Megkésett recenzió – Petneházi Gábor írása

február 5th, 2019 § 0 comments

recenzió

Jo­han­nes Boca­ti­us. Hun­ga­ro­te­u­to­ma­chia vel col­lo­qu­i­um de bel­lo nunc in­ter Cae­sa­re­os et Hun­ga­ros ex­ci­ta­to – Ma­gyar­né­met­harc avagy be­szél­ge­tés a csá­szá­ri­ak és ma­gya­rok kö­zött most fel­lán­golt há­bo­rú­ról. Szerk. Kees Te­szelsz­ky és Tóth Ger­gely. Bu­da­pest: ELTEBTK Kö­zép­ko­ri és Kora Új­ko­ri Ma­gyar Tör­té­ne­ti Tan­szé­ke, Transyl­va­nia Em­lé­ke­i­ért Tu­do­má­nyos Egye­sü­let, 2014.

A ma­gyar­or­szá­gi kora új­ko­ri ta­nul­má­nyok do­yen­ne-ének, a 2014 vé­gén el­hunyt R. Vár­ko­nyi Ág­nes­nek ta­lán az utol­só nagy vál­lal­ko­zá­sa az a 2010 és 2014 kö­zött ve­ze­té­se alatt mű­kö­dő OTKA-projekt volt, amely Ma­gyar­or­szág eu­ró­pai je­len­lé­tét és be­ágya­zott­sá­gát vizs­gál­ta a XVIXVII. szá­zad­ban (Ma­gyar­or­szág a kora új­ko­ri Eu­ró­pá­ban, NK 81948), az­zal a táv­la­ti cél­lal, hogy a ha­zai és eu­ró­pai kul­tu­rá­lis, po­li­ti­kai, dip­lo­má­ci­ai, stb. kap­cso­la­tok­ra kon­cent­rá­ló ku­ta­tá­sok ré­vén a Ma­gyar­or­szág he­lyén a tu­do­má­nyos vi­lág tér­ké­pe­in hoz­zá­ve­tő­le­ge­sen Mo­hács után meg­nyí­ló űrt ha nem is be­töl­te­ni, de leg­alább csök­ken­te­ni le­hes­sen. E cél je­gyé­ben a pro­jekt­ben szá­mos pub­li­ká­ció szü­le­tett, kö­zü­lük is első he­lyen kell meg­em­lí­te­ni a Camb­ridge Scho­lars­nál 2014-ben meg­je­lent há­rom­kö­te­tes an­gol nyel­vű ta­nul­mány­gyűj­te­ményt,[1] amely a meg­elő­ző év­ti­zed kor­szak­ra vo­nat­ko­zó leg­fon­to­sabb ha­zai ku­ta­tá­si ered­mé­nye­it fog­lal­ta össze és tet­te köz­zé a kur­rens nem­zet­kö­zi tu­do­má­nyos tren­de­ket és szem­pon­to­kat tük­rö­ző fel­osz­tás­ban. Az összeg­zé­sen túl a részt­ve­vő ku­ta­tók ter­mé­sze­te­sen ko­moly for­rás­fel­tá­ró mun­kát is foly­tat­tak, amely­nek ered­mé­nye­it rész­ben to­váb­bi ta­nul­mány­kö­te­tek­ben, rész­ben pe­dig ki­sebb mo­nog­ra­fi­kus mű­vek­ben pub­li­kál­ták. Ez utób­bi­ak kö­zül hár­mat ér­de­mes ki­emel­ni: az Al­má­si Gá­bor ál­tal szer­kesz­tett, for­dí­tott és be­ve­ze­tő ta­nul­mánnyal el­lá­tott, ti­tok­za­tos Bethlen-ellenes röp­ira­tot, a Sec­retis­si­ma in­struc­tiót, ame­lyet más he­lyen ép­pen e so­rok író­ja is­mer­te­tett ko­ráb­ban;[2] Szen­ci Mol­nár Al­bert több szem­pont­ból is pá­rat­lan, 2012-ben elő­ke­rült egy­la­pos nyom­tat­vá­nyát, az Igaz val­lás port­ré­ját, amely­hez Kees Te­szelsz­ky írt a mű lét­re­jöt­té­ről és a XVII. szá­zad ele­jé­nek holland–magyar kap­cso­la­ta­i­ról reve­la­tív in­for­má­ci­ó­kat köz­lő ta­nul­má­nyo­kat;[3] il­let­ve har­ma­dik­ként azt a ki­ad­ványt, amely je­len­le­gi írás té­má­ja, s a pro­jekt cí­mé­ben jel­zett prob­le­ma­ti­ká­nak túl­zás nél­kül az egyik kulcs­szö­ve­gét, Bo­ca­ti­us Hun­ga­ro­te­u­to­ma­chiáját rej­ti magában.

