Wirágh András írása Hansági Ágnes Jókai-könyvéről

december 5th, 2016 § 0 comments

recenzió

Han­sá­gi Ág­nes, Tár­ca – re­gény – nyil­vá­nos­ság: Jó­kai Mór és a ma­gyar tár­ca­re­gény kez­de­tei, Bu­da­pest, Rá­ció, 2014 (Rá­ció – Tu­do­mány, 19).

Mik­száth Kál­mán Kí­sér­tet Lub­lón című kis­re­gé­nyét a kri­ti­kai szö­veg­ki­adá­sig (1958) – az első kö­tet­ki­adás nyo­mán – 1896-os szö­veg­ként tar­tot­ta szá­mon az iro­da­lom­tu­do­mány. Biszt­ray Gyu­la, a kri­ti­kai ki­adás saj­tó alá ren­de­ző­je hív­ta fel első íz­ben a fi­gyel­met arra, hogy a Pes­ti Hír­lap­ban való tár­ca­köz­lés mi­att a szö­veg ke­let­ke­zé­si ide­jét négy év­vel ko­rább­ra kell he­lyez­ni.Lo­vik Ká­roly A le­ány­vá­ri bo­szor­kány című re­gé­nyé­nek első kö­tet­ki­adá­sa 1904-es, ez az év­szám ol­vas­ha­tó a szö­veg mel­lett az élet­raj­zok­ban és a lexikon-szócikkekben egy­aránt. Mi­köz­ben a szö­veg elő­ször 1901-ben, 49 foly­ta­tás­ban je­lent meg a Ma­gyar Hír­lap ha­sáb­ja­in nem klasszi­kus tár­ca­for­má­tum­ban, de ugyan­úgy a vo­nal alatt, a lap hát­só, fő­leg hir­de­té­sek­kel tar­kí­tott ol­da­la­i­nak alsó ré­szén, le­vág­ha­tó, majd fü­zet­té vagy könyv­vé ala­kít­ha­tó for­má­tum­ban. Vél­he­tő­en ren­ge­teg ha­son­ló ese­tet le­het­ne még felidézni.

Az em­lí­tett té­vesz­té­sek­re ad­ha­tó gyors és fe­lü­le­tes ma­gya­rá­zat nem igé­nyel túl nagy fej­tö­rést: a tár­ca­iro­da­lom szűk egy év­szá­za­don át kü­lön­bö­ző okok mi­att szin­te tel­je­sen el­ke­rül­te a ku­ta­tók fi­gyel­mét. Han­sá­gi Ág­nes har­ma­dik ön­ál­ló köny­ve si­ke­re­sen irá­nyít­ja rá a fi­gyel­met a 19. szá­zad, il­let­ve a szá­zad­for­du­ló óri­á­si, idő­sza­ki ki­ad­vá­nyok­ban lap­pan­gó szö­veg­ter­mé­sé­re, en­nek egy­re sür­ge­tőbb ar­chi­vá­lá­sá­ra és új­bó­li nyil­vá­nos­sá té­te­lé­nek fon­tos­sá­gá­ra. A kö­tet elő­fel­te­vé­se, hogy bi­zo­nyos Jókai-szövegekkel való fog­la­la­tos­ko­dás al­kal­má­val – amennyi­ben az ér­tel­me­ző az ér­tel­me­zés szem­pont­já­ból fon­tos­nak tart­ja a szö­veg el­sőd­le­ges kon­tex­tu­sát – nem le­het fi­gyel­men kí­vül hagy­ni a tár­ca­köz­lést, a szö­veg nyil­vá­nos­sá té­te­lé­nek pri­mer moz­za­na­tát. Hi­szen a hí­rek­kel és rek­lá­mok­kal te­le­zsú­folt po­li­ti­kai na­pi­lap tár­ca­ro­va­ta, azaz a szó­ra­koz­ta­tó prog­ram­sáv­nak fel­fog­ha­tó vo­nal alat­ti rész egye­di me­di­á­lis kö­zeg­ként sa­já­tos tör­vény­sze­rű­sé­gek­nek alá­ve­tett, így spe­ci­á­lis poétikai-narratológiai kész­sé­ge­ket kí­ván meg az itt publikálótól.

