könyvismertetés

Öz­lem Kum­ru­lar, Kö­sem Sul­tan: İkti­d­ar, hırs, ent­ri­ka [Kö­szem szul­tá­na. Ha­ta­lom, becs­vágy, int­ri­ka], İst­anb­ul, Doğan Ki­tap, 2015, 329 p.

Tö­rök­or­szág­ban szá­mos pub­li­ká­ció lá­tott nap­vi­lá­got az osz­mán tör­té­ne­lem Kö­szem szul­tá­na né­ven is­mert nő­alak­já­ról, az­zal egy­idő­ben, hogy a te­le­ví­zi­ó­ban su­gá­roz­ni kezd­ték a szul­tá­na éle­tét fel­dol­go­zó film­so­ro­za­tot. Az is­me­ret­ter­jesz­tő kö­te­tek mel­lett meg­je­len­tek tu­do­má­nyos igé­nyű köz­le­mé­nyek is, ame­lyek egyi­ke Öz­lem Kum­ru­lar tör­té­nész, egye­te­mi ta­nár mun­ká­ja. Ahogy azt a szer­ző be­ve­ze­tő­jé­ből meg­tud­hat­juk, a szul­tá­na alak­já­nak ér­de­kes­sé­gé­re Ha­lil İn­alcık, az egyik leg­el­is­mer­tebb tö­rök tör­té­nész hív­ta fel a fi­gyel­mét. (İn­alcık 2016 nya­rán, száz esz­ten­dős ko­rá­ban hunyt el).

A ha­nyat­lás je­lei az Osz­mán Bi­ro­da­lom­ban a 16. szá­zad má­so­dik fe­lé­től kezd­tek meg­mu­tat­koz­ni. Szá­mos más ok mel­lett a hosszan el­hú­zó­dó há­bo­rúk (pl. az irá­ni had­já­ra­tok és a ti­zen­öt éves há­bo­rú) is gaz­da­sá­gi ne­héz­sé­gek­hez ve­zet­tek. Meg­tor­pant az ad­dig fo­lya­ma­tos te­rü­le­ti ter­jesz­ke­dés, és adó­eme­lé­sek­re volt szük­ség a fo­gyó be­vé­te­lek pót­lá­sá­ra. En­nek kö­vet­kez­té­ben egy­re na­gyobb tár­sa­dal­mi fe­szült­sé­gek je­lent­kez­tek, ame­lyek az­tán lá­za­dá­sok­hoz ve­zet­tek. Eh­hez tár­sult még szá­mos ter­mé­sze­ti ka­taszt­ró­fa is: föld­ren­gé­sek, ár­vi­zek, aszá­lyok, pes­tis­jár­vá­nyok és ha­tal­mas tűz­vé­szek súj­tot­ták a bi­ro­dal­mat. A köz­pon­ti ha­ta­lom ere­jé­nek gyen­gü­lé­se kö­vet­kez­té­ben a he­lyi ve­ze­tők egy­re több vissza­élést kö­vet­tek el, ter­je­dő­ben volt a kor­rup­ció, és egy­re ke­vés­bé al­kal­mas em­be­rek ke­rül­tek ve­ze­tői po­zí­ci­ók­ba. A szul­tá­nok, akik már ka­to­ná­ik kö­ré­ben is el­vesz­tet­ték te­kin­té­lyü­ket, nem vol­tak urai a helyzetnek.

Az osz­mán tör­té­ne­lem­nek eh­hez a kor­sza­ká­hoz kö­tő­dik a nők szul­tá­ná­tusa el­ne­ve­zés­sel il­le­tett, mint­egy száz évet át­fo­gó idő­szak. A há­rem­ben élő, egy­más­sal ri­va­li­zá­ló szul­tán­fe­le­sé­gek, a ha­sze­ki szul­tá­nák, il­let­ve a szul­tá­nok édes­any­jai, a vál­ide szul­tá­nák kö­zül töb­ben is nagy be­fo­lyás­ra tet­tek szert, és a ha­ta­lom ügye­i­be is be­le­avat­koz­tak. Kez­dő idő­pont­ként 1534-et je­löl­het­jük meg, ami­kor I. Szu­lej­mán szul­tán fe­le­sé­ge, Hür­rem, az anyó­sa ha­lá­lát kö­ve­tő­en át­vet­te a há­rem irá­nyí­tá­sát. A kor­szak vé­gé­nek pe­dig 1656-ot te­kint­het­jük, ami­kor Tur­hán Ha­ti­dzse szul­tá­na ‒ cse­le­ke­de­té­vel ez eset­ben jót téve az osz­mán ál­lam­nak ‒ ki­ne­vez­te Köp­rü­lü Meh­med nagy­ve­zírt, aki­nek ve­ze­té­se alatt át­me­ne­ti kon­szo­li­dá­ció vet­te kez­de­tét a birodalomban.

