recenzió
Nényei Pál, Ne bántsd a Zrinyit!, Budapest, Kortárs Kiadó, 2015.
1.
Mint arra Max Weber A tudomány mint hivatás című előadásában rámutatott, a tudomány egyik alapvető jellemzője, hogy eredményei – szemben a művészeti alkotásokkal – tíz, húsz, vagy ötven év alatt elavulnak. Éppen ezért a tudományos életben „nemcsak valamennyiünk sorsa, hanem valamennyiünk célja is, hogy tudományosan felülmúljanak bennünket” (Max Weber, A tudomány és a politika mint hivatás, Budapest, Kossuth, 1995, 136–137). Igaz ez az irodalomtörténet kiemelkedő teljesítményeire is, melyek éppen a szerző által megszerzett szakmai tekintély okán hosszabb ideig is kedvét szeghetik a felülmúlásukra irányuló kísérleteknek. Klaniczay Tibor és Kovács Sándor Iván Zrínyi-monográfiái ilyen nagy hatású szintézisek voltak, amelyek után jó ideig lehetetlennek tűnt alapvetően új megállapításokat tenni Zrínyiről; e munkák megjelenése óta azonban már több évtized telt el, s az idő múlásával nemcsak egyre inkább termékenynek mutatkozik Zrínyi műveinek újraolvasása, de mind inkább szükségesnek is.
A Zrínyi-művek újraolvasása, újraértelmezése iránti igény mutatkozott meg többek között a költő halálának 350. évfordulója alkalmából rendezett konferenciákon (Határok fölött, MTA Irodalomtudományi Intézet; illetve Hírnév és emlékezet, ELTE BTK), vagy az Irodalmi magazin szintén az évforduló okán megjelentetett tematikus számában. Az újraolvasás annál is szükségesebb, mert a közbeszédben – mint arra könyvében Nényei Pál is utal – Zrínyi művei manapság gyakran az iskolában abszolválandó kötelező, de a mai ember gondolkodásától teljesen idegen penzumként jelennek meg. A negatív vélekedések alapja minden bizonnyal az, hogy a középiskolában közvetített Zrínyi-kép kevéssé alkalmas a diákok érdeklődésének felkeltésére. A művek mindig valamilyen értelmezéssel együtt válnak a kánon részévé, a Szigeti veszedelem pedig nem utolsó sorban azért kanonizálódhatott a Syrena-kötettől önállósulva, mert alkalmas volt a nemzeti önazonosságot megalapozni hivatott eszmék felmutatására. A kanonikus olvasatokban meghatározó fogalmak – a hazafias érzelmek, a kereszténység védelme, a heroizmus – azonban aligha teszik ellenállhatatlanul vonzóvá e művet a mai olvasó számára.
Mindenképpen örvendetes ezért, ha egy középiskolai tanár arra tesz kísérletet, hogy a Syrena-kötetet újraolvasva Zrínyi költészetét új aspektusból mutassa be, s így vonzóbb, érdekesebb Zrínyi-képet közvetítsen a szélesebb olvasóközönség felé. A Ne bántsd a Zrinyit! elolvasása után azonban recenzensnek komoly kétségei vannak a tekintetben, vajon Nényei Pál könyve képes‑e hatékonyan megvalósítani kitűzött célját, és megszerettetni a bizonytalan, vagy negatív előítéletek által befolyásolt olvasókkal 17. századi klasszikusunkat.
2.
Nényei Pál munkája a Kortárs Kiadó esszé-sorozatában látott napvilágot. A kötetet olvasva azonban hamar az a benyomásunk támad, hogy inkább vitairatról, mintsem esszéről van szó. A szerző már bevezető soraiban drámai szituációt teremt, melyben magát olyan magányos harcosként, Zrínyihez hasonló nagy hősként pozicionálja, aki egyetlenként veszi fel a harcot a költő Zrínyire leselkedő veszedelemmel. Zrínyi költészetének védelmezése tiszteletre méltó és aktuális feladat, de túlzásként hat, hogy Nényei Pál egyfajta végveszélyt vizionál. Arról, hogy miben látja Nényei Pál a Zrínyit fenyegető veszélyt, a kötetben a tulajdonképpeni műelemzést megelőző, címével is Zrínyire alludáló két terjedelmes fejezet tájékoztat: Ne bántsd a Zrinyit!, illetve A pozitivista áfium ellen való orvosság. E fejezetek szerint Zrínyit elsősorban az irodalomtörténészektől kell megvédeni, mivel a Zrínyi-kutatás a pozitivista szemlélet egyik utolsó, bevehetetlennek látszó bástyája, olyan hely, ahol a valóságtól elszakadt tudósok csupa érdektelen kérdéssel foglalkoznak.
