Szabó-Reznek Eszter írása

november 3rd, 2016 § 0 comments

recenzió

Mar­ki­an Pro­kop­ovych, In the Pub­lic Eye: The Bu­da­pest Ope­ra Hou­se, the Au­di­en­ce and the Press, 18841918, Böh­lau, Bécs–Köln–Weimar, 2014.

A Bu­da­pes­ti Nap­ló 1903. má­jus 5. szá­má­ban G‑ly ál­ne­vű új­ság­író a Fil­har­mó­nia Ope­ra­ház­ban meg­tar­tott kon­cert­jén üre­sen ma­ra­dó szé­kek­re ma­gya­rá­za­tot ke­res­ve fo­gal­maz­ta meg fel­ve­té­sét, ame­lyet min­den bi­zonnyal az 1884-ben meg­nyi­tott Ope­rá­ra is so­kan ér­vé­nyes­nek tar­tot­tak: „»A mí­velt vi­lág na­gyobb és kö­zép­sze­rű vá­ro­sa­i­nak pél­dá­já­ra« ala­pí­tot­ták ná­lunk a Fil­har­mó­ni­ai Tár­su­la­tot. Te­hát nem bel­ső szük­ség­let­ből. A mí­velt Nyu­ga­ton van, te­hát le­gyen ná­lunk is. […] Vagy­is a fil­har­mó­ni­á­val sza­kasz­tott úgy va­gyunk, mint egy­né­mely más in­téz­ménnyel, ame­lyet meg­csi­nál­tunk, mert – bo­csá­nat a bar­ba­riz­mu­sért: – l’Occident ob­lige.

Mar­ki­an Pro­kop­ovych In the Pub­lic Eye: The Bu­da­pest Ope­ra Hou­se, the Au­di­en­ce and the Press, 18841918 című köny­vé­ben ér­tel­me­zi a ko­ra­be­li új­ság­író ta­lá­ló meg­lá­tá­sát, hang­sú­lyoz­va, hogy a Ma­gyar Ope­ra­ház meg­ala­pí­tá­sa egy ál­la­mi fi­nan­szí­ro­zá­sú mo­der­ni­zá­ci­ós pro­jekt ré­sze­ként a nyugat-európai fő­vá­ro­sok­hoz való kul­tu­rá­lis fel­zár­kó­zást cé­loz­ta meg. A könyv ti­zen­egy fe­je­ze­té­nek mind­egyi­ke egy-egy bot­rány­ra össz­pon­to­sít, az Ope­ra­ház 1884-es meg­nyi­tá­sá­tól A fá­ból fa­ra­gott ki­rály­fi 1917-es premierjéig.

