Laczházi Gyula a „Ne bántsd a Zrinyit!”-kötetről

február 2nd, 2016 § 3 hozzászólás

recenzió

Né­nyei Pál, Ne bántsd a Zri­nyit!, Bu­da­pest, Kor­társ Ki­adó, 2015.

1.

Mint arra Max We­ber A tu­do­mány mint hi­va­tás című elő­adá­sá­ban rá­mu­ta­tott, a tu­do­mány egyik alap­ve­tő jel­lem­ző­je, hogy ered­mé­nyei – szem­ben a mű­vé­sze­ti al­ko­tá­sok­kal – tíz, húsz, vagy öt­ven év alatt el­avul­nak. Ép­pen ezért a tu­do­má­nyos élet­ben „nem­csak va­la­mennyi­ünk sor­sa, ha­nem va­la­mennyi­ünk cél­ja is, hogy tu­do­má­nyo­san fe­lül­múl­ja­nak ben­nün­ket” (Max We­ber, A tu­do­mány és a po­li­ti­ka mint hi­va­tás, Bu­da­pest, Kos­suth, 1995, 136–137). Igaz ez az iro­da­lom­tör­té­net ki­emel­ke­dő tel­je­sít­mé­nye­i­re is, me­lyek ép­pen a szer­ző ál­tal meg­szer­zett szak­mai te­kin­tély okán hosszabb ide­ig is ked­vét szeg­he­tik a fe­lül­mú­lá­suk­ra irá­nyu­ló kí­sér­le­tek­nek. Kla­ni­czay Ti­bor és Ko­vács Sán­dor Iván Zrínyi-monográfiái ilyen nagy ha­tá­sú szin­té­zi­sek vol­tak, ame­lyek után jó ide­ig le­he­tet­len­nek tűnt alap­ve­tő­en új meg­ál­la­pí­tá­so­kat ten­ni Zrí­nyi­ről; e mun­kák meg­je­le­né­se óta azon­ban már több év­ti­zed telt el, s az idő mú­lá­sá­val nem­csak egy­re in­kább ter­mé­keny­nek mu­tat­ko­zik Zrí­nyi mű­ve­i­nek új­ra­ol­va­sá­sa, de mind in­kább szük­sé­ges­nek is.

A Zrínyi-művek új­ra­ol­va­sá­sa, új­ra­ér­tel­me­zé­se irán­ti igény mu­tat­ko­zott meg töb­bek kö­zött a köl­tő ha­lá­lá­nak 350. év­for­du­ló­ja al­kal­má­ból ren­de­zett kon­fe­ren­ci­á­kon (Ha­tá­rok fö­lött, MTA Iro­da­lom­tu­do­má­nyi In­té­zet; il­let­ve Hír­név és em­lé­ke­zet, ELTE BTK), vagy az Iro­dal­mi ma­ga­zin szin­tén az év­for­du­ló okán meg­je­len­te­tett te­ma­ti­kus szá­má­ban. Az új­ra­ol­va­sás an­nál is szük­sé­ge­sebb, mert a köz­be­széd­ben – mint arra köny­vé­ben Né­nyei Pál is utal – Zrí­nyi mű­vei ma­nap­ság gyak­ran az is­ko­lá­ban ab­szol­vá­lan­dó kö­te­le­ző, de a mai em­ber gon­dol­ko­dá­sá­tól tel­je­sen ide­gen pen­zum­ként je­len­nek meg. A ne­ga­tív vé­le­ke­dé­sek alap­ja min­den bi­zonnyal az, hogy a kö­zép­is­ko­lá­ban köz­ve­tí­tett Zrínyi-kép ke­vés­sé al­kal­mas a di­á­kok ér­dek­lő­dé­sé­nek fel­kel­té­sé­re. A mű­vek min­dig va­la­mi­lyen ér­tel­me­zés­sel együtt vál­nak a ká­non ré­szé­vé, a Szi­ge­ti ve­sze­de­lem pe­dig nem utol­só sor­ban azért ka­no­ni­zá­lód­ha­tott a Sy­re­na-kö­tet­től ön­ál­ló­sul­va, mert al­kal­mas volt a nem­ze­ti ön­azo­nos­sá­got meg­ala­poz­ni hi­va­tott esz­mék fel­mu­ta­tá­sá­ra. A ka­no­ni­kus ol­va­sa­tok­ban meg­ha­tá­ro­zó fo­gal­mak – a ha­za­fi­as ér­zel­mek, a ke­resz­tény­ség vé­del­me, a he­ro­iz­mus – azon­ban alig­ha te­szik el­len­áll­ha­tat­la­nul von­zó­vá e mű­vet a mai ol­va­só számára.

