recenzió
Dávid Gábor Csaba, „Célunk tökéletesedésünk”: A nemzetnevelő Wesselényi Miklós, Bp., 2013., Argumentum (Irodalomtörténeti füzetek, 172).
Wesselényi Mikóssal, az 1830–1840-es évek nemesi reformellenzékének egyik prominens személyiségével kapcsolatos ismereteink Trócsányi Zsolt 1965-ben megjelent monográfiája (Trócsányi Zsolt, Wesselényi Miklós, Bp., Akadémiai, 1965.) óta csak kevéssel gyarapodtak. Ráadásul az erdélyi politikus rendkívül terjedelmes és adatgazdag levelezésének, naplójának, valamint politikai beszédeinek is csak elenyésző részét rendezték eddig sajtó alá. Dávid Gábor Csaba kötete így több szempontból is hiánypótló vállalkozásnak tekinthető: egyrészt a benne olvasható tanulmányok új megvilágításba helyezik a Wesselényi-életművet, és számos, eddig nem ismert adattal gazdagítják az erdélyi politikus tevékenységéről alkotott képünket; másrészt pedig a modern kiadásban először itt közölt Wesselényi-művek révén nyerhetünk ismereteket az erdélyi politikus munkásságáról. Ez újonnan kiadott művek sorába tartozik Wesselényi Magyarországról, valamint Erdélyről írott honismertető tankönyvei mellett több szépirodalmi munkája is: a Mese az indulatokról című allegorikus állatmeséje, egy epigrammája, és két Ségur-fordítása.
A kötetben olvasható hét tanulmány tematikailag két csoportba sorolható. Négy írás Wesselényi már korábban is ismert művei közül a Balítéletekről és a Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében című röpiratokat vizsgálja, míg három az először e kötetben közölt Wesselényi munkákat elemzi. A Balítéletekrőlt tárgyaló tanulmányok a röpirat keletkezésének körülményeit és szerkezeti, formai, gondolati előképeit vizsgálják. A keletkezési körülményeket Dávid mindeddig még nem vizsgált források – főként a mű írásához Wesselényinek segítséget nyújtó Helmeczy Mihálynak, Bártfay Lászlónak és Tunyogi Csapó József kolozsvári jogászprofesszornak a szerzővel folytatott levelezése – segítségével tárgyalja, és megállapítja, hogy a röpirat első kiadásának terve a szakirodalomban elfogadottnál egy évvel korábbra, 1830 őszére esik, és addigra már a munka mintegy kétharmada el is készült. A mű befejezését Dávid 1831 nyarára teszi, mivel véleménye szerint Wesselényi idejét ugyanezen év őszétől már az országgyűlésre való készülés kötötte le. Formai szempontból a munka legfőbb mintája a Wesselényi nevelésére apja halála után felügyelő Teleki László A magyar nyelv elé mozditásáról buzgó esdeklései G. Teleki Lászlónak című műve lehetett, és talán Decsy Sámuel Pannóniai Feniksz avagy hamvából feltámadott Magyar Nyelv, valamint Balásházy János Az adó és még valami című munkája is hatással volt a munkája szerkezetére. Dávid megfigyelései szerint Széchenyi Hitelének felépítése is Teleki művét követi, így felveti annak lehetőségét, hogy nem Wesselényit kell Széchenyi másolójának tartani, hanem mindkettejükre elsődlegesen Teleki volt nagy hatással. Később Dávid a Balítéletekről gondolati előképeit vizsgáló írásában is megemlít több, Széchenyinél is előforduló eszmét, majd meggyőzően érvel amellett, hogy ezek a gondolatok nem Széchenyi szolgai másolása révén kerültek Wesselényi művébe, hanem a még korábban lezajlott közös viták eredményeképpen születtek meg. (54–55, 63–64)
