Földes Györgyi írása a Littérature című folyóirat „Roland Barthes à l’Est” (Roland Barthes Keleten)című tematikus számáról

december 29th, 2017 § 0 comments

könyvismertetés

Ro­land Bart­hes à l’Est (Ro­land Bart­hes Ke­le­ten), Lit­té­ra­tu­re, 186(2017/2, Juin), Pa­ris, La­rousse, Ar­mand Colin.

A Lit­té­ra­tu­re című fo­lyó­irat 2017 jú­ni­u­si lap­szá­má­ba be­le­la­poz­va – min­den rossz­in­du­lat nél­kül – egy pil­la­nat­ra Vic­tor Hugo Les Ori­en­ta­les című kö­te­te jut­hat az eszünk­be. Mit je­lent az, hogy ke­le­ti, mi az, hogy Ke­let? Va­jon min­den, ami Fran­cia­or­szág­tól ke­let­re esik, ide­ért­ve Kelet-Közép-Európát, s Ázsi­át is? Vagy egy­sze­rű­en min­den eg­zo­ti­kus, tá­vo­li? Vagy – és ak­kor per­sze már el­sza­kad­tunk Hugo ke­let­kon­cep­ci­ó­já­tól – je­len eset­ben a ke­le­ti jel­ző a volt szo­ci­a­lis­ta blokk­ra vonatkozik?

Ahogy az a nagy al­ko­tók­kal kap­cso­la­tos cen­te­ná­ri­u­mok ese­té­ben len­ni szo­kott, a 2015-ös Barthes-évforduló ren­ge­teg ren­dez­vényt hí­vott élet­re nem csak Franciaország-szerte, ha­nem min­den­fe­lé a vi­lág­ban, moz­gó­sít­va a fran­ko­fón te­o­re­ti­ku­so­kat, hogy együtt gon­dol­kod­ja­nak a 20. szá­zad két­ség­te­le­nül egyik leg­je­len­tő­sebb szel­le­mi élet­mű­vé­ről, il­let­ve hogy fel­mér­jék az ed­di­gi re­cep­ci­ót. En­nek egyi­ke volt az a bu­ka­res­ti kon­fe­ren­cia, ame­lyet Ale­xand­ru Ma­tei szer­ve­zett, s amely­nek anya­gá­ból össze­állt a Lit­té­ra­tu­re-szám. Be­ve­ze­tő­jé­ben Ma­tei a száz­éves év­for­du­ló ese­mé­nye­i­nek fé­nyé­ben meg­ál­la­pít­ja, hogy már több fran­cia Bart­hes lé­te­zik, to­váb­bá ta­lál­koz­ha­tunk an­gol­szász, bra­zil, spa­nyol, kí­nai, bol­gár Barthes-okkal is – mert­hogy egy­ér­tel­mű ugyan, hogy a Barthes-ok töb­ben van­nak, de nem­csak egyé­ni be­fo­ga­dás­vál­to­za­tok­ról be­szél­he­tünk, ha­nem sok­kal in­kább nyel­vi­leg és kul­tu­rá­li­san el­kü­lö­nü­lő ér­tel­me­zői kö­zös­sé­gek Barthes-képéről/képeiről is. A kül­föl­di re­cep­ció egy szeg­men­sé­nek fel­mé­ré­sét, a „ke­le­ti­ét” vál­lal­ta te­hát e kon­fe­ren­cia, s vele együtt az elő­adá­so­kat meg­je­len­te­tő Lit­té­ra­tu­re-szám. A lap a szer­kesz­tő sze­rint „ket­tős nyom­vo­na­lon” ha­lad: az egyik a „ke­le­ten” lét­re­jött ol­va­sa­tok­kal fog­lal­ko­zik (a szo­ci­a­lis­ta or­szá­go­ké­val el­ső­sor­ban, de az irá­ni­ak­kal is); a má­sik a po­li­ti­kai ol­va­sa­to­kat he­lye­zi elő­tér­be, s ek­ként Barthes-nak a to­ta­li­tá­ri­us dik­ta­tú­rák­kal való vi­szo­nyát vizs­gál­ja – még ha e két nyom­vo­nal gyak­ran ke­resz­te­zi is egy­mást. A lap­szám nagy­já­ból há­rom­ne­gye­de te­hát va­la­mi­lyen mó­don e két vo­nu­lat­ba so­rol­ha­tó, az össze­ál­lí­tás vé­gén so­ra­ko­zó né­hány írás azon­ban – kü­lö­nö­sen a Bart­he­sot mint al­ki­mis­tát (Ma­t­hi­as Ecoeur) és a Bart­hes fo­tó­kom­men­tár­ja­it elem­ző (Ma­t­hi­eu Mes­sa­ger) szö­ve­gek – né­mi­leg ki­lóg­nak a sorból.

Bart­hes egyik is­mert szak­ér­tő­je, Cla­ude Cos­te ez­út­tal Barthes-nak az „új fi­lo­zó­fu­sok­hoz” (Bernard-Henri Lévy, And­ré Glucks­mann, Mau­ri­ce Cla­vel) fű­ző­dő bo­nyo­lult vi­szo­nyá­ról ír. Ta­nul­má­nyá­ból elő­ször is meg­tud­hat­juk, hogy míg a ko­ra­be­li fran­cia gon­dol­ko­dók ka­no­ni­kus vo­nu­la­ta, Bart­hes ba­rá­tai (pél­dá­ul De­le­u­ze) fel­szí­nes­nek tar­tot­ta ezt a cso­por­to­su­lást, Bart­hes le­vél­ben biz­to­sí­tot­ta a tá­mo­ga­tá­sá­ról Lévyt an­nak Bar­ba­rie à vis­age hu­ma­in (Em­ber­ar­cú bar­ba­riz­mus) című, mar­xiz­must bí­rá­ló köny­ve kap­csán. Túl a vita be­mu­ta­tá­sán – vagy­is azon túl, hogy Lévy Deleuze-ék ha­rag­ját a le­vél­író­ra von­va, köz­szem­lé­re tet­te a do­ku­men­tu­mot – Cos­te ta­nul­má­nyá­nak az az ér­de­kes­sé­ge, hogy fel­tár­ja Bart­hes el­lent­mon­dá­sos vi­szo­nyu­lá­sát a mar­xiz­mus­hoz és a mo­dern­ség­hez, il­let­ve a ket­tő kö­zött ál­ta­la lá­tott kap­cso­lat­hoz – mint ahogy az ügy je­len­tő­sé­ge is ab­ban áll, hogy va­la­mi­kép­pen mo­del­le­zi is Bart­hes ak­ko­ri szem­lé­le­tét. Ő ugyan­is, aki amúgy azt ál­lí­tot­ta ma­gá­ról, úgy mar­xis­ta, hogy nem hisz a mar­xiz­mus­ban, több ok­ból is tá­vol­sá­got tart a (mű­kö­dő, szo­ci­a­lis­ta ál­lam­be­ren­dez­ke­dés­ben meg­va­ló­su­ló) mar­xiz­mus­sal szem­ben. Egy­részt szá­má­ra min­den a nyel­ven ke­resz­tül tör­té­nik, s vég­ső cél­ja egy, a szte­reo­tí­pi­á­kat ki­kü­szö­bö­lő, pon­tos és in­ven­ci­ó­zus nyelv meg­te­rem­té­se, így a z or­szá­gon­ként el­té­rő mar­xis­ta ideo­ló­gia erő­sen prob­le­ma­ti­kus a szá­má­ra. Más­részt kö­zöm­bös­sé vá­lik a mo­dern­ség­gel szem­ben (mi­köz­ben per­sze nem vá­lik sem an­ti­mo­dern­né, sem re­ak­ci­ós­sá, sem kon­zer­va­tív­vá), mint­hogy sza­kí­ta­ni akar a tör­té­ne­lem­mel. Szá­má­ra az idő nem vek­to­ri­zált, nem tart va­la­ho­vá, rá­adá­sul a jö­vőt tö­ké­le­te­sen bi­zony­ta­lan­nak tart­ja. Ez a po­li­ti­ka vi­lá­gá­ban annyit tesz, hogy amennyi­ben hi­ány­zik az elő­re­lát­ha­tó jövő, ak­kor az el­éré­sé­hez vá­lasz­tott esz­kö­ze­ink is el­vesz­tik evi­dens iga­zo­lá­su­kat. Bart­hes – ko­rai poszt­mo­dern­ként – ek­kép­pen le­mond a „nagy elbeszélésekről”.