A kor­szak egyik leg­be­fo­lyá­so­sabb szul­tá­ná­ja Kö­szem volt, aki a 17. szá­zad első fe­lé­ben kö­zel öt­ven éven ke­resz­tül “ve­ze­tő­ként” tu­dott mű­köd­ni egy olyan tár­sa­da­lom­ban, amely nem sze­ret­te a női ve­ze­tő­ket. Éle­te so­rán hat szul­tán ke­rült trón­ra, I. Musz­ta­fa rö­vid szü­net­tel meg­sza­kít­va két­szer is. Kö­szem I. Ah­med­nek a fe­le­sé­ge, IV. Mu­rád­nak és I. Ib­ra­him­nak az édes­any­ja, IV. Meh­med­nek pe­dig a nagy­any­ja volt. Így elő­ször ha­sze­ki szul­tá­naként, ké­sőbb pe­dig ‒ ki­sebb szü­net után ‒, a há­re­met irá­nyí­tó vál­ide szul­tá­na cím vi­se­lő­je­ként élt ha­lá­lá­ig. Gyer­me­kei kis­ko­rú­sá­ga ide­jén nő lé­té­re több­ször is kor­mány­zó­ként irá­nyí­tot­ta az osz­mán államot.

Kö­szem egy or­to­dox gö­rög pap lá­nya­ként lát­ta meg a nap­vi­lá­got az égei-tengeri Kük­lá­dok szi­get­cso­port­hoz tar­to­zó Tín­osz szi­ge­tén 1590-ben és 1651-ben, 61 éves ko­rá­ban hunyt el Isz­tam­bul­ban. Köny­vé­ben Öz­lem Kum­ru­lar e két év­szám kö­zöt­ti idő­sza­kot mu­tat­ja be. Bár mun­ká­ja cél­ja Kö­szem szul­tá­na élet­raj­zá­nak meg­írá­sa volt, az még­is sok­kal in­kább a 17. szá­zad első fe­lé­nek za­va­ros, vál­ság­ba süllye­dő idő­sza­ká­nak össze­fog­la­ló­ja lett, kö­zép­pont­ban a szul­tá­nok­kal, a szul­tá­ni pa­lo­tá­val, a há­rem­mel és Isztambullal.

