­rint a for­dí­tá­sok rá­mu­tat­nak arra, hogy a ko­ra­be­li ma­gyar írók köz­vet­len és ala­pos is­me­re­tek­kel bír­tak a né­met lí­rá­ról és lí­ra­esz­té­ti­ká­ról, hi­szen eze­ket a leg­újabb ol­va­sás­esz­té­ti­kai meg­fon­to­lá­sok­nak meg­fe­le­lő­en dol­goz­ták ki (32–33). Egy má­sik, a két­nyel­vű­ség­ből fa­ka­dó esz­té­ti­kai meg­ha­tá­ro­zott­sá­go­kat iga­zo­ló ta­nul­mány Ányos Pál szen­ti­men­ta­liz­mu­sá­nak ár­nya­lá­sá­ra vál­lal­ko­zik (Ányos­ról és a Grá­ci­ák­ról). Her­mann meg­győ­ző­en iga­zol­ja, hogy Ányos lí­rá­ját nem­csak az ér­zé­keny­ség, ha­nem a wi­e­landi esz­té­ti­kán ala­pu­ló szép­ség és grá­cia fo­gal­mai is meg­ha­tá­roz­ták (34–51).

Össze­gez­ve, a ta­nul­mány­kö­tet ins­pi­rá­ló, töb­bek kö­zött a szer­zői név­hasz­ná­lat­ra, a két­nyel­vű­ség­re és a kul­tu­rá­lis transz­fer je­len­tő­sé­gé­re fi­gye­lő, ol­va­sás­esz­té­ti­kai, köz­köl­té­sze­ti né­ző­pon­to­kat, il­let­ve mód­szer­ta­ni meg­fon­to­lá­so­kat ér­vé­nye­sí­tő ta­nul­má­nyo­kat kö­zöl. Vé­le­mé­nyem sze­rint a kö­tet itt elem­zett szö­ve­ge­i­ben ben­ne rej­lik egy jól funk­ci­o­ná­ló kis­mo­nog­rá­fia le­he­tő­sé­ge is. En­nek el­ma­ra­dá­sa azon­ban sem­mit sem von le a kö­tet ér­té­ké­ből, amely a fel­ve­tett prob­lé­mák to­vább­gon­do­lá­sá­ra kész­te­ti az olvasót.

Summary

The vo­lu­me pre­sents a se­lec­ti­on of Zol­tán Hermann’s papers and es­says, pub­lis­hed bet­ween 2002 and 2015. Fo­cus­ing on the pat­terns of Hun­ga­ri­an sen­ti­men­tal­ism and ro­man­tic­ism in the 18th and 19th cent­uri­es, Her­mann emp­loys dif­fe­rent met­hods and as­pects. Some of Hermann’s papers exa­mi­ne the adap­ta­ti­on of pse­u­dony­mi­sa­ti­on. Ac­cord­ing to Her­mann, a spe­ci­al case of pse­u­dony­mi­sa­ti­on is when the aut­hor uses the name of a ly­ri­cal hero as the author’s name (for examp­le, Sán­dor Kisfaludy’s Him­fy). Ot­her papers exa­mi­ne the bi­lin­gu­al read­ing pub­lic of Hun­gary at the turn of the 18th and 19th cent­uri­es. Her­mann pri­ma­rily fo­cus­es on the Ger­man read­ing pub­lic, who do­mi­na­ted the li­ter­ary mar­ket and book pub­lish­ing in the king­dom at the time. The trans­la­tions of J. G. Jacobi’s song Nach ei­nem al­ten Lied by ba­ron Ge­de­on Rá­day and Lász­ló Szent­jó­bi Sza­bó are examp­les that de­monst­ra­te up-to-date know­ledge of Ger­man ly­rics, as well as that of cri­tic­ism and the aest­he­tics of reading.

Tar­ta­lom

Tagged , , ,

Vélemény, hozzászólás?