Pro­kop­ovych köny­ve mód­szer­ta­ná­ban és szem­pont­ja­i­ban is új­don­ság­nak szá­mít. A bot­rá­nyok saj­tó­be­li le­nyo­ma­tá­val mu­tat­ja meg a nyu­ga­ti min­ta, a hi­va­ta­los po­li­ti­kai dis­kur­zu­sok és az arisz­tok­rá­cia lo­ja­li­tá­sai és ér­de­kei ál­tal meg­ha­tá­ro­zott in­téz­mény bo­nyo­lult stá­tu­szát a Habsburg-kori bu­da­pes­ti tár­sa­da­lom­ban. Ez a né­ző­pont a ma­gyar ope­ra­tör­té­net szá­má­ra új, le­het­sé­ges ku­ta­tá­si irá­nyo­kat kí­nál. A ma­gyar nyel­vű ope­ra­tör­té­ne­ti össze­fog­la­lók kö­zül Sta­ud Géza mun­ká­i­ra hi­vat­ko­zik, sze­kun­der iro­dal­má­nak do­mi­náns ré­szét an­gol­szász és né­met társadalom‑, város- és kul­túr­tör­té­ne­ti mun­kák ké­pe­zik Hab­er­mas­tól Phi­lipp Ther Közép-Európa szín­há­za­i­val fog­lal­ko­zó mun­ká­i­ig. Kü­lön ki­eme­li James H. John­son Lis­te­ning in Pa­ris: A Cul­t­u­ral His­to­ry című, a 19. szá­za­di pá­ri­zsi ope­ra­lá­to­ga­tó kö­zön­ség át­ala­ku­lá­sá­ról szó­ló köny­vét és Ans­elm Ger­had­nak a pá­ri­zsi ur­ba­ni­zá­ció és az ope­ra fej­lő­dé­sé­nek össze­füg­gé­se­it tár­gya­ló The Ur­ba­ni­za­ti­on of Ope­ra: Mu­sic The­at­re in Pa­ris in the Ni­ne­teenth Cent­ury című mun­ká­ját. Pro­kop­ovych pri­mér for­rá­sa ki­zá­ró­lag a saj­tó. A ma­gyar és a né­met nyel­vű köz­éle­ti és po­li­ti­kai fo­lyó­ira­tok mel­lett a sza­ti­ri­kus la­po­kat is vizs­gál­ja, a kö­te­tet pe­dig a Bors­szem Jan­kó és a Bo­lond Is­tók raj­zai il­luszt­rál­ják. A saj­tón ke­resz­tül lát­tat­ja azt a fo­lya­ma­tot is, amely so­rán a hang­súly né­hány év­ti­zed alatt fo­ko­za­to­san a kö­zön­ség­ről a szín­pad­ra, a szim­bo­li­kus po­li­ti­kai gesz­tu­sok­kal ter­helt társasági/reprezentációs ese­mény­ről a mű­él­ve­zet­re he­lye­ző­dött át. A szer­ző tár­sa­da­lom­tör­té­ne­ti szem­pon­tú elem­zé­sé­ben az Ope­ra­ház po­li­ti­zált­sá­gá­ra, a fő­vá­ro­si szín­há­zak­kal való vi­szo­nyá­ra és a kö­zön­ség át­ala­ku­lá­sá­ra egy­aránt fi­gyel, hi­szen nem­csak az Oc­ci­dent ob­lige, ha­nem a nob­lesse is. Az And­rássy úti in­téz­mény az arisz­tok­rá­cia fon­tos rep­re­zen­tá­ci­ós te­re­ként épült, és a pá­ri­zsi és ber­li­ni ope­ra­há­zak kö­zön­sé­gé­nek gyor­sabb üte­mű pol­gá­ro­so­dá­sá­val el­len­tét­ben so­ká­ig meg­ma­radt e funk­ci­ó­já­nál. (308.)