Ter­mé­sze­te­sen ez a szem­lé­let esszé­is­ta írás­mód­ját is ala­kít­ja, és so­kat meg­ma­gya­ráz azt il­le­tő­en, hogy a nyel­vé­sze­tet mint de­mok­rá­ci­át ér­tel­me­zi; már­pe­dig ezt a po­li­ti­kai be­ren­dez­ke­dést a mar­xis­tá­val szem­ben nem hogy nem uta­sít­ja el, ha­nem az egye­dü­li el­kép­zel­he­tő­nek tart­ja. Már­pe­dig a sze­mi­o­ti­ka – s ez­zel együtt a szink­ron szem­lé­let elő­tér­be he­lye­zé­se – egy­faj­ta po­li­ti­kai mo­del­lel ér fel a szá­má­ra, hi­szen nem a le­szár­maz­ta­tást tűzi ki cé­lul, mint ahogy a di­ak­ron (pél­dá­ul az eti­mo­ló­gi­ai) ku­ta­tás te­szi: a de­mok­rá­ci­á­nak nem a fel­me­női rend­szer szá­mít, ha­nem a „sza­vak jo­gai és kö­te­les­sé­gei”. A de­mok­rá­cia a foly­to­nos el­to­ló­dás­ban lévő „je­len­tés” utó­pi­á­ja, az ál­ta­lá­nos po­li­szé­mi­áé, a plu­ra­liz­mu­sé. A cikk záró fe­je­ze­te – ta­lán ki­csit szer­vet­le­nül – Barthes-nak az irá­ni po­li­ti­kai hely­zet­re adott re­ak­ci­ó­ját is­mer­te­ti: Kho­me­i­ni 1979-es ha­ta­lom­át­vé­te­le egy, a po­pu­lá­ris, a tö­me­get bá­zi­sul fel­hasz­ná­ló ak­ció volt, még­sem ír­ha­tó le klasszi­kus mar­xis­ta ter­mi­no­ló­gi­á­val; s mint­hogy tö­ké­le­te­sen szem­be­megy a sze­ku­la­ri­zá­ci­ó­val, an­ti­mo­der­nis­ta. Bart­hes azon­ban – bár a de­mok­rá­ci­á­nak, a „lel­kek arisz­tok­ra­tiz­mu­sá­nak” a híve – a hu­ma­niz­mus ta­la­ján áll­va a sah párt­já­ra áll: a fájó szí­vű édes­anyát el­kép­zel­ve nyi­lat­ko­zik, és em­pa­ti­kus a ki­lá­tás­ta­lan hely­ze­tű irá­ni zsi­dók­kal is.

Hes­san Nogh­reh­chi szö­ve­ge, a Le fasc­is­me de la lan­gue (A nyelv fa­siz­mu­sa) szin­tén na­gyon köz­ve­tet­ten kap­cso­ló­dik a ke­le­ti te­ma­ti­ká­hoz. Csak annyi­ban kö­tő­dik a té­má­hoz, amennyi­ben a hatalmi-diktatórikus rend­sze­rek in­kább a ke­le­ti tömb­re vol­tak jel­lem­ző­ek, il­let­ve, hogy egy pél­da ere­jé­ig a szer­ző a per­zsa nyelv sa­já­tos­sá­ga­i­ra is ki­tér. Bart­hes a nyelv ere­den­dő fa­siz­mu­sát ab­ban lát­ja, hogy az mon­dás­ra kény­sze­rít (szem­ben vi­ta­tár­sá­val, Pa­so­li­ni­vel, aki ezt a fa­siz­must a be­széd aka­dá­lyoz­ta­tá­sá­ban ha­tá­roz­za meg). Már Bo­as­nál és Jak­ob­son­nál is fel­me­rült a nyelv kény­sze­rí­tő ere­jé­nek gon­do­la­ta, mi­sze­rint a gram­ma­ti­ka, az adott nyelv ling­visz­ti­kai fo­gal­mai va­la­mi­lyen irány­ba te­re­lik a nyel­vi kö­zös­ség fi­gyel­mét, gon­dol­ko­dá­sát a hit, köl­té­szet, a böl­cse­let te­rü­le­te­in – Bart­hes pe­dig ezt a kon­cep­ci­ót a po­li­ti­ká­ra al­kal­maz­za. Sze­rin­te – és ez­zel ki­ik­tat­ja egy ko­ráb­bi vé­le­mé­nyét – „az ana­fo­ra min­den nyelv ural­mi rend­sze­re”: min­den szó utal a töb­bi szó­ra is, más ér­té­kek­re; min­dig töb­bet mon­dok, mint amennyit aka­rok; a langage-objet meg­fe­lel­te­tés le­he­tet­len. Pél­dá­ja erre a Gha­zal című per­zsa kö­zép­ko­ri köl­te­mény, amely fran­cia for­dí­tás­ban a he­te­ro­sze­xu­á­lis, fér­fi érez­te sze­re­lem egyik hí­res min­tá­já­vá vált: hol­ott a per­zsa nyel­vű vers­ben, mi­vel az nem kü­lön­böz­tet meg ne­me­ket – nem de­rül ki, hogy a be­szé­lő ki­ről ára­do­zik, fér­fi­ről vagy nő­ről (a 12–16. szá­za­di irá­ni köl­té­szet­re jel­lem­ző a ho­mo­sze­xu­á­lis sze­rel­mi líra).

