Wirágh András recenziója

augusztus 1st, 2018 § 0 comments

recenzió

Szer­da­he­lyi Sán­dor, szerk. A Bu­da­pes­ti Új­ság­írók Egye­sü­le­te Al­ma­nach­ja 1910. évre: Uta­zás az új­ság­írás kö­rül  (Bu­da­pest: Ré­vai és Sa­la­mon, 1910; ha­son­más ki­adás: Bu­da­pest: Or­szá­gos Szé­ché­nyi Könyv­tár, 2017).

A „holnapos-nyugatos” fel­lé­pés­sel (és en­nek ha­tár­te­rü­le­te­i­vel, pél­dá­ul a nem­zet­kö­zi­ség­gel, ha­gyo­mány és di­vat kér­dé­sé­vel stb.) fog­lal­ko­zó 1909-es egye­sü­le­ti év­könyv­ben is ol­vas­ha­tók vol­tak olyan írá­sok (pl. Sal­gó Er­nőé vagy Szi­ni Gyu­láé), ame­lyek az új nem­ze­dék meg­je­le­né­sét és vele a mo­dern iro­da­lom leg­újabb po­é­ti­kai trend­je­it és sa­já­tos kap­cso­lat­rend­sze­rét az egye­dül­ál­ló in­téz­mé­nyes hát­tér­rel ma­gya­ráz­ták. A meg­annyi idő­sza­ki ki­ad­vány „tar­ta­lom­gyár­tá­sá­ba” be­csat­la­ko­zó, szép­iro­dal­mi am­bí­ci­ó­kat dé­del­ge­tő sze­mé­lyek va­ló­di mi­nő­sé­gi új­ság­írást pro­du­kál­tak a szá­zad­for­du­lón, mi­köz­ben a mo­dern ma­gyar iro­da­lom, ezen be­lül is leg­in­kább a pró­za is so­kat kö­szön­he­tett a tár­ca­ro­vat­ban meg­je­le­nő igé­nyes szö­ve­gek mai szem­mel kö­vet­he­tet­len so­ro­za­ta­i­nak. A szépírói–újságírói „ket­tős” kar­ri­e­rek ko­ra­be­li di­vat­já­nak is­me­re­té­ben nem meg­le­pő, hogy a Bu­da­pes­ti Új­ság­írók Egye­sü­le­te 1910-ben ezt az iz­gal­mas, de a 20. szá­zad első év­ti­ze­dé­nek vé­gé­re már egy­ál­ta­lán nem új­sze­rű össze­fo­nó­dást tet­te meg év­köny­ve fő témájának.

Az írás és az új­ság­írás, il­let­ve a szép­iro­da­lom és a pub­li­cisz­ti­ka szo­ros kap­cso­la­ta jó­for­mán mind­egyik, a kö­tet­ben egy vagy több szö­veg­gel sze­rep­lő szer­ző élet­út­ját meg­ha­tá­roz­ta, de a köz­pon­ti, Új­ság­írók a tör­té­ne­lem­ben cí­met vi­se­lő fe­je­zet meg­szó­la­lói el­ső­sor­ban hír­lap­író­ként tet­ték le név­je­gyü­ket. 1910-ben az em­lé­ke­ze­tes új­ság­írói él­mé­nye­ik­ről nyi­lat­ko­zó tíz ne­ves pub­li­cis­ta vagy lap­szer­kesz­tő kö­zül csak Már­kus Mik­sa (Ma­gyar Hír­lap) és Se­ress Lász­ló (Az Est) vol­tak öt­ven éven alu­li­ak, mi­köz­ben a ta­nul­sá­gos anek­do­ták szer­zői ál­tal érin­tett hír­la­pok nagy­részt le­fed­ték a ko­ra­be­li pa­let­tát, be­le­ért­ve a kon­zer­va­tív, a ke­resz­tény, il­let­ve a li­be­rá­lis saj­tó nagy pél­dány­szá­mú ve­ze­tő na­pi­lap­ja­it is. (Be­szé­des, hogy a kor bul­vár­lap­ja­i­tól – A Nap, Esti Új­ság, Friss Új­ság – sen­kit nem szó­lal­tat­tak meg.) Lát­szó­lag te­hát a ha­gyo­mány­tisz­te­let ér­vé­nye­sült a meg­szó­la­lók ki­vá­lasz­tá­sa­kor (igaz, az egye­sü­let el­nök­sé­gi tag­ja­it fag­gat­ták), de a szer­kesz­tő­ket még­sem le­het el­fo­gult­ság­gal vá­dol­ni. Már csak azért sem, mert az év­könyv írá­sai ko­moly te­ret ad­nak a szép­írás­nak is, fő­leg a kö­tet má­so­dik fe­lé­ben. Míg az első rész­ben, Amb­rus Zol­tán Iro­da­lom és új­ság­írás című összeg­ző írá­sát kö­ve­tő­en egy több szö­veg­ből álló Mikszáth- és Petelei-portrét kap­hat az ol­va­só, ad­dig a má­so­dik rész­ben – Vul­pes (Kál­no­ki Izi­dor) tré­fás Újságíró-iskoláját le­szá­mít­va – hét el­be­szé­lés található.