Az 1860-as évek ele­jén a kö­zön­ség és a re­per­to­ár dif­fe­ren­ci­á­ló­dá­sa egy­re in­kább lát­ha­tó­vá vált. 1861-ben nyi­tot­ták meg a Bu­dai Nép­szín­há­zat, és eb­ben az év­ben me­rült fel az or­szág­gyű­lés­ben a Nem­ze­ti Szín­ház­tól füg­get­len Ope­ra­ház ala­pí­tá­sá­nak a gon­do­la­ta. A ki­egye­zés után And­rássy Gyu­la tá­mo­ga­tá­sá­val, majd Pod­ma­nicz­ky Fri­gyes köz­ben­já­rá­sá­val újra ak­tu­á­lis lett a fel­ve­tés. Az utób­bi el­nök­le­te alatt mű­kö­dő Fő­vá­ro­si Köz­mun­kák Ta­ná­csa vá­ros­ren­de­zé­si pro­jekt­jei közé tar­to­zott – a Duna sza­bá­lyo­zá­sa és a Su­gár­út ki­épí­té­se mel­lett – az Ope­ra is, amely vé­gül 1884-re épült meg, a le­he­tő leg­kor­sze­rűbb tech­ni­kai fel­sze­re­lé­sé­vel mo­dern­sé­get su­gá­roz­va, még­is alap­ve­tő­en kon­zer­va­tív ve­ze­té­si stí­lust al­kal­maz­va, gyak­ran exk­lu­zív kö­zön­ség­nek szánt elő­adá­sok­kal. A szep­tem­ber 27‑i meg­nyi­tó meg­szer­ve­zé­se, az új­sá­gok tu­dó­sí­tá­sa­i­ból ítél­ve, je­len­tős dip­lo­má­ci­ai ér­zé­ket kö­ve­telt. Ren­ge­teg szim­bo­li­kus gesz­tust sű­rí­tet­tek bele ebbe a nap­ba. Az in­ten­dáns­nak, a po­li­ti­kai élet­ben is sze­re­pet vál­la­ló Pod­ma­nicz­kynek egyen­sú­lyoz­nia kel­lett az in­téz­mény nem­ze­ti, il­let­ve óhaj­tott nem­zet­kö­zi je­len­tő­sé­gé­nek meg­mu­ta­tá­sá­ban. A meg­nyi­tó re­per­to­ár­ja a nem­ze­ti és eu­ró­pai jel­le­get egy­szer­re pró­bál­ta fel­vál­lal­ni. Er­kel Bánk bánja és Hu­nya­di Lász­lója mel­lett Wag­ner Lo­heng­rinje is prog­ram­ra volt tűz­ve. Ere­de­ti­leg Er­kel erre az al­ka­lom­ra ké­szü­lő Ist­ván ki­rálya volt terv­ben, azon­ban a mű nem ké­szült el, csu­pán né­hány hét­tel ké­sőbb mu­tat­ták be. Ha­lá­la után több mű­vét is szín­re vit­ték, s bár a Nem­ze­ti Szín­ház­ban el­ért si­ke­rei ne­he­zen vol­tak át­vi­he­tők a Ope­rá­ba (149.), a re­cep­ció po­zi­tív volt, a meg­em­lé­ke­zés gesz­tu­sa el­csen­de­sí­tet­te a ze­ne­szer­zőt ért ko­ráb­bi kri­ti­ká­kat. (169.) Dip­lo­má­ci­ai szem­pont­ból is ki­hí­vást je­lent­he­tett a meg­nyi­tó prog­ram­já­nak össze­ál­lí­tá­sa, ugyan­is je­len volt az in­téz­ményt tá­mo­ga­tó Fe­renc Jó­zsef is, így Liszt Haj, Rá­kó­czi, Ber­csé­nyi! át­ira­tát nem vet­ték be, cse­ré­ben vi­szont a Gott er­hal­te… is kimaradt.

Pro­kop­ovych ki­tér a tér prob­lé­má­já­ra, a kint és bent so­kat­mon­dó el­len­té­té­re is. Míg a po­li­ti­kai elit és az arisz­tok­rá­cia dísz­ma­gyar­ban ün­ne­pelt a né­ző­té­ren és az elő­te­rek­ben, kint az új, dí­szes épü­let kö­rül a Su­gár­út és a kör­nye­ző ut­cák ren­de­zet­le­nek vol­tak, és a kör­nyé­ken a pros­ti­tú­ció kér­dé­se meg­ol­dás­ra várt. A po­li­ti­kai fe­szült­ség is érez­he­tő volt az ut­cán, a meg­nyi­tó alatt az Ope­ra előtt össze­gyűlt tö­meg tün­te­tő­en „él­je­nez­te” a ki­rályt, ez­zel egyet nem ér­té­sét fe­jez­te ki Pod­ma­nicz­ky po­li­ti­ká­ja el­len, mely sze­rint „[a ve­ze­tő­ség] lo­já­li­sabb akar len­ni a ki­rály iránt, mint ami­lyen ő a Ma­gyar nem­zet­tel szem­ben.” (69.)