A  kö­te­tet jegy­ző szer­ző­pá­ros, Kees Te­szelsz­ky és Tóth Ger­gely egy olyan mű ki­adá­sá­ra és kom­men­tá­lá­sá­ra vál­lal­koz­tak, ami­nek ki­ha­gyá­sa az egyéb­ként min­ta­sze­rű Bocatius-életműkiadásból[4] az azt gon­do­zó Cson­ka Fe­renc ne­he­zen ért­he­tő té­ve­dé­se­ként ér­té­kel­he­tő: a Hun­ga­ro­te­u­to­ma­chia bé­csi pél­dá­nyá­nak lé­te­zé­se (a Ma­gyar Or­szág­gyű­lé­si Em­lé­kek XI. kö­te­té­nek hála)[5] a mil­len­ni­um kora óta is­mert tény, ki­adá­sá­nak, sőt em­lí­té­sé­nek mel­lő­zé­sét pe­dig sem a so­ro­za­tot szer­kesz­tő Ká­ro­lyi Ár­pád el­ma­rasz­ta­ló és té­ves íté­le­te, sem Bo­ca­ti­us sa­ját, a mű­vel kap­cso­la­tos el­lent­mon­dá­sos nyi­lat­ko­za­tai nem ma­gya­ráz­zák meg ki­elé­gí­tő­en. A mű szem­pont­já­ból ugyan­ak­kor ta­lán még jobb is, hogy így tör­tént, hi­szen az élet­mű­ki­adás óta az ed­dig csak a már em­lí­tett bé­csi pél­dány­ból is­mert dia­ló­gus to­váb­bi két kéz­ira­ta is elő­ke­rült Mün­chen, il­let­ve a pi­e­mon­ti Bi­el­la kéz­irat­tá­ra­i­ból Zász­ka­licz­ky Már­ton­nak és Krup­pa Ta­más­nak hála, rá­adá­sul a disz­kur­zív tér is sok­kal in­kább elő lett ké­szít­ve a Hun­ga­ro­te­u­to­ma­chia szín­re lé­pé­sé­hez, mint aho­gyan az 1990-es évek­ben volt, kö­szön­he­tő­en a Bocskai-korszakkal kap­cso­la­tos tu­do­má­nyos ku­ta­tá­sok ez­red­for­du­lót kö­ve­tő felélénkülésének.

A ke­ret­tör­té­net ed­dig is is­mert volt: Bo­ca­ti­us 1605 vé­gén Bocs­kai meg­bí­zá­sá­ból in­dult a Né­met Bi­ro­da­lom­ba, ab­ból a cél­ból, hogy a pfal­zi, a szász, va­la­mint a bran­den­bur­gi vá­lasz­tó­val ta­lál­koz­zon, azok­kal a né­met vi­lá­gi és egy­ben pro­tes­táns fe­je­del­mek­kel te­hát, akik meg­nye­ré­sé­től a fel­ke­lés avagy ren­di moz­ga­lom nem­zet­kö­zi el­is­me­ré­sét, il­let­ve elő­nyö­sebb al­ku­po­zí­ci­ók ki­ala­kí­tá­sát re­mél­het­te a bé­csi ud­var­ral foly­ta­tott tár­gya­lá­so­kon. A szi­lé­zi­ai (fé­lig né­met, fé­lig szorb) szár­ma­zá­sú, ám 1598-ban ma­gyar ne­mes­sé­get szer­zett kas­sai bíró tö­ké­le­tes je­lölt volt a fel­adat­ra: urá­hoz lo­já­lis, mű­velt, több nyel­ven gond nél­kül kom­mu­ni­ká­ló, rá­adá­sul a fel­ke­lés propaganda-iratainak is az egyik fon­tos és ál­lan­dó szer­ző­je, aki kül­de­té­se so­rán te­hát a ma­gyar ren­di moz­ga­lom ál­lás­pont­ját min­dig az adott fogadó-környezethez iga­zít­va, ám an­nak lé­nye­gé­ből sem­mit nem el­hagy­va s egy­szer­s­mind kel­lő meg­győ­ző erő­vel ad­hat­ta vol­na elő. Erre azon­ban mind­össze Hei­del­berg­ben adó­dott le­he­tő­sé­ge, 1606 feb­ru­ár­já­ban ugyan­is a wol­fen­büt­te­li her­ceg­ség­hez tar­to­zó Nor­t­he­im vá­ro­sá­ban le­fog­ták, majd némi hu­za­vo­nát kö­ve­tő­en ki­ad­ták a Habsburg-udvar kép­vi­se­lő­i­nek, akik prá­gai fog­sá­gá­ba szál­lí­tot­ták, ahon­nan csak öt év után – az utó­kor ál­tal meg­le­he­tő­sen ro­man­ti­kus­ra szí­ne­zett kö­rül­mé­nyek kö­zött – si­ke­rült meg­szök­nie. El­fo­ga­tá­sa­kor poggyá­szát el­ko­boz­ták, a prá­gai bör­tön­ben pe­dig kín­val­la­tás­nak is alá­ve­tet­ték. Mind­két ese­mény­ről jegy­ző­könyv ké­szült, s eb­ből is tud­juk, hogy több más irat­tal együtt a Hun­ga­ro­te­u­to­ma­chia című kéz­irat is a bir­to­ká­ban volt, ami­nek szer­ző­sé­gét azon­ban val­lo­má­sá­ban csak rész­le­ge­sen is­mer­te be, il­let­ve a sza­ba­du­lá­sa után írt, szin­tén kéz­irat­ban ma­radt vissza­em­lé­ke­zé­sé­ben már kö­vet­ke­ze­te­sen ta­gad­ta, hogy a mű­höz bár­mi köze lett volna.