Pe­te­lei Ist­ván­ról „nagy ha­lott­ként”, Mik­száth Kál­mán­ról, az egye­sü­let első el­nö­ké­ről „nagy ju­bi­láns­ként” em­lé­ke­zik meg az év­könyv. A két ne­ves írót töb­bek kö­zött Pa­kots Jó­zsef, Bede Jób, Bródy Sán­dor, Herczeg Fe­renc, Ig­no­tus és Szi­ni mél­tat­ják. A két el­hunyt szer­ző­ről (a kö­tet meg­je­le­né­sét kö­ve­tő­en Mik­száth is tá­vo­zott az élők so­rá­ból) al­ko­tott vé­le­mé­nyek in­kább a „klasszi­ci­zá­ló” em­lék­ál­lí­tás stra­té­gi­á­it kö­ve­tik (mint­sem hogy a po­é­ti­ka vagy a mo­dern pró­za hang­sú­lya­it ref­lek­tál­nák), vi­szont az írá­sok je­len­tős ré­sze leg­alább ak­ko­ra te­ret szen­tel az élet­mű­ve­ket meg­ha­tá­ro­zó mi­li­ő­nek, Sze­ged, Ma­ros­vá­sár­hely és Ko­lozs­vár szel­le­mé­nek, mint ma­guk­nak az író­sze­mé­lyi­sé­gek­nek. Ahogy az év­könyv kö­zép­ső ré­szé­ben han­got kapó is­mert pub­li­cis­ták nyi­lat­ko­za­tai, úgy a Mik­száth­tól és Mik­száth­ról szó­ló írá­sok is iz­gal­mas le­nyo­ma­tai új­ság­írás és po­li­ti­ka ko­ra­be­li vi­szony­rend­sze­ré­nek, be­te­kin­tést en­ged­ve ez­zel a ma­gyar tör­té­ne­lem leg­utol­só, hosszan tar­tó és iga­zán in­ten­zív fej­lő­dést mu­ta­tó eu­ro­pé­er kor­sza­ká­nak disz­kur­zív há­ló­za­tá­ba is.