A Tár­ca – re­gény – nyil­vá­nos­ság fó­ku­sza a Pes­ti Nap­ló­ban az 1850-es évek­ben pub­li­ká­ló Jó­kai Mór szö­veg­al­ko­tá­si gya­kor­la­tá­ra he­lye­ző­dik, de a kö­tet nem fe­led­ke­zik meg a szer­te­ága­zó mon­da­ni­va­ló ta­go­lá­sá­nak fel­ada­tá­ról sem. Azért szük­sé­ges ezt hang­sú­lyoz­ni, mert a kö­tet elem­ző fe­je­ze­te­it a szer­ző kü­lö­nös gond­dal ké­szí­ti elő: rész­ben a kül­föl­di szak­iro­da­lom se­gít­sé­gé­vel de­fi­ni­ál­ja a tár­ca­re­gény – nem ma­gá­tól ér­te­tő­dő – fo­gal­mát, be­mu­tat­ja a kap­cso­ló­dó fon­to­sabb ku­ta­tá­so­kat, va­la­mint azok egy­más­tól el­té­rő szem­pont­rend­sze­re­it, rész­le­te­sen ki­tér a 19. szá­zad első fe­lé­re jel­lem­ző tö­meg­iro­dal­mi sa­já­tos­sá­gok­ra, il­let­ve a ko­ra­be­li iro­dal­mi piac honi és kül­ho­ni as­pek­tu­sa­i­ra. Kü­lön ki­eme­len­dő a könnyed hang­vé­te­lű elő­szó iro­dal­mi pél­da­tá­ra: bár az al­lú­zió szin­te tál­cán kí­nál­ja ma­gát, ügyes meg­ol­dás volt a szer­ző ré­szé­ről, hogy az ar­gu­men­tá­ció null­pont­já­ul Um­ber­to Eco 2010-es re­gé­nyét, a foly­ta­tá­sos regény-írást dé­mo­ni­zá­ló A prá­gai te­me­tőt, pon­to­sab­ban en­nek egyik hang­sú­lyos rész­le­tét vá­lasz­tot­ta, sőt, nem fe­led­ke­zett meg Hes­se Az üveg­gyöngy­já­tékának ide­vá­gó és rend­kí­vül ta­nul­sá­gos passzu­sa­i­ról sem.

A kö­tet kva­li­tá­sai közé tar­to­zik a „Pes­ti Nap­ló utol­só klasszi­ku­sá­nak” ne­ve­zett Mó­ricz egyik szö­ve­gé­nek, a Jobb, mint ott­hon című detektívregény-paródiának „tár­ca­spe­ci­fi­kus” elem­zé­se. A Jó­kai ko­rá­ra jel­lem­ző saj­tó­kö­zeg­től szá­mos szem­pont­ból el­té­rő két vi­lág­há­bo­rú kö­zöt­ti kon­tex­tus a tár­ca­re­gény utol­só (Ma­gyar­or­szá­gon a kül­föl­di ál­la­po­tok­hoz ké­pest el­hú­zó­dó) kor­sza­ká­nak te­kint­he­tő. Az elem­zé­sek­ből jól lát­ha­tó azon­ban, hogy Mó­ricz­nak már egé­szen más brand­épí­té­si le­he­tő­sé­gek áll­tak ren­del­ke­zé­sé­re, mint Jó­kai szá­má­ra, ám azo­kat mind­két szer­ző egy­aránt re­me­kül ak­náz­ta ki. Han­sá­gi kö­te­té­nek má­sik ér­de­me, hogy köz­li a Pes­ti Nap­ló 1850-től 1900-ig ter­je­dő kor­sza­ká­nak tárcaregény-katalógusát (III. 5. fe­je­zet). Ma még saj­nos csak tá­vo­li áb­ránd, hogy a szá­zad­for­du­ló 20–25 ve­ze­tő na­pi­lap­já­ban meg­je­le­nő tár­ca­szö­ve­gek­nek leg­alább alap­ve­tő pa­ra­mé­te­re­i­re ha­son­ló ar­chí­vu­mok­ban ke­res­hes­sünk rá, ezért is ör­ven­de­tes a melléklet.