Bart­hes sze­rint két­fé­le el­já­rás le­het­sé­ges, az ak­ra­ti­kus (a ha­ta­lom­nak alá­ve­tett) (dis­co­urs ac­ra­ti­que) és az enk­ra­ti­kus (ha­tal­mon kí­vü­li) (dis­co­urs enc­ra­ti­que) diskurzus/beszédmód. Az enk­ra­ti­kus szo­cio­lek­tus el­nyo­mó alak­za­tok­kal, az ak­ra­ti­kus pe­dig alá­ve­tett­sé­ge mi­att tá­ma­dó élű alak­za­tok­kal él, mi­vel mind­két szo­cio­lek­tus az el­bá­tor­ta­la­ní­tás­ban és a presszi­ó­ban ér­de­kelt. Csak­hogy a szo­cio­lek­tus nem csak azo­kon gya­ko­rol erő­sza­kot, akik ki van­nak be­lő­le zár­va (vagy­is akik a „má­sik” po­zí­ci­ó­já­ba szo­rul­nak), ha­nem ki­hat – az ál­ta­la ki­mért kény­sze­rek, a nyel­vi­leg ele­ve be­le­kó­dolt kor­lá­tok mi­att – azok­ra is, akik ré­sze­sül­nek ben­ne. S mi­vel a szo­cio­lek­tu­son kí­vül­ről nem lé­te­zik meg­szó­la­lá­si mód, a nyelv ál­ta­li meg­nyil­vá­nu­lá­som­ban erő­sza­kot al­kal­ma­zok mind ma­ga­mon, mind a hall­ga­tó­sá­go­mon (azaz az ag­resszió nem­csak az ural­ko­dó osz­tály sa­ját­ja). En­nek meg­fe­le­lő­en min­den tár­sa­dal­mi cso­port­nak van ha­tal­mi dis­kur­zu­sa, csak más-más el­já­rá­sok­kal él: a nyelv fa­siz­mu­sa vagy is­mét­lő­dé­sek­kel vagy ál­lí­tá­sok­kal [as­ser­ti­on] te­vő­dik át a gya­kor­lat­ba – az előb­bi pra­xi­sát fő­ként a jobb­ol­dal­nak (ha­tal­mi  dis­kur­zus), utób­bit a bal­ol­dal­nak (ha­ta­lom­ra törő dis­kur­zus) tu­laj­do­nít­ja Barthes.

Ha­son­ló té­mát, Bart­hes „vissza­vont”, mér­sé­kelt mar­xiz­mu­sát (pon­to­sab­ban an­nak troc­kis­ta irá­nyult­sá­gát) bon­col­gat­ja Andy Shaf­ford ta­nul­má­nya az 1946–1953 kö­zöt­ti idő­szak­ra fó­kusz­ál­va. Ez az idő­szak egy­fe­lől azért ki­tün­te­tett je­len­tő­sé­gű, mert Nyugat-Európában a mar­xis­ták Sztá­lin rend­sze­rét rend­kí­vü­li mó­don fel­ér­té­kel­ték a troc­kiz­mus­sal szem­ben, és eh­hez ké­pest Bart­hes va­ló­ban egyé­ni né­ze­te­ket val­lott, más­részt mert neki tény­le­ges, át­élt ta­pasz­ta­la­tai vol­tak a va­lós kom­mu­niz­mus­ról, a sztá­li­ni dik­ta­tú­rá­ról, hi­szen két évet töl­tött el Ro­má­ni­á­ban a negy­ve­nes évek vé­gén. Már az 1948-as Al­bumában is a kom­mu­nis­ta nyel­vi kli­sék­ről, au­to­ma­tiz­mu­sok­ról ír, ami­vel vol­ta­kép­pen meg­elő­zi a tíz év­vel ké­sőb­bi Mi­to­ló­gi­ákat, s kri­ti­ká­já­nak első ré­sze szin­te szó sze­rint meg­is­mé­tel­ve je­le­nik meg Az írás nul­la fokában is (mely­ben a „tisz­tán mar­xis­ta írás­mó­dot” nem tart­ja se­ma­ti­kus­nak.) Sartre-tól e té­mát il­le­tő­en ugyan so­kat ta­nul, de míg pél­dá­ul Az írás nul­la fokában for­mai te­kin­tet­ben alap­ve­tő­en klasszi­kus­ként írja le a „tisz­tán for­ra­dal­mi” írás­mó­dot, a Mi az iro­da­lom? szer­ző­je sok­kal gyö­ke­re­sebb stí­lus­vál­tást lát meg­je­len­ni ab­ban. Kö­vet­ke­zés­kép­pen Bart­hes a Zsda­nov ál­tal meg­hir­de­tett, s Fran­cia­or­szág­ban Ga­ra­udy ál­tal pro­pa­gált szo­ci­a­lis­ta re­a­liz­must is kri­ti­ká­val il­le­ti: sze­rin­te a na­tu­ra­lis­ták és ké­sőb­bi kö­ve­tő­ik be­be­to­noz­zák az iro­dal­mat, s „egy olyan iro­dal­mi nyel­vet di­cső­í­te­nek, amely le­vált tar­tal­má­ról”. Ha a tár­sa­dal­mi va­ló­sá­got így akar­juk le­ír­ni, mond­ja Bart­hes, az iro­da­lom – az iro­da­lom be­fo­ga­dói kö­ze­ge – saj­ná­la­tos mó­don ket­té­sza­kad: egy­fe­lől ott lesz a min­den kul­tú­rá­ból ki­zárt pro­le­ta­ri­á­tus és az ér­tel­mi­ség, akik már az iro­da­lom lé­tét is meg­kér­dő­je­le­zik, más­fe­lől az is­ko­lás íz­lé­sű, kis­pol­gá­ri ol­va­sók, akik kom­mersz re­gé­nyek­ben fog­ják meg­ta­lál­ni an­nak az iro­da­lom­nak a ké­pét, amellyel azo­no­sul­ni tud­nak. Bart­hes te­hát pár­hu­za­mot von a kis­pol­gá­ri írás­mód és a szo­ci­a­lis­ta re­a­liz­mus kö­zött, s eb­ben is Troc­kijt követi.