A Balítéletekről gondolati párhuzamainak vizsgálata közben a később keletkezett művek közül Dávid a váteszsors kapcsán Vörösmarty Mihály A merengőhöz című versével, illetve Petőfi Az apostol című költeményével mutat ki hasonlóságot, míg a lehetséges előképek közül többet felsorol leginkább az előítéletek „magunkban és másokban való kiirtásáról” eszmével, illetve „a jó hazafi bére” és „a haza boldogsága” toposszal összefüggésben. Az előítéletektől való megszabadulásnak a Balítéletekről központi elemét adó gondolata Teleki László már említett munkájából eredeztethető, ám Dávid szerint „Wesselényi mélyebben, filozofikusabban ragadja meg az előítéletek gondolkodásunkra és cselekedeteinkre gyakorolt hatását, mint dolgozatunkban vizsgált elődei, illetve kortársai – természetszerűleg Kölcseyt kivéve”. (46) Wesselényi filozófiai igényességét elsősorban nevelőjének, a szintén Teleki által ajánlott Szabó Andrásnak köszönhette, majd a tőle kapott alapokat Döbrentei Gáborral való barátsága erősítette tovább. Herdernek a nemzetek életkorával kapcsolatos elgondolásai is megjelennek a Balítéletekrőlben, ugyanakkor Wesselényi erre vonatkozó álláspontját – vélhetően Decsy Sámuel, Verseghy Ferenc, Kölcsey és Kazinczy hatásának is köszönhetően – Széchenyivel közösen alakította ki. (63–64) A magyar történelmet Wesselényi elődeihez – pl. Bessenyei Györgyhöz, Pápay Sámuelhez – hasonlóan katasztrófák sorozatának látta, de történelmi tablójának gondolatmenetét Kölcsey Himnuszáéhoz igazította. (70–71)
Az erdélyi politikus neveléssel kapcsolatos eszméit külön írás tárgyalja a kötetben, az először itt közölt Honismertetés – Magyarhon és Honismertetés Erdélyről kapcsán. A nevelés kérdésköre Wesselényit már ifjúságától kezdve foglalkoztatta, de az e tárggyal kapcsolatos nézeteit leginkább a Balítéletekrőlben fejtette ki. Úgy vélte, csak az vezethet másokat, aki bőséges ismeretek birtokában van. A szükséges tudás megszerzésében pedig nagy szerepet tulajdonított az önnevelésnek, amit a Balítéletekről előszavában nemzetnevelői kontextusba helyezett. A nevelés Wesselényi szerint nem más, mint kötelességtudó hazafivá nevelés. Magyarországról, valamint Erdélyről szóló honismertető tankönyvei tulajdonképpen e célt szolgálták. E munkák keletkezési idejét Dávid meggyőzően teszi 1847-re, a még kiadatlan négy mű közül pedig a két hosszabbat közli is a Függelékben. E művek kiadását nem csupán pedagógiatörténeti érdekességük indokolta, hanem az a tény is, hogy Magyarország és Erdély közjogi helyzetét, illetve a két ország törvényei és jogszokása közötti különbségeket is részletesen tárgyalják, így a történészek és jogtörténészek számára is számos újdonsággal szolgálhatnak. Dávid ugyanakkor hosszasan vizsgálja az erdélyi politikus nevelésügyi elképzeléseinek eredetét, és a kötelességtudó hazafivá nevelés kapcsán a Szabó András által Wesselényivel megismertetett Kant hatását emeli ki. Megjegyzendő azonban, hogy a kötelességtudó hazafi a republikanizmus beszédmódjának is központi eleme volt, így nem zárható ki, hogy e politikai nyelvet a Balítéletekrőlben gyakran használó Wesselényi ez irányból is kapott inspirációt nevelésügyi nézeteinek kialakításához (v. ö.: Takáts József, Modern magyar politikai eszmetörténet, Bp., Osiris, 2007 [Osiris Tankönyvek], 14–16.).