Az utóbbi évtizedek magyar irodalomtudományi vitáiban a pozitivista szörnnyel való viaskodás gyakran visszatérő retorikai elem volt, melynek egyik fő teljesítménye abban mutatkozott, hogy alkalmazója önmagát az elavult, használhatatlan tudás leváltójaként szituálhatta. E retorikai fogást alkalmazva Nényei Pál is egy tudományos paradigmaváltás igényét jelenti be, jóllehet önmagát a tudomány területén kívülállóként, nem tudós olvasóként határozza meg. A kötet bevezetése karikatúraszerűen elnagyolt képet rajzol az irodalomtörténeti hagyományról és a Zrínyivel foglalkozó irodalomtörténészekről. A pozitivista szemlélet meghonosítójaként Arany János Tasso és Zrínyi eposzát összehasonlító értekezését nevezi meg, azt sugallva így, hogy Zrínyi első ellensége a 17. századi költő eredetiségét és költői nagyságát aprólékos elemzéssel kimutató Arany volt (42). Nényei nem törekszik korrekt tudománytörténeti összefoglalásra, sommás állításait többnyire annak feltüntetése nélkül írja le, hogy pontosan kire, mire is gondol; így általánosságban fogalmazza meg azt a tételét is, miszerint az irodalomtudósok között egyetlen „normális embert” sem találhatni (43). Sőt, általában az irodalomtörténészi szakma jellemzésére használja a „megélhetési Zrínyi-szakértő” kétes jelentésű fogalmát is (52). A szerző így nemcsak a pozitivista, illetve az általa pozitivistának tartott Zrínyi-kutatással, de általában az irodalomtörténész szakmával és annak intézményeivel szemben is kritikus attitűdöt vesz fel, a polémiának ezáltal olyan irányt jelölve ki, amely igen messze vezet Zrínyi költői műveinek értelmezésétől, s melyet ezért e recenzió nem követhet. Azt viszont mindenképpen meg kell itt jegyezni, hogy a kötet érvelésének hatékonysága szempontjából e polemikus attitűd több problémát is rejt magában. A Ne bántsd a Zrinyit! szerzője ugyanis paradox beszédhelyzetet teremt a maga számára, s így maga alatt vágja a fát, amikor úgy igyekszik saját irodalomtörténeti koncepcióját elfogadtatni az olvasóval, hogy közben általában kétségbe vonja az irodalomtörténészi tevékenység értelmes voltát. Vajon hiteles kalauznak fogadja‑e el az olvasó azt az irodalomtörténészt, aki azt bizonygatja, hogy minden elődje reménytelenül tehetségtelen és korlátolt volt? Az ellentmondást fokozza, hogy szerző differenciálatlanul fogalmazza meg kritikáját, s a Zrínyi-filológiát egységes paradigmaként kezeli; később azonban arra derül fény, hogy a Zrínyi-kutatás egyik vagy másik eredményét mégis relevánsnak tartja, és saját érvelésébe is beépíti (így például többször egyetértően hivatkozik Bene Sándor egy publikálatlan tanulmányára). De vajon az olvasó miért fogadná el ezeket a hivatkozásokat, ha korábban arról értesült, hogy az irodalomtörténészek értelmetlen kérdésekkel foglalkoznak, s hogy az irodalomtörténeti publikációkban többnyire haszontalan információk találhatók?
A kötethez csatolt függelékben a szerző maga is szükségét érzi, hogy a Zrínyi-kutatók bírálatában mutatott túlzott hevülete miatt mentegetőzzön. Recenzens azonban nem a kritika hevességét, egyes irodalomtörténészek ilyen vagy olyan tételeinek elvetését látja problémásnak – hiszen ez, mint arra Max Weber idézett művében rámutatott, a tudomány működésének velejárója. Hanem azt, hogy a polémiának ez a formája inkább alkalmas a Zrínyi iránt érdeklődő olvasó elbizonytalanítására, mint önálló gondolkodásra való buzdítására.
3.
Nényei Pál véleménye szerint Zrínyi költészetének befogadását annak a felfogásnak az egyeduralma akadályozza, mely szerint a Syrena-kötet értelmezésének a versek feltételezett kronológiáján kell alapulnia, és elsősorban az életrajzi összefüggéseket kell szem előtt tartania. Ezt a felfogást „irodalomtörténeti konszenzus”-ként említi, és Kovács Sándor Iván Syrena-kötetről adott értelmezésével azonosítja, amely A lírikus Zrínyiben és a Kortárs Kiadónál 2003-ban megjelent Zrínyi Miklós Összes művei kommentárjaiban lelhető fel. Ez az alaptétel azonban több okból nem állja meg a helyét.