Min­den­kép­pen ör­ven­de­tes ezért, ha egy kö­zép­is­ko­lai ta­nár arra tesz kí­sér­le­tet, hogy a Sy­re­na-kö­te­tet új­ra­ol­vas­va Zrí­nyi köl­té­sze­tét új as­pek­tus­ból mu­tas­sa be, s így von­zóbb, ér­de­ke­sebb Zrínyi-képet köz­ve­tít­sen a szé­le­sebb ol­va­só­kö­zön­ség felé. A Ne bántsd a Zri­nyit! el­ol­va­sá­sa után azon­ban re­cen­zens­nek ko­moly két­sé­gei van­nak a te­kin­tet­ben, va­jon Né­nyei Pál köny­ve képes‑e ha­té­ko­nyan meg­va­ló­sí­ta­ni ki­tű­zött cél­ját, és meg­sze­ret­tet­ni a bi­zony­ta­lan, vagy ne­ga­tív elő­íté­le­tek ál­tal be­fo­lyá­solt ol­va­sók­kal 17. szá­za­di klasszikusunkat.

2.

Né­nyei Pál mun­ká­ja a Kor­társ Ki­adó esszé-sorozatában lá­tott nap­vi­lá­got. A kö­te­tet ol­vas­va azon­ban ha­mar az a be­nyo­má­sunk tá­mad, hogy in­kább vi­ta­irat­ról, mint­sem esszé­ről van szó. A szer­ző már be­ve­ze­tő so­ra­i­ban drá­mai szi­tu­á­ci­ót te­remt, mely­ben ma­gát olyan ma­gá­nyos har­cos­ként, Zrí­nyi­hez ha­son­ló nagy hős­ként po­zi­ci­o­nál­ja, aki egyet­len­ként ve­szi fel a har­cot a köl­tő Zrí­nyi­re le­sel­ke­dő ve­sze­de­lem­mel. Zrí­nyi köl­té­sze­té­nek vé­del­me­zé­se tisz­te­let­re mél­tó és ak­tu­á­lis fel­adat, de túl­zás­ként hat, hogy Né­nyei Pál egy­faj­ta vég­ve­szélyt vi­zi­o­nál. Ar­ról, hogy mi­ben lát­ja Né­nyei Pál a Zrí­nyit fe­nye­ge­tő ve­szélyt, a kö­tet­ben a tu­laj­don­kép­pe­ni mű­elem­zést meg­elő­ző, cí­mé­vel is Zrí­nyi­re al­lu­dá­ló két ter­je­del­mes fe­je­zet tá­jé­koz­tat: Ne bántsd a Zri­nyit!, il­let­ve A po­zi­ti­vis­ta áfi­um el­len való or­vos­ság. E fe­je­ze­tek sze­rint Zrí­nyit el­ső­sor­ban az iro­da­lom­tör­té­né­szek­től kell meg­vé­de­ni, mi­vel a Zrínyi-kutatás a po­zi­ti­vis­ta szem­lé­let egyik utol­só, be­ve­he­tet­len­nek lát­szó bás­tyá­ja, olyan hely, ahol a va­ló­ság­tól el­sza­kadt tu­dó­sok csu­pa ér­dek­te­len kér­dés­sel foglalkoznak.