A szépíró Wesselényiről – a szépirodalmi alkotásoknak is tekinthető röpiratain, valamint Goethe Die Geschwisterének fordításán kívül – lényegében nem emlékezik meg a Wesselényi-szakirodalom. Az erdélyi politikus szépírói munkái közül csak a kötet Függelékében közöltek ismeretesek, és a közreadó ezek ismertetésének külön tanulmányt szentel. A Ségur-fordítások eredetijét Dávidnak nem sikerült azonosítania, véleménye szerint Louis Philippe (1705–1801) vagy Alexandre-Joseph-Pierre, vicomte de Ségur (1756–1805) jöhet szóba mint a magyarítások eredetijének szerzője. A barátságról című erkölcsi traktátus és a Szegür álma 1831-ben megjelent az Aurorában. Wesselényi 1833-ból származó allegorikus állatmeséje – melynek szimbolikáját Dávid minden részletre kiterjedően értelmezi – azonban egyértelmű Habsburg-ellenes éle miatt nem kerülhetett közlésre. Az erdélyi politikus belletrisztikai alkotásai közül legkésőbb, 1835-ben keletkezett epigrammája Jézusnak az üldöztetésről mondott szavait – „A rókáknak vagyon barlangjok és az égi madaraknak fészkük; de az ember Fiának nincs hová fejét lehajtani” (Máté 8.20) – vonatkoztatja a saját helyzetére. A református Wesselényi vallásosságát nemcsak ez a vers igazolja a kötetben, hanem az a tanulmány is, melyben Dávid Wesselényi naplójából, valamint röpirataiból vett idézetekkel mutatja be az erdélyi politikus hitbuzgóságát, s emellett a katolikusokkal szembeni toleranciáját. Bár az értekezésben erre nem történik utalás, de e tanulmány megírását az is indokolhatta, hogy Trócsányi Zsolt korábban vallásilag közömbösnek nevezte Wesselényit. (Trócsányi 1965, 88.)
A kötet utolsó tanulmánya az Oszmán Birodalom szerepét vizsgálja Wesselényi külpolitikai koncepciójában. Wesselényi a Habsburg Birodalom, és benne Magyarország jövőjére Oroszországot és Franciaországot látta veszélyesnek. Az orosz terjeszkedéstől való félelem igazolására Dávid Felsőbüki Nagy Pál egyik 1825-ben mondott beszédére, valamint Wesselényi egyik 1821-es naplóbejegyzésére hivatkozik, majd ezt követően vizsgálja a Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében című röpiratot. Ez utóbbi munka keletkezési körülményeinek ismertetése során érdemes lett volna idézni Kemény Zsigmond A két Wesselényi Miklós című művének ide vonatkozó szakaszait, melyek a Szózatban olvashatóaknál konkrétabban jelölik meg Wesselényi pánszlávizmustól való félelmének eredetét. Kemény szerint Wesselényi a gräfenbergi gyógyintézetben több főrangú szlávval és havasalföldi bojárral is megismerkedett, majd az ő hatásukra „[r]ettegni kezdett a keleti eszmemozgalmaktól”. Kemény szerint Wesselényi úgy hitte, hogy orosz hatásra a „fiatal oláh papok- és néptanítók” egy olyan román állam megteremtésén fáradoznak, mely Erdélyt, és Magyarország Tiszáig terjedő részét is magában foglalná (Kemény Zsigmond, A két Wesselényi Miklós = K. Zs., Történelmi és irodalmi tanulmányok, II, kiad. Gyulai Pál, Bp., Franklin-Társulat, 1906 [Báró Kemény Zsigmond Összes Művei, 10], 7–118; különösen: 94–95.). Wesselényi a román területi igényeket a Szózatban is említi, mint amelyek „Erdélyre ’s Magyarhon’ oláh-lakta részeire” is kiterjednek (Wesselényi Miklós, Szózat a’ magyar és szláv nemzetiség’ ügyében, Lipcse, Wigand Ottó, 1843, 94.). Az erdélyi politikus tehát vélhetően ezen területek elvesztésének veszélyére is felhívja a figyelmet a Szózat megírásával, és ezért fordul a hanyatlóban lévő Oszmán Birodalom felé. A Balkánon létrejövő új államok ugyanis – mint azt Dávid is megállapítja – „formailag nagyrészt még az Oszmán Birodalomhoz tartoztak”. A térség orosz befolyási övezetté válásának megakadályozására Wesselényi szerint csak az alkotmányos Ausztria és Poroszország összefogása lehetett volna alkalmas. Ennek létrejötte és az Oszmán Birodalom összeomlása után az önállósuló balkáni államok a német‑, a francia- és a Habsburg uralkodóházak egy-egy tagjának irányítása alatt alkothattak volna királyságokat.