A rö­vid be­ve­ze­tőt le­szá­mít­va öt na­gyobb fe­je­zet­re ta­go­ló­dik a könyv. Az első rész ele­jén a szer­ző Kö­szem szár­ma­zá­sá­val és az ez­zel kap­cso­la­tos kü­lön­fé­le fel­té­te­le­zé­sek­kel fog­lal­ko­zik. Ezek ér­té­ke­lé­se után fog­lal ál­lást a szá­má­ra el­fo­gad­ha­tó ver­zió mel­lett. Mi­vel a szul­tá­na éle­té­nek er­ről a sza­ka­szá­ról vaj­mi ke­ve­set tu­dunk, a szer­ző Kö­szem alak­já­hoz szü­lő­föld­jé­nek föld­raj­zi kör­nye­ze­tét és kul­tú­rá­ját be­mu­tat­va pró­bál kö­ze­lebb ke­rül­ni. Mi­vel a szul­tá­na édes­ap­ja or­to­dox pap volt, va­ló­szí­nű­sít­he­tő, hogy a val­lás fon­tos sze­re­pet töl­tött be az éle­té­ben, amit ké­sőb­bi le­ve­le­zé­se is alá­tá­maszt. A kü­lön­fé­le ko­ra­be­li le­írá­sok alap­ján a leg­jel­lem­zőbb tu­laj­don­sá­gai az okos­sá­ga és az ala­pos­sá­ga volt. Dön­té­se­it leg­in­kább az ész­ér­vek, s nem az ér­zel­mei alap­ján hoz­ta. Erős volt, sze­ret­te a ha­tal­mat, de jó po­li­ti­kai ér­zék­kel több­nyi­re tud­ta, hogy med­dig me­het el, és mi­kor kell vissza­koz­nia. Nem volt kü­lö­nö­seb­ben mű­velt, de írni-olvasni, ha hi­bá­san is, de tu­dott. Kum­ru­lar ér­de­kes pár­hu­zam­ba ál­lít­ja a ko­ra­be­li eu­ró­pai ki­rá­lyi ud­va­rok­ban és a há­rem­ben élő höl­gyek mű­velt­sé­gi szint­jét. Saj­nál­koz­va ál­la­pít­ja meg, hogy a tö­rök ud­var jó­val el­ma­ra­dot­tabb volt e te­kin­tet­ben. A ko­ra­be­li Isz­tam­bult, a szul­tá­ni pa­lo­tát és a há­re­met is meg­is­mer­het­jük egy apró rész­le­te­ket is be­mu­ta­tó, szí­nes le­írás­ból, me­lyet a szer­ző kö­vet­je­len­té­sek és út­le­írá­sok fel­hasz­ná­lá­sá­val ál­lí­tott össze.

A könyv foly­ta­tá­sá­ban a fe­je­ze­tek a szul­tá­nok ural­ko­dá­sá­nak rend­jé­ben kö­ve­tik egy­mást. A má­so­dik rész I. Ah­med (1603–1617), a har­ma­dik I. Musz­ta­fa (1617–1618), (1622–1623) két­sze­ri és az ezek közé éke­lő­dő II. Osz­mán (1618–1622), a ne­gye­dik IV. Mu­rád (1623–1640) és I. Ib­rahim (1640–1648), vé­gül pe­dig az ötö­dik IV. Meh­med (1648–1687) ural­ko­dá­sá­nak Kö­szem szul­tá­na ha­lá­lá­ig ter­je­dő ré­szét öle­li át. Mind­egyik be­mu­tat­ja az adott szul­tán éle­té­nek fon­to­sabb mo­men­tu­ma­it, jel­le­mét, tes­ti adott­sá­ga­it, kedv­te­lé­se­it ‒ ta­lán még rész­le­te­seb­ben is, mint Kö­szem szul­tá­na ese­té­ben ‒, és meg­is­mer­het­jük az idő­szak fon­to­sabb tör­té­nel­mi ese­mé­nye­it is.