Az utób­bi év­ti­ze­dek ma­gyar iro­da­lom­tu­do­má­nyi vi­tá­i­ban a po­zi­ti­vis­ta szörnnyel való vi­as­ko­dás gyak­ran vissza­té­rő re­to­ri­kai elem volt, mely­nek egyik fő tel­je­sít­mé­nye ab­ban mu­tat­ko­zott, hogy al­kal­ma­zó­ja ön­ma­gát az el­avult, hasz­nál­ha­tat­lan tu­dás le­vál­tó­ja­ként szi­tu­ál­hat­ta. E re­to­ri­kai fo­gást al­kal­maz­va Né­nyei Pál is egy tu­do­má­nyos pa­ra­dig­ma­vál­tás igé­nyét je­len­ti be, jól­le­het ön­ma­gát a tu­do­mány te­rü­le­tén kí­vül­ál­ló­ként, nem tu­dós ol­va­só­ként ha­tá­roz­za meg. A kö­tet be­ve­ze­té­se ka­ri­ka­tú­ra­sze­rű­en el­na­gyolt ké­pet raj­zol az iro­da­lom­tör­té­ne­ti ha­gyo­mány­ról és a Zrí­nyi­vel fog­lal­ko­zó iro­da­lom­tör­té­né­szek­ről. A po­zi­ti­vis­ta szem­lé­let meg­ho­no­sí­tó­ja­ként Arany Já­nos Tas­so és Zrí­nyi epo­szát össze­ha­son­lí­tó ér­te­ke­zé­sét ne­ve­zi meg, azt su­gall­va így, hogy Zrí­nyi első el­len­sé­ge a 17. szá­za­di köl­tő ere­de­ti­sé­gét és köl­tői nagy­sá­gát ap­ró­lé­kos elem­zés­sel ki­mu­ta­tó Arany volt (42). Né­nyei nem tö­rek­szik kor­rekt tu­do­mány­tör­té­ne­ti össze­fog­la­lás­ra, som­más ál­lí­tá­sa­it több­nyi­re an­nak fel­tün­te­té­se nél­kül írja le, hogy pon­to­san kire, mire is gon­dol; így ál­ta­lá­nos­ság­ban fo­gal­maz­za meg azt a té­te­lét is, mi­sze­rint az iro­da­lom­tu­dó­sok kö­zött egyet­len „nor­má­lis em­bert” sem ta­lál­hat­ni (43). Sőt, ál­ta­lá­ban az iro­da­lom­tör­té­né­szi szak­ma jel­lem­zé­sé­re hasz­nál­ja a „meg­él­he­té­si Zrínyi-szakértő” ké­tes je­len­té­sű fo­gal­mát is (52). A szer­ző így nem­csak a po­zi­ti­vis­ta, il­let­ve az ál­ta­la po­zi­ti­vis­tá­nak tar­tott Zrínyi-kutatással, de ál­ta­lá­ban az iro­da­lom­tör­té­nész szak­má­val és an­nak in­téz­mé­nye­i­vel szem­ben is kri­ti­kus at­ti­tű­döt vesz fel, a po­lé­mi­á­nak ez­ál­tal olyan irányt je­löl­ve ki, amely igen messze ve­zet Zrí­nyi köl­tői mű­ve­i­nek ér­tel­me­zé­sé­től, s me­lyet ezért e re­cen­zió nem kö­vet­het. Azt vi­szont min­den­kép­pen meg kell itt je­gyez­ni, hogy a kö­tet ér­ve­lé­sé­nek ha­té­kony­sá­ga szem­pont­já­ból e po­le­mi­kus at­ti­tűd több prob­lé­mát is rejt ma­gá­ban. A Ne bántsd a Zri­nyit! szer­ző­je ugyan­is pa­ra­dox be­széd­hely­ze­tet te­remt a maga szá­má­ra, s így maga alatt vág­ja a fát, ami­kor úgy igyek­szik sa­ját iro­da­lom­tör­té­ne­ti kon­cep­ci­ó­ját el­fo­gad­tat­ni az ol­va­só­val, hogy köz­ben ál­ta­lá­ban két­ség­be von­ja az iro­da­lom­tör­té­né­szi te­vé­keny­ség ér­tel­mes vol­tát. Va­jon hi­te­les ka­la­uz­nak fogadja‑e el az ol­va­só azt az iro­da­lom­tör­té­nészt, aki azt bi­zony­gat­ja, hogy min­den előd­je re­mény­te­le­nül te­het­ség­te­len és kor­lá­tolt volt? Az el­lent­mon­dást fo­koz­za, hogy szer­ző dif­fe­ren­ci­á­lat­la­nul fo­gal­maz­za meg kri­ti­ká­ját, s a Zrínyi-filológiát egy­sé­ges pa­ra­dig­ma­ként ke­ze­li; ké­sőbb azon­ban arra de­rül fény, hogy a Zrínyi-kutatás egyik vagy má­sik ered­mé­nyét még­is re­le­váns­nak tart­ja, és sa­ját ér­ve­lé­sé­be is be­épí­ti (így pél­dá­ul több­ször egyet­ér­tő­en hi­vat­ko­zik Bene Sán­dor egy pub­li­ká­lat­lan ta­nul­má­nyá­ra). De va­jon az ol­va­só mi­ért fo­gad­ná el eze­ket a hi­vat­ko­zá­so­kat, ha ko­ráb­ban ar­ról ér­te­sült, hogy az iro­da­lom­tör­té­né­szek ér­tel­met­len kér­dé­sek­kel fog­lal­koz­nak, s hogy az iro­da­lom­tör­té­ne­ti pub­li­ká­ci­ók­ban több­nyi­re ha­szon­ta­lan in­for­má­ci­ók találhatók?