Az ön­ál­ló ta­nul­mány­ként 2009 és 2014 kö­zött meg­je­lent szö­ve­ge­ket egy tömb­ben köz­re­adó kö­tet al­cí­me egy­ér­tel­mű­en jel­zi a fő té­mát, a fe­je­ze­tek pe­dig szóról-szóra kör­be­jár­ják azt. Még­sem hagy­ha­tom em­lí­tés nél­kül azt a jó ér­te­lem­ben vett csa­pon­gó at­ti­tű­döt, amely­nek kö­szön­he­tő­en a szö­veg ol­va­só­ja né­hol azt gon­dol­hat­ja, hogy tá­vol ke­rült a biz­ton­sá­got és ké­nyel­met nyúj­tó cent­rum­tól. En­nek oka az, hogy Han­sá­gi meg­ke­rül­he­tet­len­nek tart­ja az ön­ál­ló ku­ta­tá­si té­ma­ként be­mu­ta­tott tárcaregény-kutatás in­ter­disz­cip­li­ná­ris jel­le­gé­nek, így pél­dá­ul az iro­da­lom ko­ra­be­li pi­a­co­so­dá­sa főbb ka­rak­ter­je­gye­i­nek be­mu­ta­tá­sát. Több­ször is el­hang­zik, hogy a 19. szá­za­di tár­ca­re­gény­re irá­nyu­ló élénk fi­gye­lem az ér­tel­me­zé­si „tárgy­ként” ke­zelt te­le­ví­zi­ós so­ro­za­tok­hoz fű­ző­dő kí­ván­csi­ság­ból ere­dez­tet­he­tő. A sze­ri­a­li­tás fo­gal­ma szo­ro­san oda­ér­ten­dő a cím fo­gal­mi hár­ma­sa mel­lé – a szö­ve­gek foly­ta­tá­sos so­ro­zat­gyár­tá­sá­nak kény­sze­re sar­kall­ja az adott szer­zőt arra, hogy az írás­ak­tus so­rán más esz­kö­zök­höz nyúl­jon, mint ak­kor, ami­kor szö­ve­gét egyet­len lap­szám­ban meg­je­len­tet­he­tő no­vel­lá­nak, vagy azon­na­li könyv­ki­adás­ra szán­ja. Sze­ren­csénk­re azon­ban nem ka­punk anek­do­tiz­mus­ba haj­ló, szé­les be­te­kin­tést az írói mű­hely ku­lissza­tit­ka­i­ba, aho­gyan nem ta­lál­juk meg az egy-egy je­len­sé­get pre­zen­tá­ló pél­dák hosszú so­ro­za­tát sem. Han­sá­gi nem az új ki­hí­vá­sok előtt álló szer­ző vá­lasz­le­he­tő­sé­ge­it adja meg, ha­nem az el­té­rő kö­ze­gek közt ván­dor­ló szö­veg vál­to­zá­sa­it, a kö­zeg­vál­tá­sok­hoz fű­ző­dő in­terp­re­tá­ci­ós sé­mák ala­ku­lá­sa­it kí­sé­ri fi­gye­lem­mel. Mind­ez jól lát­ha­tó a VII. és VIII. fe­je­ze­te­ken az ún. forradalom-elbeszélésekre, il­let­ve A kő­szí­vű em­ber fiai egyet­len je­le­ne­té­re kon­cent­rá­ló in­terp­re­tá­ci­ók során.

A te­le­ví­zi­ós so­ro­za­tok kap­csán em­lít­he­tő a folyt. köv. va­rá­zsának me­ta­fo­rá­ja, amely össze­té­tel Szaj­bély Mi­hály 2010-es Jókai-monográfiájának 146. ol­da­lán ol­vas­ha­tó (Jó­kai Mór, Kal­lig­ram, Po­zsony, 2010). Nem sa­ját le­le­mény­ről van szó, alap­ját az 1983 vé­gén meg­je­lent, a Kór­ház a vá­ros szé­lén című ked­velt té­vé­so­ro­zat­ról szó­ló Ne­mes Nagy Ágnes-írás ké­pe­zi. Szaj­bély már köny­ve ele­jén hi­vat­ko­zik a szö­veg­re, utal­va ez­zel a Han­sá­gi­nál is több­ször fel­me­rü­lő – tu­do­mány­tör­té­ne­ti­leg re­le­váns – kap­cso­lat­ra té­vé­so­ro­zat és tár­ca­re­gény kö­zött. (Az eset pi­kan­té­ri­á­ja, hogy Szaj­bély nem az ere­de­ti­leg re­cen­ze­ált cseh­szlo­vák so­ro­za­tot, ha­nem a nyugat-német A kli­ni­kát lát­ja bele Ne­mes Nagy szö­ve­gé­be, rá­adá­sul nem az első, Film­vi­lág­be­li köz­lés­re, ha­nem az össze­gyűj­tött pró­zai mun­ká­kat tar­tal­ma­zó kö­tet­re hivatkozik.)