E két spe­ci­fi­kus té­mát tár­gya­ló szö­veg után a lap­szám két „leg­klasszi­ku­sabb” re­cep­ció­tör­té­ne­ti ta­nul­má­nya kö­vet­ke­zik, An­gya­lo­si Ger­gely és Ale­xand­ru Ma­tei írá­sai, ame­lyek vi­szont nem csak azért te­kint­he­tők párd­ara­bok­nak, mert két adott or­szág (Ma­gyar­or­szág és Ro­má­nia) Barthes-fogadtatását dol­goz­zák fel, ha­nem mert a te­o­re­ti­kus mind­két or­szág­ban rövidebb-hosszabb időt töl­tött. Az, hogy mi­kor is tör­tént mind­ez, már ele­ve pon­to­sí­tást igé­nyel, hi­szen amint An­gya­lo­si Ger­gely – aki­nek a ne­vét a be­ve­ze­tő­ben saj­nos rosszul tün­te­ti fel a szer­kesz­tő – egy ké­pes­lap alap­ján meg­ál­la­pít­ja, Bart­hes utó­lag pon­tat­la­nul em­lé­ke­zett deb­re­ce­ni lek­to­ri mun­ká­já­nak idő­sza­ká­ra: el­len­tét­ben az ed­dig is­me­re­tes dá­tum­mal: a ma­gyar út nem 1937, ha­nem 1938 nya­rá­ra esett. Az ol­va­só itt arra is rá­cso­dál­koz­hat, hogy Bart­hes a II. vi­lág­há­bo­rú elő­es­té­jén Deb­re­cent és Bu­da­pes­tet is a jó­mód és a sza­bad­ság ki­tün­te­tett he­lyé­nek látta.

An­gya­lo­si cik­ké­ben át­te­kin­ti a kez­de­ti ma­gyar nyel­vű Barthes-recepció kü­lön­bö­ző sza­ka­sza­it, on­nan­tól kezd­ve, hogy 1970 kö­rül a ma­gyar ér­tel­mi­ség fi­gyel­mét fel­kel­tet­te. A Vá­lo­ga­tott írá­sok elég bá­tor vál­lal­ko­zás, te­kint­ve, hogy az elő­szó­ban Bart­hes meg­ma­gya­ráz­za a he­te­ro­gén szö­veg­vá­lo­ga­tás szem­pont­ja­it, vagy­is ér­dek­lő­dé­sé­nek plu­ra­liz­mu­sát (szín­ház, „mí­tosz”, azaz ideo­ló­gia­kri­ti­ka, iro­da­lom­kri­ti­ka, sze­mio­ló­gia): a szer­ző mint alany – bár má­ni­ái le­het­nek –min­dig szét­szórt, plu­rá­lis, fej­lő­dé­se il­lu­zó­ri­kus. Mind­amel­lett a fe­le­lős­ség fo­gal­ma nem hi­ány­zik Bart­hes írá­sa­i­ból, csak az el­kö­te­le­zett­séget nem vál­lal­ja fel, ámde a fe­le­lős­ség sze­rin­te ép­pen az el­kö­te­le­ző­dés el­mu­lasz­tá­sá­ban áll: előb­bi­hez az ún. kér­de­ző, utób­bi­hoz a már elő­re is va­ló­ság­pre­for­má­ló ál­lí­tó dis­kur­zus kap­csol­ha­tó. Mind­ez per­sze az el­mé­le­ti szö­veg­ki­adás vi­szony­la­gos sza­bad­sá­gá­ra mu­tat rá, vagy­is arra, hogy egy kel­lő „vö­rös fa­rok” hoz­zá­csa­to­lá­sá­val – ez eset­ben egy né­mi­leg ideo­lo­gi­kus utó­szó­val – az 1970-es évek Ma­gyar­or­szá­gá­nak eny­hü­lő lég­kö­re már el­vi­se­li ezt a tí­pu­sú te­o­re­ti­kus hozzáállást.

Nem sok­kal ko­ráb­ban azon­ban még ki­csit más­képp állt a hely­zet: 1968-ban kez­dő­dött az ún. strukturalizmus-vita a He­li­kon te­ma­ti­kus szá­ma kap­csán, ami­kor is a mar­xis­ta kri­ti­ka ki­kezd­te az ál­ta­la for­ma­lis­tá­nak, tör­té­ne­lem­el­le­nes­nek ítélt irány­za­tot. Bart­hes egyéb­ként ezt „meg­úsz­ta”, rá vi­szony­la­gos el­né­zés­sel te­kin­tet­tek, az ál­ta­la le­írt struk­tú­rát he­u­risz­ti­kus me­ta­fo­rá­nak vagy egy­sze­rű mód­szer­tan­nak te­kint­ve fel­men­tet­ték a vi­lág­né­ze­ti struk­tu­ra­liz­mus vád­ja alól. Per­sze a Barthes-boom a rend­szer­vál­tás ide­jén ér­ke­zik el: az egy­mást érő szö­veg­for­dí­tá­sok­kal, kom­men­tá­rok­kal, s ma­gá­nak a ta­nul­mány­író­nak, An­gya­lo­si Ger­gely­nek 1996-os mo­nog­rá­fi­á­já­val (a szer­ző neve itt, a Lit­té­ra­tu­re-ben sze­ré­nyen csak a bib­li­og­rá­fi­á­ban lett fel­tün­tet­ve, a fo­lyó szö­veg­ben nem).