A kö­tet­hez csa­tolt füg­ge­lék­ben a szer­ző maga is szük­sé­gét érzi, hogy a Zrínyi-kutatók bí­rá­la­tá­ban mu­ta­tott túl­zott he­vü­le­te mi­att men­te­ge­tőz­zön. Re­cen­zens azon­ban nem a kri­ti­ka he­ves­sé­gét, egyes iro­da­lom­tör­té­né­szek ilyen vagy olyan té­te­le­i­nek el­ve­té­sét lát­ja prob­lé­más­nak – hi­szen ez, mint arra Max We­ber idé­zett mű­vé­ben rá­mu­ta­tott, a tu­do­mány mű­kö­dé­sé­nek ve­le­já­ró­ja. Ha­nem azt, hogy a po­lé­mi­á­nak ez a for­má­ja in­kább al­kal­mas a Zrí­nyi iránt ér­dek­lő­dő ol­va­só el­bi­zony­ta­la­ní­tá­sá­ra, mint ön­ál­ló gon­dol­ko­dás­ra való buzdítására.

3.

Né­nyei Pál vé­le­mé­nye sze­rint Zrí­nyi köl­té­sze­té­nek be­fo­ga­dá­sát an­nak a fel­fo­gás­nak az egyed­ural­ma aka­dá­lyoz­za, mely sze­rint a Sy­re­na-kö­tet ér­tel­me­zé­sé­nek a ver­sek fel­té­te­le­zett kro­no­ló­gi­á­ján kell ala­pul­nia, és el­ső­sor­ban az élet­raj­zi össze­füg­gé­se­ket kell szem előtt tar­ta­nia. Ezt a fel­fo­gást „iro­da­lom­tör­té­ne­ti konszenzus”-ként em­lí­ti, és Ko­vács Sán­dor Iván Sy­re­na-kö­tet­ről adott ér­tel­me­zé­sé­vel azo­no­sít­ja, amely A lí­ri­kus Zrí­nyiben és a Kor­társ Ki­adó­nál 2003-ban meg­je­lent Zrí­nyi Mik­lós Összes mű­vei kom­men­tár­ja­i­ban lel­he­tő fel. Ez az alap­té­tel azon­ban több ok­ból nem áll­ja meg a helyét.