A Tár­ca – re­gény – nyil­vá­nos­ságról egy dol­got sem­mi­kép­pen nem le­het ál­lí­ta­ni, ne­ve­ze­te­sen, hogy ne ven­ne tu­do­mást a Jókai-recepció vagy a tár­ca­re­gény mű­fa­já­nak fon­tos kö­zel­múlt­bé­li ér­tel­me­zé­si fej­le­mé­nye­i­ről, eh­hez ké­pest meg­le­pő, hogy – bár né­hány eset­ben hi­vat­ko­zik rá – a négy év­vel ko­ráb­bi, ki­fe­je­zet­ten mé­dia­spe­ci­fi­kus ér­tel­me­zé­si stra­té­gi­á­kat hasz­no­sí­tó mo­nog­rá­fi­á­val ko­moly dia­ló­gust nem ala­kít ki. Pe­dig az ol­va­só kí­ván­csi le­het, mit is gon­dol Han­sá­gi Szaj­bély bi­zo­nyos ál­lí­tá­sa­i­ról, pél­dá­ul a meg­sza­kí­tott re­gény­köz­lés­ről, vagy az ez­zel kap­cso­la­tos fe­lej­tés­ről, amely je­gyek­ről A tár­ca­re­gény sa­já­tos szer­ke­ze­te és az Egy ma­gyar ná­bob című elem­ző fe­je­zet­ben ol­vas­ha­tunk. A bo­csá­na­tos hi­bák jegy­zé­két az­zal az apró meg­jegy­zés­sel zár­nám, hogy a Tár­ca – re­gény – nyil­vá­nos­ság 349. ol­da­lán em­lí­tett Krúdy-szövegről, az Etel ki­rály kin­cséről az idé­zett elő­adás óta Ke­le­men Zol­tán is ér­te­ke­zett az ItK 2012/3‑as szá­má­ban meg­je­lent tanulmányában.

Han­sá­gi Ág­nes köny­ve fon­tos ho­za­dé­ka a Jókai-recepciónak, már csak azért is, mert kimondva-kimondatlanul a mo­dern iro­da­lom kü­szöb­ef­fek­tu­sá­val, a Jókai-jelenséggel, azaz a tö­meg­iro­da­lom szá­zad­for­du­lón meg­je­le­nő iz­gal­mas nar­ra­tí­vá­já­val fog­lal­ko­zik be­ha­tó­an. Eh­hez kap­cso­ló­dó­an ki­emel­he­tő az a szak­iro­da­lom­ban nem tel­je­sen új, de fon­tos meg­ál­la­pí­tás, mi­sze­rint Jó­kai a na­pi­lap le­he­tő­sé­ge­i­nek fel­is­me­ré­sé­vel „az iro­dal­mat meg­nyit­ja a nem ka­no­ni­kus szö­ve­gek szá­má­ra” (140) – ez az ak­tus egy­út­tal a kur­rens ká­non­fo­gal­mak, ezek op­po­zí­ci­ós struk­tú­rá­i­nak fel­szá­mo­ló­dá­sát is el­in­dít­ja. Ugyan­is a szö­ve­gek tö­meg­ter­me­lé­se könnyen azt a lát­sza­tot kelt­het­te a „hi­va­ta­los” ká­non­kép­zők sze­mé­ben, hogy az adott szer­ző a könnyen pénz­re vált­ha­tó nép­sze­rű­sé­get az esz­té­ti­kai ér­ték elé he­lyez­ve tu­laj­don­kép­pen ér­ték­te­len, si­lány, nem is az olvasás‑, ha­nem a fo­gyasz­tás­éh­ség­re apel­lá­ló ter­mé­ket he­lyez köz­szem­lé­re, ez­zel ki­ke­rül­ve vagy tö­röl­ve a klasszi­kus iro­dal­mi nar­ra­tí­vák be­tar­tan­dó, kon­szen­zu­á­lis sza­bály­rend­sze­rét. Az más kér­dés, hogy a szer­zők, akik szük­ség­kép­pen ol­va­só­ként és fo­gyasz­tó­ként is részt vet­tek az iro­dal­mi dis­kur­zu­sok­ban, vél­he­tő­en ér­zé­ke­nyeb­ben re­a­gál­hat­tak a me­di­á­lis vál­tá­sok­ra: így vált tár­ca­író­vá Jó­kai, majd ké­sőbb for­ga­tó­könyv­író­vá és ren­de­ző­vé Ba­lázs Béla és Len­gyel Meny­hért. Noha ilyen szem­pont­ból fel­té­te­lez­he­tő a ká­non­kép­zők fá­zis­ké­sé­se, az in­téz­mé­nye­sült iro­da­lom di­na­mi­ká­ját ép­pen az új­don­sá­gok­ra adott gyors re­ak­ció, más­fe­lől pe­dig az ezek­től való el­ha­tá­ro­lá­si szán­dék ket­tős­sé­ge ala­kít­ja, formálja.