Meg­kér­dez­tük leg­ki­vá­lóbb no­vel­la­író­in­kat, hogy me­lyik tárc­zá­ju­kat tart­ják a leg­jobb­nak és me­lyik­ben lát­ják írói czél­ju­kat a leg­in­kább ki­fe­jez­ve” – ol­vas­hat­juk A leg­jobb no­vel­la című te­ma­ti­kai egy­ség fel­üté­sé­ben (113). Noha a fel­ve­ze­tő szö­veg fe­lül­ír­ni lát­szik az al­ma­nach szo­ros kon­tex­tu­sát, lé­vén nyíl­tan nem az új­ság­írást te­ma­ti­zá­ló el­be­szé­lé­sek kö­vet­kez­nek a sor­ban, kis­sé meg­le­pő, hogy a leg­el­ső szö­veg, Bíró La­jos Ta­va­szi ko­mé­diája be­ve­ze­té­sé­nek nyi­tó­ké­pén kí­vül (amely­ben az egyik sze­rep­lő új­sá­got ol­vas) nem ta­lál­ko­zunk új­sá­gok­kal, új­ság­ol­va­sók­kal vagy a ko­ra­be­li in­for­má­ció­áram­lás­hoz kap­cso­ló­dó meg­jegy­zé­sek­kel, ref­le­xi­ók­kal, ki­szó­lá­sok­kal sem. A szö­ve­gek, be­le­ért­ve Amb­rus kö­tet­zá­ró Jan­csi és Ju­lis­káját is, egy-egy kor­ban di­va­tos téma min­ta­szö­ve­ge­ként ol­vas­ha­tók. Cím­sza­vak­ban és le­egy­sze­rű­sít­ve A Tün­dér­la­ky lá­nyok (Hel­tai) az eman­ci­pá­ló­dó nő­ről, nő­tí­pus­ról, A ti­tok­za­tos Csó­kai (Mol­nár Fe­renc) a pár­kap­cso­la­ti fél­té­keny­ség­ről, Szi­ni Tri­li­bije és Amb­rus el­be­szé­lé­se pe­dig a (fel­nőt­tes sé­mák­ra rá­ját­szó) gyer­mek­ko­ri sze­re­lem és a szín­ját­szás vi­szo­nyá­ról szól, ezek mel­lett egy mesés-misztikus ter­mé­sze­ti tör­té­net (Herczeg Fe­renc: A vö­rös em­ber) és egy bib­li­kus tör­té­net (Ka­bos Ede: Má­ria lá­to­ga­tói) ke­rült be a vá­lo­ga­tás­ba. (Az el­be­szé­lé­sek kö­zül Bí­ró­ét ne­vez­ném mai szem­mel a leg­meg­hök­ken­tőbb­nek, ez­zel a leg­mo­der­nebb­nek, amennyi­ben a hol­tá­ból vissza­té­rő férj rém­re­gé­nyes tör­té­ne­te ki­lóg a kor­ban fa­vo­ri­zált té­mák kö­zül.) Az el­be­szé­lé­sek nem itt je­len­tek meg elő­ször, több­jük már évek­kel az­előtt kö­tet­ben is nap­vi­lá­got lá­tott, vi­szont va­ló­ban jól pél­dáz­zák az adott szer­ző jel­leg­ze­tes írói modorát.