A cí­mé­vel és fő üze­ne­té­vel is a ho­mé­ro­szi Bé­ka­egér­harcra uta­ló mű lé­nye­gé­ben há­rom dia­ló­gus, há­rom egy­mást kö­ve­tő na­pon foly­ta­tott, időn­ként igen dur­va hang­vé­te­lű be­szél­ge­tés a Ma­gyar és Né­met el­ne­ve­zé­sű sze­rep­lők kö­zött, akik mel­lett af­fé­le sze­kun­dáns­ként időn­ként az egyik ol­da­lon az Er­dé­lyi és a Tö­rök, a má­sik ol­da­lon pe­dig az Olasz és a Len­gyel is szó­hoz jut. A két­szer hár­mas fel­osz­tás lát­szó­la­gos ki­egyen­sú­lyo­zott­sá­gát lé­nye­gé­ben az Olasz sze­rep­lő bo­rít­ja fel: a Né­met he­lyett több­ször ő ve­szi át a Ma­gyar­ral szem­ben a po­lé­mi­át, sőt emen­nél sok­kal ra­di­ká­li­sabb vé­le­mé­nye sze­rint a ma­gya­rok a tör­vé­nyes ural­ko­dó el­le­ni lá­za­dá­suk­kal, to­váb­bá eret­nek­sé­gük­kel rá­szol­gál­tak arra, hogy ki­irt­sák őket, az or­szá­gu­kat pe­dig a di­nasz­ti­á­hoz hű te­le­pe­sek­kel né­pe­sít­sék be. A nyil­ván­va­ló­an túl­zó ál­lás­pont­nak van ko­ra­be­li pár­hu­za­ma,[6] ok­kal fel­té­te­lez­he­tő te­hát, hogy a ma­gyar köz­vé­le­mény­ben va­ló­ban élt egy ilyen fé­le­lem, más­rész­ről pe­dig rá­vi­lá­gít a dia­ló­gus fő mon­da­ni­va­ló­já­ra: a magyar–német harc­ból pro­fi­tá­ló ne­ve­tő har­ma­dik na­gyobb eséllyel nem a tö­rök bi­ro­da­lom, ha­nem az erő­sza­kos el­len­re­for­má­ció ér­de­ké­ben szö­vet­ség­re lé­pett pá­pa­ság és csá­szár­ság. A fel­ke­lé­sünk nem csu­pán jog­sze­rű te­hát – szólt a Bo­ca­ti­us ál­tal vitt üze­net a né­met pro­tes­táns ren­dek­hez – de egy­ben a ti ér­de­ke­te­ket is szol­gál­ja, mert aho­gyan a tö­rök el­le­né­ben paj­zso­tok vol­tunk mind ez idá­ig, úgy le­szünk szö­vet­sé­ge­se­tek az el­len­re­for­má­ci­ó­val szem­ben is.

A kö­tet eré­nye az ak­ku­rá­tus és igé­nyes szö­veg, a BSM­RAe szö­veg­ki­adá­si el­ve­i­nek meg­fe­le­lő kri­ti­kai ap­pa­rá­tus és tár­gyi jegy­ze­tek, ami mind Tóth Ger­gely mun­ká­ját di­csé­ri. Ugyanő ké­szí­tet­te el a há­rom dia­ló­gus, va­la­mint az eze­ket be­ve­ze­tő, il­let­ve le­zá­ró, a ma­gyar ko­ro­ná­ról, a ma­gyar nem­zet­ről, Bocs­ka­i­ról és a val­lás­ról szó­ló, to­váb­bá a je­zsu­i­ták el­le­né­ben író­dott epig­ram­mák pon­tos és szö­veg­hű for­dí­tá­sát is. A ver­se­ket ma­gya­rul is met­rum­ban köz­li, a dia­ló­gus­ban pe­dig igye­ke­zett vissza­ad­ni az ere­de­ti po­le­mi­kus hang­vé­telt, az eras­mu­si ada­gi­u­mok­kal sű­rűn fű­sze­re­zett, csí­pő­sen sza­ti­ri­kus stí­lust, ami több­nyi­re si­ke­rült is neki, csu­pán né­hány he­lyen lett kis­sé ta­lán ne­héz­ke­sebb a szö­veg a kel­le­té­nél, de ez egy nem is kész­re ki­dol­go­zott, kéz­irat­ban ma­radt mű ese­té­ben szin­te már nem is fel­ró­ha­tó. A ma­gyar szö­veg te­hát a la­tin­hoz ha­son­ló­an igé­nyes és pon­tos, a mo­dern kor kö­ve­tel­mé­nye­i­nek meg­fe­le­lő­en jegy­ze­telt, amit az ol­va­só nem csu­pán ha­szon­nal, de él­ve­zet­tel is forgathat.

A latin–magyar szö­veg­köz­lés a 121–221 ol­da­lak kö­zött he­lyez­ke­dik el, ami előtt be­ve­ze­tés gya­nánt a két szer­kesz­tő egy-egy ta­nul­má­nyát ol­vas­hat­juk ma­gya­rul és an­go­lul. E két­nyel­vű­ség na­gyon ko­moly po­zi­tí­vu­ma a kö­tet­nek, min­den­kép­pen fon­tos lé­pés afe­lé, hogy a mű, il­let­ve ál­ta­lá­ban a Bocskai-felkelés nem­zet­kö­zi propaganda-tevékenysége a nem­zet­kö­zi tu­do­má­nyos dis­kur­zus­ba is bekerüljön.

Az első, rö­vi­debb ta­nul­mányt Tóth Ger­gely jegy­zi Szer­ző­ség, szö­veg­ha­gyo­mány, a ki­adás el­vei és fel­épí­té­se cím­mel (ma­gya­rul: 7–23; an­go­lul: 23–39). Eb­ben lé­nye­gé­ben tisz­táz­za, hogy mi­ért egy­ér­tel­mű Bo­ca­ti­us szer­ző­sé­ge (a hat érv­ből ta­lán a leg­fon­to­sabb az egy­sé­ges stí­lus, a Bo­ca­ti­us ál­tal más írá­sa­i­ban is al­kal­ma­zott for­du­la­tok, ked­venc ki­fe­je­zé­sek, eras­mu­si ada­gi­u­mok rend­kí­vül nagy szá­ma), rö­vi­den ki­tér az egyéb­ként csak a mün­che­ni kéz­irat­ból is­mert kí­sé­rő ver­sek je­len­tő­sé­gé­re, il­let­ve is­mer­te­ti a szö­veg­ha­gyo­mányt, a há­rom kéz­irat le­het­sé­ges egy­más­hoz való vi­szo­nyát, ke­let­ke­zé­si ide­jét (a szö­veg alap­ján a ter­mi­nus ante quem Bo­ca­ti­us el­fo­gá­sa, 1606. feb­ru­ár 26, a ter­mi­nus post quem pe­dig V. Pál pápa be­ik­ta­tá­sa, 1605. má­jus 19), va­la­mint a ki­adás el­ve­i­ről és fel­épí­té­sé­ről szól­va meg­em­lí­ti azo­kat a leg­fon­to­sabb ira­to­kat – a sze­ren­csi ki­ált­ványt, A Hun­ga­riae gen­tis ex­cu­sa­tio című írást, és ezek egy olasz vál­to­za­tát –, ame­lyek­kel a Hun­ga­ro­te­u­to­ma­chia a leg­szo­ro­sabb ro­kon­sá­got mu­tat­ja (az azo­nos he­lye­ket a szö­veg­hez fű­zött jegy­ze­tek­ben köz­li), s ame­lyek­ről ki­je­len­ti, hogy „nagy va­ló­szí­nű­ség­gel ezek­nek is Bo­ca­ti­us a szer­ző­je, de leg­alább­is az Ex­cu­sa­tionak.” (20)