Az I. Ah­med ide­jé­ről szó­ló fe­je­zet­ben Kum­ru­lar köz­zé­tesz egy ed­dig is­me­ret­len hi­va­ta­los le­ve­let, me­lyet ku­ta­tá­sai so­rán a ve­len­cei le­vél­tár­ban ta­lált. Az osz­má­nok ír­ták a ve­len­ce­i­ek­nek IV. Mu­rád trón­ra lé­pé­sét kö­ve­tő­en. A le­vél je­len­tő­sé­ge ab­ban rej­lik, hogy egy eb­ben sze­rep­lő mon­dat az egyet­len adat idá­ig arra, hogy I. Ah­med tör­vé­nye­sen is fe­le­sé­gül vet­te Kö­sze­met. Mi­ért is ér­de­kes ez? Az osz­mán ural­ko­dók há­re­mé­ben élő ágya­sok nem vol­tak sza­bad pol­gá­rai az osz­mán ál­lam­nak, rab­szol­gák­nak te­kin­tet­ték őket. A szul­tá­nok jel­lem­ző­en nem há­za­sod­tak ve­lük. A fiú­gyer­me­ket szü­lő ágya­sok ugyan fel­sza­ba­dul­tak a rab­szol­ga stá­tu­szuk­ból és el­nyer­ték a ha­sze­ki szul­tá­na cí­met, amely egy ma­ga­sabb po­zí­ci­ót je­len­tett a há­re­men be­lül, de ez még­sem volt egyen­ér­té­kű a musz­lim jog sze­rin­ti há­zas­ság­kö­tés­sel. Eb­ben az idő­ben rit­kán for­dult elő, hogy az ural­ko­dó hi­va­ta­lo­san is fe­le­sé­gül ve­gyen egy há­rem­höl­gyet. Kum­ru­lar is meg­kér­dő­je­le­zi a le­vél igaz­ság­tar­tal­mát, fel­té­te­lez­ve, hogy azt eset­leg a kis­ko­rú IV. Mu­rád he­lyett a kor­mány­zó Kö­szem írat­ta, és így szé­pí­tet­te a va­ló­sá­got, vé­gül még­is el­ve­ti en­nek le­he­tő­sé­gét, úgy gon­dol­ván, hogy a szul­tá­na egy ilyen ha­zug­sá­got ta­lán még­sem mert meg­koc­káz­tat­ni, hi­szen ha le­lep­le­ző­dik, az ko­moly dip­lo­má­ci­ai bot­rányt okoz­ha­tott vol­na. Ugyan­en­nek a le­vél­nek van egy má­sik fi­gye­lem­re­mél­tó mon­da­ta is, amely szin­tén egy ed­dig is­me­ret­len in­for­má­ci­ó­val szol­gál. Esze­rint Kö­szem szul­tá­ná­nak volt egy Sze­lim és egy Or­hán nevű fia is. Azok­nak a fi­úk­nak – Ib­ra­him­nak és Ká­szim­nak – a neve vi­szont nem sze­re­pel itt, akik­nek a lé­te­zé­sé­ről biz­to­san tu­dunk. Er­han Afyon­cu tör­té­nész sze­rint a le­vél­ben Ib­rahim és Ká­szim má­sik neve sze­re­pel. Ő is úgy gon­dol­ja, hogy a le­ve­let Kö­szem dik­tál­ta, és a ben­ne lévő né­hány fur­csa­ság a kez­dő, dip­lo­má­ci­ai nyel­ve­ze­tet nem is­me­rő kor­mány­zó szul­tá­na szám­lá­já­ra íran­dó. Ha ez így van, ak­kor vi­szont a Kö­szem tör­vé­nyes fe­le­ség vol­tá­ra vo­nat­ko­zó ki­fe­je­zés is nyu­god­tan meg­kér­dő­je­lez­he­tő. Kum­ru­lar a két fiút il­le­tő­en is haj­lik arra, hogy hi­telt ad­jon a le­vél­ben le­ír­tak­nak. Már­pe­dig meg­le­he­tő­sen va­ló­szí­nűt­len­nek tű­nik, hogy a le­vél meg­írá­sá­nak idő­pont­já­ban Ib­ra­hi­mon és Ká­szi­mon kí­vül volt még két fia Kö­szem­nek. Ha vé­gig­néz­zük gye­re­kei szü­le­té­si év­szá­ma­it, to­váb­bi két gye­rek meg­szü­lé­se csak 1607-ben és az 1609–1611 kö­zöt­ti idő­szak­ban el­kép­zel­he­tő. A le­vél­ben vi­szont az 1612-ben szü­le­tett Mu­rád­nál fi­a­ta­labb gye­re­kek­ről van szó. Szá­mom­ra ez így ki­zár­ja an­nak a le­he­tő­sé­gét, hogy Kö­szem­nek lett vol­na még két fia IV. Mu­rád trón­ra lé­pé­se­kor. Afyon­cu el­kép­ze­lé­se jó­val hi­he­tőbb­nek tűnik.

