Máté Ágnes könyvismertetője

december 8th, 2017 § 0 comments

könyvismertetés

Boc­cac­cio: A Cri­ti­cal Guide to the Comp­le­te Works, szerk. Vic­to­ria Kirk­ham, Mi­cha­el Sher­berg, Ja­net Le­va­rie Smarr, Chi­ca­go, Uni­ver­sity of Chi­ca­go Press, 2013.

A Gi­o­van­ni Boc­cac­cio szü­le­té­sé­nek 700. év­for­du­ló­já­ra ké­szült kö­tet a Uni­ver­sity of Chi­ca­go Press újabb en­cik­lo­pé­di­kus igé­nyű vál­lal­ko­zá­sa. A könyv a 2009-ben pub­li­kált, Fran­ces­co Pet­rar­ca mű­ve­it tár­gya­ló „cri­ti­cal guide” után a tosz­kán nyel­vű iro­da­lom nagy hár­ma­sá­nak leg­if­jabb tag­ját mu­tat­ja be mint szé­les ér­dek­lő­dé­si körű hu­ma­nis­tát. 2021-ben ese­dé­kes a Boc­cac­cio ál­tal is oly mé­lyen tisz­telt Dan­te Alig­hi­e­ri ha­lá­lá­nak 700. év­for­du­ló­ja, így re­mél­het­jük, hogy ad­dig­ra a ki­adó egy har­ma­dik kö­tet­tel is je­lent­ke­zik, ez­zel tel­jes­sé téve a fi­ren­zei „tre corone”-sorozatát.

Az aláb­bi­ak­ban rész­le­tes elem­zés he­lyett az egy­más­sal össze­füg­gő fe­je­ze­tek be­mu­ta­tá­sá­ra törekszem.

A be­mu­ta­tott kö­tet ti­zen­egy nagy rész­re oszt­va össze­sen hu­szon­ki­lenc, fo­lya­ma­to­san szá­mo­zott fe­je­zet­ben fog­lal­ko­zik Boc­cac­cio élet­mű­vé­vel, te­ma­ti­ku­san, il­let­ve po­é­ti­kai for­mák sze­rint cso­por­to­sít­va az írá­so­kat, rész­ben idő­rend­ben ha­lad­va a De­ca­me­rontól Boc­cac­cio végrendeletéig.

Ezt és a ko­ráb­bi Pet­rar­ca „cri­ti­cal guide”-ot is szer­kesz­tő­ként jegy­ző Vic­to­ria Kirk­ham élet­raj­zi kro­no­ló­gi­á­ja (xi­i­ii) után a má­sik szer­kesz­tő, Ja­net Le­va­rie Smarr ad sze­mé­lyes han­gú ké­pet Boc­cac­cio ban­ká­ri, írói és tiszt­ség­vi­se­lői te­vé­keny­sé­gé­ről (Int­ro­duc­ti­on: A Man of Many Turns [25]).

Rög­tön ez­után a kö­tet egy­részt le­tud­ja a kö­te­le­ző kört, más­részt erős ál­lás­fog­la­lást tesz a te­kin­tet­ben, ho­gyan ér­té­ke­lik a szer­kesz­tők Boc­cac­ció­nak az olasz iro­da­lom­ban be­töl­tött sze­re­pét: az első fe­je­zet címe The Ver­na­cu­lar Ma­s­ter. E fe­je­zet két ta­nul­má­nya fog­lal­ko­zik a De­ca­me­ron fel­épí­té­sé­vel és je­len­tő­sé­gé­vel (Ro­nald R. Mar­ti­nez jegy­zi), míg a Camb­ridge Com­pa­n­ion to Boc­cacc­cio (The Camb­ridge Com­pa­n­ion to Boc­cac­cio, szerk. Guy­da Arm­strong, Rhi­an­non Da­ni­els, Step­hen J. Mil­ner, Camb­ridge Uni­ver­sity Press, 2015. Is­mer­te­té­se Máté Ág­nes­től: He­li­kon. Iro­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le, 2016/4, 648–649.) c. kö­tet­ben is köz­re­mű­kö­dő Bri­an Ri­chard­son, aki ott a Boc­cac­cio ki­adá­sok tör­té­ne­té­ről írt, ez­út­tal a Cen­ton­ovel­le szö­veg­ha­gyo­má­nyát te­kin­ti át.