A Kees Te­szelsz­ky ál­tal írt má­so­dik be­ve­ze­tő ta­nul­mány (A Hun­ga­ro­te­u­to­ma­chia és a ma­gyar Szent Ko­ro­na. Ma­gya­rul: 39–79; an­go­lul: 79–121), bár az elő­ző ter­je­del­mé­nek több mint két­sze­re­se, még­is szá­mos pon­ton el­na­gyolt, bi­zony­ta­lan, il­let­ve kon­cep­ci­ó­já­ban és fel­épí­té­sé­ben sem tű­nik kel­lő­kép­pen át­gon­dolt­nak, ezért kell bő­veb­ben ki­tér­nünk rá.

Ta­nul­má­nya ele­jén Te­szelsz­ky lé­nye­gé­ben a Tóth Ger­gely ál­tal el­ej­tett fo­na­lat pró­bál­ja fel­ven­ni és a szö­veg és kéz­ira­tok ke­let­ke­zés­tör­té­ne­té­hez, a ko­ráb­bi szak­iro­da­lom­ban a Hun­ga­ro­te­u­to­ma­chiával kap­cso­la­tos el­kép­ze­lé­sek­hez, Bo­ca­ti­us kül­de­té­sé­hez, a mű­fa­ji­ság kér­dé­sé­hez pró­bál meg ada­lé­ko­kat kö­zöl­ni. Némi za­vart kelt az ol­va­só­ban a ki­je­len­té­se, mely sze­rint a mű mind­há­rom kéz­ira­ta ugyan­at­tól a kéz­től, név sze­rint Bo­ca­ti­us sze­mé­lyi tit­ká­rá­tól, Jo­han­nes Te­uf­fel­től szár­maz­na (43), kü­lö­nö­sen an­nak fé­nyé­ben, hogy Tóth Ger­gely (aki a kri­ti­kai szö­veg meg­al­ko­tá­sa so­rán bi­zo­nyo­san be­ha­tób­ban fog­lal­ko­zott mind­há­rom kéz­irat­tal) né­hány ol­dal­lal ko­ráb­ban még há­rom kü­lön­bö­ző kéz­ről ír (15–17). A té­ve­dés ta­lán ap­ró­ság­nak tű­nik, de ha a kéz­ira­tok út­já­nak re­konst­ru­á­lá­sá­ra tö­rek­szünk, aho­gyan arra ezt kö­ve­tő­en Kees Te­szelsz­ky is kí­sér­le­tet tesz, ak­kor még­is fon­tos­nak kell tar­ta­nunk. Et­től füg­get­le­nül, va­ló­szí­nű­nek tű­nik a fel­té­te­le­zé­se, mely sze­rint a mün­che­ni (a ver­sek­kel ki­egé­szí­tett, leg­tel­je­sebb) pél­dány a pfal­zi vá­lasz­tó­nak át­adott kéz­irat le­he­tett, a bé­csi pe­dig a le­tar­tóz­ta­tá­sa­kor kon­fis­kált pél­dány. A bi­el­lai kéz­irat ere­de­te bi­zony­ta­lan, le­het­sé­ges, hogy mi­vel (amint azt Tóth Ger­gely va­ló­szí­nű­sí­ti) az ak­ko­ri prá­gai nun­ci­us tu­laj­do­ná­ban volt, a bé­csi pél­dány­ról má­sol­ták. Te­szelsz­ky sze­rint ez­zel szem­ben „rej­tély ma­rad, mi­kor és ho­gyan ke­rült hoz­zá (ti. a nun­ci­us­hoz) a pél­dány.” (44)