Tudománytörténeti nézetben megállapítható, hogy Kovács Sándor Iván monográfiájának fő tétje annak bizonyítása volt, hogy a Syrena-kötet kisebb versei is jelentős poétikai értéket képviselnek; Klaniczay több száz oldalas monográfiájában a Syrena-kötet kisebb verseinek ugyanis csupán néhány lapot szentelt, mivel úgy látta, hogy ezek esztétikai színvonala többnyire elmarad a Szigeti veszedelemé mögött. Nényeinek igaza van abban, hogy sem Klaniczay Tibor, sem Kovács Sándor Iván monográfiája nem ad megnyugtató választ arra a kérdésre, milyen kompozíció a Syrena-kötet. Klaniczay könyvében e kérdés fel sem merül, Kovács Sándor Iván pedig a kötet értelmezésekor a feltételezett kronologikus rendet és a tematikus kapcsolatokat egyformán fontosnak nevezi. Az „irodalomtörténeti konszenzus”-nak az életrajzi összefüggések elsőbbségének hangsúlyozásával való azonosításából és pozitivizmusként való elutasításából következően azonban Nényei nem veszi figyelembe a kötet szerkezetére vonatkozó, az életrajzi megközelítéstől eltérő javaslatokat, így Király György ötletét, miszerint a Syrena-kötet tematikus szerkezete hasonlít Petrarca Trionfijára, illetve Kovács Sándor Iván ezt kiegészítő megfigyelését, mely szerint a Trionfihoz illesztett Vellutello-féle kommentár a művet az ember lelki fejlődésének allegorikus megjelenítéseként értelmezi. Nem reflektál a szerző azokra az említett Zrínyi-monográfiák megjelenése óta eltelt időben született elemzésekre sem, amelyek egységes kompozícióként kísérlik meg értelmezni a kötetet. Borián Elréd könyv formájában is megjelent doktori értekezésében a Syrena-kötet allegorikus értelmezésére tett kísérletet (Zrínyi Miklós a pálos és a jezsuita történetírás tükrében, Pannonhalma, 2004). Doktori értekezésében e sorok szerzője is a hős lelki fejlődését, értelem és szenvedély konfliktusát tükröző narratív szerkezetként kísérelte meg értelmezni a kötetet, s ezt az életrajzi összefüggésektől elszakadó megközelítést egy 2007-ben megrendezett Zrínyi-konferencián (Poetik der Leidenschaften in Zrínyis barocker Gedichtsammlung = Militia et Litterae: Die beiden Nikolaus Zrínyi und Europa, szerk. Wilhelm Kühlmann, Gábor Tüskés, Tübingen, Niemeyer, 2009, 174–184.), majd könyvében is képviselte (Hősi szenvedélyek: A heroizmus és a szenvedélyek megjelenítése a XVII. századi magyar epikus költészetben, Budapest, ELTE, 2009). Szörényi László A szerkesztett verseskötet mint a szerző ifjúkori önarcképe című tanulmányában szintén egy történet körvonalait mutatta ki a kötetben, azt hangsúlyozva, hogy e történet sok hasonlóságot mutat Ovidiusnak a Tristiában, illetve az episztolákban megkonstruált portréjával (A magyar irodalom történetei, I., főszerkesztő Szegedy-Maszák Mihály, Veres András, szerk. Jankovits László, Orlovszky Géza, Budapest, Gondolat, 2007, 467–486). Sajnos ezeket az értelmezéseket a kompozícióról értekező szerző, aki saját állítása szerint alaposan tanulmányozta a szakirodalmat, nem említi, s a Zrínyi-kutatást olyan egységes „paradigma”-ként kezeli, amely száz éve ugyanazokkal a kérdésekkel foglalkozik, s amely szerint a kutató előtt más lehetőség nem áll, mint az életrajzi összefüggések feltárása (164).
Az életrajzi magyarázat egyeduralma azonban már régen megtört – a Zrínyi-kutatásban is; az életrajzi megközelítéstől eltérő értelmezések legitimitásáért szállva síkra Nényei Pál tulajdonképpen nyitott kapukat dönget. Teljesen igaza van azonban a Ne bántsd a Zrinyit! szerzőjének abban, hogy szükség lenne újabb, a Syrena-kötet egészét közlő szövegkiadásokra, illetve arra, hogy az irodalomtörténeti tudatba bekerüljenek a kötetnek az irodalomtudomány újabb eredményeit is kamatoztató értelmezései. Sajnos a forgalomban lévő egyetemi segédkönyvek sem nyújtanak megfelelő támpontot a Syrena-kötet egységes kompozícióként való olvasásához.
4.