A má­so­dik rész (The Au­to­di­dact) há­rom ta­nul­má­nya kö­zül ket­tő pár­hu­zam­ba ál­lít­ha­tó a ti­ze­dik rész (Mis­cel­la­ne­is, Ly­rics, Let­ters, Note­books) két ta­nul­má­nyá­val. Gi­u­sep­pe Vel­li ír Boc­cac­cio la­tin Car­mi­nájá­ról a har­ma­dik ta­nul­mány­ban, míg a hu­szon­ötö­dik­ben Ro­ber­to Fedi fog­lal­ko­zik a Rime cí­men fenn­ma­radt olasz nyel­vű köl­te­mé­nyek­kel. Mind­két ta­nul­mány­nak fon­tos kö­vet­kez­te­té­se, hogy e „mi­no­res” köl­tői al­ko­tá­sok ese­té­ben Boc­cac­cio szin­te egy­ál­ta­lán nem tö­re­ke­dett tu­da­tos kö­tet­szer­kesz­tés­re, ami a De­ca­me­ron pa­ti­ka­mér­le­gen ki­mért ará­nya­it fi­gye­lem­be véve elég meg­le­pő (283). Ja­son Hous­ton az ötö­dik fe­je­zet­ben (A Port­ra­it of a Yo­ung Hu­ma­nist) elem­zi Boc­cac­cio első négy la­tin le­ve­lét, ame­lyek­ben szer­zőnk if­jú­ko­ri arc­kép­for­má­lá­sá­ról ol­vas­ha­tunk, míg a hu­szon­ha­to­dik fe­je­zet­ben Todd Boli vi­lá­go­sít fel ar­ról a tény­ről, hogy el­ké­pesz­tő­en ke­vés, mind­össze 24 pró­zá­ban írt le­vél ma­radt fenn tőle (Per­so­na­lity and Conf­lict, 283). Az if­jú­ko­ri arc­for­má­lás­nak ku­ri­ó­zu­ma a má­so­dik, ná­po­lyi dia­lek­tus­ban írt le­vél, amely­ben Boc­cac­cio meg­te­rem­ti sa­ját al­te­re­gó­ját Jann­et­ta di Pa­ris­se (Pá­ri­zsi Já­nos) né­ven (296). Ez az al­te­re­gó már csak azért is ér­de­kes, mert kö­tő­dik Boc­cac­cio sa­ját le­gen­dá­já­hoz, aki if­jú­ko­rá­ban egy meg­esett fran­cia her­ceg­nő, ké­sőbb csak egy pol­gár­asszony tör­vé­nyen kí­vü­li fi­á­nak áb­rá­zol­ta ma­gát (ez azon­ban va­ló­szí­nű­leg csak a szer­zői self-fashioning ré­sze volt). Boli azok­ból a le­ve­lek­ből vá­lo­gat, ame­lyek meg­mu­tat­ják, ho­gyan ala­kult Boc­cac­cio és Pet­rar­ca vi­szo­nya kö­zel négy év­ti­ze­des kap­cso­la­tuk so­rán. E ba­rát­ság konf­lik­tu­sai nem vol­tak el­vá­laszt­ha­tók a két hu­ma­nis­tá­nak a pat­ró­nu­sok­hoz fű­ző­dő vi­szo­nyá­tól és az ez­zel járó anya­gi biz­ton­ság­nak Pet­rar­ca, il­let­ve a biz­ton­ság hi­á­nyá­nak Boc­cac­cio esetében.

A kö­tet har­ma­dik ré­szé­nek (Clas­si­cal Ro­man­ces) egy-egy ta­nul­má­nya fog­lal­ko­zik a Fi­lost­ra­to, a Fi­lo­co­lo és a Te­se­i­da del­le noz­ze dEmi­lia tör­té­ne­té­vel. Kö­zü­lük a kö­tet har­ma­dik szer­kesz­tő­jé­nek, Mi­cha­el Sher­berg­nek az írá­sát emel­ném ki (The Girl out­si­de the Win­dow), mi­vel a Te­se­i­da ke­vés fi­gyel­met kap az olasz sza­kos egye­te­mi oktatásban.