Az egye­te­mi if­jú­ság és a pol­gá­ri ré­teg be­ju­tá­sát a ha­tal­mas jegy­árak év­ti­ze­de­kig aka­dá­lyoz­ták. Egy föld­szin­ti és első eme­le­ti zárt­szék 11 fo­rint­ba, szin­te egy ezüst óra árá­ba ke­rült, az er­kély­re leg­ol­csób­ban egy fo­rin­tért le­he­tett je­gyet vál­ta­ni (73.). Az épü­let ára­i­val és vi­szony­lag ke­vés fé­rő­he­lyé­vel – össze­sen 2100 néző fért el – is az exk­lu­zi­vi­tást su­gall­ta. Jó­val ké­sőbb, a Bán­ffy Mik­lós in­ten­da­tú­rá­já­val be­kö­szön­tő új kor­szak­kal mér­sék­lőd­tek csu­pán az árak. Ugyan­ak­kor az arisz­tok­rá­cia nem tud­ta fenn­tar­ta­ni az Ope­rát, ezért a lá­to­ga­tott­ság hi­á­nya mi­att ke­let­ke­zett anya­gi vesz­te­sé­get ál­la­mi se­géllyel igye­kez­tek pó­tol­ni. En­nek mér­té­ke és a ha­tal­mas pénz­össze­gek el­köl­té­se gróf Keg­le­vich Ist­ván in­ten­da­tú­rá­ja alatt erő­tel­jes re­ak­ci­ót vál­tott ki a saj­tó­ban. A po­li­ti­kai kap­cso­la­ta­i­nak kö­szön­he­tő­en po­zí­ci­ó­hoz ju­tott Keg­le­vich nagy költ­ség­ve­tés­sel vitt szín­re könnyed da­ra­bo­kat, és a kö­te­le­ző dress code be­ve­ze­té­sé­vel zárt­kö­rű fér­fi­klub­bá ala­kí­tot­ta a be­mu­ta­tók előt­ti nyil­vá­nos pró­bá­kat, az ez­zel egyet nem értő saj­tó­or­gá­nu­mok­tól pe­dig meg­von­ta az in­gyen­je­gyet. 1887-ben nagy­sza­bá­sú be­mu­ta­tót ké­szí­tett elő az olasz Ex­cel­si­or ba­lett­nek, mely nem­csak a kul­tu­rá­lis transz­fer lo­ká­lis adap­tá­ci­ó­já­ra volt jó pél­da, ha­nem az Ope­ra po­li­ti­zált­sá­gát, az ural­ko­dó po­li­ti­kai elit ál­ta­li ki­sa­já­tí­tott­sá­gát is il­luszt­rál­ta. A ba­lett, azon túl, hogy esz­té­ti­kai szem­pont­ból is újí­tás­nak szá­mí­tott, hi­szen új­sze­rű, pro­vo­ka­tív mó­don vit­te szín­re a női tes­tet, bo­nyo­lult po­li­ti­kai kon­no­tá­ci­ó­kat ho­zott lét­re. A sö­tét­ség és a fény, a fej­lő­dés har­cá­nak zá­ró­je­le­ne­te­i­ben a kor tech­ni­kai vív­má­nyai mel­lett Bu­da­pest fej­lő­dés­re is hang­súlyt fek­tet­tek, majd meg­je­lent a Bu­da­vá­ri Pa­lo­ta, Szé­che­nyi Ist­ván szob­ra, utal­va a Habsburg-uralom alat­ti fej­lő­dés le­he­tő­sé­gé­re (98.). A du­a­liz­mus ide­jén tör­té­nő fej­lő­dés és a győ­ze­del­mes­ke­dő mo­dern­ség nar­ra­tí­vá­ja ez­ál­tal a Tisza-kormány szá­má­ra ki­sa­já­tít­ha­tó­vá vált.