Nényei elemzésének kiindulópontja az a tétel, hogy a Syrena-kötet lírai önéletrajzként olvasható. Az értelmezés az egyes versek sorrendjében haladva mutatja fel e lírai önéletrajz legfontosabb állomásait. Az Idiliumok esetében elsősorban arra a kérdésre keres választ, ki is a kötetbeli szerelmes férfi, a vadász, akinek neve – Diána tiltása miatt – nem írható le, s Nényei egészen újszerű válasszal áll elő. Elutasítja Hajnalnak Esterházy Anna Júliával való azonosítását, alakját a görög mitológia fényében értelmezi, s így arra a következtetésre jut, hogy a vadász nem más, mint Orion, aki a mitológia szerint Hajnalba is szerelmes volt. Az életrajzi értelmezéssel folytatott polémia során ugyanakkor sajnos a szerző egy ízben önmagával is ellentmondásba kerül: előbb hosszasan bizonygatja, hogy az irodalomtörténészek kivétel nélkül Esterházy Anna Júliával azonosítják Hajnalt (67), majd száz lappal később egy lábjegyzetben megemlíti, hogy Szörényi László szerint Hajnal nem Esterházy Anna Júliára utal, hanem Szűz Máriát jelenti (158). Ezzel az értelmezési javaslattal azonban részletesebben nem foglalkozik. Gondolatmenetét folytatva később Hajnalt magával az eposszal, illetve az eposzban foglalt üzenettel azonosítja, a Szigeti veszedelem első versszakairól szólva pedig azt a következtetést vonja le, hogy „a Vadász azonos a költői énnel”, s tulajdonképpen „a költő, a történelmi Zrinyi Miklós metaforája” (178). Nényei Pál kitartóan törekszik arra, hogy azonosítsa a kötetben megszólaló hangokat; éppen ezért kelt hiányérzetet, hogy nem említi azt a már Klaniczay Tibor által megfigyelt összefüggést, mely szerint a Szigeti veszedelem történetmondója a IX. éneket bevezető reflexióban önmagát a várvédő hős fiaként nevezi meg. Amennyiben ugyanis az idillek szerelmes hősét azonosnak tekintjük az eposz történetmondójával (mint azt Nényei is teszi), azt is gondolhatjuk, hogy a Diána tiltása miatt „ebben a könyvben” le nem írt név a költő Zrínyi Miklós neve; ha az idillben említett könyvet a versek összességével azonosítjuk, ez nem vezet ellentmondásra. A le nem írt névnek Zrinyiként való azonosításához tehát nem szükséges külső, életrajzi összefüggésekre támaszkodni. Természetesen nem zárható ki, hogy Zrínyi Orion alakjára is gondolt költeményei megalkotásakor, Nényei fejtegetéseiből azonban nem válik világossá, miért lenne szükségszerű e mitológiai párhuzam feltételezése, miért kellene ezt a feltételezést az egyedül helyes értelmezésként elfogadnunk. Az kétségtelen, hogy a kötet hőse azért fog az eposz írásába, mert ez számára a szerelmi bánat felejtésének lehetőségét rejti magában; s az is igaz, hogy az Arianna sírása egyértelműen jelzi e kísérlet sikertelenségét: ennek felismeréséhez azonban anélkül is eljuthatunk, hogy mitológiai spekulációkba bonyolódnánk.
Az Arianna sírása értelmezésében ismét új meglátásokkal áll elő Nényei. Úgy gondolja, e versben a sértett férfi fantáziája, egyfajta vágyképzet nyilvánul meg: a szerelmes hős azt képzeli el, hogy Viola szerelemre gyúl iránta, ő azonban eltaszítja magától, ily módon véve elégtételt a nőn korábbi kegyetlensége miatt. Eszerint tehát Arianna sorsa nem a szerelmes férfi szenvedéseinek, hanem Viola elképzelt szenvedéseinek párhuzama. A Feszületre című vers „Sírtál már eleget Ariannáért” sora Nényei magyarázata szerint nem úgy értendő, hogy a szerelmes férfi Arianna nevében, hanem úgy, hogy Arianna miatt sírt. Ez az olvasat azonban csak akkor fogadható el, ha Ariannát Viola alakmásának tekintjük: Ariannának a szerelmes férfi által elmondott történetében ugyanis nem Teseus sír Ariannáért, hanem Arianna Teseus miatt, a vers kerettörténetében viszont a kötet szerelmes hőse Violáért hullat könnyeket. Azaz Arianna miatt a kötet hőse tulajdonképpeni értelemben nem hullat könnyeket, s így Ariannának a Feszületre írt vers első sorában való említése Nényei magyarázatát követve is zavarba ejtő marad. Az Arianna sírása kerettörténete ugyanakkor hangsúlyosan utal arra, hogy a szerelmes férfit Viola árulása bántja, s ezért indokoltnak tűnik az a hagyományos olvasat, mely szerint Arianna keserve a szerelmes férfi panaszát artikulálja (ez persze nem jelent metamorfózist, tényleges férfi-nő átváltozást). Ebben a megközelítésben Arianna történetének elmondása azért szabadíthat meg Cupido gyötrő hatalmától, mert a nő iránti harag kifejezését teszi lehetővé. Az Arianna sírása Nényei által adott elemzése kétségtelenül jó szemmel és igen határozottan hívja fel a figyelmet a vers értelmezésével kapcsolatos komoly problémákra, s ezek megoldására ötletes javaslatot is tesz.