A könyv szám­ta­lan eré­nye kö­zül most két, az előb­bi té­má­hoz nem annyi­ra szo­ro­san kap­cso­ló­dó je­gyet emel­nék ki. Az első az ol­va­sá­si aján­la­to­kat fel­kí­ná­ló, il­let­ve élet­stra­té­gi­a­ként vagy élet­ve­ze­té­si ta­nács­adás­ként (is) fel­fo­gott iro­da­lom (itt­hon nem annyi­ra nagy) szak­iro­dal­má­hoz kap­csol­ha­tó. A Re­gény­be­írt (világ)irodalom: Az uta­lá­sok és ami­re hasz­nál­ja őket az el­be­szé­lő című rö­vid al­fe­je­zet­ben (141–155) Han­sá­gi az egyes Jókai-szövegek in­ter­tex­tu­á­lis nyo­ma­it ve­szi sor­ra azért, hogy a ven­dég­szö­ve­gek kel­tet­te já­té­kok ki­emelt ese­te­it de­monst­rál­ja. Le­het­sé­ges, hogy a mo­dern iro­da­lom sa­já­tos­sá­gai közé az in­ter­tex­tu­a­li­tás­sal való új­sze­rű bá­nás­mód is be­so­rol­ha­tó len­ne, egy ilyen jel­le­gű vizs­gá­lat­hoz ad­hat re­mek ki­in­du­ló­pon­to­kat az idé­zett passzus. A má­sik erény az előb­bi­nél min­den­eset­re ki­ter­jed­tebb szak­iro­da­lom­mal ren­del­ke­ző, új­sá­got (is) író író­tí­pus fi­gu­rá­já­hoz, en­nek rész­le­te­sebb be­mu­ta­tá­sá­hoz kap­cso­ló­dik. Egy rö­vid, a „mű­sza­ki” re­gény­írói mun­ka­mód­szer és az új­ság­írói gya­kor­lat kap­cso­la­tá­ra rá­vi­lá­gí­tó meg­jegy­zés nyo­mán (190) ugyan­is az új­ság­írói írás­ak­tus ere­den­dő­en mo­dern as­pek­tu­sá­nak ki­fej­té­se is iz­gal­mas ku­ta­tá­si irány lehet.

A könyv­ről ed­dig ki­zá­ró­lag mél­ta­tó írá­sok szü­let­tek, jog­gal. Han­sá­gi Ág­nes mun­ká­já­ban a Szi­la­si Lász­ló 2000-es köny­vé­től (A se­lyem­gu­bó és a „bon­czo­ló kés”, Osiris-Pompeji, Budapest-Szeged) ere­dez­te­tett Jókai-újraolvasás Fried Ist­ván (Öreg Jó­kai nem vén Jó­kai, Is­ter, Bu­da­pest, 2003) és Szaj­bély Mi­hály mo­nog­rá­fi­á­it kö­ve­tő újabb je­len­tős ál­lo­má­sát tisz­tel­het­jük. A ten­den­cia re­mél­he­tő­leg foly­ta­tó­dik: az öt­éven­te fon­tos ered­mé­nye­ket ki­ter­me­lő, ki­me­rít­he­tet­len­nek lát­szó Jókai-recepciónak kö­szön­he­tő­en ugyan­is – ki­in­dul­va Jó­kai köz­pon­ti alak­já­ból, il­let­ve a Jókai-írás pa­ra­dig­ma­ti­kus jel­le­gé­ből – az élet­mű­vet fel­öle­lő kor­sza­kok tá­gabb, ed­dig ta­lán ár­nyé­kos kon­tex­tu­sa­i­val kap­cso­lat­ban is meg­sza­ba­dul­ha­tunk ha­mis, vagy leg­alább­is új­ra­gon­do­lan­dó beidegződéseinktől.