A to­váb­bi­ak­ban Te­szelsz­ky arra pró­bál vá­laszt adni, mi le­he­tett a Hun­ga­ro­te­u­m­a­chia írá­sá­val Bo­ca­ti­us cél­ja, egy­ál­ta­lán, va­jon ki­adás­ra szánta‑e mű­vét, vagy csak kéz­irat­ban tör­té­nő ter­jesz­tés­re? A kéz­ira­tos ter­jesz­tés mel­let­ti érv­ként em­lí­ti, hogy a Bocskai-propaganda leg­több je­len­tős do­ku­men­tu­ma ki­zá­ró­lag kéz­ira­tos pél­dá­nyok­ról is­mert, bár ez nem zár­ja ki az eset­le­ges pub­li­ká­lá­si szán­dé­kot (44–45). Ugyan­er­re utal­hat­nak (ezt már én jegy­zem meg) a dialógus-forma vá­lasz­tá­sa, va­la­mint az elő­hang­ként il­let­ve epi­ló­gus­ként a szö­veg­hez il­lesz­tett epig­ram­mák is. A dia­ló­gus mű­fa­já­ról ír ta­lán a leg­el­na­gyol­tab­ban a ta­nul­mány szer­ző­je, egy­sze­rű­en át­ve­szi az ez­zel kap­cso­lat­ban egye­dü­li­ként idé­zett Bodin-mű (Hep­tap­lom­e­res) mo­dern ki­adá­sát be­ve­ze­tő ta­nul­mány mű­fa­ji jel­leg­ze­tes­sé­ge­ket összeg­ző meg­ál­la­pí­tá­sát.[7] En­nél na­gyobb hi­á­nyos­ság, hogy Rot­ter­da­mi Eras­mus­ról mint a dia­ló­gus leg­na­gyobb ha­tá­sú mű­ve­lő­jé­ről meg­em­lé­ke­zik ugyan, de egy­részt ki­zá­ró­lag a Col­lo­qu­iát em­lí­ti, a po­li­ti­kai dia­ló­gu­sok ős­min­tá­ját je­len­tő pá­pa­el­le­nes sza­tí­rát, a Ju­li­us Exc­lu­sust ki­hagy­ja, más­részt egy­ál­ta­lán nem tér ki ál­ta­lá­ban az eras­mu­si stí­lus szö­veg­re gya­ko­rolt ha­tá­sá­ra (bár ez pusz­tán az ada­gi­u­mok rend­kí­vül nagy szá­má­ból is könnyen meg­ál­la­pít­ha­tó), va­la­mint en­nek le­het­sé­ges kö­vet­kez­mé­nye­i­re sem. Egyet­len szö­veg­pár­hu­za­mot em­lít: Szen­ci Mol­nár Al­bert már em­lí­tett egy­la­pos nyom­tat­vá­nyát, az Igaz val­lás port­ré­ját, ám ez sem iga­zán mű­fa­ji (mi­u­tán Szen­ci Mol­nár műve rö­vid, né­hány so­ros al­le­go­ri­kus „kérdezz-felelek”), ha­nem sok­kal in­kább konk­rét kap­cso­la­tot ta­kar Pi­e­ter Bred­er­o­de hol­land ágens sze­mé­lyé­ben, aki­vel Mol­nár ki­vá­ló vi­szony­ban volt, és aki­vel le­tar­tóz­ta­tá­sa előtt Bo­ca­ti­us is ta­lál­ko­zott Hei­del­berg­ben, sőt nagy mennyi­sé­gű köny­vet, röp­la­pot és egyéb do­ku­men­tu­mot ka­pott tőle.[8]

Et­től füg­get­le­nül mind­az, amit a mű ál­ta­lá­nos jel­lem­zé­sé­ről leír, lé­nye­gé­ben helyt­ál­ló­nak tart­ha­tó. A könnyen át­te­kint­he­tő, a szem­ben álló fe­lek érv­rend­sze­rét dialógus-formába ren­de­ző szö­veg­gel fel­te­he­tő­en az le­he­tett Bo­ca­ti­us cél­ja, hogy „egy hu­mo­ros, in­tel­li­gens, szel­le­mes és jól fel­épí­tett is­mer­te­tést” ad­jon a cél­kö­zön­ség – a mű­velt nyu­ga­ti ol­va­só – ke­zé­be a ma­gyar hely­zet­ről (50). E meg­ál­la­pí­tá­sá­nak az­tán pár ol­dal­lal ké­sőbb, a szö­veg tar­tal­mi is­mer­te­té­se so­rán lé­nye­gé­ben el­lent­mond, ami­kor azt írja, hogy a mű ki­fe­je­zet­ten a dip­lo­má­ci­ai kül­de­tés szá­má­ra ké­szült, és „cél­kö­zön­sé­ge a né­met fe­je­del­mek­ből és kö­re­ik­ből ke­rült ki” (67). Ezt a kö­vet­kez­te­tést ab­ból a tény­ből szű­ri le, hogy a Ma­gyar a vi­tá­ban Sle­i­da­nus (1506–1556) né­met pro­tes­táns tör­té­net­író­ra hi­vat­ko­zik. Sle­i­da­nus is­me­re­te ugyan ál­ta­lá­nos­nak ne­vez­he­tő a kor­ban (és nem csu­pán né­met föl­dön), de Te­szelsz­ky itt lé­nye­gé­ben arra az ál­lás­pont­ra he­lyez­ke­dik, hogy Bo­ca­ti­us ele­ve há­rom pél­dánnyal ké­szült (a há­rom vá­lasz­tó­fe­je­de­lem­nek te­hát), a Mün­chen­ben meg­ta­lált, ere­de­ti­leg hei­del­ber­gi pél­dány a ver­sek­kel pe­dig, kü­lö­nö­sen a ko­ro­ná­ról szó­ló­val ki­fe­je­zet­ten a pfal­zi vá­lasz­tó­nak író­dott, ab­ból a cél­ból, hogy „IV. Fri­gyest el­gon­dol­kod­tas­sák a ma­gyar trón jö­vő­be­ni át­vé­te­lé­nek le­he­tő­sé­gé­ről” (73).

A ma­gyar trón pfal­zi vá­lasz­tó­nak tör­té­nő fel­aján­lá­sa mel­lett Te­szelsz­ky má­sik fon­tos té­zi­se (amit a tar­tal­mi is­mer­te­tés [60–69] előtt il­let­ve azt kö­ve­tő­en fejt ki), hogy „Ma­gyar­or­szág Szent Ko­ro­ná­ja ősi tra­dí­ci­ó­já­nak fel­ta­lá­lá­sa” Bo­ca­ti­us­hoz köt­he­tő. Itt is némi bi­zony­ta­lan­ság­ban hagy­ja az ol­va­sót, hogy va­ló­ban Bo­ca­ti­us len­ne az in­ven­tor, vagy csu­pán szó­cső, aki a tény­le­ges ideo­ló­gus Il­lés­há­zy Ist­ván né­ze­te­it köz­ve­tí­tet­te. A ko­ro­ná­ról szó­ló vers kap­csán re­vi­de­ál­ja a 2009-es mo­nog­rá­fi­á­já­ban[9] ki­fej­tett né­ze­tét, vagy­is hogy a Szent Korona-hagyomány meg­újí­tá­sa 1608-hoz köt­he­tő, ti. az­ál­tal, hogy a vers­ben Bo­ca­ti­us meg­sze­mé­lye­sít­ve szó­lít­ja meg a ko­ro­nát, lé­nye­gé­ben ugyan­azt te­szi, mint Eli­as Ber­ger vagy Ré­vay Pé­ter né­hány év­vel ké­sőbb. A ko­ro­na­ha­gyo­mány meg­te­rem­té­se te­hát – áll ta­nul­má­nyá­nak vé­gén, „nem II. Má­tyás kö­ré­nek kö­szön­he­tő, ha­nem Bocs­kai ud­va­ri em­be­ré­nek, Bo­ca­ti­us­nak” (78).