Ugyan­ezen ok­ból fi­gye­lem il­le­ti meg a ne­gye­dik (Al­le­go­ri­cal Ter­za Rima) és ötö­dik rész (New Pas­tor­als) össze­sen öt ta­nul­má­nyát is, ame­lyek a ha­zánk­ban ke­vés­sé ta­nul­má­nyo­zott, Boc­cac­cio mi­to­ló­gi­ai tu­dá­sá­nak át­fo­gó jel­le­gét be­mu­ta­tó „ki­sebb művek”-et (Cac­cia di Dia­na, Amo­ro­sa vi­si­o­ne, Com­me­dia del­le nin­fe fiorentine-Ameto, Nin­fale fi­eso­la­no) és a ma­gyar szem­pont­ból Nagy La­jos ki­rály el­le­ni kri­ti­ká­ja mi­att is ér­de­kes Buc­co­li­cum car­ment tárgy­az­zák. Jo­nat­han Us­her írá­sa (Mural Mo­ra­lity in Tab­leaux Vi­vants) az Amo­ro­sa vi­si­o­ne szer­ke­ze­ti össze­tett­sé­gét rész­ben „az ál­má­ban ál­mo­dó (és ta­lán azt is ál­mo­dó)” nar­rá­to­ri tech­ni­ka mi­att egye­ne­sen a fran­cia Ou­li­po is­ko­la tag­já­nak, Ge­or­ges Pe­rec­nek a mun­ká­i­hoz ha­son­lít­ja (120).

A kö­tet ha­to­dik ré­sze fog­lal­ko­zik Boc­cac­cio és a nők prob­lé­má­já­val. Az Ele­gia di ma­don­na Fi­am­met­ta című köl­te­ményt An­na­li­se M. Brody elem­zi a ti­zen­ne­gye­dik fe­je­zet­ben, mint az iro­da­lom­nak a De­ca­me­ronban is fő­he­lyen em­lí­tett vi­gasz­ta­ló ere­jé­ről szó­ló tör­té­ne­tet (An Ex­pe­ri­ment in the He­a­ling Po­wer of Li­te­ra­tu­re). Le­ti­zia Pa­niz­za és De­an­na She­mek ta­nul­má­nyai a so­kat fej­te­ge­tett „mi­zo­gün Boc­cac­cio” kér­dés­kö­rét jár­ják kö­rül új szem­pon­tok alap­ján. Pa­niz­za Boc­cac­cio Il cor­bac­cio című mű­vét re­to­ri­kai mes­ter­fo­gás­ként, in­kább a sze­re­lem, mint a nők el­le­ni in­vek­tí­va­ként ér­tel­me­zi (bár a ket­tő egy­más­tól Boc­cac­cio vi­lá­gá­ban nem vá­laszt­ha­tó el). She­mek pe­dig arra hív­ja fel a fi­gyel­met, hogy Boc­cac­cio a De mu­li­e­ri­bus cla­ris nő­élet­raj­za­i­val újra meg­ho­no­sí­tott egy mű­fajt, amely­ben a klasszi­kus kor­ban al­kot­tak utol­já­ra Eu­ró­pá­ban (195), s a mű száz­nál több fenn­ma­radt kéz­ira­ta is iga­zol­ja a szer­ző ér­zé­két az iro­dal­mi di­va­tok ala­kí­tá­sa iránt.