A kul­tu­rá­lis transz­fer lo­ká­lis adap­tá­ci­ó­ját a Ex­cel­si­or mel­lett a Verdi-színrevitelek is jól pél­dáz­zák, és a fő­vá­ro­si in­téz­mé­nyek kö­zöt­ti kap­cso­lat­ra is rá­mu­tat­nak. Az Ope­rá­nak in­teg­rál­nia kel­lett olyan ha­gyo­má­nyo­kat, ame­lye­ket ko­ráb­ban a Nem­ze­ti Szín­ház te­rem­tett meg. Ver­di­re ez kü­lö­nö­sen igaz volt, a Mac­beth ha­tal­mas si­kert ara­tott a Nem­ze­ti­ben 1848-ban, az ope­rát csak eb­ben az év­ben ti­zen­hét­szer ját­szot­ták, míg ugyan­itt a Shakespeare-drámát 1843 és 1853 kö­zött csu­pán há­rom­szor. (114.) Ezek után Ver­di és az olasz Ri­s­or­gi­men­to kap­cso­la­ta fel­erő­sí­tet­te ma­gyar vo­nat­ko­zás­ban is a ze­ne­szer­ző for­ra­dal­mi asszo­ci­á­ci­ó­it, fő­ként, mi­u­tán az 1848-as for­ra­dal­mat és sza­bad­ság­har­cot kö­ve­tő­en az oszt­rák cen­zor erő­sen meg­vág­ta az Eg­res­sy Gá­bor ál­tal for­dí­tott szö­veg­köny­vet. Pro­kop­ovych hang­sú­lyoz­za, hogy a ma­gyar Verdi-kultusz en­nél sok­ré­tűbb, a ma­gyar Shakespeare-recepció, az Erkel-dinasztia ze­nei pre­fe­ren­ci­ái és a Wagner–Verdi el­len­tét egy­aránt hoz­zá­já­rul­tak a Nem­ze­ti Szín­ház Verdi-sikereihez. (111.) Az Ope­ra­ház 1887-ben mu­tat­ta be az Otel­lot. Hű­vös fo­gad­ta­tá­sá­nak több oka volt: a Verdi–Wagner el­len­tét kez­dett le­csen­ge­ni, az Otel­lo szö­veg­köny­vét Wag­ner lib­ret­tis­tá­ja írta, nem­zet­kö­zi re­cep­ci­ó­ja sem volt egy­ér­tel­mű­en po­zi­tív. A si­ker­te­len be­mu­ta­tót he­lyi szin­ten a Keg­le­vich in­ten­dáns tá­vo­zá­sa kö­rü­li saj­tó­be­li dis­kur­zu­sok övez­ték, ame­lyek több­sé­gük­ben Keg­le­vich ko­ráb­bi bot­rá­nya­it össze­gez­ték. Mind­ez­zel együtt Ver­di az Ope­rá­ban nem tud­ta elő­hív­ni azo­kat a (for­ra­dal­alo­mi) asszo­ci­á­ci­ó­kat, ame­lyek a Nem­ze­ti Szín­ház­ban be­mu­ta­tott ko­ráb­bi ope­rá­i­hoz kap­cso­lód­tak, így az Otel­lo csu­pán egy nem túl em­lé­ke­ze­tes be­mu­ta­tó lett.

Az Ope­ra in­ten­dán­sa­i­nak – és ve­ze­té­si stí­lu­sa­ik­nak – vál­ta­ko­zá­sá­ból kö­vet­ke­ző eset­le­ges­sé­ge­ket ta­pasz­tal­ta meg rö­vid igaz­ga­tó­sá­ga alatt Gus­tav Mah­ler is, aki új rendezői- és mun­ka­stí­lust pró­bált be­ve­zet­ni. El­ső­sor­ban erős, sa­ját tár­su­la­tot igye­ke­zett lét­re­hoz­ni, meg­rit­kít­va így a ven­dég­elő­adók szá­mát. A re­per­to­á­ron is vál­toz­ta­tott, több al­ka­lom­mal vitt Wagner-operát szín­re. Bu­da­pes­ti mun­kás­sá­gát a szak­iro­da­lom fő­ként ez­zel jel­lem­zi, de Pro­kop­ovych fel­hív­ja a fi­gyel­met az ope­ret­tek és víg­ope­rák nagy­szá­mú szín­re­vi­te­lé­re is. A Mah­ler ál­tal ked­velt könnyed da­ra­bok rö­vid időn be­lül el­len­szen­vet vál­tot­tak ki a közönségből.

Kü­lön­bö­ző po­li­ti­kai és tár­sa­dal­mi vál­to­zá­sok be­fo­lyá­sol­ták a köz­han­gu­la­tot és a köz­be­szé­det, a Tisza-kormányt a Szapáry-kormány vál­tot­ta, az Ope­ra sze­re­pe és he­lye egy­re gyak­rab­ban te­ma­ti­zá­ló­dott, a nem­ze­ti­es jel­leg egy­re fon­to­sabb lett. A re­per­to­ár­ról val­lott né­ze­tei mel­lett szá­mos to­váb­bi té­nye­ző állt Mah­ler Bu­da­pest­ről való tá­vo­zá­sa mö­gött. Konf­lik­tus­ba ke­ve­re­dett a tár­su­lat több tag­já­val és az idő­köz­ben in­ten­dán­si po­zí­ci­ó­ba ke­rült Zi­chy Géza gróf­fal is. Mi­u­tán több lap is an­ti­sze­mi­tiz­mus­sal vá­dol­ta meg Zi­chyt egy szín­re vitt da­rab kap­csán, Mah­ler nem­so­ká­ra felmondott.