Vul­pes Újságíró-iskolája ne­vez­he­tő az év­könyv leg­si­ke­rül­tebb szö­ve­gé­nek, amennyi­ben a pa­ro­disz­ti­kus előadás-sorozat a szép­írás po­é­ti­kai min­tá­za­ta­it kö­vet­ve imi­tál­ja az új­ság­írás mes­ter­sé­gé­nek min­den rész­le­tét be­mu­ta­tó szak­mai gyors­tal­pa­lót. A szö­veg tel­jes for­má­tum­ban és könyv alak­ban 1916-ban je­lent meg, eb­ből tud­ha­tó, hogy Vul­pes har­minc­há­rom rö­vid fe­je­ze­tet szánt az új­ság­írás be­mu­ta­tá­sá­ra: az al­ma­nach­ban eb­ből ti­zen­há­rom rö­vid írás ol­vas­ha­tó. Az új­ság­írói pá­lyá­ról szó­ló rész ta­nul­sá­ga a kö­vet­ke­ző: négy-öt éven ke­resz­tül min­den fon­tos fó­ru­mon (a kép­vi­se­lő­ház­ban, a szín­ház­ban, te­me­té­se­ken) meg kell je­len­ni, min­den­ki­nek gra­tu­lál­ni kell, de nem sza­bad írni egy sort sem. Az évek alatt így az „új­ság­író” ak­ko­ra is­mert­ség­re tesz szert, hogy a név­te­len cik­ke­ket („Mik­száth Kál­mán összes név­te­len czik­ke­it”, 177.) neki tu­laj­do­nít­ják majd, ez­után pe­dig egye­nes út ve­zet a Pe­tő­fi Tár­sa­ság­ba, il­let­ve az or­szág­gyű­lés­be is. A Bu­da­pes­ti Új­ság­írók Egye­sü­le­te 1910-es évre szó­ló év­köny­vé­nek kon­tex­tu­á­lis köre bi­zo­nyos ér­te­lem­ben ezen a pon­ton zá­rul be: a vá­zolt kar­ri­er­tör­té­net – némi iro­ni­kus csúsz­ta­tás­sal – a kö­tet ju­bi­lán­sá­nak élet­út­ját ba­ga­tel­li­zál­ja. (Mik­száth 1881-ben lett a Pe­tő­fi Tár­sa­ság tag­ja, 1887-ben lett kép­vi­se­lő, de már az 1870-es évek ele­jé­től rend­sze­re­sen pub­li­kált – és fel­te­he­tő­en nem­csak a kü­lön­bö­ző tár­sa­sá­gok­ban for­go­ló­dott.) Az év­könyv min­dent össze­vé­ve (és fő té­má­já­hoz szo­ro­san kap­cso­lód­va) Mik­száth Kál­mán­nak ál­lít em­lé­ket, aki az utol­só olyan újságíró-író volt a ma­gyar iro­da­lom­ban, aki­től az első vi­lág­há­bo­rút meg­elő­ző­en min­den na­gyobb idő­sza­ki ki­ad­vány párt­ál­lás­tól füg­get­le­nül ve­zér­cikk­ben vett búcsút.

A ha­son­más ki­adást két ta­nul­mány zár­ja. Szé­ná­si Zol­tán Rep­re­zen­tá­ció és ka­ri­tász című, a so­ro­zat min­den kö­te­té­ben vál­to­zat­la­nul meg­je­le­nő „so­ro­zat­ta­nul­má­nya” mel­lett ez­út­tal Visy Be­at­rix­tól, az Or­szá­gos Szé­ché­nyi Könyv­tár irodalomtörténész-kritikus mun­ka­tár­sá­tól ol­vas­ha­tunk ta­nul­mányt Idő-sajtó és örök iro­da­lom cí­men. A ko­ra­be­li mediális-intézményes kon­tex­tus­ba be­te­kin­tést en­ge­dő, egy­út­tal az év­köny­vet szem­lé­ző ala­pos írás meg­jegy­zi, hogy az al­ma­nach ta­va­lyi kö­te­té­ben „te­ret vagy ref­le­xi­ót” nye­rő szer­zők hi­á­nyá­val úgy tűn­het, „mint­ha az elő­ző évek iro­dal­mi ese­mé­nyei, iro­da­lom­po­li­ti­kai pen­ge­vál­tá­sai meg sem tör­tén­tek vol­na” (370). A két kö­tet meg­je­le­né­se kö­zött nap­vi­lá­got lá­tott is­mert szö­ve­gek – itt köz­zé­tett – hosszú ka­ta­ló­gu­sá­nak is­me­re­té­ben így va­ló­ban „egy bé­kés, ju­bi­lá­ló, nosz­tal­gi­á­zó, öre­gecs­ke iro­da­lom képe bon­ta­ko­zik az ol­va­só elé” (uo.). Igaz, az alap­ve­tő­en kon­zer­va­tív szel­le­mi­sé­gű egye­sü­let ez­zel – mint ezt a ta­nul­mány szer­ző­je is meg­jegy­zi – si­ke­re­sen haj­tot­ta vég­re ket­tős kül­de­té­sét, azaz úgy ma­rad­hat­tak meg biz­ton­sá­go­san ideo­ló­gi­ai erő­te­rük­ben, hogy ki­sebb ki­té­rő­ként (egy év­vel ko­ráb­ban) le­he­tő­sé­get ad­tak a „má­sik ol­dal” fó­ru­ma­i­nak, al­ko­tó­i­nak is. (A kö­vet­ke­ző évek­ben, mint ezt re­mél­he­tő­leg a hasonmáskiadás-sorozat kö­vet­ke­ző kö­te­te­i­ből lát­hat­juk majd, az Eöt­vös Leó–Szabados Sán­dor szer­kesz­tő­pá­ros jó­vol­tá­ból ez a hely­zet kis­sé megváltozott.)