A he­te­dik rész ta­nul­má­nyai (De­vo­ti­on to Dan­te and Pet­rarch) fog­lal­koz­nak az­zal a kér­dés­sel, hogy mi­ként te­rem­tet­te meg Dan­te kul­tu­szát egy­rész­ről, és más­rész­ről ho­gyan pró­bál­ta sa­ját íz­lé­sé­nek meg­fe­le­lő­en áb­rá­zol­ni Pet­rar­cát Boc­cac­cio sa­ját mű­ve­i­ben. Gi­u­sep­pe Maz­zot­ta elem­zi Boc­cac­ció­nak az ak­kor fris­sen köl­tő­vé ko­ro­ná­zott Pet­rar­cá­ról írt élet­raj­zát (A Life in Prog­ress). Ál­lí­tá­sa­it ér­de­mes len­ne össze­vet­ni Pet­rar­ca Pos­ter­i­ta­ti le­ve­lé­nek új ki­adá­sá­val (La­u­ra Refe, I frag­men­ta dellepis­to­la Ad Pos­ter­i­ta­tem di Fran­ces­co Pet­rar­ca, MESSINA, Cent­ro In­ter­di­par­ti­men­tale di Stu­di Uma­nis­ti­ci, 2014), hogy ki­de­rül­jön, mennyi­ben igaz a fel­té­te­le­zés, mely sze­rint Pet­rar­ca Boc­cac­cio cél­irá­nyos be­ál­lí­tá­sát akar­ta kor­ri­gál­ni a maga írta au­to­bi­og­rá­fi­á­val. Elsa Fi­lo­sa és Ro­bert Hol­lan­der ta­nul­má­nyai a Tratta­tel­lo in la­ude di Dan­te és az Es­po­si­zi­o­ni sop­ra la „Co­me­dia” kap­csán együt­te­sen mu­tat­ják meg Boc­cac­cio si­ke­res kul­tusz­te­rem­tő ké­pes­sé­gét. Kü­lö­nö­sen Hol­lan­der rész­le­tes elem­zé­se győz meg ar­ról, mi­lyen ha­tal­mas ener­gi­át fek­te­tett bele Boc­cac­cio, hogy Dan­te Szín­já­tékát szóról-szóra és az elem­zés mind a négy szint­jén vizs­gál­ja, és be­mu­tas­sa az őt a San­to Ste­fa­no in Ba­dia temp­lom­ban hall­ga­tó fi­ren­ze­i­ek­nek (222), vagy­is, hogy tu­laj­don­kép­pen bib­li­ai exe­gé­zist hajt­son vég­re az egy­kor el­űzött fi­ren­zei hon­fi­társ szövegén.

A kö­tet nyol­ca­dik (His­to­ri­an and Hu­ma­nist) ré­szé­ben he­lyet ka­pott ta­nul­má­nyok Boc­cac­cio en­cik­lo­pé­di­kus tu­dá­sá­nak kü­lön­bö­ző meg­nyil­vá­nu­lá­sa­i­val fog­lal­koz­nak. Jon So­lo­mon elem­zé­sé­ben (Gods, Greek, Po­etry) a Ge­ne­o­lo­gia de­o­rum gen­ti­li­um tu­laj­don­kép­pen a köl­té­szet apo­ló­gi­á­ja, a Boc­cac­cio ko­rá­ban fel­lel­he­tő összes mi­to­ló­gi­ai tu­dás­sal alá­tá­maszt­va. Si­mo­ne Mar­che­si arra vi­lá­gít rá, hogy a De ca­si­bus il­lustri­um va­ló­já­ban Boc­cac­cio Fortuna-könyve, amely a vir­tus és a sze­ren­cse em­be­ri élet­ben be­töl­tött sze­re­pét vizs­gál­ja. Al­i­son Cor­nish ta­nul­má­nya (Ver­na­cu­lari­za­ti­on in Con­text) Boc­cac­ció­nak egy szin­tén ke­vés­sé is­mert te­vé­keny­sé­gé­be, né­hány klasszi­kus szer­ző (Va­le­ri­us Max­mus, Li­vi­us és Ovi­di­us) tosz­kán­ra for­dí­tá­sá­nak mű­hely­tit­ka­i­ba en­ged be­te­kin­tést, ki­tér­ve a té­ve­sen Boc­cac­ció­nak tu­laj­do­ní­tott for­dí­tá­sok­ra is. Cor­nish 2011-ben egy egész mo­nog­rá­fi­át írt a XIV. szá­za­di bib­li­kus és klasszi­kus szö­ve­gek „il­li­te­rá­tu­sok” ál­ta­li for­dí­tá­sa­i­ról (Al­i­son Cor­nish, Ver­na­cu­lar Trans­la­ti­on in Dan­te’s Italy: Il­li­te­ra­te Li­te­ra­tu­re, New York, Camb­ridge Uni­ver­sity Press, 2011), ám az ép­pen Boc­cac­cio és Pet­rar­ca nyo­mán, a hu­ma­nis­ták ál­tal újon­nan elő­ál­lí­tott szö­ve­gek (pél­dá­ul Boc­cac­cio no­vel­lá­i­nak la­tin vál­to­za­tai) nem szent, te­hát nem­ze­ti nyel­vek­re való for­dí­tá­sá­nak ko­ra­be­li ref­le­xi­ó­ja még ke­vés fi­gyel­met ka­pott a nem­zet­kö­zi kutatásban.