Tu­do­mány­tör­té­ne­ti né­zet­ben meg­ál­la­pít­ha­tó, hogy Ko­vács Sán­dor Iván mo­nog­rá­fi­á­já­nak fő tét­je an­nak bi­zo­nyí­tá­sa volt, hogy a Sy­re­na-kö­tet ki­sebb ver­sei is je­len­tős po­é­ti­kai ér­té­ket kép­vi­sel­nek; Kla­ni­czay több száz ol­da­las mo­nog­rá­fi­á­já­ban a Sy­re­na-kö­tet ki­sebb ver­se­i­nek ugyan­is csu­pán né­hány la­pot szen­telt, mi­vel úgy lát­ta, hogy ezek esz­té­ti­kai szín­vo­na­la több­nyi­re el­ma­rad a Szi­ge­ti ve­sze­de­lemé mö­gött. Né­nye­i­nek iga­za van ab­ban, hogy sem Kla­ni­czay Ti­bor, sem Ko­vács Sán­dor Iván mo­nog­rá­fi­á­ja nem ad meg­nyug­ta­tó vá­laszt arra a kér­dés­re, mi­lyen kom­po­zí­ció a Sy­re­na-kö­tet. Kla­ni­czay köny­vé­ben e kér­dés fel sem me­rül, Ko­vács Sán­dor Iván pe­dig a kö­tet ér­tel­me­zé­se­kor a fel­té­te­le­zett kro­no­lo­gi­kus ren­det és a te­ma­ti­kus kap­cso­la­to­kat egy­for­mán fon­tos­nak ne­ve­zi. Az „iro­da­lom­tör­té­ne­ti konszenzus”-nak az élet­raj­zi össze­füg­gé­sek el­sőbb­sé­gé­nek hang­sú­lyo­zá­sá­val való azo­no­sí­tá­sá­ból és po­zi­ti­viz­mus­ként való el­uta­sí­tá­sá­ból kö­vet­ke­ző­en azon­ban Né­nyei nem ve­szi fi­gye­lem­be a kö­tet szer­ke­ze­té­re vo­nat­ko­zó, az élet­raj­zi meg­kö­ze­lí­tés­től el­té­rő ja­vas­la­to­kat, így Ki­rály György öt­le­tét, mi­sze­rint a Sy­re­na-kö­tet te­ma­ti­kus szer­ke­ze­te ha­son­lít Pet­rar­ca Tri­on­fijára, il­let­ve Ko­vács Sán­dor Iván ezt ki­egé­szí­tő meg­fi­gye­lé­sét, mely sze­rint a Tri­on­fihoz il­lesz­tett Vellutello-féle kom­men­tár a mű­vet az em­ber lel­ki fej­lő­dé­sé­nek al­le­go­ri­kus meg­je­le­ní­té­se­ként ér­tel­me­zi. Nem ref­lek­tál a szer­ző azok­ra az em­lí­tett Zrínyi-monográfiák meg­je­le­né­se óta el­telt idő­ben szü­le­tett elem­zé­sek­re sem, ame­lyek egy­sé­ges kom­po­zí­ci­ó­ként kí­sér­lik meg ér­tel­mez­ni a kö­te­tet. Bo­ri­án El­réd könyv for­má­já­ban is meg­je­lent dok­to­ri ér­te­ke­zé­sé­ben a Sy­re­na-kö­tet al­le­go­ri­kus ér­tel­me­zé­sé­re tett kí­sér­le­tet (Zrí­nyi Mik­lós a pá­los és a je­zsu­i­ta tör­té­net­írás tük­ré­ben, Pan­non­hal­ma, 2004). Dok­to­ri ér­te­ke­zé­sé­ben e so­rok szer­ző­je is a hős lel­ki fej­lő­dé­sét, ér­te­lem és szen­ve­dély konf­lik­tu­sát tük­rö­ző nar­ra­tív szer­ke­zet­ként kí­sé­rel­te meg ér­tel­mez­ni a kö­te­tet, s ezt az élet­raj­zi össze­füg­gé­sek­től el­sza­ka­dó meg­kö­ze­lí­tést egy 2007-ben meg­ren­de­zett Zrínyi-konferencián (Po­e­tik der Le­idenschaf­ten in Zrí­nyis ba­ro­cker Ge­dicht­samm­lung = Mi­li­tia et Lit­te­rae: Die be­iden Ni­ko­laus Zrí­nyi und Eu­ro­pa, szerk. Wil­helm Kühl­mann, Gá­bor Tüs­kés, Tü­bin­gen, Ni­e­meyer, 2009, 174–184.), majd köny­vé­ben is kép­vi­sel­te (Hősi szen­ve­dé­lyek: A he­ro­iz­mus és a szen­ve­dé­lyek meg­je­le­ní­té­se a XVII. szá­za­di ma­gyar epi­kus köl­té­szet­ben, Bu­da­pest, ELTE, 2009). Szö­ré­nyi Lász­ló A szer­kesz­tett ver­ses­kö­tet mint a szer­ző if­jú­ko­ri ön­arc­ké­pe című ta­nul­má­nyá­ban szin­tén egy tör­té­net kör­vo­na­la­it mu­tat­ta ki a kö­tet­ben, azt hang­sú­lyoz­va, hogy e tör­té­net sok ha­son­ló­sá­got mu­tat Ovi­di­us­nak a Tris­tiában, il­let­ve az episz­to­lák­ban meg­konst­ru­ált port­ré­já­val (A ma­gyar iro­da­lom tör­té­ne­tei, I., fő­szer­kesz­tő Szegedy-Maszák Mi­hály, Ve­res And­rás, szerk. Jan­ko­vits Lász­ló, Or­lovsz­ky Géza, Bu­da­pest, Gon­do­lat, 2007, 467–486). Saj­nos eze­ket az ér­tel­me­zé­se­ket a kom­po­zí­ci­ó­ról ér­te­ke­ző szer­ző, aki sa­ját ál­lí­tá­sa sze­rint ala­po­san ta­nul­má­nyoz­ta a szak­iro­dal­mat, nem em­lí­ti, s a Zrínyi-kutatást olyan egy­sé­ges „paradigma”-ként ke­ze­li, amely száz éve ugyan­azok­kal a kér­dé­sek­kel fog­lal­ko­zik, s amely sze­rint a ku­ta­tó előtt más le­he­tő­ség nem áll, mint az élet­raj­zi össze­füg­gé­sek fel­tá­rá­sa (164).