Az in­ten­dán­sok to­vább­ra is sű­rűn vál­ta­koz­tak, Keg­le­vich 1898-ban vissza­tért még négy évre, a bot­rányt azon­ban ek­kor sem úsz­ta meg. 1902-ben szín­re vit­ték a Trisz­tán és Izol­dát. A meg­ké­sett ope­ra­há­zi pre­mi­er oka – mint már em­lí­tet­tem –, hogy ko­ráb­ban az Erkel-dinasztia Ver­dit pre­fe­rál­ta (173.). A be­mu­ta­tó előtt nem sok­kal Keg­le­vich ma­gya­rá­zat nél­kül le­mon­dat­ta a ze­nei ren­de­zőt. A saj­tó rá­ha­ra­pott az eset­re: egy­szer­re tag­lal­ta a bot­rány hát­te­ré­ben rej­lő sze­mé­lyes konf­lik­tu­so­kat és fir­tat­ta a po­li­ti­ka és az Ope­ra­ház irá­nyí­tá­sa kö­zöt­ti vi­szonyt. Nem volt ti­tok, hogy in­ten­dánst pre­fe­ren­ci­á­lis ala­pon ne­vez ki a bel­ügy­mi­nisz­té­ri­um és a szak­mai ér­ve­ket fe­lül­ír­ják az in­ten­dán­sok magán- vagy po­li­ti­kai érdekei.

Az esz­té­ti­kai dön­té­sek komp­ro­mit­tált­sá­ga mel­lett a kö­zön­ség szá­má­nak és össze­té­te­lé­nek az ala­ku­lá­sát is elem­zi Pro­kop­ovych. Sta­ud Gé­zát idé­zi, aki a Trisz­tán és Izol­da vég­ső so­ron po­zi­tív re­cep­ci­ó­já­ról írva meg­jegy­zi, hogy „a pes­ti pol­gá­rok ak­ko­ri­ban tér­tek át a ci­gány­mu­zsi­ká­ról – át­me­net nél­kül – Wag­ner­re.” (171.) Pro­kop­ovych sze­rint ez az át­me­net egy­ál­ta­lán nem volt ilyen ra­di­ká­lis. Keg­le­vich a le­he­tő leg­jobb kö­zön­ség­csa­lo­ga­tó mar­ke­ting­fo­gást ve­tet­te be a nyil­vá­nos fő­pró­ba meg­hir­de­té­se­kor: az igaz­ga­tó­ság in­téz­ke­dett ar­ról, hogy a kö­zön­ség­nek „cuk­rász­da és buf­fet áll­jon ren­del­ke­zé­sé­re.” A be­mu­ta­tót pe­dig szin­te pél­dát­lan mó­don vé­gig­ül­te a kö­zön­ség. Ez azon­ban még nem ma­gya­ráz­ha­tó az­zal az át­ala­ku­lás­sal, amely ek­kor­ra már a né­met és fran­cia né­ző­te­re­ken be­kö­vet­ke­zett. El­ső­sor­ban nem a mű­él­ve­zet aka­dá­lyoz­ta meg a né­ző­ket ab­ban, hogy a bü­fé­ben tár­sa­log­ja­nak az elő­adás alatt, ha­nem: a zárt aj­tók. A kö­zön­ség pe­dig – ahogy ezt a la­pok iro­ni­ku­san meg­je­gyez­ték –, az elő­adás előtt jól­la­kott és va­la­hogy vé­gig­ül­te a Trisz­tán és Izol­dát.