A ki­len­ce­dik rész (Geo­gra­phi­cal Exp­lo­ra­tions) ta­nul­má­nyai két olyan mű­ről szól­nak, ame­lyek ku­ri­ó­zum­nak szá­mí­ta­nak nem­csak a szer­ző sa­ját élet­mű­vé­ben, de a kor­társ li­te­rá­to­rok te­vé­keny­sé­gét te­kint­ve is. E so­rok író­já­nak pél­dá­ul nem volt tu­do­má­sa ar­ról az is­mer­te­tett kö­tet el­ol­va­sá­sa előtt, hogy Boc­cac­cio De Cana­ria című mun­ká­ja az an­tik­vi­tás óta az első föld­raj­zi le­írá­sa, „új­ra­fel­fe­de­zé­se” volt a Kanári-szigeteknek, ame­lyet a Bar­di bank­ház­hoz el­jut­ta­tott ge­no­vai be­szá­mo­lók alap­ján írt meg la­ti­nul 1341 után. A rö­vi­den csak De mon­ti­bus cí­men em­lí­tett föld­raj­zi mun­ka pe­dig a self-fashioningen túl (pé­dá­ul az Arno egyet­len em­lí­tés­re ér­de­mes tu­laj­don­sá­ga, hogy an­nak a part­ján szü­le­tett Dan­te, Pet­rar­ca és maga a szer­ző is, 278) azért kü­lön­le­ges, mert az össze­gyűj­tött adat­tö­meg­nek Boc­cac­cio nem ad al­le­go­ri­kus ér­tel­me­zést: a föld­raj­zi le­írá­sok pusz­tán ter­mé­szet­tu­do­má­nyos cé­lo­kat szol­gál­nak. Eb­ben a te­kin­tet­ben, mint The­o­dore J. Cachey Jr. fel­hív­ja rá a fi­gyel­met, Pet­rar­ca és Boc­cac­cio hoz­zá­ál­lá­sa is­mét csak kü­lön­bö­zik, hi­szen Pet­rar­ca szá­má­ra a kül­ső táj min­dig az em­be­ri bel­ső, a pszi­ché vál­to­zó ál­la­po­tá­nak le­írá­sá­ra szol­gá­ló, ön­ma­gán túl­mu­ta­tó esz­köz (277).

A ti­ze­dik rész utol­só ta­nul­má­nyá­ról nem volt szó ko­ráb­ban, bár is­mer­te­té­se­met az­zal is kezd­het­tem vol­na, hi­szen a tel­jes Boccaccio-életműhöz kap­cso­ló­dik. Cla­ude Ca­za­lé Bérard jegy­zi a Boc­cac­cio fenn­ma­radt há­rom jegy­zet­fü­ze­tét (két zi­bal­do­ni és egy mis­cel­la­nea) be­mu­ta­tó írást, ame­lyek­ben jegy­ze­tek, le­ve­lek, egyes mű­vek mun­ka­fá­zi­sai, és Boc­cac­cio sa­ját iro­dal­mi ká­non­ja, az ál­ta­la leg­fon­to­sabb­nak tar­tott an­tik és kö­zép­ko­ri szer­zők lis­tá­ja is meg­ta­lál­ha­tó (313). Ezek a fü­ze­tek tar­tal­maz­zák pél­dá­ul az if­jú­ko­ri Al­le­go­ria mi­to­log­i­ca (en­nek elem­zé­sét a be­mu­ta­tott kö­tet ne­gye­dik ta­nul­má­nyá­ban Ste­ven M. Gross­vo­gel vég­zi el) című mű­vé­hez gyűj­tött jegy­ze­te­ket, ame­lye­ket még Ná­poly­ban má­solt össze (313).