Írás és új­ság­írás vi­szo­nyá­nak be­mu­ta­tá­sá­hoz a ta­nul­mány szer­ző­je két fon­tos szö­veg­re, Ba­bits Új klasszi­ciz­mus felé című „ma­ni­fesz­tu­má­ra” és Thi­e­ne­mann Ti­va­dar Iro­da­lom­tör­té­ne­ti alap­fo­gal­mak című mo­nog­rá­fi­á­já­ra is hi­vat­ko­zik. Míg előb­bi az „örök iro­da­lom” és a pil­la­nat­nak élő új­ság­írás sa­já­tos idő­ta­pasz­ta­la­tá­nak üt­köz­te­té­sé­vel ref­lek­tál a szép­írás vál­to­zó kon­tex­tu­sá­ra, a gyor­san emészt­he­tő szen­zá­ci­ók­ra apel­lá­ló nyil­vá­nos­ság­ra, ad­dig utób­bi tör­té­ne­ti táv­lat­ba he­lye­zi az írás­ból ki­vá­ló új­ság­írást, ta­lá­ló szó­vá­lasz­tás­sal fo­lyó­írásnak ke­resz­tel­ve azt. Noha Thi­e­ne­mann át­te­kin­té­se utó­la­go­san pró­bál rög­zí­te­ni egy fon­tos mé­dia­tör­té­ne­ti stá­di­u­mot, meg­jegy­zen­dő, hogy mun­ká­ja 1930-ban je­lent meg, míg Ba­bit­sé 1925-ben, azaz a ci­tált szö­ve­gek a szá­zad­for­du­ló­é­tól el­té­rő kör­nye­zet­ben fo­gan­tak. A 20-as évek má­so­dik fe­lé­ben év­ről évre ren­ge­teg írás fog­lal­ko­zott az írók és új­ság­írók nyo­mo­rá­val, az iro­dal­mi piac de­val­vá­ló­dá­sá­val, egy­út­tal a tö­meg­iro­da­lom fel­len­dü­lé­sé­vel, így az ol­va­sói szo­ká­sok ra­di­ká­lis meg­vál­to­zá­sá­val, mind­eh­hez pe­dig hoz­zá­ve­he­tő a saj­tó ál­tal fel­kí­nált pub­li­ká­ci­ós tér be­szű­kü­lé­se, a mo­zi­film mé­di­u­má­nak fel­len­dü­lé­se, il­let­ve a „han­gos saj­tó”, a rá­dió meg­je­le­né­se is. Mind­ez­zel nem a hi­vat­ko­zott szö­ve­gek be­vá­lo­ga­tá­sá­nak jo­gos­sá­gát vo­nom két­ség­be, ha­nem arra utal­nék, hogy vi­szony­lag rö­vid idő­tá­von be­lül mennyi­re más pa­ra­mé­te­rek men­tén for­má­lód­tak az írás és az új­ság­írás rend­sze­rét ala­kí­tó dis­kur­zu­sok. Míg a há­bo­rú éve­i­ben a ma­gyar saj­tó még őriz­te szá­zad­for­du­lós sa­já­tos­sá­ga­it, az 1920-as évek­re ezek me­rő­ben más pro­to­kol­lok­nak ad­ták át he­lyü­ket, mind­ezt pe­dig az új­ság­írás­ból ko­ráb­ban jól élő írók a sa­ját bő­rü­kön ta­pasz­tal­hat­ták. (Az év­könyv egyéb­ként ép­pen Ba­bits írá­sá­val egy év­ben je­lent meg utoljára.)