Ugyan az in­ten­da­tú­ra 1902-ben meg­szűnt, az Ope­ra­ház to­vább­ra is a szim­bo­li­kus, po­li­ti­kai csa­tá­ro­zá­sok szín­te­re ma­radt. Az osztrák-magyar meg­bé­ké­lés ér­tel­me­zé­sé­nek tág ke­re­te­it Jo­hann Strauss 1905-ben be­mu­ta­tott Ci­gány­bá­rója ki­vá­ló­an pél­dáz­za. Az oszt­rá­kok és a ma­gya­rok egy­aránt ma­gu­ké­nak érez­het­ték a da­ra­bot, sőt, az egy­más­ról al­ko­tott ké­pü­ket is vissza­iga­zol­ta bi­zo­nyos szin­ten. Az oszt­rá­kok Ma­gyar­or­szág eg­zo­ti­ku­mát ér­té­kel­ték, a ma­gya­rok vi­szont a Jó­kai nyo­mán írt szö­veg­könyv mi­att érez­het­ték sa­ját­juk­nak a mű­vet. A má­so­dik fel­vo­nás­ba rá­adá­sul be­il­lesz­tet­ték a Rá­kó­czi in­du­lót, ame­lyet az Ope­ra­ház meg­nyi­tó­ján épp oszt­rák­el­le­nes han­gu­la­ta mi­att nem en­ge­dé­lyez­tek elő­ad­ni. A Ci­gány­bá­ró be­mu­ta­tó­ja sem ke­rül­te el az egyéb­ként tőle füg­get­len bot­rányt. Keg­le­vi­chet meg­vá­dol­ták, hogy míg in­ten­dáns volt, egyéb ál­la­mi jut­ta­tá­so­kat is ka­pott. A be­mu­ta­tó más­nap­ján Keg­le­vich meg­halt pár­baj­ban, ha­lá­la szim­bo­li­ku­san is kor­szak­zá­ró­nak tekinthető.

Az in­ten­da­tú­rát ugyan 1912-ben vissza­ve­zet­ték és élé­re Bán­ffy Mik­lóst ne­vez­ték ki, ez azon­ban már egy új kor­szak kez­de­te, a mo­dern­ség be­kö­szön­té­se volt a szín­pa­don és a né­ző­té­ren egy­aránt. Bán­ffy le­csök­ken­tet­te a je­gyek árát és be­ve­zet­te az ol­csóbb, dél­utá­ni elő­adá­so­kat, így az Ope­ra­há­zat már nem csu­pán egy exk­lu­zív, szűk ré­teg lá­to­gat­hat­ta. Rög­tön az első év­ben Strauss Sa­lo­méját ját­szot­ták. A szub­ver­zív da­ra­bok rend­sze­rint a kis szín­pa­do­kon nyer­tek el­is­me­rést, mi­előtt a nagy in­téz­mé­nyek be­fo­gad­ták vol­na őket. Így volt ez a Bécs­ben be­til­tott Sa­lo­méval is, me­lyet az Ope­ra­ház előtt a Ki­rály ut­cai szín­ház­ban egy né­met ván­dor­tár­su­lat ját­szott. Bán­ffy a klasszi­kus re­per­to­ár mel­lett így pro­vo­ka­tí­vabb, bát­rabb da­ra­bok­hoz szok­tat­ta a kö­zön­sé­get, elő­ké­szít­ve egy­út­tal Bar­tók befogadását.

A Karl Gold­mark köré épí­tett fe­je­zet to­vább ár­nyal­ja a kö­zön­ség vál­to­zá­sát. A Sába ki­rály­nő­jét 1876-ban mu­tat­ták be a Nem­ze­ti Szín­ház­ban, majd 1885-ben az Ope­rá­ban. Ugyan­itt 1916-ban ke­rült újra szín­re, negy­ven év­vel a ko­ráb­bi be­mu­ta­tó után. Ez alatt az idő alatt a kö­zön­ség so­kat vál­to­zott és ezt a Bo­lond Is­tók ka­ri­ka­tú­rá­ja jól ér­zé­kel­tet­te: a lát­ni és lát­sza­ni vá­gyó szín­ház­ba já­rók hát­tér­be szo­rul­tak, he­lyü­ket a csen­des, fi­gyel­mes né­zők vet­ték át. (272.) A kö­zön­ség for­má­ló­dá­sá­nak a be­mu­ta­tá­sa egy­ben elő­ké­szí­ti a könyv utol­só, Bar­tók­ról szó­ló fe­je­ze­tét. Pro­kop­ovych nem ál­lít­ja, hogy a kö­zön­ség ra­di­ká­li­san meg­vál­to­zott vol­na, de mire el­jut Bar­tó­kig, fo­lya­ma­tá­ban tud­ja meg­mu­tat­ni azt, ahogy a kö­zön­ség el­csen­de­se­dett, és fi­gyel­me a saj­tó­é­val együtt a szín­pad­ra és a da­rab­ra irányult.