Ta­nul­sá­gos do­log ta­nul­má­nyoz­ni I. Ah­med gyer­me­ke­i­nek a lis­tá­ját. Rög­tön sze­met szúr, hogy a lá­nyok jó­val to­vább él­tek, mint fiú­test­vé­re­ik. Az Osz­mán Bi­ro­da­lom­ban nem volt irigy­lés­re mél­tó a szul­tán trón­ra esé­lyes örö­kö­sé­nek len­ni. Fá­tih Meh­med szul­tán ide­jé­től kezd­ve tör­vény írta elő a trón­ra lépő szul­tán szá­má­ra test­vé­rei meg­öle­té­sét, hogy ez­zel meg­aka­dá­lyoz­za újabb trón­kö­ve­te­lők fel­buk­ka­ná­sát. A szul­tán meg­fe­le­lő korú gyer­me­ke­it szan­dzsá­kok­ba küld­ték, hogy azok igaz­ga­tá­sa so­rán szer­zett ta­pasz­ta­la­ta­ik­kal ké­szül­hes­se­nek fel az eset­le­ges ké­sőb­bi ural­ko­dás­ra. I. Ah­med volt az első olyan szul­tán, aki nem vé­gez­tet­te ki test­vé­rét. Ek­kor­tól meg­vál­toz­tat­ták a trón­örök­lés rend­jét. A test­vér is trón­ra lép­he­tett, nem­csak a fiú­gyer­mek, amennyi­ben idő­sebb volt a leg­idő­sebb fiú­gyer­mek­nél. A töb­bi le­het­sé­ges örö­köst pe­dig nem öl­ték meg, ha­nem egy erre a cél­ra fenn­tar­tott zárt he­lyen házi őri­zet­ben tar­tot­ták őket. Így a vi­lág­tól el­zár­va, tel­jes bi­zony­ta­lan­ság­ban vá­ra­koz­tak arra, hogy mi­ként ala­kul majd to­váb­bi sor­suk. Nem cso­da, ha nem ma­radt köz­tük lel­ki­leg egész­sé­ges em­ber. Az új rend­szer neve osz­má­nul ka­fes lett. A szó je­len­té­se ka­lit­ka, ket­rec. Gyer­me­kei éle­té­nek vé­del­mé­ben en­nek a be­ve­ze­té­sét Kö­szem szul­tá­na is támogatta.

Ah­med ko­rán be­kö­vet­ke­zett ha­lá­lát kö­ve­tő­en leg­idő­sebb fia, Mu­rád trón­ra lé­pé­sé­ig Kö­szem a Régi Pa­lo­tá­ban élt. Bár volt még két ural­ko­dó­je­lölt a sor­ban a sa­ját fia előtt, még­sem kel­lett túl so­ká­ig vár­nia arra, hogy vissza­köl­töz­hes­sen a szul­tá­ni pa­lo­tá­ba. Musz­ta­fa, Ah­med test­vé­re az éve­ken át tar­tó el­zárt­ság­nak kö­szön­he­tő­en ed­dig­re meg­bo­lon­dult, így há­rom hó­na­pig tar­tó ural­ko­dást kö­ve­tő­en le­vál­tot­ták. Ez­után Osz­mán, I. Ah­med Mah­fi­ruz szul­tá­ná­tól szü­le­tett, leg­na­gyobb fia ke­rült a trón­ra. Mi­előtt el­in­dult len­gyel­or­szá­gi had­já­ra­tá­ra, a tör­vé­nyek el­le­né­re leg­idő­sebb test­vé­rét, Meh­me­det ki­vé­gez­tet­te. A si­ker­te­len had­já­rat kö­vet­kez­té­ben a ka­to­na­ság kö­ré­ben za­var­gá­sok tá­mad­tak, a szul­tán irán­ti tisz­te­let meg­szűnt. II. Osz­mán a régi ha­gyo­má­nyok­kal szem­be men­ve pró­bált új sza­bá­lyo­kat be­ve­zet­ni a vál­sá­gos idő­szak­ban, ez­zel so­kak el­len­szen­vét ki­ér­de­mel­te. In­téz­ke­dé­se­i­vel el­ér­te, hogy ő lett az osz­mán tör­té­ne­lem első olyan pa­di­sah­ja, akit a lá­za­dó ja­ni­csá­rok nem­csak el­tá­vo­lí­tot­tak a trón­ról, de ezt kö­ve­tő­en ki is vé­gez­tek. Eb­ben per­sze va­la­me­lyest a fiai jö­vő­jét biz­to­sí­ta­ni aka­ró Kö­szem szul­tá­na keze is ben­ne volt. A báb­ként újra trón­ra ke­rü­lő el­me­há­bo­ro­dott Musz­ta­fát alig több, mint egy éves ural­ko­dás után, a hely­zet­tel egy­re elé­ge­det­le­neb­bé váló hit­tu­dó­sok és egy­há­zi ve­ze­tők se­gít­sé­gé­vel új­ból el­tá­vo­lí­tot­ták a trónról.