Az élet­raj­zi ma­gya­rá­zat egyed­ural­ma azon­ban már ré­gen meg­tört – a Zrínyi-kutatásban is; az élet­raj­zi meg­kö­ze­lí­tés­től el­té­rő ér­tel­me­zé­sek le­gi­ti­mi­tá­sá­ért száll­va sík­ra Né­nyei Pál tu­laj­don­kép­pen nyi­tott ka­pu­kat dön­get. Tel­je­sen iga­za van azon­ban a Ne bántsd a Zri­nyit! szer­ző­jé­nek ab­ban, hogy szük­ség len­ne újabb, a Sy­re­na-kö­tet egé­szét köz­lő szö­veg­ki­adá­sok­ra, il­let­ve arra, hogy az iro­da­lom­tör­té­ne­ti tu­dat­ba be­ke­rül­je­nek a kö­tet­nek az iro­da­lom­tu­do­mány újabb ered­mé­nye­it is ka­ma­toz­ta­tó ér­tel­me­zé­sei. Saj­nos a for­ga­lom­ban lévő egye­te­mi se­géd­köny­vek sem nyúj­ta­nak meg­fe­le­lő tám­pon­tot a Sy­re­na-kö­tet egy­sé­ges kom­po­zí­ci­ó­ként való olvasásához.

4.