Nényei megközelítési módjának általában is egyik legfőbb erénye, hogy a versek olvasása közben jelentkező értelmezési nehézségeket nem megkerülni vagy elhallgatni igyekszik, hanem éppen e nehézségeket exponálva alakítja ki saját interpretációját. Az elemzés az életrajzi kontextustól elszakadva rekonstruálja a kötet darabjaiból kibontakozó szerelmi történést, s előtérbe állítja a versek nehezen értelmezhető helyeit – Diána tiltását, Hajnal, Vertumnus és Berleba alakját –, bátran kísérletet téve ezek megfejtésére. Ez a stratégia mindenképpen üdvözlendő, s akkor is elgondolkodásra késztet, ha az olvasó nem feltétlenül tudja minden tekintetben elfogadni a felkínált értelmezéseket.
A vadásznak Orionnal való azonosítása mellett a Nényei által adott értelmezés fő pillérét a Fantasia poetica és az echós vers elemzése adja. Az utóbbi elemzésekor a Ne bántsd a Zrinyit! szerzője Juliát azonosítja Violával, aki időközben „a költői én felesége” lett; Viola és az iránta lángoló férfi történetét pedig a Zrínyi és felesége közötti kapcsolat párhuzamának tekinti, így az echós verset a feleség hűtlenségéről tanúskodó dokumentumként kezeli. A Fantasia poetica és az echós vers szerinte olyan kulcslyuk, amelyen keresztül bekukucskálhatunk Zrínyi hálószobájába, s tanúi lehetünk házassága boldogtalan voltának (248). Ezt többek között Macskási Boldizsár egy levelével támasztja alá, azt állítva, hogy a szemérmes Zrínyi-kutatók e levelet nem aknázták ki elemzéseikben. Ezzel szemben az igazság az, hogy Szörényi már említett elemzésében éppen a Macskási-levélnek a feleség megmérgezésére vonatkozó megállapítására hivatkozva feltételezi, hogy az Orfeusz-versek beszélője bűntudatot érez. Az Orfeusz-versekről szólva Nényei is ezt az álláspontot képviseli, anélkül hogy Szörényi tanulmányára hivatkozna. Az értelmezésben az echós vers elemzése váratlan fordulatot jelent: a kezdeti heves életrajzellenesség ugyanis itt határozottan életrajzi érdeklődésű olvasatba fordul át. Nényei azt hangoztatja, hogy ő nem levéltárakból, hanem a kötetből magából olvassa ki az életrajzot: de vajon miért tulajdonít akkor mégis nagy jelentőséget a Macskási-levélnek? S ha elméletileg elutasítja, hogy a költészetből a valóságra következtessünk, miért vonatkoztatja a kötetből általa kiolvasott történetet Zrínyire és feleségére? Bár többször hangoztatja, hogy az ilyenfajta következtetések megbízhatatlanok, olykor egészen hasonlóan jár el, mint azok az általa elítélt irodalomtörténészek, akik a versekből következtettek Zrínyi magánéletére. A Szigeti veszedelem Cumilla halálát leíró sorait például így kommentálja: „Képtelenség nem meglátni ebben az epizódban [a költő – L. Gy.] személyes sorsát. Vagy legalábbis személyes sorsának tragédiába forduló vágyképét” (194). Az életrajz relevanciájához való nem egészen tisztázott viszony az oka annak, hogy a valós Zrínyi és a kötet hőse, az életrajzi összefüggések és a kötetbeli fiktív történet olykor egészen összemosódnak. A kötetből magából nem következtethetünk a feleség esetleges hűtlenségére és megmérgezésére. Ha azonban külső forrásokra is tekintettel vagyunk, akkor a Macskási-levél mellett indokolt figyelembe venni Esterházy Pál önéletírásának azt a részletét is, ahol Zrínyi Miklós és Esterházy Anna Júlia kapcsolatáról nyilatkozik. Nényei Pál ennek relevanciáját azért kérdőjelezi meg, mert Esterházy Pál csak hétéves volt, amikor Zrínyi állítólag udvarolt Anna Júliának. Ez azonban nem teszi hiteltelenné a beszámolót, inkább azt tanúsíthatja, hogy az esetet megőrizte az emlékezet: könnyen lehetséges, hogy az önéletíró nem, vagy nem csak személyes emlékeire támaszkodott ennek az eseménynek az utólagos lejegyzésekor. Ha azonban ez így van, akkor talán egyes korabeli olvasók Zrínyi kötetét lapozva Hajnal alakját valóban azonosíthatták Esterházy Anna Júliával.
Az elemzés végkövetkeztetése szerint a kötet lírai önéletrajz, mely a szerelemmel folytatott küzdelmet s a magasabb célok megtalálását viszi színre. A kötet ilyenfajta értelmezése egyáltalán nem előzmény nélküli, de nem teszi feltétlenül szükségessé annak feltételezését, hogy Zrínyit megcsalta a felesége, vagy hogy Zrínyi megölte a feleségét, miként azt sem, hogy a kötetbeli vadász Orion volna. Könnyen elképzelhető azonban, hogy a Ne bántsd a Zrinyit! olvasóira éppen a hűtlen feleség és az őt megmérgező Zrínyi alakja fogja a leginkább maradandó hatást gyakorolni.
5.