Im­má­ron sza­bad­dá vált az út Kö­szem és fiai szá­má­ra. IV. Mu­rád ural­ko­dá­sát nagy vá­ra­ko­zá­sok előz­ték meg. Mi­vel trón­ra lé­pé­se­kor még kis­ko­rú volt, ki­lenc éven ke­resz­tül any­ja kor­mány­zott he­lyet­te, aki a fel-fellángoló lá­za­dá­sok le­ve­ré­sé­vel pró­bált ren­det ten­ni a bi­ro­da­lom­ban. Mu­rád tény­le­ge­sen csak 1632–1633 tá­ján vet­te át a ha­tal­mat édes­any­já­tól. Úgy tűnt, hogy vég­re olyan szul­tán ke­rült a trón­ra, aki meg­fe­lel az el­vá­rá­sok­nak, de idő­vel róla is ki­de­rült, hogy egy ré­sze­ges­ke­dő, zsar­no­ki haj­la­mok­kal ren­del­ke­ző em­ber, aki so­ka­kat ki­vé­gez­te­tett. Ib­rahim ki­vé­te­lé­vel – akit Kö­szem az el­me­há­bo­ro­dott­sá­gá­ra való hi­vat­ko­zás­sal meg tu­dott men­te­ni – a töb­bi test­vé­rét is meg­ölet­te a fenn­ál­ló tör­vé­nyek el­le­né­re. Ha­ma­ro­san meg­be­te­ge­dett és vá­rat­la­nul, fi­a­tal ko­rá­ban elhunyt.

A szul­tá­na Ib­rahim nevű fi­á­nak ural­ko­dá­sa is­mét Kö­szem ural­mát hoz­ta el. A leg­ki­sebb fiú is ko­moly pszi­chés prob­lé­mák­kal küz­dött. A pa­zar­ló­an köl­te­ke­ző, kéj­só­vár szul­tánt is a vele elé­ge­det­len ka­to­nák vé­gez­ték ki any­ja hall­ga­tó­la­gos beleegyezésével.

A könyv utol­só fe­je­ze­te az uno­ka, IV. Meh­med szul­tán ural­ko­dá­sá­nak Kö­szem ha­lá­lá­ig tar­tó ré­szét tag­lal­ja. A szul­tán édes­any­ja, Tur­hán Ha­ti­dzse szul­tá­na ha­mar ko­moly be­fo­lyás­ra tett szert a pa­lo­tá­ban, így ter­mé­sze­te­sen szem­be­ke­rült Kö­szem szul­tá­ná­val. Ket­te­jük pár­har­cá­ból az előb­bi ke­rült ki győz­te­sen. Kö­sze­met a szul­tá­ni pa­lo­tá­ban meg­foj­tot­ták. A gyil­kos­ság­ról szó­ló ko­ra­be­li le­írá­sok is ol­vas­ha­tók e fe­je­zet­ben. Ezen­kí­vül szó esik még Kö­szem va­gyo­ná­ról és az utol­só éve­i­ben erő­tel­je­seb­ben meg­nyil­vá­nu­ló, ta­lán bűn­bá­nat­tól ve­zé­relt jó­té­kony­sá­gi tevékenységéről.

Az I. Ah­med után trón­ra lépő szul­tá­nok kö­zött nem volt egyet­len va­ló­ban jó ural­ko­dó sem. IV. Mu­rád az, aki ki­emel­ke­dett a töb­bi­ek kö­zül, bár zsar­no­ki ter­mé­sze­te so­kat ront meg­íté­lé­sén. Kö­szem­mel kap­cso­lat­ban min­den­hol szó­vá te­szik a ha­ta­lom irán­ti von­zal­mát, de az is le­het, hogy 1623 után, ami­kor iga­zán ak­tív­vá vált a po­li­ti­kai élet­ben, nem is na­gyon te­he­tett mást, mint­hogy meg­pró­bált helyt­áll­ni fiai mel­lett, il­let­ve he­lyett. A ko­ráb­bi, fér­fi­köz­pon­tú tör­té­net­írás a nő­ket tet­te fe­le­lős­sé a bi­ro­da­lom vál­ság­ba ju­tá­sá­ért. Ugyan­ak­kor azt lát­juk, hogy a bi­ro­da­lom kor­mány­zó­ja­ként Kö­szem az, aki a leg­jobb ve­ze­tő­je volt a 17. szá­zad első fe­lé­ben az osz­mán államnak.