Nyil­ván­va­ló, hogy a ko­ro­na va­ló­ban a kor­szak­ban vá­lik po­li­ti­kai szim­bó­lum­má, és en­nek va­ló­ban fon­tos do­ku­men­tu­ma Bo­ca­ti­us ver­se, de az is egy­ér­tel­mű, hogy pon­tos év­szám sze­rint meg­ha­tá­roz­ni az el­mé­let meg­szü­le­té­sét ele­ve le­he­tet­len. De ta­lán nem is ez a fon­to­sabb kér­dés, in­kább az, amit a ta­nul­mány szer­ző­je mind­össze meg­em­lít, vagy­is hogy mi­lyen mo­ti­vá­ci­ók és elő­ké­pek ve­zet­ték Bo­ca­ti­us ke­zét, ami­kor a dia­ló­gust és a kí­sé­rő ver­se­ket pa­pír­ra vetette.

A Hun­ga­ro­te­u­to­ma­chia szü­le­té­sét – írja Te­szelsz­ky – szá­mos más, Bocs­ka­it és a lá­za­dó ma­gyar ren­de­ket vé­del­me­ző szö­veg­gel pár­hu­za­mo­san kell vizs­gál­nunk” (76). En­nek a kor­pusz­nak a vizs­gá­la­tá­ról azon­ban, akár­csak az eze­ket ki­vál­tó, Bocs­kai el­le­né­ben író­dott szá­mos röp­irat és nyom­tat­vány elem­zé­sé­ről tel­je­sen le­mond. Ez azért kü­lö­nös, mert maga is társ­szer­ző­je an­nak a 2012-ben meg­je­lent monstre-tanulmánynak (amit ér­de­kes mó­don itt mind­össze két al­ka­lom­mal idéz), ahol e szö­veg­cso­port, a Bocskai-ellenes röp­la­pok te­hát és az erre vá­la­szul Bocs­kai kör­nye­ze­té­ben szü­le­tett írá­sok rész­le­tes is­mer­te­té­se és elem­zé­se ol­vas­ha­tó, s amely­nek vé­gé­ről – mint­egy zá­ró­kő­ként – már csak a Hun­ga­ro­te­u­to­ma­chia elem­zé­se hi­ány­zik. A Zász­ka­licz­ky Már­ton­nal együtt jegy­zett cikk[10] utol­só jegy­ze­té­ből e hi­ány okát is meg­tud­juk, ti. a Hun­ga­ro­te­u­to­ma­chiát ma­gá­ban fog­la­ló mün­che­ni kéz­irat­együt­tes ép­pen a ta­nul­mány írá­sá­nak ide­jén (2012-ben) ke­rült elő. Ugyan­itt to­váb­bi fon­tos for­rá­sok lé­te­zé­sé­ről is ér­te­sül­he­tünk, így pl. egy drez­dai le­vél­gyűj­te­mény­ről, köz­te a már em­lí­tett Ex­cu­sa­tio né­met for­dí­tá­sá­val.[11] Mind­ez azért fon­tos, mert Bo­ca­ti­us poggyá­szá­ban ezek sze­rint nem­csak a Hun­ga­ro­te­u­to­ma­chia rej­tő­zött, ha­nem szá­mos egyéb do­ku­men­tum is, pl. a vá­lasz­tó­fe­je­del­mek­hez írott le­ve­lek és egyéb fo­gal­maz­vá­nyok, ame­lyek min­den­kép­pen az el­sőd­le­ges kon­tex­tu­sát je­len­tik a mű­nek. E kéz­ira­tok­nak te­hát már a rö­vid le­írá­sa is messze­me­nő kö­vet­kez­te­té­sek­re ad­ha­tott vol­na ala­pot, hi­szen lé­nye­gé­ben Bo­ca­ti­us dip­lo­má­ci­ai kül­de­té­sé­nek tel­jes „port­fó­li­ó­ját” je­len­tik, rá­adá­sul egy olyan for­rás­együt­test ké­pez­nek, amely egye­dül­ál­ló a ma­gyar diplomáciatörténetben.