Nényei Pál olvasata a szakirodalommal való elégedetlenségből sarjadt ki, s ez az elégedetlenség sok szempontból érthető és jogos. A Syrena-kötet valóban sokkal izgalmasabb olvasmány, mint azt a középiskolai Zrínyi-kép alapján gondolhatná az érdeklődő olvasó. Igaza van Nényeinek, amikor azt hangoztatja, hogy az egész kötetet mint egységes kompozíciót kell értelmezés tárgyává tenni, szem előtt tartva a kötet egyes versei közötti kapcsolódási pontokat, a versek kötetbeli helyi értékét. S igaza van abban is, hogy az eddigi elemzéseknél is határozottabban kell feltenni a kérdést, vajon milyen elgondolás vezethette Zrínyit e kompozíció összeállításakor, illetve hogy milyen értelmet tulajdoníthattak a korabeli olvasók (ha voltak ilyenek) a kötetnek. Teljesen jogos Nényei azon döntése, hogy a Syrena-kötetet lírai önéletrajzként értelmezze. Az ilyen fajta kötetkompozíció az európai irodalomban Petrarca Daloskönyve, illetve a petrarkista verseskötetek óta divatos volt, s a magyar irodalomban is találhatunk példát hasonlóra a Zrínyi előtti irodalomból: feltehetőleg Balassi és Rimay is fikciós önéletrajzi elbeszélés köré szerveződő verseskönyvet alakított ki. A Syrena-kötetre így tekintve a szerelemmel vívott küzdelem és a szerelmen való felülemelkedés rajza bontakozik ki, s e kompozícióban elhelyezve a Szigeti veszedelem is új fényben tűnik fel.
A Kortárs Kiadó esszéként jelentette meg Nényei Pál Zrínyi-értelmezését. Ez a műfajmegnevezés azt sugallja, hogy szélesebb olvasói kört megszólítani szándékozó, s ezért stílusát, tudományos apparátusát tekintve a szaktudományos munkáknál oldottabb, a személyességnek is teret engedő szövegről van szó. Az esszéisztikus írásmód azonban e könyvben gyakran pontatlanságot s a racionális érvelést maga alá temető túlburjánzó szubjektivitást jelent; a gondolatmenet követését kimondottan nehezíti, hogy a szerző saját személyét, meggyőződéseit, személyes ítéleteit folyamatosan, de többnyire indokolatlanul helyezi előtérbe.
Nényei Pál könyve szenvedélyes kísérlet a Syrena-kötet újraolvasására, mely Zrínyi értelmezésének számos problémájára hívja fel a figyelmet. Az eddigi értelmezéseknél határozottabban és sikeresebben törekszik a kompozícióból kirajzolódó történet rekonstruálására, s az egyes versek elemzése számos elgondolkodtató részletet tartalmaz. Irodalomtörténeti paradigmaváltást azonban aligha képes e könyv előidézni: részint mert a szerző által leváltandónak vélt paradigma a szerző által feltételezett formában tulajdonképpen nem létezik, részint mert a kötet általa adott elemzése – az elgondolkodtató meglátások ellenére – nem igazán meggyőző. De a Ne bántsd a Zrinyit! éppen provokatív, az értelmezés nehézségeit, az eddigi válaszok hiányosságait előtérbe állító voltának köszönhetően arra alkalmas lehet, hogy további gondolkodásra serkentse a Zrínyi iránt érdeklődő laikus és profi olvasókat.
A szerző az ELTE BTK
Régi Magyar Irodalom Tanszék adjunktusa
Zusammenfassung
Der rezensierte Band Pál Nényeis behandelt die 1651 veröffentlichte Gedichtsammlung Nikolaus Zrínyis, die als die erste gedruckte weltliche Gedichtsammlung in ungarischer Sprache und als eine der bedeutendsten Leistungen der ungarischen Barockliteratur gilt. Der Autor nimmt vor, eine bahnbrechend neue Interpretation der ganzen Gedichtsammlung Adriai tengernek Syrenaia zu liefern. Inhaltlich gliedert sich das Buch im Grunde in zwei größeren Einheiten. Zunächst führt der Autor eine heftige Polemik gegenüber die Interpretationstradition der Sammlung, wobei er den vorherigen Interpreten vorwirft, dass sie sich zu sehr an die (vermeintlichen) Fakten der Biographie orientiert haben. Im zweiten Teil des Buches wird eine neue Interpretation der Gedichtsammlung als eine lyriche Autobiographie vorgenommen. Die Grundthese Nényeis, dass die Sammlung als eine einheitliche Komposition mit narrativer Struktur aufgefasst werden kann, wird im Buch plausibel dargestellt. Die Interpretation Nényeis enthält auch interessante, manchmal provokative neue Gedanken und Einsichten zu einzelnen Textstellen der Gedichtsammlung, die zwar nicht immer ganz überzeugend sind, den Leser aber bestimmt zum weiteren Nachdenken anregen können.