A kö­te­tet le­zá­ró ti­zen­egye­dik rész (Epi­lo­gue) két ta­nul­má­nya Boc­cac­cio sze­mé­lyi­sé­gé­nek né­hány vo­ná­sá­ra mu­tat rá. Vic­to­ria Kirk­ham Boc­cac­cio sa­ját és má­sok tu­laj­do­ná­ban lévő kó­de­xek­be ké­szí­tett il­luszt­rá­ci­ó­i­ról ad kör­ké­pet, fel­hív­va rá a fi­gyel­met, hogy az egyes áb­rák mi­lyen mó­don ér­tel­me­zik és kon­tex­tu­a­li­zál­ják a szö­ve­ge­ket, ese­ten­ként ho­gyan utal­nak más kó­de­xek­ben ta­lál­ha­tó ké­pek­re. A ti­zen­egy fekete-fehér re­pro­duk­ci­ón is lát­szik a mű­gond és a tu­da­tos­ság – s ese­ten­ként az obsz­cén hu­mor –, amely a mű­vész Boc­cac­ciót jel­le­mez­te. Vé­ge­ze­tül Mi­cha­el Pa­pio mu­tat­ja be az idős Boc­cac­cio tár­sa­dal­mi stá­tu­sát és csa­lá­di vi­szo­nya­it (test­vé­re csa­lád­ja és egy szol­gá­ló­lány a köz­vet­len ház­né­pe) a hu­ma­nis­ta vég­ren­de­le­té­nek elem­zé­sé­vel. Boc­cac­cio elő­re­lá­tó­an gon­dos­ko­dott fél­test­vé­re gyer­me­ke­i­ről, kü­lön ren­del­ke­zett az egész éle­te mun­ká­já­val össze­írt és ‑gyűj­tött könyv­tá­rá­ról és in­gó­sá­ga­i­ról, s bár összes­sé­gé­ben sze­rény­nek mond­ha­tó anya­gi kö­rül­mé­nyek kö­zött fe­jez­te be éle­tét, Fi­ren­ze leg­fon­to­sabb csa­lád­ja­i­ból ke­rül­tek ki vég­ren­de­le­té­nek vég­re­haj­tói, amely meg­be­csült­sé­gé­nek egy­ér­tel­mű jele.

A Boc­cac­cio: A Cri­ti­cal Guide to the Comp­le­te Works hasz­nos ké­zi­könyv; el­ső­sor­ban a ke­vés­sé is­mert, Ma­gyar­or­szá­gon még az egye­te­mi ok­ta­tás­ban is rit­kán elem­zett szö­ve­gek ha­gyo­má­nyá­ról és je­len­tő­sé­gé­ről nyújt kü­lö­nö­sen hasz­nos tud­ni­va­ló­kat. Ki­eme­len­dők be­lő­le a Dante-kultuszról szó­ló ta­nul­má­nyok, és ál­ta­lá­ban azok a gya­kor­la­ti­lag min­den fe­je­zet­ben elő­for­du­ló ré­szek, ame­lyek a má­sik két fi­ren­zei köl­tő­óri­ás, Dan­te és Pet­rar­ca vi­szo­nyá­ban vi­lá­gít­ják meg Gi­o­van­ni Boc­cac­cio élet­mű­vét. Ami pe­dig nem volt e kö­tet tár­gya, Boc­cac­cio nem­zet­kö­zi re­cep­ci­ó­ja és máig tar­tó ha­tá­sa, az rész­ben meg­ta­lál­ha­tó a Camb­ridge Com­pa­n­ion to Boc­cac­cio lap­ja­in, rész­ben pe­dig egy tel­je­sen kü­lön­ál­ló kö­te­tet is megérdemelne.