MTA BTK Irodalomtudományi Intézet
Modern Magyar Irodalmi Osztály
tudományos segédmunkatárs, fiatal kutatói ösztöndíjas
reciti szerkesztő

Summary

Mór Jó­kai and his oeuvre have al­ways been im­por­tant the­mes of Hun­ga­ri­an li­te­ra­tu­re. Ág­nes Hansági’s work Fe­u­il­let­on – no­vel – pub­li­ci­ty. Mór Jó­kai and the be­g­in­nings of the Hun­ga­ri­an feuilleton-novel is the most re­cent re­mar­ka­ble epi­sode of the Jókai-recanonization that be­gan in 2000. Hansági’s pers­pec­tive is medium-specific. The aut­hor fo­cus­es on the first edi­tions of tho­se no­vels which la­ter on be­came fa­mous as books. The­se no­vels were ori­gi­n­ally pub­lis­hed as fe­u­il­letons in daily news­pa­pers, espe­ci­ally in Pes­ti Nap­ló in the se­cond half of the 19th cent­ury. This in­terp­re­ta­tive app­ro­ach, na­mely the close analy­sis of the first, se­ri­al edi­ti­on to­get­her with the sta­tus of the con­tem­por­ary press is re­la­ti­vely new in Hun­gary; the­re­fo­re, Han­sá­gi has to int­ro­du­ce the ter­mi­no­logy of fe­u­il­let­on and the dif­fe­rent opin­ions abo­ut it. The aut­hor cla­ims that Jó­kai smartly took ad­van­tage of the fea­tu­res of print me­dia, but this kind of mass pro­duc­ti­on did not ne­ces­sa­rily re­sult in aest­he­ti­cally worth­less texts as his main cri­tic, Pál Gyu­lai sta­ted. Con­tem­por­ary re­vie­wers of Jó­kai could read the new no­vels but not the new me­di­um – they did not un­der­stand the new narrative/poetic for­mu­las of se­ri­a­lity but they un­ders­to­od them as the mar­kers of mass li­te­ra­tu­re (the op­po­site of ack­now­led­ged high-literature). This was the era in which mass li­te­ra­tu­re emer­ged. Alt­ho­ugh Jókai’s works were la­ter pub­lis­hed as no­vels, the poetical-narratological ele­ments of the first con­text pro­vi­de im­por­tant sche­mes for the­ir in­terp­re­ta­tions. Han­sá­gi writes abo­ut the “new li­te­ra­tu­re” un­ders­to­od as mass li­te­ra­tu­re and then analy­ses the the­me of the met­ro­po­lis in con­tem­por­ary li­te­ra­tu­re. She also de­als with the mar­ke­tab­le li­te­ra­tu­re and ma­kes espe­ci­ally im­por­tant sta­te­ments abo­ut the se­ri­al pub­lish­ing of li­ter­ary texts in Jókai’s age and in the Horthy-era. The book con­ta­ins se­ve­ral charts abo­ut the pub­lish­ing prin­cip­les of Jó­kai and the Pes­ti Nap­ló. In ad­di­ti­on, at the end of the book we can check the ca­ta­lo­gue of the feuilleton-novels of Pes­ti Nap­ló bet­ween 1850 and 1900. Four ye­ars be­fo­re Hansági’s work Mi­hály Szaj­bély al­re­ady high­ligh­ted the feuilleton-novel “case” in his mo­no­gra­phy abo­ut Jó­kai. Han­sá­gi ex­pan­ds this pers­pec­tive in an ex­ci­ting way, ad­ding furt­her va­lue to the “new” Jókai-image.

Tar­ta­lom

Tagged , , , ,

Vélemény, hozzászólás?