An­gya­lo­si írá­sa tü­kör­ké­pe a ro­mán re­cep­ció­tör­té­ne­ti szö­veg­nek, ame­lyet a fo­lyó­irat szá­mot szer­kesz­tő Ale­xand­ru Ma­tei je­gyez, aki szö­ve­ge ele­jén azt rög­zí­ti, hogy Bart­hes sze­mé­lye­sen mi­kor és hol tar­tóz­ko­dott (Bart­hes 1947-től 1949-ig volt Ro­má­ni­á­ban hi­va­ta­los ki­kül­de­tés­ben, hogy az­tán a sztá­li­nis­ta idő­szak után, de még Cea­uşes­cu ha­ta­lom­ra­ju­tá­sa előtt még egy­szer vissza­tér­jen). Ám mi­vel ke­vés do­ku­men­tum ma­radt fent er­ről, Ma­tei sok­kal in­kább a ro­mán fo­gad­ta­tás­tör­té­net össze­fog­la­lá­sát tart­ja el­sőd­le­ges fel­ada­tá­nak. Úgy tű­nik, Bart­hes ro­má­ni­ai re­cep­ci­ó­ja ha­ma­rabb meg­kez­dő­dött – már az 1951-es évek­ben –, mint a ma­gyar. Nic­o­lae Ter­tu­li­an hi­vat­ko­zik a te­o­re­ti­kus­ra Sché­matis­me et ré­al­is­me (Se­ma­tiz­mus és re­a­liz­mus) című el­mé­le­ti cik­ké­ben, amely­ben a kor­társ iro­dal­mi mű­vek­ben meg­je­le­nő re­duk­ci­o­niz­mus el­len emel szót, s a kul­tu­rá­lis saj­tó­ban is fel­me­rül Bart­hes neve a mar­xis­ta di­men­zi­ók­kal is bíró Az írás nul­la fokára re­a­gál­va. A hat­va­nas évek­ben pe­dig – a las­sú kul­tu­rá­lis de­szov­je­ti­zá­ció és li­be­ra­li­zá­ló­dás idő­sza­ká­ban – az aka­dé­mi­ai szfé­ra is ér­dek­lőd­ni kezd irán­ta. Az első Barthes-fordítás 1969-ben je­le­nik meg: Racine-ról (Vir­gil Tă­na­se mun­ká­ja), pe­dig ezen a szö­ve­gen ke­vés­bé érez­he­tő Marx ha­tá­sa, mint Az írás nul­la fokán vagy a Mi­to­ló­gi­ákon. A Racine-ról-című kö­tet­hez a be­ve­ze­tő ta­nul­mányt az aka­dé­mi­ai szfé­rá­hoz tar­to­zó, de az iro­dal­mi kri­ti­ka esz­té­ti­kai kri­té­ri­u­ma­it is el­is­me­rő Vianu-kör egyik iro­dal­már tag­ja, Toma Pa­vel jegy­zi. Pa­vel srukturalizmus-fogalma azon­ban va­ló­já­ban tá­gabb, mint ahogy az ma meg­szo­kott: he­ge­li ih­le­té­sű, amennyi­ben kö­zép­pont­já­ban „a stí­lu­sok és mű­vé­sze­ti mó­do­za­tok fej­lő­dé­se” áll, rá­adá­sul „struktúra”-fogalmára Dilt­hey Gest­altja volt ha­tás­sal. E kü­lönb­ség azt ered­mé­nye­zi, hogy míg a struk­tu­ra­liz­mus Barthes-nál egy olyan pra­xis, amely­nek kö­szön­he­tő­en a tár­gyat bi­zo­nyos el­ren­de­zé­si el­vei alap­ján kons­ti­tu­ál­juk meg, az őt in­terp­re­tá­ló Pa­vel­nél az igaz­ság és az esszen­cia ku­ta­tá­sá­nak a te­re­pe lesz. Szin­tén fon­tos mo­men­tum a ko­ra­be­li Ro­má­ni­á­ban a Cri­ti­que et vé­ri­té (Kri­ti­ka és igaz­ság) sze­re­pé­nek fel­ér­té­ke­lő­dé­se, hi­szen vég­ső so­ron ez a mű lesz a leg­fon­to­sabb re­fe­ren­cia az iro­da­lom­kri­ti­ku­sok egy má­sik cso­port­ja szá­má­ra ab­ban a fo­lya­mat­ban, amely az „esz­té­ti­kai” kri­ti­ka meg­ko­ro­ná­zá­sá­hoz ve­ze­tett. E vo­nu­lat kép­vi­se­lő­i­nek sze­mé­ben – s itt Ma­tei fő­ként Nic­o­lae Ma­no­les­cu 1966-os Lec­tu­res in­fidèles (Hűt­len ol­va­sa­tok) című mun­ká­já­ra hi­vat­ko­zik – Bart­hes szö­ve­gei annyi­ban az „imp­resszi­o­nis­ta” kri­ti­ka hit­val­lá­sai, amennyi­ben nyi­tott, sza­bad, in­tu­i­tív ol­va­sat­ra sar­kall­nak, a tu­do­má­nyos nor­ma­ti­vi­tás és sze­mély­te­len­ség igé­nye nélkül.

Ruth Amos­sy a posz­tu­musz és a ba­rá­ti, tisz­te­let­adó írá­so­kat veti össze Bart­hes „szer­zői imá­zsá­val”. Bart­hes, aki­nek „a szer­ző ha­lott” ki­je­len­tést kö­szön­he­ti az iro­da­lom­kri­ti­ka, és aki a szö­ve­gen kí­vü­li szer­zőt mint olyant ka­te­go­ri­ku­san vissza­uta­sít­ja, dis­kur­zu­sá­val – pél­dá­ul a ha­lá­la után meg­je­lent szö­ve­gek­ben – még­is meg­te­remt egy olyan ké­pet sa­ját ma­gá­ról, ame­lyet egy­faj­ta szer­zői ethosz­nak te­kint­he­tünk: Bart­hes azt ál­lí­tot­ta, hogy a bel­sőt, az in­ti­mi­tást (in­ti­me) meg kell osz­ta­ni, de a pri­vát szfé­rát, a ma­gán­ter­mé­sze­tű, zárt­kö­rű dol­go­kat (pri­vé) nem. Sze­rin­te ugyan­is az első az em­ber­nek ön­ma­gá­hoz, gya­kor­ta a sa­ját ba­na­li­tá­sá­hoz való vi­szo­nya, míg a má­so­dik az, amit az em­ber el­rejt. A szer­ző rep­re­zen­tá­ci­ó­ja konst­ru­á­ló­dik meg az egyes szám har­ma­dik sze­mé­lyű ki­adói jegy­ze­tek­ben, ba­rá­ti vissza­em­lé­ke­zé­sek­ben, könyv­pro­mó­ci­ós szö­ve­gek­ben is: bő­veb­ben itt Pat­rick Mau­riès Ro­land Bart­hes-jára és Éric Mar­ty ha­son­ló című val­lo­má­sa­i­ra tér ki a cikk­író. A ta­nul­mány­nak a be­fe­je­ző ré­sze el­tér az ere­de­ti kon­cep­ci­ó­tól, az ugyan­is a vissza­em­lé­ke­zők sa­ját fe­le­lős­sé­ge, hogy mit, mennyit és pon­to­san mi­ről beszélnek.

