recenzió
Hansági Ágnes, Tárca – regény – nyilvánosság: Jókai Mór és a magyar tárcaregény kezdetei, Budapest, Ráció, 2014 (Ráció – Tudomány, 19).
Mikszáth Kálmán Kísértet Lublón című kisregényét a kritikai szövegkiadásig (1958) – az első kötetkiadás nyomán – 1896-os szövegként tartotta számon az irodalomtudomány. Bisztray Gyula, a kritikai kiadás sajtó alá rendezője hívta fel első ízben a figyelmet arra, hogy a Pesti Hírlapban való tárcaközlés miatt a szöveg keletkezési idejét négy évvel korábbra kell helyezni.Lovik Károly A leányvári boszorkány című regényének első kötetkiadása 1904-es, ez az évszám olvasható a szöveg mellett az életrajzokban és a lexikon-szócikkekben egyaránt. Miközben a szöveg először 1901-ben, 49 folytatásban jelent meg a Magyar Hírlap hasábjain nem klasszikus tárcaformátumban, de ugyanúgy a vonal alatt, a lap hátsó, főleg hirdetésekkel tarkított oldalainak alsó részén, levágható, majd füzetté vagy könyvvé alakítható formátumban. Vélhetően rengeteg hasonló esetet lehetne még felidézni.
Az említett tévesztésekre adható gyors és felületes magyarázat nem igényel túl nagy fejtörést: a tárcairodalom szűk egy évszázadon át különböző okok miatt szinte teljesen elkerülte a kutatók figyelmét. Hansági Ágnes harmadik önálló könyve sikeresen irányítja rá a figyelmet a 19. század, illetve a századforduló óriási, időszaki kiadványokban lappangó szövegtermésére, ennek egyre sürgetőbb archiválására és újbóli nyilvánossá tételének fontosságára. A kötet előfeltevése, hogy bizonyos Jókai-szövegekkel való foglalatoskodás alkalmával – amennyiben az értelmező az értelmezés szempontjából fontosnak tartja a szöveg elsődleges kontextusát – nem lehet figyelmen kívül hagyni a tárcaközlést, a szöveg nyilvánossá tételének primer mozzanatát. Hiszen a hírekkel és reklámokkal telezsúfolt politikai napilap tárcarovata, azaz a szórakoztató programsávnak felfogható vonal alatti rész egyedi mediális közegként sajátos törvényszerűségeknek alávetett, így speciális poétikai-narratológiai készségeket kíván meg az itt publikálótól.
A Tárca – regény – nyilvánosság fókusza a Pesti Naplóban az 1850-es években publikáló Jókai Mór szövegalkotási gyakorlatára helyeződik, de a kötet nem feledkezik meg a szerteágazó mondanivaló tagolásának feladatáról sem. Azért szükséges ezt hangsúlyozni, mert a kötet elemző fejezeteit a szerző különös gonddal készíti elő: részben a külföldi szakirodalom segítségével definiálja a tárcaregény – nem magától értetődő – fogalmát, bemutatja a kapcsolódó fontosabb kutatásokat, valamint azok egymástól eltérő szempontrendszereit, részletesen kitér a 19. század első felére jellemző tömegirodalmi sajátosságokra, illetve a korabeli irodalmi piac honi és külhoni aspektusaira. Külön kiemelendő a könnyed hangvételű előszó irodalmi példatára: bár az allúzió szinte tálcán kínálja magát, ügyes megoldás volt a szerző részéről, hogy az argumentáció nullpontjául Umberto Eco 2010-es regényét, a folytatásos regény-írást démonizáló A prágai temetőt, pontosabban ennek egyik hangsúlyos részletét választotta, sőt, nem feledkezett meg Hesse Az üveggyöngyjátékának idevágó és rendkívül tanulságos passzusairól sem.
A kötet kvalitásai közé tartozik a „Pesti Napló utolsó klasszikusának” nevezett Móricz egyik szövegének, a Jobb, mint otthon című detektívregény-paródiának „tárcaspecifikus” elemzése. A Jókai korára jellemző sajtóközegtől számos szempontból eltérő két világháború közötti kontextus a tárcaregény utolsó (Magyarországon a külföldi állapotokhoz képest elhúzódó) korszakának tekinthető. Az elemzésekből jól látható azonban, hogy Móricznak már egészen más brandépítési lehetőségek álltak rendelkezésére, mint Jókai számára, ám azokat mindkét szerző egyaránt remekül aknázta ki. Hansági kötetének másik érdeme, hogy közli a Pesti Napló 1850-től 1900-ig terjedő korszakának tárcaregény-katalógusát (III. 5. fejezet). Ma még sajnos csak távoli ábránd, hogy a századforduló 20–25 vezető napilapjában megjelenő tárcaszövegeknek legalább alapvető paramétereire hasonló archívumokban kereshessünk rá, ezért is örvendetes a melléklet.