Nem győ­zöm hang­sú­lyoz­ni az OSZK és az Ar­gu­men­tum Ki­adó kö­zös vál­lal­ko­zá­sá­nak fon­tos­sá­gát. A könyv­tárgy kéz­be vé­te­lé­nek le­he­tő­sé­ge mel­lett (ez az él­mény hi­ány­zik az Ar­canum ál­tal az utób­bi idő­ben köz­zé­tett almanach-kötetek ol­va­sá­sa­kor) a tar­tal­mi részt kö­ve­tő Szét­te­kin­tés és Hir­de­té­sek című blok­kok pá­rat­lan ké­pet nyúj­ta­nak az ipar, az ok­ta­tás vagy az egész­ség­ügy ko­ra­be­li hely­ze­té­ről, köz­gaz­da­sá­gi és ke­res­ke­del­mi ada­ta­i­ról, mi­köz­ben a nap­ja­ink­ban el­ter­jedt, la­i­ku­sok­nak, for­ma­ter­ve­zők­nek és hir­de­té­si szak­em­be­rek­nek egy­aránt szó­ló min­ta­al­bu­mok­hoz ha­son­ló ar­chí­vum­ként is szolgálnak.

Summary

The Al­ma­nac of the As­so­ci­a­ti­on of Bu­da­pest Jour­na­lists was pub­lis­hed bet­ween 1905 and 1925. The an­nu­al usu­ally fo­cu­s­ed on one par­ti­cu­lar to­pic. In 1910 the main the­me was the close re­la­ti­on bet­ween li­te­ra­tu­re and jour­nal­ism. This was one of the most im­por­tant (and re­la­ti­vely old) spe­ci­fic fea­tu­res of the Hun­ga­ri­an li­ter­ary ins­ti­tu­ti­on at the fin de sièc­le. Af­ter the for­mer al­ma­nac (whe­re the edi­tors de­alt with the Mo­der­nist mo­ve­ment, na­mely the dis­pu­te ge­ne­ra­ted by the Hol­nap-an­t­ho­logy and the jour­nal Nyu­gat) this coll­ec­ti­on pre­sents a “safe” (unc­hal­leng­ing) to­pic with con­ser­va­tive the­mes and aut­hors. The vo­lu­me con­ta­ins port­ra­its abo­ut Ist­ván Pe­te­lei (died in 1910) and Kál­mán Mik­száth, the first pres­ident of the as­so­ci­a­ti­on who also died shortly af­ter the pub­li­ca­ti­on of the vo­lu­me. We can also read anec­do­tes by fa­mous jour­na­lists, an es­say by Zol­tán Amb­rus, short stori­es, and a sa­ti­ric text abo­ut studying jour­nal­ism by Izi­dor Kál­no­ki (un­der the pse­u­do­nym Vul­pes). Na­ti­o­nal Szé­ché­nyi Lib­rary and Ar­gu­men­tum Press star­ted to pub­lish the fa­csi­mi­les of the al­ma­nac in 2017, this vo­lu­me is the se­cond in the row. By this comp­le­te copy, the re­ader can re­cog­ni­ze not only the main cont­ent of the al­ma­nac, but also the ad­ver­ti­se­ments and ot­her ap­pen­di­ces which gi­ves a deep in­sight on every­day life and ot­her eco­no­mic cha­rac­te­r­is­tics of the late ye­ars of the mo­nar­chic Hungary.

Tar­ta­lom

Tagged , , , ,

Vélemény, hozzászólás?