Ho­gyan vi­szo­nyul­nak a posz­tu­musz és be­fe­je­zet­le­nül ma­radt szö­ve­gek (a Gyász­nap­ló, a Les Car­nets du voyage en Chi­ne stb.) ah­hoz a kép­hez, ame­lyet pél­dá­ul a Ro­land Bart­hes Ro­land Bar­thes-ról lap­ja­in a kri­ti­kus ön­ma­gá­ról igye­ke­zett ki­ala­kí­ta­ni? A szó­nok, a ré­tor alak­ja for­má­ló­dik meg előt­tünk, s ez mint­egy el­len­tett­je an­nak a tes­tet, ar­cot és egyé­ni­sé­get is tu­laj­do­ní­tó szer­ző­kép­nek, ame­lyet az ol­va­só a szö­veg­ből ala­kít ki. Ma­ri­el­le Macé vissza­em­lé­ke­zé­se sze­rint a szer­ző – aki úgy gon­dol­ta el, s úgy mu­tat­ta be ma­gát, hogy tel­jes mély­sé­gé­ben, össze­tett­sé­gé­ben, akár pa­ra­do­xon­ja­i­val együtt meg­je­len­hes­sen – az in­ti­mi­tást vi­szi szín­re, de nem a pri­vát szfé­rát, an­nak ugyan­is rejt­ve kell ma­rad­nia. A má­sik, a re­to­ri­kai ethosz­hoz kap­cso­ló­dó elv Barthes-nál, hogy az írá­sa­i­ból ki­raj­zo­ló­dó fi­gu­ra min­dig ha­tá­ro­zat­lan, go­moly­gó kör­vo­na­lú, soha nem ál­lan­dó, azért, hogy ki­játsszon min­den szte­reo­tí­pi­át. Yue Zhao ta­nul­má­nya Barthes-nak a Tel Quel tag­ja­i­val és Franço­is Wahl­lal, a Se­u­il szer­kesz­tő­jé­vel meg­tett kí­nai út­já­ról szól, il­let­ve az ezen uta­zás­ból szü­le­tett szö­ve­ge­ket ve­tik össze az­zal a film­mel, amely An­to­ni­o­ni ta­pasz­ta­la­ta­i­ból szü­le­tett. Noha Bart­hes a kul­tu­rá­lis for­ra­da­lom egy vi­szony­lag bé­ké­sebb idő­sza­ká­ban járt ott, az ér­tel­mi­ség nagy ré­sze na­iv­nak vagy gyá­vá­nak ítél­ve a sze­mé­re ve­tet­te, hogy az uta­zás kap­csán szü­le­tett cik­ké­ben (Al­ors, la Chi­ne? [Na, mi­lyen volt Kína?]), egy elő­adá­sá­ban (Le Comp­te ren­du du Voyage en Chi­ne [Be­szá­mo­ló a kí­nai út­ról]), il­let­ve jó­val ké­sőbb, 2009-ben ki­adott  jegy­ze­te­i­ben (Car­nets du voyage [Úti jegy­ze­tek]) be­szá­mo­lói nem elég ka­rak­te­re­sek, nem te­kint­he­tők erős ál­lás­fog­la­lás­nak a kul­tu­rá­lis for­ra­da­lom­ban el­kö­ve­tett bűn­tet­tek­kel szem­ben – s ugyan­ez volt a köz­vé­le­ke­dés az olasz ren­de­ző, An­to­ni­o­ni 1971-ben for­ga­tott, há­rom­ré­szes do­ku­men­tum­film­jé­ről is, amely­nek lát­tán Bart­hes el­dön­töt­te, hogy el­lá­to­gat Kí­ná­ba. A te­o­re­ti­kus azt írja ha­za­tér­te­kor, hogy ha kom­men­tárt kéne fűz­nie az ázsi­ai or­szág­hoz, az „nem len­ne sem ál­lí­tó, sem ta­ga­dó, sem sem­le­ges”, in­kább va­la­mi ilyes­mi: „no com­ment”. A rö­vid cik­kecs­ké­ben Mao or­szá­ga „sci-fi boly­gó­ként” je­le­nik meg uni­for­mi­zált, asze­xu­á­lis, agy­mo­sott la­ko­sa­i­val – ám Bart­hes kri­ti­ká­ja nem éles. S nem az az első pil­lan­tás­ra ki­csit unal­mas­nak ható úti jegy­ze­te­i­ben sem, ame­lyek­ben szép fák­ról, fran­ci­ás­nak ható tá­jak­ról, s a po­li­ti­kai szlo­ge­nek pa­nel­sze­rű vol­tá­ról ír.

Mind­két al­ko­tó sem­le­ges­nek mu­tat­ja Kí­nát, sőt, a film­ren­de­ző lá­tás­mód­ja min­den bi­zonnyal azért volt ins­pi­rá­ló a te­o­re­ti­kus szá­má­ra, mert a hét­köz­na­pi je­le­ne­tek­ből hi­á­nyoz­nak a szí­nek, s az öl­töz­kö­dés szür­ke­sé­ge, „nul­la foka” is szem­be­öt­lő (a kí­nai ha­tó­sá­gok vi­szont ugyan­ezen jel­leg­ze­tes­sé­gek alap­ján az­zal vá­dol­ták, hogy túl sö­té­ten áb­rá­zol, és az or­szág képe túl­sá­go­san szét­ap­róz­va je­le­nik meg). De emö­gött – ál­lít­ja Yue Zhao – va­ló­já­ban át­gon­dolt­ság van, tu­da­tos el­kép­ze­lés. Van a kí­na­i­ak vi­sel­ke­dé­sé­ben va­la­mi val­lá­sos en­ge­del­mes­ség, ami ért­he­tet­len­nek tű­nik Bart­hes szá­má­ra: egy olyan re­a­li­tás, amit sejt ugyan, de nem tud­ja fel­fog­ni, s amit ő „nagy bi­zony­ta­lan­ság­nak” vagy a „le­zárt­ság [ver­ro­uil­lage] il­lú­zi­ó­já­nak” ne­vez. Ez a le- vagy el­zárt­ság si­ke­res­nek bi­zo­nyul, mond­ja Bart­hes, mert – anél­kül, hogy erő­sza­kos­nak tűn­ne – nem en­ged, csen­des ma­rad, nem fedi fel magát.

Az ál­ta­la meg­mu­ta­tott kí­nai mar­xis­ta nyelv mo­no­ton, re­pe­ti­tív re­to­ri­ká­ja, az elő­re­gyár­tott pa­ne­lek­ből álló po­li­ti­kai dis­kur­zus nem füg­get­len a sem­le­ges, dis­kur­zus nél­kü­li tes­tek­től. Az utób­bi­a­kat tö­ké­le­tes jelenté(k)/(s)telenség hat­ja át (in-signifiance), nem gon­dol­kod­nak ma­guk­ról, nem dön­te­nek sem­mi­ről. S ha vé­let­le­nül lát­ha­tó­vá vál­ná­nak is (tor­na, aku­punk­tú­ra, la­zí­tás), tisz­ta je­lölt­ként te­szik ezt – szem­ben a túl­te­lí­tett ma­o­is­ta re­to­ri­ká­val, amely­ben – s ezt már a Jegy­zet­fü­ze­tekben írja a szer­ző – a je­lek mint­egy ön­ma­guk­ba haj­la­nak (csak a pa­ne­lek per­mu­tá­ci­ói le­het­nek eset­leg árul­ko­dók). Bart­hes csak má­so­dik Jegy­zet­fü­ze­tének vége felé jön rá, hogy Kí­nát nem­csak a le­zárt­ság prob­lé­má­ja me­rí­ti ki, ha­nem a „je­lö­lő el­le­he­tet­le­ní­té­se is”, már­mint hogy a hét­köz­na­pi nyelv­ből gyö­ke­re­sen ki van­nak tép­ve, és el­vesz­tek ve­lük a re­á­lis és kép­ze­le­ti re­fe­ren­sek is. Csak Po­li­ti­kai Szö­veg lé­te­zik. A ta­nul­mány szer­ző­je ezen a pon­ton fűzi össze Bart­hes konk­lú­zi­ó­it az út­ját ins­pi­rá­ló do­ku­men­tum­film­mel: An­to­ni­oni­nál kí­nai gye­re­kek pár­hu­za­mo­san ol­vas­nak fel kü­lön­fé­le köny­vek­ből, kol­lek­tív mor­mo­lás­sze­rű elő­adá­suk­ban a szö­ve­gek egyen­ként már nem ért­he­tő­ek, je­len­té­sük tá­vo­li dé­li­báb­ként sem­mi­vé vá­lik. Bart­hes pe­dig arra hív­ja fel a fi­gyel­met, hogy a ma­o­is­ta köz­he­lye­sen épít­ke­ző re­to­ri­ká­ban is fe­lül kell emel­ked­ni a saussure‑i nyel­vé­sze­ten, s ben­ne a „nyelv zi­ze­gé­sét” kell meg­hal­la­ni. S a má­sik ha­son­ló­ság – mint arra a vá­dak, kri­ti­kák kap­csán már tör­tént uta­lás – az in­di­rekt dis­kur­zus, a lát­szó­la­gos sem­le­ges­ség: csak­hogy Barthes-nál a Sem­le­ges az, ami ki­ke­rü­li vagy ki­játssza a pa­ra­dig­ma­ti­kus, op­po­zi­ci­o­ná­lis, ér­tel­mi struk­tú­rát, fel­füg­gesz­ti a tisz­tán po­li­ti­kai dis­kur­zust; pont ezért tud­ja ér­zé­ke­nyí­te­ni a hall­ga­tó­ban a lel­ki­is­me­re­tet, nem rá­kény­sze­rít­ve, de nem is meg­szün­tet­ve a jelentést.