A re­cen­zens egyik sze­me te­hát sír, a má­sik meg ne­vet. Egy­rész­ről van egy min­ta­sze­rű­en emen­dált és for­dí­tott szö­ve­günk, amely a ma­gyar­or­szá­gi po­li­ti­kai iro­da­lom egyik gyöngy­sze­mét fog­lal­ja ma­gá­ban. A hoz­zá­fű­zött, rész­le­tes tár­gyi jegy­ze­tek­nek kö­szön­he­tő­en fel­sej­lik az a Bocskai-propaganda ál­tal ki­ter­melt szö­veg­kor­pusz, amely­be a dia­ló­gus köz­vet­le­nül il­lesz­ke­dik, s ami­nek ki­me­rí­tő is­mer­te­té­sé­re, mint lát­tuk, egy meg­elő­ző ta­nul­mány már sort ke­rí­tett. Más­részt – meg­íté­lé­sem sze­rint – a szer­kesz­tők egy ko­moly le­he­tő­sé­get sza­lasz­tot­tak el, ami­kor le­mond­tak a köz­vet­len kon­tex­tus mé­lyebb is­mer­te­té­sé­ről, ami nél­kül rá­adá­sul sok­szor csak igen óva­tos, bi­zony­ta­lan, és időn­ként el­lent­mon­dó ál­lí­tá­so­kat tud­tak meg­fo­gal­maz­ni a mű hát­te­rét, cél­ját és kö­zön­sé­gét il­le­tő­leg. Min­den adott lett vol­na ugyan­is, hogy a Bocskai-propaganda ál­ta­lá­nos jel­leg­ze­tes­sé­ge­i­nek be­mu­ta­tá­sa után a Hun­ga­ro­te­u­to­ma­chiához kap­cso­ló­dó­an rész­le­te­sen fel­tár­ják Bo­ca­ti­us né­met­or­szá­gi kül­de­té­sét, amely a mű­vet va­ló­di kon­tex­tu­sá­ban lát­tat­ta vol­na. Az így lét­re­jött szö­veg­együt­tes egy va­ló­ban mo­dern, a Bocskai-felkelést sok te­kin­tet­ben új szem­szög­ből be­mu­ta­tó, to­váb­bi ku­ta­tá­sok­ra ösz­tön­ző tu­do­má­nyos tel­je­sít­mény­ként ke­rül­he­tett vol­na be a ma­gyar és nem­zet­kö­zi dis­kur­zus­ba. A Szent Ko­ro­na mel­lett, il­let­ve azt meg­elő­ző­en te­hát, ta­lán töb­bet kel­lett vol­na fog­lal­koz­ni az­zal a lé­te­ző, ku­tat­ha­tó és köz­vet­le­nül a tárgy­hoz kap­cso­ló­dó szö­veg­cso­port­tal, amely­nek a Hun­ga­ro­te­u­to­ma­chia a tény­le­ges meg­ko­ro­ná­zá­sát je­len­ti és amely mun­ká­nak rá­adá­sul az első fele – az em­lí­tett 2012-es ta­nul­mány óta – lé­nye­gé­ben kom­pakt egész­ként már ren­del­ke­zés­re állt. E kom­pa­ra­tív vizs­gá­la­tot kö­ve­tő­en a kora-XVII. szá­za­di ma­gyar ren­di­ség po­li­ti­kai gon­dol­ko­dá­sá­nak főbb jel­leg­ze­tes­sé­gei is (akár a Szent Ko­ro­na tény­le­ge­sen be­töl­tött sze­re­pé­ről) a je­len­le­gi­nél jó­val éle­sebb kon­tú­rok­kal raj­zo­lód­hat­tak vol­na ki. Egy­út­tal arra vo­nat­ko­zó­an is jó­val pon­to­sabb és komp­le­xebb is­me­re­tek­re te­het­tünk vol­na szert, hogy tény­le­ge­sen hol volt a he­lye Ma­gyar­or­szág­nak a kora új­ko­ri Eu­ró­pa po­li­ti­kai térképén.

Kér­dés per­sze, hogy elvárható‑e egy ilyen mély­sé­gű és komp­le­xi­tá­sú elem­zés egy kri­ti­kai szö­veg­ki­adás­tól. Eb­ben az eset­ben (vé­le­mé­nyem sze­rint), te­kin­tet­tel a hát­tér bo­nyo­lult­sá­gá­ra és kü­lö­nö­sen Bo­ca­ti­us misszi­ó­já­nak újon­nan elő­ke­rült né­met­or­szá­gi for­rá­sa­i­ra, ha az egész kon­tex­tus­ra ki­ter­je­dő, rész­le­tes ana­lí­zist a ren­del­ke­zés­re álló idő­ke­ret­ben le­he­tet­len is lett vol­na meg­va­ló­sí­ta­ni, leg­alább je­lez­ni kel­lett vol­na azo­kat a konk­rét nyi­tott kér­dé­se­ket és azo­kat a fel­tá­ran­dó for­rá­so­kat, ame­lyek fel­dol­go­zá­sa az el­jö­ven­dő ku­ta­tás­ra vár ugyan, de a Hun­ga­ro­te­u­to­ma­chia in­terp­re­tá­ci­ó­já­nak a je­len­le­gi­nél min­den­kép­pen biz­to­sabb alap­ját képezhetik.

[1] A Di­vi­ded Hun­gary in Euro­pe: Exc­hanges, Net­works, and Rep­re­s­en­ta­tions, 15411699. Vol. I. Ed. Gá­bor Al­má­si, Study To­urs and Intellectual-Religious Re­la­ti­onsh­ips. Vol. II. Eds. Szy­mon Br­ze­zińs­ki and Áron Zar­nócz­ki, Dip­lo­macy, In­for­ma­ti­on Flow and Cul­t­u­ral Exc­han­ge. Vol. III. Ed. Kees Te­szelsz­ky, The Mak­ing and Uses of the Image of Hun­gary and Transyl­va­nia. New­castle: Camb­ridge Scho­lars, 2014.

[2] Al­má­si Gá­bor, A Sec­retis­si­ma in­struc­tio (1620). A kora új­ko­ri po­li­ti­kai pa­ra­dig­ma­vál­tás egy Bethlen-kori röp­irat tük­ré­ben, Bu­da­pest: ELTE BTK Kö­zép­ko­ri és Kora Új­ko­ri Ma­gyar Tör­té­ne­ti Tan­szé­ke, Transyl­va­nia Em­lé­ke­i­ért Tu­do­má­nyos Egye­sü­let, 2014; Is­mer­te­té­se: Iro­da­lom­tör­té­ne­ti Köz­le­mé­nyek 118 (2014): 420–423.

[3] Kees Te­szelsz­ky, Szen­ci Mol­nár Al­bert el­ve­szett­nek hitt Igaz Val­lás port­ré­ja (1606) avagy holland–flamand–magyar szel­le­mi kap­cso­la­tok a kora új­kor­ban, Bu­da­pest: ELTE BTK Kö­zép­ko­ri és Kora Új­ko­ri Ma­gyar Tör­té­ne­ti Tan­szé­ke, Transyl­va­nia Em­lé­ke­i­ért Tu­do­má­nyos Egye­sü­let, 2014.