Pro­kop­ovych az Ope­ra­ház tör­té­ne­te tár­sa­da­lom­tör­té­ne­ti meg­kö­ze­lí­té­sé­nek egyik le­he­tő­sé­gét mu­tat­ja be meg­győ­ző­en. Azt ál­lít­ja, hogy az Ope­rá­nak épp azért nem ala­kult ki ha­tá­ro­zott arc­éle, mert az in­ten­dán­sok vál­to­zá­sá­val a ve­ze­tői stí­lus és a re­per­to­ár is fo­lya­ma­to­san vál­to­zott, ugyan­ak­kor egy­sé­ges kul­túr­po­li­ti­kai stra­té­gia sem fo­gal­ma­zó­dott meg. A szim­bo­li­kus vi­ták kö­ze­pet­te sem csá­szá­ri, sem nem­ze­ti nem tu­dott len­ni. A rend­sze­res és nagy­mér­té­kű ál­la­mi se­gé­lyek és a túl­sá­go­san drá­ga jegy­árak vissza­tet­szést vál­tot­tak ki, és újabb vi­tá­kat ge­ne­rál­tak. Köz­ben pe­dig a hát­tér­ben le­zaj­lott a han­gos, tár­sa­sá­gi éle­tet élő és rep­re­zen­tá­ci­ós cél­lal meg­je­le­nő kö­zön­ség vi­sel­ke­dé­sé­nek fo­ko­za­tos átalakulása.

A ki­emelt elő­adá­sok és az eze­ket öve­ző bot­rá­nyok saj­tó­be­li meg­je­le­né­sé­nek mik­ro­szin­tű elem­zé­se egy sor tár­sa­dal­mi és (kultúr)politikai sa­já­tos­sá­got és bi­zony­ta­lan­sá­got mu­tat meg. Az In the pub­lic eye… fon­tos könyv, lát­vá­nyo­san fej­ti fel a saj­tó­ban is meg­konst­ru­á­ló­dó bel­ső konf­lik­tu­so­kat és ezek meg­nyil­vá­nu­lá­sát a nyil­vá­nos tér­ben. A ké­pet per­sze to­vább ár­nyal­ná az or­szág­gyű­lé­si ira­tok elem­zé­se, sőt a mi­nisz­té­ri­u­mok bi­zony­ta­lan kul­túr­po­li­ti­ká­ját is ér­de­mes len­ne vizs­gá­lat alá von­ni. Ez azon­ban már egy má­sik, ha­son­ló­an fon­tos könyv té­má­ja lenne.

A szerző a Szegedi Tudományegyetem,
Irodalomtudományi Doktori Iskola doktorandusza

Summary

In his book In the Pub­lic Eye: The Bu­da­pest Ope­ra Hou­se, the Au­di­en­ce and the Press, 1884–1918 Mar­ki­an Pro­kop­ovych pro­pos­es to app­ro­ach the his­to­ry of the Hun­ga­ri­an Ope­ra Hou­se from the pers­pec­tive of so­ci­al his­to­ry. Bas­ed on Hun­ga­ri­an and Ger­man press, the aut­hor analy­zes the socio-cultural and po­li­ti­cal as­pects of ope­ra­tic scan­dals and ad­mi­nistra­tive cont­ro­ver­si­es, start­ing with the ope­ning of the Ope­ra Hou­se in 1884 and end­ing with the pre­mi­e­re of Béla Bartók’s The Woo­den Prin­ce in 1917. The book fo­cus­es both on the trans­for­ma­ti­on of the opera-going pub­lic and the of­ten conf­lic­tu­al self-identification of the ins­ti­tu­ti­on and its re­la­tions with the Na­ti­o­nal The­at­re, whi­le re­ve­aling the prob­le­ma­tic as­pects of both cul­t­u­ral po­li­ci­es and the po­li­tics of culture.

Tar­ta­lom

Tagged , , , , ,

Vélemény, hozzászólás?