Tartalom
§ 3 Responses to Laczházi Gyula a „Ne bántsd a Zrinyit!”-kötetről"
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Először is meg kell köszönnöm, hogy a recenzens ilyen alaposan foglalkozott írásommal. Remélem, hogy írása is segít abban, hogy termékeny vita alakuljon ki Zrínyi (sic!) Miklós kötetének lehetséges olvasatáról.
Válaszomban nem lehet célom, hogy a recenzens minden egyes állítására tételesen válaszoljak, és nem célom, hogy mindenáron „megvédjem” művemet, vagy harcoljak érte. A mű megjelent, a sorsa az olvasók kezében van, nem az én küzdőszellememtől függ, milyen hatása lesz. Én csupán annyit tehetek, hogy a recenzenssel – reményeim szerint – termékeny vitába bocsátkozom.
1. A recenzens hiányolja, hogy könyvemben nem reflektálok Király György, Borián Elréd, Laczházi Gyula és Szörényi László „az életrajzi megközelítéstől eltérő javaslataira”. Azonban elkerülhette figyelmét, hogy említés szintjén többször (bár neve említése nélkül!) előfordul Király György Trionfi-párhuzama (88., 93.) Borián Elréd allegorikus olvasatára is többször utalok (85, 118, 203. stb.), Borián Elrédnek a recenzens által hiányolt műve szerepel az irodalomjegyzékben is (356.) ugyanúgy Szörényi László elméletére is többször hivatkozom (85, 158, 272 stb.), akinek a recenzens által hiányolt műve szintén szerepel az irodalomjegyzékben (361.) A 324. oldalon egyébként a fenti nevek említése nélkül elismerem, hogy a kötet egységes olvasatával épp mások is foglalkoznak – ezen próbálkozások közé illeszkedik az enyém. (Abban igaza van a recenzensnek, hogy a Trionfi-párhuzamra az említésén túl valóban nem reflektálok, és abban is, hogy Laczházi Gyula munkásságára sem utaltam.) De a recenzensnek azon megállapítását, hogy a fenti „értelmezéseket a kompozícióról értekező szerző, aki saját állítása szerint alaposan tanulmányozta a szakirodalmat, nem említi”, nem érzem megalapozottnak.
2. A recenzens megállapítja, hogy a könyv első része nem esszé, hanem vitairat. Ezt én is így gondolom, sőt az egész könyvön végigvonul a vitatkozó hangnem – sajnos a Kortárs Kiadónak nincs Vitairatok-sorozata, amiben ez a könyv megjelenhetett volna.
A recenzens „túlzás”-nak érzi, hogy könyvemben Zrínyi életművére veselkedő veszélyekről elmélkedve „egyfajta végveszélyt” vizionálok. Azt hiszem, a Zrínyi-életműre veselkedő veszélyeket elég alaposan végigveszi a könyv, én súlyosnak érzem a problémát, a recenzens kevésbé; véleményét elfogadom.
Azonban az talán elkerülte a recenzens figyelmét, hogy a Zrínyi-kutatásra vonatkozó rengeteg kritikus megjegyzésem, a Zrínyi-kutatás érdeklődési irányán és módszerein való gúnyolódás közben hányszor vallom be, a kutatás nélkül nagy bajban lennék én (347.), és úgy általában Zrínyi életműve is (44.). Talán az is elkerülte a figyelmét, hogy miután bejelentem, hogy egészen más úton fogok járni, mint a „Zrínyi-kutatás”, és hevesen utasítom el a „pozitivizmust”, többszörösen kiderül, hogy módszereim azonosak a „pozitivisták” módszereivel, és érdeklődésem is nagyon hasonló a „pozitivistákéhoz” (239.) A könyv legvégén pedig egyenesen bevallom, hogy ami ellen harcoltam, az én saját magam vagyok (323–324.). Ez itt nyilván nem csupán tudományos kérdés, de az is. És a kutatás fő csapásirányával (ha beszélhetek ilyenről – l. köv. bek.) való szembenállásom tényén sem változtat.
A kutatókra vonatkozó „megélhetési Zrínyi szakértő” és a nem „normális ember” kitételek (meg a többi becsmérlés) nyilván ironikusak – főleg annak fényében, hogy valamilyen szinten magamat is Zrínyi kutatónak tartom. Az, hogy az efféle beszédmóddal „magam alatt vágnám a fát”, nem tudom. Ezt az olvasók fogják eldönteni – ha lesznek ilyenek. A recenzens szerint „a polémiának ez a formája inkább alkalmas a Zrínyi iránt érdeklődő olvasó elbizonytalanítására, mint önálló gondolkodásra való buzdítására.” Csak remélem, hogy ebben a kérdésben nem lesz igaza. Reményem a recenzió végén kap tápot – magától a recenzenstől (l. alább)
3. A recenzens problémásnak tartja, hogy a kutatással kapcsolatban általánosítok, és efféle fogalmakat használok, mint „szakmai konszenzus”. Ez szerintem is problémás, ami problémára magam is reflektálok (60.) Ez esetben talán jobb lett volna a „szakmai konszenzus” kifejezés helyett a „kutatás tankönyvekbe és oktatásba leszűrődött eredményei”-ről beszélnem. Ez a pont, ahol megfogható az a hátrány, hogy középiskolai tanár vagyok, aki újból és újból szembesül az általánosítás kényszerével – miközben ugyanezt előnynek is érzem. Ezen „általánosító attitűd” nélkül a kötetkompozíció egészéről sem tudtam volna beszélni.