A be­mu­ta­tott kö­tet­nek át­fo­gó, de to­váb­bi ku­ta­tá­si irá­nyo­kat is fel­vil­lan­tó jel­le­ge mi­att he­lyet kel­le­ne kap­nia a ha­zai fel­ső­ok­ta­tás­ban, akár an­gol nyel­ven, akár egy eset­le­ges ma­gyar fordításban.

Az is­mer­te­tett mű tartalomjegyzéke

A szerző az MTA BTK Irodalomtudományi Intézetének
tudományos segédmunkatársa (Reneszánsz Osztály)

Summary

The re­vie­wed book was pub­lis­hed for the 700th an­ni­ver­sary of Gi­o­van­ni Bo­cac­ci­o’s birth. It is the se­cond vo­lu­me of the pro­mi­s­ing “cri­ti­cal guide”-series by the Uni­ver­sity of Chi­ca­go Press, which was star­ted in 2009 with a book de­di­ca­ted to Fran­ces­co Pet­rarch’s works. The world will ce­le­b­ra­te the 700th an­ni­ver­sary of Dan­te Alig­hi­e­ri’s death in 2021. The Uni­ver­sity of Chi­ca­go Press will ho­pe­fully comp­le­te its mini-series in 2021 by also de­di­cating a cri­ti­cal guide to the old­est mem­ber of the “tre co­ro­ne” of Tus­can li­ter­ary history.

Boc­cac­cio: a Cri­ti­cal Guide … dis­cus­ses all the works by Gi­o­van­ni Boc­cac­cio in a more or less ch­ro­no­log­i­cal or­der from the De­ca­me­ron to Boc­cac­ci­o’s last will and tes­ta­ment. The book is di­vi­ded into ele­ven parts con­tain­ing al­to­get­her twenty-nine chapters.

As the book is ava­i­lab­le to in­ter­na­ti­o­nal re­aders­hip in Eng­lish, ins­tead of its tho­ro­ugh analy­sis, I wo­uld like to call at­tent­ion to four of its main ele­ments. The first ele­ment is abo­ut Boc­cac­ci­o’s rep­uta­ti­on in in­ter­na­ti­o­nal scho­lars­hip. The ot­her th­ree ele­ments are con­nec­ted to is­sues which in my opin­ion are less known in Hun­ga­ri­an research.

Part I of the vo­lu­me is en­tit­led The Ver­na­cu­lar Ma­s­ter. This part ful­fils a two­fold task: on the one hand it ho­no­urs Boc­cac­cio as the aut­hor of De­ca­me­ron. On the ot­her hand, its tit­le exp­res­ses what the vo­lu­me’s edi­tors think abo­ut Boc­cac­ci­o’s po­sit­i­on in Ita­li­an – and Euro­pe­an – li­ter­ary his­to­ry. Thus, the edi­tors seem to ag­ree with the old ste­re­otype which ce­le­b­ra­tes Gi­o­van­ni Boc­cac­cio as ver­na­cu­lar aut­hor of his main work, the Cen­ton­ovel­le whi­le un­der­mi­ning his ac­ti­vity as a La­tin humanist.

Des­pi­te the ex­cel­len­ce of Part I, in my opin­ion, the most in­ter­est­ing chap­ters of the vo­lu­me are tho­se dis­cus­sing Boc­cac­ci­o’s “ope­ra mi­no­ra”. For ins­tance, the chap­ters pert­ain­ing to Part II (The Au­to­di­dact) and Part X (Mis­cel­la­ne­is, Ly­rics, Let­ters, Note­books) are to be read pa­ral­lel, as they deal with si­mil­ar sub­jects. In Chap­ter Th­ree Gi­u­sep­pe Vel­li analy­ses Boc­cac­ci­o’s La­tin Car­mi­na, whi­le in Chap­ter Twenty-Five Ro­ber­to Fedi de­als with Ita­li­an Rime by the Cert­al­de­se. An im­por­tant conc­lu­si­on of both chap­ters is that Boc­cac­cio did not de­di­ca­te much at­tent­ion to or­ga­ni­zing his po­ems into an aut­ho­ri­al coll­ec­ti­on, a book of po­ems or a can­zo­ni­e­re. This is sur­pri­sing, if one cons­iders the di­li­gen­ce with which Boc­cac­cio com­po­s­ed his De­ca­me­ron, a ba­lan­ced and har­mo­ni­o­us work al­most to the ext­re­mes (283).