[4]Io­an­nes Bo­ca­ti­us, Ope­ra quae ex­stant om­nia. Po­e­ti­ca (1–2), Pro­sa­i­ca (3), edi­dit Fran­cis­cus Cson­ka, BSM­RAe Se­ri­es Nova XII/1–3, Bu­da­pest: Aka­dé­mi­ai Ki­adó, 1990–1992

[5] Ma­gyar Or­szág­gyű­lé­si Em­lé­kek XI (1605–1606), szerk. Ká­ro­lyi Ár­pád, Bu­da­pest: 1899.

[6] Gon­do­lok itt pl. a So­mo­gyi Amb­rus­nál le­írt be­szél­ge­tés­re Mi­hály vaj­da és hű szé­ke­lye, Hajm­ágyi Ist­ván kö­zött, va­la­mint Ru­dolf csá­szár el­le­ni ha­son­sző­rű vád­ja­i­ra, vö. Bar­to­ni­ek Emma, Fe­je­ze­tek a XVI-XVII. szá­za­di ma­gyar­or­szá­gi tör­té­net­írás tör­té­ne­té­ből, saj­tó alá ren­dez­te Ri­to­ók Zsig­mond­né (Bu­da­pest: MTAITI, 1975), 312–313.

[7] Jean Bo­din, Col­lo­qu­i­um of the Se­ven abo­ut Sec­rets of the Sub­lime (Col­lo­qu­i­um Hep­tap­lom­e­res de re­rum sub­li­mi­um arc­anis ab­di­tis), transl. intr. ann. Ma­ri­on Leat­hers and Da­ni­els Kuntz (Princeton–London: 1975), xlvii–xlviii.

[8] Ezt az össze­füg­gést ugyan­ak­kor az ol­va­só­nak a Hun­ga­ro­te­u­to­ma­chiában fo­lya­ma­to­san 2013-as év­szám­mal hi­vat­ko­zott, de egyéb­ként 2014-es dá­tum­mal meg­je­lent Szen­ci Molnár-tanulmányból kell ki­há­moz­nia: Te­szelsz­ky, Szen­ci Mol­nár Al­bert el­ve­szett­nek…, 62–79.

[9] Kees Te­szelsz­ky, Az is­me­ret­len ko­ro­na. Je­len­té­sek, szim­bó­lu­mok és nem­ze­ti iden­ti­tás, Pan­non­hal­ma: Ben­cés Ki­adó, 2009.

[10] Kees Teszelszky–Zászkaliczky Már­ton, „A Bocskai-felkelés és az eu­ró­pai in­for­má­ció­há­ló­za­tok. Hí­rek, dip­lo­má­cia és po­li­ti­kai pro­pa­gan­da (1604–1606)”, Aetas 27, 4. sz. (2012): 49–121.

[11] Uo., 118–119, 277. jegyzet.

A szerző az SZTE–BTK Klasszika Filológia és Neolatin Tanszékének tudományos 
munkatársa, az MTA–SZTE Antikvitás és Reneszánsz: források és recepció 
kutatócsoport tagja, valamint az NKFIH K 119234 ill. PD 125180 számú 
támogatott projektek munkatársa ill. vezető kutatója.
A recenzió eredetileg az Obeliscus online folyóirat 
2. számába készült 2016-ban.

Summary

Hun­ga­ro­te­u­to­ma­chia, a sa­ti­ric col­lo­quy writ­ten in 1605, was the chi­ef opus of a gross pac­kage of dip­lo­ma­tic let­ters and pro­pa­gan­dis­tic ma­nuscripts which was con­fis­ca­ted by Habs­burg agents half­way bet­ween Hei­del­berg and Bran­den­burg. The­ir aut­hor, Jo­han­nes Bo­ca­ti­us – ha­v­ing been com­mis­si­on­ed to neg­o­tia­te with the most po­wer­ful Ger­man pro­tes­tant le­aders to seek the­ir sup­port for the Hun­ga­ri­an est­a­tes and the­ir re­volt aga­inst the Habsburg-government, led by Ist­ván Bocs­kai – was ar­res­ted. The re­vie­wed book is the first edi­ti­on of this La­tin col­lo­quy, ac­com­pa­ni­ed with proper no­tes, an ele­g­ant Hun­ga­ri­an trans­la­ti­on and two stu­di­es abo­ut the ge­ne­sis of the text and its dif­fe­rent con­texts in Hun­ga­ri­an and Eng­lish. Alt­ho­ugh text-editor and trans­la­tor Ger­gely Tóth’s phi­lo­log­i­cal care sho­uld be ack­now­led­ged, the­re are in­suf­fi­ci­en­ci­es in Kees Teszelszky’s study, such as a lack of ment­ion­ing or at lea­st list­ing the ot­her texts, let­ters and do­cu­ments inc­lu­ded in the above-mentioned ma­nuscript pac­kage. The document-package is a uni­que but still un­co­ve­red sour­ce for the his­to­ry of early mo­dern Hun­ga­ri­an po­li­ti­cal mo­ve­ments and could und­o­ub­tedly have been the most evi­dent and im­me­dia­te con­text of the Hun­ga­ro­te­u­to­ma­chia to be analy­zed. Ins­tead of this work, Te­szelsz­ky tri­es to give a ge­ne­ral over­view of the li­ter­ary and po­li­ti­cal con­texts of the HTM but fa­ils in both cas­es. Bo­ca­ti­us’ col­lo­quy is de­fi­ni­tely an out­stand­ing do­cu­ment of the na­ti­o­nal ste­re­otypes and po­li­ti­cal tho­ught of the early mo­dern Hun­ga­ri­an est­a­tes, but it still re­ser­ves a proper and acc­ura­te analy­sis whe­re­on could be pos­sib­le to de­ter­mi­ne the real place of Hun­gary on the po­li­ti­cal map of Euro­pe be­fo­re the Thirty Ye­ars’ War.

Tar­ta­lom

Tagged , , , , ,

Vélemény, hozzászólás?