Né­nyei elem­zé­sé­nek ki­in­du­ló­pont­ja az a té­tel, hogy a Sy­re­na-kö­tet lí­rai ön­élet­rajz­ként ol­vas­ha­tó. Az ér­tel­me­zés az egyes ver­sek sor­rend­jé­ben ha­lad­va mu­tat­ja fel e lí­rai ön­élet­rajz leg­fon­to­sabb ál­lo­má­sa­it. Az Idi­li­u­mok ese­té­ben el­ső­sor­ban arra a kér­dés­re ke­res vá­laszt, ki is a kö­tet­be­li sze­rel­mes fér­fi, a va­dász, aki­nek neve – Di­á­na til­tá­sa mi­att – nem ír­ha­tó le, s Né­nyei egé­szen új­sze­rű vá­lasszal áll elő. El­uta­sít­ja Haj­nal­nak Es­ter­há­zy Anna Jú­li­á­val való azo­no­sí­tá­sát, alak­ját a gö­rög mi­to­ló­gia fé­nyé­ben ér­tel­me­zi, s így arra a kö­vet­kez­te­tés­re jut, hogy a va­dász nem más, mint Ori­on, aki a mi­to­ló­gia sze­rint Haj­nal­ba is sze­rel­mes volt. Az élet­raj­zi ér­tel­me­zés­sel foly­ta­tott po­lé­mia so­rán ugyan­ak­kor saj­nos a szer­ző egy íz­ben ön­ma­gá­val is el­lent­mon­dás­ba ke­rül: előbb hossza­san bi­zony­gat­ja, hogy az iro­da­lom­tör­té­né­szek ki­vé­tel nél­kül Es­ter­há­zy Anna Jú­li­á­val azo­no­sít­ják Haj­nalt (67), majd száz lap­pal ké­sőbb egy láb­jegy­zet­ben meg­em­lí­ti, hogy Szö­ré­nyi Lász­ló sze­rint Haj­nal nem Es­ter­há­zy Anna Jú­li­á­ra utal, ha­nem Szűz Má­ri­át je­len­ti (158). Ez­zel az ér­tel­me­zé­si ja­vas­lat­tal azon­ban rész­le­te­seb­ben nem fog­lal­ko­zik. Gon­do­lat­me­ne­tét foly­tat­va ké­sőbb Haj­nalt ma­gá­val az eposszal, il­let­ve az eposz­ban fog­lalt üze­net­tel azo­no­sít­ja, a Szi­ge­ti ve­sze­de­lem első vers­sza­ka­i­ról szól­va pe­dig azt a kö­vet­kez­te­tést von­ja le, hogy „a Va­dász azo­nos a köl­tői én­nel”, s tu­laj­don­kép­pen „a köl­tő, a tör­té­nel­mi Zri­nyi Mik­lós me­ta­fo­rá­ja” (178). Né­nyei Pál ki­tar­tó­an tö­rek­szik arra, hogy azo­no­sít­sa a kö­tet­ben meg­szó­la­ló han­go­kat; ép­pen ezért kelt hi­ány­ér­ze­tet, hogy nem em­lí­ti azt a már Kla­ni­czay Ti­bor ál­tal meg­fi­gyelt össze­füg­gést, mely sze­rint a Szi­ge­ti ve­sze­de­lem tör­té­net­mon­dó­ja a IX. éne­ket be­ve­ze­tő ref­le­xi­ó­ban ön­ma­gát a vár­vé­dő hős fi­a­ként ne­ve­zi meg. Amennyi­ben ugyan­is az idil­lek sze­rel­mes hő­sét azo­nos­nak te­kint­jük az eposz tör­té­net­mon­dó­já­val (mint azt Né­nyei is te­szi), azt is gon­dol­hat­juk, hogy a Di­á­na til­tá­sa mi­att „eb­ben a könyv­ben” le nem írt név a köl­tő Zrí­nyi Mik­lós neve; ha az idill­ben em­lí­tett köny­vet a ver­sek összes­sé­gé­vel azo­no­sít­juk, ez nem ve­zet el­lent­mon­dás­ra. A le nem írt név­nek Zri­nyi­ként való azo­no­sí­tá­sá­hoz te­hát nem szük­sé­ges kül­ső, élet­raj­zi össze­füg­gé­sek­re tá­masz­kod­ni. Ter­mé­sze­te­sen nem zár­ha­tó ki, hogy Zrí­nyi Ori­on alak­já­ra is gon­dolt köl­te­mé­nyei meg­al­ko­tá­sa­kor, Né­nyei fej­te­ge­té­se­i­ből azon­ban nem vá­lik vi­lá­gos­sá, mi­ért len­ne szük­ség­sze­rű e mi­to­ló­gi­ai pár­hu­zam fel­té­te­le­zé­se, mi­ért kel­le­ne ezt a fel­té­te­le­zést az egye­dül he­lyes ér­tel­me­zés­ként el­fo­gad­nunk. Az két­ség­te­len, hogy a kö­tet hőse azért fog az eposz írá­sá­ba, mert ez szá­má­ra a sze­rel­mi bá­nat fe­lej­té­sé­nek le­he­tő­sé­gét rej­ti ma­gá­ban; s az is igaz, hogy az Ari­an­na sí­rá­sa egy­ér­tel­mű­en jel­zi e kí­sér­let si­ker­te­len­sé­gét: en­nek fel­is­me­ré­sé­hez azon­ban anél­kül is el­jut­ha­tunk, hogy mi­to­ló­gi­ai spe­ku­lá­ci­ók­ba bonyolódnánk.