Köny­vé­nek meg­írá­sa­kor igen ne­héz fel­adat­ra vál­lal­ko­zott a szer­ző. A kor le­vél­tá­ri for­rá­sa­i­ban ke­vés a nők­kel kap­cso­la­tos in­for­má­ció. A szer­ző a mun­ká­ja so­rán ki­sebb rész­ben a spa­nyol­or­szá­gi Si­man­cas le­vél­tá­rá­ból, a Ve­len­cei Ál­la­mi Le­vél­tár­ból és két isz­tam­bu­li le­vél­tár­ból össze­gyűj­tött ira­to­kat hasz­nált fel. Ala­po­san meg­vizs­gál­ta Kö­szem szul­tá­na sa­ját kéz­zel írott le­ve­le­it is. Ugyan­ak­kor az in­for­má­ci­ók leg­több­jét a ko­ra­be­li kö­vet­je­len­té­sek, út­le­írá­sok, kró­ni­kák szö­ve­gé­ből gyűj­töt­te össze. A tö­rök tör­té­ne­ti mun­kák zö­mé­vel el­len­tét­ben in­kább kül­föl­di iro­dal­mat hasz­nált, és a könyv szá­mos pont­ján meg­kí­sé­rel­te pár­hu­zam­ba ál­lí­ta­ni a ko­ra­be­li osz­mán és eu­ró­pai vi­szo­nyo­kat. Ez a 17. szá­zad első fe­lé­ről szó­ló át­te­kin­tés nem annyi­ra ese­mény­tör­té­ne­ti le­írás, sok­kal in­kább egy sok­szí­nű kor­rajz, amely­ben Kum­ru­lar tö­re­ke­dett a ben­ne sze­rep­lő ala­kok mi­nél ala­po­sabb jel­lem­áb­rá­zo­lá­sá­ra is. Ugyan túl sok újat nem tu­dunk meg Kö­szem szul­táná­ról, még­is egy új­sze­rű, ér­de­kes munka.

A szerző az MTA BTK Irodalomtudományi Intézet
tudományos segédmunkatársa (Turkológiai Szakcsoport)

Summary

In her book Kö­sem Sul­tan. Po­wer, pas­si­on, cons­pi­racy the Tur­kish his­to­ri­an Öz­lem Kum­ru­lar writes abo­ut the life of Kö­sem Sul­tan, one of the most po­wer­ful, am­bit­io­us and in­tel­li­gent wo­men in Ot­tom­an his­to­ry. She li­ved in the first half of the 17th cent­ury, in the pe­ri­od of the so-called “Sult­anate of Wo­men”, which was a cha­o­tic, tro­ub­le­some era af­ter the gol­den age of the Ot­tom­an Em­pire. She saw the rei­gn of six Ot­tom­an sul­tans, Ah­med I, Mus­ta­fa I, Os­man II, Mu­rad IV, Ib­rahim I, and Meh­med IV. Kum­ru­lar has com­pi­led an in­ter­est­ing over­view abo­ut the li­ves of the­se sul­tans, with many co­lo­ur­ful de­ta­ils ma­inly re­la­ted to the­ir per­so­na­lity and the life of the Ha­rem, Top­kapı Pa­lace and Is­tan­bul. We can find com­pa­ri­sons bet­ween Euro­pe­an and Ot­tom­an cul­tu­res in the book. In her work the aut­hor used ar­chi­val do­cu­ments, many pub­lis­hed sour­ces – such as the descript­ions of tra­v­elers, ch­ro­nic­les, re­ports of dip­lo­mats – and his­to­ri­cal li­te­ra­tu­re in se­ve­ral dif­fe­rent languages.

 

Tagged biográfia, Oszmán Birodalom, szultána, történet-írás