A Bart­hes al­chi­mis­te (Az al­ki­mis­ta Bart­hes) című, a szá­mot le­zá­ró szö­veg már egy­ál­ta­lán nem érint­ke­zik a ke­le­ti té­má­val, in­kább azt a fo­lya­ma­tot írja le, amely­ben a fran­cia te­o­re­ti­kus mun­ka köz­ben új­ra­tár­gya­lá­sok­kal, a téma újra és újra tör­té­nő kö­rül­já­rá­sá­val, új­ra­fel­osz­tá­sá­val egy­faj­ta al­ki­mis­ta gya­kor­la­tot foly­tat: ke­re­si a tit­kos for­mu­lát, sőt, a tit­kos for­mu­la mint­egy ma­gá­tól ke­re­ső­dik az imp­li­ká­ci­ók és egyen­ér­té­kű­sé­gek, a fo­gal­mak és esz­mék moz­gá­sa­i­nak, fel­so­ra­ko­zá­sá­nak és egy­má­son való el­csú­szá­sa­i­nak kö­szön­he­tő­en. Az al­kí­mia Barthes-nál a nyelv zsar­nok­sá­gá­nak ki­ke­rü­lé­sé­re szol­gál. Bart­hes e prob­lé­ma leg­fon­to­sabb gyö­ke­ré­nek a meg­ne­ve­zést, a fo­gal­mi­sá­got te­kin­ti, s ehe­lyett a nyelv sze­mi­ó­zis nyúj­tot­ta utó­pi­á­ját ajánlja.

Sze­rin­te ugyan­is a ma­té­zis, a mi­mé­zis és a sze­mi­ó­zis az iro­da­lom „sza­bad­ság­erő­i­ként” tűn­nek fel. Ezek kö­zül ma­té­zi­sen a sze­mi­ó­zis­nak – a nyelv­nek – alá­ve­tett tu­dást ért­het­jük: ilyen „a tör­té­nel­mi, a föld­raj­zi, a tár­sa­dal­mi (gyar­ma­ti), a tech­ni­kai, a bo­ta­ni­kai, az ant­ro­po­ló­gi­ai tu­dás”, ame­lyet az iro­da­lom már nem tu­do­má­nyos­nak őriz meg, ha­nem bi­zony­ta­lan po­zí­ci­ó­ban tart­ja. A má­sik, a mi­mé­zis, az iro­da­lom „rep­re­zen­tá­ci­ós ere­je”, amely időt­len­nek bi­zo­nyul, hi­szen még az avant­gárd­ban is ott mun­kál­ko­dik a va­ló­sá­got meg­je­le­ní­te­ni aka­rás vá­gya – per­sze a va­ló­ság nem rep­re­zen­tál­ha­tó, s e le­he­tet­len­sé­get il­le­tő­en Bart­hes Lac­an­ra hi­vat­ko­zik: a va­ló­ság min­dig ki­csú­szik a dis­kur­zus­ból, nem en­ge­di, hogy az tel­jes egé­szé­ben meg­ra­gad­ja. A mi­mé­zis kor­lá­to­zott te­hát, de fon­tos: ál­lan­dó ku­dar­cá­ból szü­le­tik az iro­da­lom. A ma­té­zis­ben a kép­ze­let­ben ki­bon­ta­ko­zó le­het­sé­ges tu­dá­sok­nak sem­mi kö­zük nem len­ne a rep­re­zen­tá­ció le­he­tet­len­sé­gé­hez? Vagy ép­pen a mi­mé­zis fo­lya­ma­tos ku­dar­ca al­kot­ja meg ezt a va­ló­ság­gal sem­mi­fé­le kap­cso­lat­ban nem álló tu­dást? Va­ló­szí­nű­leg az utób­bi a hi­he­tő meg­ol­dás, mert a ma­té­zis­ből és a mi­mé­zis­ből is az iro­da­lom „utó­pi­kus funk­ci­ó­já­ra” en­ged kö­vet­kez­tet­ni. Az utó­pi­kus funk­ció Bart­hes kon­cep­ci­ó­já­ban a sze­mi­ó­zis felé bil­le­nés: a nyelv lesz sze­rin­te az utó­pia tár­gya, s ez­zel egy va­ló­já­ban már a 19. szá­zad­ban meg­kez­dő­dött ha­gyo­mányt foly­tat. A mo­dern­ség egyik de­fi­ni­tív ele­mé­vel van itt dol­gunk, hi­szen a mo­dern­ség egyik alap­jel­leg­ze­tes­sé­ge, hogy utó­pi­á­kat fo­gal­maz meg a nyelv­ről. Per­sze itt is a va­ló­ság­ról van szó, csak más­képp, mint a ma­té­zis és a mi­mé­zis ese­té­ben: ek­képp a mal­lar­méi „vál­toz­tasd meg a nyel­vet” össze­cseng a mar­xi „vál­toz­tasd meg a vi­lá­got” szállóigével.