4. A recenzens problémásnak tartja, ahogy az elhallgatott nevű vadászt azonosítom Orionnal és elutasítom azt, hogy a Vadász neve Zrínyi Miklós. Bár erről a kérdésről a könyvben is sokszor van szó (pl. 310–319.) ezen a helyen is tisztázom: a Syrena-kötet egyik fő szerkesztő elve a barokk dinamizmusa; az átváltozások. A mű során az egyes szereplők metaforikus azonosíthatóságai folyamatosan változnak. Amit én mondok, hogy az erdőben vadakat kergető, nőket űző, a Hajnallal szerelemben lévő és Diánával összetűzésbe kerülő Vadász neve Orion, és ez a Vadász pont úgy egy szerep a kötetben – végső soron a lírai én szerepe – mint a kötetben szereplő többi metaforikus sík, fiktív színpad (Naxos szigete, elhagyott pusztaság, stb.) szereplői, Téseus, Arianna, Viola, Licaon, Titirus, stb. Nem tagadom, hogy a Vadász a kötetben szereplő lírai én (Zrínyi Miklós) metaforikus megtestesülése. Egyik szerepe. Azt mondom, hogy ha a lírai én álarcot húz és magára vesz egy szerepet, akkor ne elégedjünk meg a szerepet eljátszó színész személyének azonosításánál, hanem vizsgáljuk meg magát a „darabot”, amiben a színész szerepet játszik, és elsősorban a darabban játszott szerepét vizsgáljuk. Ismétlem magam: ha egy színházban a Hamletet nézi valaki, nem elégedhet meg azzal, hogy Hamlet az igazából Gábor Miklós. A Dráva-menti erdőségben szereplő Vadász, Licaon és Viola drámája önmagában értelmezendő, annak megnevezése, hogy a szerepeket kik játsszák, másodlagos kérdés – véleményem szerint a dráma megfejtése után következhet csak. Tehát elfogadom, hogy a Vadász Zrínyi Miklós. A lírai én. A „színész”. De a drámában a neve, a szerepe: Orion.
5. A recenzens megemlíti, hogy a feleség hűtlenségének és a hűtlen feleség megölésének megszellőztetésével a könyv „olvasóira éppen a hűtlen feleség és az őt megmérgező Zrínyi alakja fogja a leginkább maradandó hatást gyakorolni.” A recenzensnek igaza van. Ez a feltételezett hatás azonban nem teheti semmisé azt, hogy a kötetből kiolvasható ez a történet. Mentegetőzésnek tűnik: a szerző célja könyve megírásával nem az volt, hogy Zrínyi műve iránt felkeltse a bulvár-érdeklődést. Ha ez föltámad, sok fölösleges értelmezésre és leegyszerűsítésre ad majd lehetőséget. Ennek veszélyével tisztában vagyok. Könyvemben többször is felhívom a figyelmet arra, hogy egy írott szöveg és az “úgynevezett valóság” között milyen bonyolult viszony van. Ennél többet nem tehettem – a történetnek ezt a tragikus fordulatát nem hallgathattam el.
6. A recenzens hiányolja, hogy nem utalok Szörényi László tanulmányára az Orfeus-versről szóló fejezetben. Kritikája jogos – elragadott az indulat a mű olvasása közben, és ugyanarra jutottam, mint Szörényi, anélkül, hogy ezt tudatosítottam volna.
7. Köszönöm a recenzensnek a könyvemről írt elismerő szavait. Azt külön köszönöm, hogy a recenzens – önmagának is ellentmondva – írását így fejezi be: „De a Ne bántsd a Zrinyit! éppen provokatív, az értelmezés nehézségeit, az eddigi válaszok hiányosságait előtérbe állító voltának köszönhetően arra alkalmas lehet, hogy további gondolkodásra serkentse a Zrínyi iránt érdeklődő laikus és profi olvasókat.”
Örülök, hogy a kötet szerzője a recenzióban nem (csak) a bírálatot, hanem a termékeny vita, sőt párbeszéd lehetőségét is látja. Sok mindent másképp látok, mint a szerző, de értékelem a tárgy iránti lelkesedését és a minél jobb olvasat kialakítására vonatkozó erőfeszítéseit; szurkolok, hogy sok olvasót elgondolkoztasson és Zrinyi (újra)olvasására serkentsen könyve.
[…] Nényei fent idézett kötetére, éppen a reciti virtuális hasábjain írt róla a szerző recenziót – a folytonosság végett pedig most én írok az ő kötetéről, aki szintén írtam […]