Az önálló tanulmányként 2009 és 2014 között megjelent szövegeket egy tömbben közreadó kötet alcíme egyértelműen jelzi a fő témát, a fejezetek pedig szóról-szóra körbejárják azt. Mégsem hagyhatom említés nélkül azt a jó értelemben vett csapongó attitűdöt, amelynek köszönhetően a szöveg olvasója néhol azt gondolhatja, hogy távol került a biztonságot és kényelmet nyújtó centrumtól. Ennek oka az, hogy Hansági megkerülhetetlennek tartja az önálló kutatási témaként bemutatott tárcaregény-kutatás interdiszciplináris jellegének, így például az irodalom korabeli piacosodása főbb karakterjegyeinek bemutatását. Többször is elhangzik, hogy a 19. századi tárcaregényre irányuló élénk figyelem az értelmezési „tárgyként” kezelt televíziós sorozatokhoz fűződő kíváncsiságból eredeztethető. A szerialitás fogalma szorosan odaértendő a cím fogalmi hármasa mellé – a szövegek folytatásos sorozatgyártásának kényszere sarkallja az adott szerzőt arra, hogy az írásaktus során más eszközökhöz nyúljon, mint akkor, amikor szövegét egyetlen lapszámban megjelentethető novellának, vagy azonnali könyvkiadásra szánja. Szerencsénkre azonban nem kapunk anekdotizmusba hajló, széles betekintést az írói műhely kulisszatitkaiba, ahogyan nem találjuk meg az egy-egy jelenséget prezentáló példák hosszú sorozatát sem. Hansági nem az új kihívások előtt álló szerző válaszlehetőségeit adja meg, hanem az eltérő közegek közt vándorló szöveg változásait, a közegváltásokhoz fűződő interpretációs sémák alakulásait kíséri figyelemmel. Mindez jól látható a VII. és VIII. fejezeteken az ún. forradalom-elbeszélésekre, illetve A kőszívű ember fiai egyetlen jelenetére koncentráló interpretációk során.
A televíziós sorozatok kapcsán említhető a folyt. köv. varázsának metaforája, amely összetétel Szajbély Mihály 2010-es Jókai-monográfiájának 146. oldalán olvasható (Jókai Mór, Kalligram, Pozsony, 2010). Nem saját leleményről van szó, alapját az 1983 végén megjelent, a Kórház a város szélén című kedvelt tévésorozatról szóló Nemes Nagy Ágnes-írás képezi. Szajbély már könyve elején hivatkozik a szövegre, utalva ezzel a Hanságinál is többször felmerülő – tudománytörténetileg releváns – kapcsolatra tévésorozat és tárcaregény között. (Az eset pikantériája, hogy Szajbély nem az eredetileg recenzeált csehszlovák sorozatot, hanem a nyugat-német A klinikát látja bele Nemes Nagy szövegébe, ráadásul nem az első, Filmvilágbeli közlésre, hanem az összegyűjtött prózai munkákat tartalmazó kötetre hivatkozik.)
A Tárca – regény – nyilvánosságról egy dolgot semmiképpen nem lehet állítani, nevezetesen, hogy ne venne tudomást a Jókai-recepció vagy a tárcaregény műfajának fontos közelmúltbéli értelmezési fejleményeiről, ehhez képest meglepő, hogy – bár néhány esetben hivatkozik rá – a négy évvel korábbi, kifejezetten médiaspecifikus értelmezési stratégiákat hasznosító monográfiával komoly dialógust nem alakít ki. Pedig az olvasó kíváncsi lehet, mit is gondol Hansági Szajbély bizonyos állításairól, például a megszakított regényközlésről, vagy az ezzel kapcsolatos felejtésről, amely jegyekről A tárcaregény sajátos szerkezete és az Egy magyar nábob című elemző fejezetben olvashatunk. A bocsánatos hibák jegyzékét azzal az apró megjegyzéssel zárnám, hogy a Tárca – regény – nyilvánosság 349. oldalán említett Krúdy-szövegről, az Etel király kincséről az idézett előadás óta Kelemen Zoltán is értekezett az ItK 2012/3‑as számában megjelent tanulmányában.
Hansági Ágnes könyve fontos hozadéka a Jókai-recepciónak, már csak azért is, mert kimondva-kimondatlanul a modern irodalom küszöbeffektusával, a Jókai-jelenséggel, azaz a tömegirodalom századfordulón megjelenő izgalmas narratívájával foglalkozik behatóan. Ehhez kapcsolódóan kiemelhető az a szakirodalomban nem teljesen új, de fontos megállapítás, miszerint Jókai a napilap lehetőségeinek felismerésével „az irodalmat megnyitja a nem kanonikus szövegek számára” (140) – ez az aktus egyúttal a kurrens kánonfogalmak, ezek oppozíciós struktúráinak felszámolódását is elindítja. Ugyanis a szövegek tömegtermelése könnyen azt a látszatot kelthette a „hivatalos” kánonképzők szemében, hogy az adott szerző a könnyen pénzre váltható népszerűséget az esztétikai érték elé helyezve tulajdonképpen értéktelen, silány, nem is az olvasás‑, hanem a fogyasztáséhségre apelláló terméket helyez közszemlére, ezzel kikerülve vagy törölve a klasszikus irodalmi narratívák betartandó, konszenzuális szabályrendszerét. Az más kérdés, hogy a szerzők, akik szükségképpen olvasóként és fogyasztóként is részt vettek az irodalmi diskurzusokban, vélhetően érzékenyebben reagálhattak a mediális váltásokra: így vált tárcaíróvá Jókai, majd később forgatókönyvíróvá és rendezővé Balázs Béla és Lengyel Menyhért. Noha ilyen szempontból feltételezhető a kánonképzők fáziskésése, az intézményesült irodalom dinamikáját éppen az újdonságokra adott gyors reakció, másfelől pedig az ezektől való elhatárolási szándék kettőssége alakítja, formálja.