A Wesselényiről eddig szerzett ismereteinket számos ponton kiegészítő kötet eredményeit nem lehet eléggé méltányolni. Éppen ezért sajnálatos, hogy a belső utalások rendszerének kiforratlansága – az egyes tanulmányok egymásra utalás esetén nem a kötetbeli oldalszámra hivatkoznak, hanem az idézett értekezés első megjelenésének helyére – megnehezíti a könyvben való tájékozódást. A kötet használatát ugyanakkor egy, a tanulmányok első megjelenésének helyét, és ezzel együtt az egymáshoz és a kötethez való viszonyukat ismertető szerzői előszó is megkönnyíthette volna. Komolyabb tévesztés továbbá, hogy a fülszöveg szerint a kötet „szövegkritikai kiadásban közli Wesselényi mai értelemben vett szépírói műveit”, a kötetben olvasható szövegközlés azonban nem tekinthető kritikai kiadásnak. A kiadás ugyanis nem tartalmaz sem szövegkritikai, sem magyarázó jegyzeteket. Igaz, a kötet hozza az egyes textusok keletkezési körülményeit leíró, valamint a műveket értelmező és magyarázó kísérőtanulmányokat, ám ezek műfajuknál fogva nem adhatnak meg minden, a közreadott munkák megértéséhez szükséges adatot. Ha a szöveggondozó szándéka valóban kritikai kiadás készítése lett volna, nehezen lenne érthető, miért csak a szépirodalmi alkotásokat kívánta ily módon közölni, a honismertető tankönyveket pedig miért nem?
Ezek a hiányosságok ugyanakkor az egyes írások értékéből semmit sem vonnak le, és amellett, hogy a kötet fontos meglátásokkal egészíti ki a Wesselényivel – és mint láthattuk a Széchenyivel, Teleki Lászlóval, Vörösmartyval, Petőfivel stb. – kapcsolatos szakirodalmat, újszerű, a Balítéletekről kötetkompozíciójára és az erdélyi politikus műveinek eszmei előzményeire és következményeire fókuszáló szemléletmódjával a Wesselényivel kapcsolatos későbbi kutatásoknak is fontos kiindulópontja lehet.
A szerző az MTA BTK Irodalomtudományi Intézetének posztdoktori ösztöndíjasa (XIX. századi Osztály)
Summary
The volume, containing seven texts, sheds new light on the works of Miklós Wesselényi, who was one of the most important figures of the Reform Era. Out of these texts, three analyze the structure and the content and ideological predecessors of Balítéletekről (About Bad Judgement); one is devoted to the Transylvanian politician’s view about the Turkish Empire in connection with Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében (Speech about the Case of Hungarian and Slavic Nations); another is about the religious beliefs of Wesselényi, who was earlier called indifferent in religious matters by Zsolt Trócsányi, but who emerges as a zealous Calvinist in these pages. The last two texts are companion studies to Wesselényi’s works, first published in a modern edition in the appendix to this volume. The first of these is concerned with Wesselényi’s views on pedagogy in his textbooks about Hungary; the second examines his literary texts – his two fairy tale translations, his fable, and one of his epigrams – and reviews how they were created. The volume is an important addition to the Wesselényi-literature, and it could act as a starting point for future studies due to its new approach of focusing on book structure as well as ideological predecessors and consequences.
Tartalom
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.