My per­so­nal fa­vo­ri­tes are the th­ree chap­ters pert­ain­ing to Part VII (De­vo­ti­on to Dan­te and Pet­rarch). The­se chap­ters, on the one hand, pre­sent an ex­haus­tive pa­no­ra­ma abo­ut Boc­cac­ci­o’s ac­ti­vi­ti­es as first cul­tor and de­vo­tee of Dan­te. On the ot­her hand, they also draw at­tent­ion to the fact how ti­re­less Boc­cac­cio was du­ring his whole life in trying to con­vin­ce Pet­rarch abo­ut Dan­te’s li­ter­ary va­lues (alt­ho­ugh with li­mi­ted ef­fect). The­se th­ree chap­ters also con­tex­tu­a­li­ze Boc­cac­ci­o’s ide­as on the fi­gu­re of an ide­al writer.

Parts VIII (His­to­ri­an and Hu­ma­nist) and IX (Geo­gra­phi­cal Exp­lo­ra­tions) shed some new light on Boc­cac­ci­o’s encyc­lope­dic know­ledge on his­to­ry and geo­gra­phy, sha­ring a se­ri­es of new in­for­ma­ti­on not re­gu­larly taught even du­ring uni­ver­sity train­ing in Hun­gary. For ins­tance, I was not aware of the fact that af­ter an­ti­qu­ity it was Gi­o­van­ni Boc­cac­cio to write in La­tin the first ac­count of Canary Is­lands, De Cana­ria some times af­ter 1341.

The vo­lu­me Boc­cac­cio: A Cri­ti­cal Guide to the Comp­le­te Works is al­to­get­her a very us­e­ful hand­book. It not only sum­ma­ri­zes the most im­por­tant is­sues abo­ut Gi­o­van­ni Boc­cac­ci­o’s each and every work, but it also gi­ves ide­as for fu­tu­re re­se­arch, e.g. phi­lo­log­i­cal un­certain­ti­es, do­ubt­ful sour­ces used by the hu­ma­nist, and si­mil­ar is­sues. It is an in­dis­put­ab­le ad­van­tage of the re­vie­wed vo­lu­me, that its aut­hors re­gu­larly ref­lect on Boc­cac­ci­o’s re­la­ti­onship with and cons­ide­ra­tions on the two ot­her crowns of Tre­cen­to Tus­can li­te­ra­tu­re. The only di­sad­van­tage of the hand­book is due to its li­ter­ary gen­re. Writing a cri­ti­cal guide, the vo­lu­me’s aut­hors could not de­di­ca­te much at­tent­ion to the re­cept­ion of Boc­cac­ci­o’s works in Italy or in ot­her lan­gu­a­ges and geo­gra­phi­cal are­as. Some in­for­ma­ti­on abo­ut such quest­ions as trans­la­tions, edi­tions world­wi­de of Boc­cac­cio are ava­i­lab­le, for ins­tance, in the Camb­ridge Com­pa­n­ion to Boc­cac­cio pub­lis­hed in 2015 (The Camb­ridge Com­pa­n­ion to Boc­cac­cio, edi­ted by Guy­da Arm­strong, Rhi­an­non Da­ni­els and Step­hen J. Mil­ner, Camb­ridge Uni­ver­sity Press, 2015, 256. re­vie­wed by Ág­nes Máté in print in: He­li­kon-Iro­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le 2016/4, 648–649.). Ne­vert­he­less, a fu­tu­re hand­book or cri­ti­cal guide on Boc­cac­ci­o’s re­cept­ion in Euro­pe­an and/or po­pu­lar cul­tu­re wo­uld be much app­re­cia­ted in in­ter­na­ti­o­nal scholarship.

Tar­ta­lom

Tagged , , , ,

Vélemény, hozzászólás?