A könyv számtalan erénye közül most két, az előbbi témához nem annyira szorosan kapcsolódó jegyet emelnék ki. Az első az olvasási ajánlatokat felkínáló, illetve életstratégiaként vagy életvezetési tanácsadásként (is) felfogott irodalom (itthon nem annyira nagy) szakirodalmához kapcsolható. A Regénybeírt (világ)irodalom: Az utalások és amire használja őket az elbeszélő című rövid alfejezetben (141–155) Hansági az egyes Jókai-szövegek intertextuális nyomait veszi sorra azért, hogy a vendégszövegek keltette játékok kiemelt eseteit demonstrálja. Lehetséges, hogy a modern irodalom sajátosságai közé az intertextualitással való újszerű bánásmód is besorolható lenne, egy ilyen jellegű vizsgálathoz adhat remek kiindulópontokat az idézett passzus. A másik erény az előbbinél mindenesetre kiterjedtebb szakirodalommal rendelkező, újságot (is) író írótípus figurájához, ennek részletesebb bemutatásához kapcsolódik. Egy rövid, a „műszaki” regényírói munkamódszer és az újságírói gyakorlat kapcsolatára rávilágító megjegyzés nyomán (190) ugyanis az újságírói írásaktus eredendően modern aspektusának kifejtése is izgalmas kutatási irány lehet.
A könyvről eddig kizárólag méltató írások születtek, joggal. Hansági Ágnes munkájában a Szilasi László 2000-es könyvétől (A selyemgubó és a „bonczoló kés”, Osiris-Pompeji, Budapest-Szeged) eredeztetett Jókai-újraolvasás Fried István (Öreg Jókai nem vén Jókai, Ister, Budapest, 2003) és Szajbély Mihály monográfiáit követő újabb jelentős állomását tisztelhetjük. A tendencia remélhetőleg folytatódik: az ötévente fontos eredményeket kitermelő, kimeríthetetlennek látszó Jókai-recepciónak köszönhetően ugyanis – kiindulva Jókai központi alakjából, illetve a Jókai-írás paradigmatikus jellegéből – az életművet felölelő korszakok tágabb, eddig talán árnyékos kontextusaival kapcsolatban is megszabadulhatunk hamis, vagy legalábbis újragondolandó beidegződéseinktől.
MTA BTK Irodalomtudományi Intézet
Modern Magyar Irodalmi Osztály
tudományos segédmunkatárs, fiatal kutatói ösztöndíjas
reciti szerkesztő
Summary
Mór Jókai and his oeuvre have always been important themes of Hungarian literature. Ágnes Hansági’s work Feuilleton – novel – publicity. Mór Jókai and the beginnings of the Hungarian feuilleton-novel is the most recent remarkable episode of the Jókai-recanonization that began in 2000. Hansági’s perspective is medium-specific. The author focuses on the first editions of those novels which later on became famous as books. These novels were originally published as feuilletons in daily newspapers, especially in Pesti Napló in the second half of the 19th century. This interpretative approach, namely the close analysis of the first, serial edition together with the status of the contemporary press is relatively new in Hungary; therefore, Hansági has to introduce the terminology of feuilleton and the different opinions about it. The author claims that Jókai smartly took advantage of the features of print media, but this kind of mass production did not necessarily result in aesthetically worthless texts as his main critic, Pál Gyulai stated. Contemporary reviewers of Jókai could read the new novels but not the new medium – they did not understand the new narrative/poetic formulas of seriality but they understood them as the markers of mass literature (the opposite of acknowledged high-literature). This was the era in which mass literature emerged. Although Jókai’s works were later published as novels, the poetical-narratological elements of the first context provide important schemes for their interpretations. Hansági writes about the “new literature” understood as mass literature and then analyses the theme of the metropolis in contemporary literature. She also deals with the marketable literature and makes especially important statements about the serial publishing of literary texts in Jókai’s age and in the Horthy-era. The book contains several charts about the publishing principles of Jókai and the Pesti Napló. In addition, at the end of the book we can check the catalogue of the feuilleton-novels of Pesti Napló between 1850 and 1900. Four years before Hansági’s work Mihály Szajbély already highlighted the feuilleton-novel “case” in his monography about Jókai. Hansági expands this perspective in an exciting way, adding further value to the “new” Jókai-image.
Tartalom
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.