Ma­t­hi­eu Mes­sa­ger Bart­hes kép­alá­írá­sa­it elem­zi. A kép­alá­írás­sal, e sa­já­tos és igen ere­de­ti mű­faj­jal való já­ték Barthes-ot szin­te egész pá­lyá­ján el­kí­sé­ri, a Mi­che­let par lui‑même (Mi­che­let ön­ma­gá­ról) kí­sér­le­te­i­től kezd­ve egé­szen a tra­gi­kus bal­ese­te előtt meg­hir­de­tett (meg­írt, de már nem meg­tar­tott) sze­mi­ná­ri­u­má­ig, mely­nek tár­gya Paul Na­dar Proust vi­lá­gát meg­örö­kí­tő fo­tói let­tek vol­na. De ilyen a L’Empire des sign­es (A je­lek bi­ro­dal­ma) című mun­ká­ja is, vagy a Ro­land Bart­hes Ro­land Bart­hes-ról, nem is be­szél­ve Bart­hes fo­tó­el­mé­le­té­ről, a Vi­lá­gos­kam­ráról. A lé­gen­de, a kép­alá­írás per­sze nem­csak ön­ma­gá­ban ér­de­kes, ha­nem ter­mé­sze­te­sen azok­kal a fo­tók­kal együtt is, ame­lyek­hez tár­sít­va mű­kö­dik – rá­adá­sul még együt­te­sük sem ön­ma­gá­ban sze­re­pel Bart­hes köny­ve­i­ben, ha­nem más ha­son­ló fény­ké­pek­kel együtt, so­ro­zat­ban. Kép és szö­veg vi­szo­nya Bart­hes mű­ve­i­ben te­hát min­dig hang­sú­lyos, to­váb­bá egye­di, nem fel­tét­le­nül ma­gá­tól ér­te­tő­dő: mert nem pe­da­gó­gi­ai szán­dék ve­zér­li a szer­zőt, in­kább a te­kin­tet szen­ve­dé­lyes­sé­ge – mint ezt pél­dá­ul a Michelet-ről szó­ló kö­tet­ben le is jegy­zi. Eb­ből az is ki­de­rül, hogy a fo­tók­kal a michelet‑i kép­ze­let­vi­lág il­luszt­rá­lá­sa a célja.

Bart­hes úgy ha­tá­roz­za meg a kom­men­tár mű­fa­ját, mint amely a nem-tudásból sar­jad: hi­szen eb­ből kö­vet­ke­zik a rá­cso­dál­ko­zás ér­zé­se, az el­ra­gad­ta­tott­sá­gé, s azé az él­mé­nyé, hogy va­la­mi fog­va tart­ja a te­kin­te­tün­ket. Az el­bű­völt­ség és a kom­mu­ni­kál­ha­tat­lan­ság dia­lek­ti­ká­já­ból a tény­le­ges kom­men­tár he­lyett mellé- vagy ürü­gyén – be­szé­lés kö­vet­ke­zik, rá­adá­sul egy­faj­ta iz­gal­mi ál­la­pot­ban. Bart­hes kép­alá­író tech­ni­ká­ja te­hát az esszé­is­táé vol­ta­kép­pen, aki ke­rü­li a meg­ne­ve­zé­se­ket, s így te­vé­keny­sé­ge a sem­mire, a je­len­tés űr­jé­re – Bart­hes vá­gyott tár­gyá­ra – nyí­lik. A kép­mu­to­ga­tó sem­mit nem akar el­mon­da­ni a fo­tó­ról, csak apró sem­mi­sé­ge­ket, s ez­zel nem is annyi­ra el­hall­gat­ni vagy fel­for­gat­ni akar­ja az ér­tel­met, ha­nem ki­ját­sza­ni azt, nem be­le­üt­köz­ni a je­len­tő­be, és soha nem túl­lép­ni raj­ta. Va­la­mi­lyen mó­don a fo­tón ma­gá­ban ott lévő ma­te­ri­a­li­tást akar­ja meg­ra­gad­ni, ezért már meg sem kí­sér­li a pusz­ta le­írást vagy elbeszélést.

Bart­hes képp­árok­ban gon­dol­ko­dik, lát­ha­tat­lan kap­cso­la­tok­ra vi­lá­gít rá. Ilyen párt ké­pez a szep­pu­ku­ra ké­szü­lő Nogi tá­bor­nok és fe­le­sé­gé­nek arc­ki­fe­je­zé­se, il­let­ve a ki­vég­zés­re váró Le­wis Pay­ne sem­mi­be néző, de nem fé­lel­met tük­rö­ző te­kin­te­te, vagy Bart­hes két nagy­ma­má­já­nak prous­ti port­ré­ja, avagy egy 12. szá­za­di ja­pán kal­lig­rá­fia és Bart­hes sa­ját tö­re­dék­kéz­ira­ta egy­más mel­lé he­lyez­ve. Ezek együt­tes ke­ze­lé­sé­ből adó­dó­an a kép alat­ti szö­veg és a vele együtt sze­re­pel­te­tett szö­veg köl­csö­nö­sen ér­tel­me­zi, és több­let­je­len­té­sek­kel ru­ház­za fel egymást.

A Barthes-blokkot a lap­szám­ban egy re­cen­zió­ro­vat kö­ve­ti, Saint-Exupéry Éj­sza­kai re­pü­lé­sének kri­ti­kai ki­adá­sá­ról, il­let­ve Vin­cent La­is­ney esszé­kö­te­té­ről (En lis­ant en éco­u­tant [Olvasva-hallgatva]) Mar­tin Még­e­vand tollából.

A Lit­té­ra­tu­re ezen szá­ma, mely a fran­cia gon­dol­ko­dó pá­lyá­ját vi­lá­gít­ja meg „ke­le­ti” as­pek­tus­ból (ért­ve ezt a „ke­le­tit” ge­og­rá­fi­ai, po­li­ti­kai, nyel­vi vagy ép­pen te­ma­ti­kai ér­te­lem­ben), arra le­het jó pél­da, hogy a kü­lön­le­ges év­for­du­lók nem csu­pán a klasszi­kus ér­te­lem­ben vett kul­tusz­nak ad­nak te­ret, ha­nem a ve­lük járó rendezvény- és szö­veg­kon­juk­tú­ra je­len­tő­sen, alap­ve­tő­en be­fo­lyá­sol­ja, gaz­da­gít­ja is vagy ép­pen ár­nyal­ja tu­do­má­nyos értésünket.

Az írás A kánonképződés folyamatai komparatív megközelítésben:
közép-európai és kelet-közép-európai kánonok a modernség kontextusaiban című,
125791 nyilvántartási számú NN_17 pályázat keretében készült.

Résumé

Ce nu­mé­ro de la re­vue trim­est­ri­el­le Lit­té­ra­tu­re (juin 2017) est le fru­it d’un col­lo­que or­ga­ni­sé à Bu­ca­rest, et exa­mi­ne l’œuvre et la car­riè­re de Bart­hes de l’aspect de l’Est (nous po­u­vons ent­end­re par celui-ci l’Est dans les sens géo­gra­p­hi­que, po­li­ti­que, lin­gu­is­ti­que ou thé­ma­ti­que). Comme le réd­ac­teur, Ale­xand­ru Ma­tei le sou­lig­ne, ce dos­si­er a « une do­ub­le em­pre­in­te » : d’une part, cel­le des spé­ci­a­l­is­tes, qui étu­di­ent les tex­tes du thé­o­ri­ci­en de­pu­is les pays ori­en­ta­ux, et qui ren­dent comp­te des lec­tu­res fa­i­tes « à l’Est »; d’autre part, cel­le des aut­res ex­perts, fa­is­ant des lec­tu­res po­li­ti­ques, no­tam­ment dans la pers­pec­tive du rap­port que les tex­tes bart­hé­siens ent­re­ti­en­nent avec les po­u­vo­irs totalitaires.

Tar­ta­lom

Tagged , , , , , ,

Vélemény, hozzászólás?