Az Ari­an­na sí­rá­sa ér­tel­me­zé­sé­ben is­mét új meg­lá­tá­sok­kal áll elő Né­nyei. Úgy gon­dol­ja, e vers­ben a sér­tett fér­fi fan­tá­zi­á­ja, egy­faj­ta vágy­kép­zet nyil­vá­nul meg: a sze­rel­mes hős azt kép­ze­li el, hogy Vi­o­la sze­re­lem­re gyúl irán­ta, ő azon­ban el­ta­szít­ja ma­gá­tól, ily mó­don véve elég­té­telt a nőn ko­ráb­bi ke­gyet­len­sé­ge mi­att. Esze­rint te­hát Ari­an­na sor­sa nem a sze­rel­mes fér­fi szen­ve­dé­se­i­nek, ha­nem Vi­o­la el­kép­zelt szen­ve­dé­se­i­nek pár­hu­za­ma. A Fe­szü­let­re című vers „Sír­tál már ele­get Ari­an­ná­ért” sora Né­nyei ma­gya­rá­za­ta sze­rint nem úgy ér­ten­dő, hogy a sze­rel­mes fér­fi Ari­an­na ne­vé­ben, ha­nem úgy, hogy Ari­an­na mi­att sírt. Ez az ol­va­sat azon­ban csak ak­kor fo­gad­ha­tó el, ha Ari­an­nát Vi­o­la alak­má­sá­nak te­kint­jük: Ari­an­ná­nak a sze­rel­mes fér­fi ál­tal el­mon­dott tör­té­ne­té­ben ugyan­is nem Te­se­us sír Ari­an­ná­ért, ha­nem Ari­an­na Te­se­us mi­att, a vers ke­ret­tör­té­ne­té­ben vi­szont a kö­tet sze­rel­mes hőse Vi­o­lá­ért hul­lat könnye­ket. Azaz Ari­an­na mi­att a kö­tet hőse tu­laj­don­kép­pe­ni ér­te­lem­ben nem hul­lat könnye­ket, s így Ari­an­ná­nak a Fe­szü­let­re írt vers első so­rá­ban való em­lí­té­se Né­nyei ma­gya­rá­za­tát kö­vet­ve is za­var­ba ejtő ma­rad. Az Ari­an­na sí­rá­sa ke­ret­tör­té­ne­te ugyan­ak­kor hang­sú­lyo­san utal arra, hogy a sze­rel­mes fér­fit Vi­o­la áru­lá­sa bánt­ja, s ezért in­do­kolt­nak tű­nik az a ha­gyo­má­nyos ol­va­sat, mely sze­rint Ari­an­na ke­ser­ve a sze­rel­mes fér­fi pa­na­szát ar­ti­ku­lál­ja (ez per­sze nem je­lent me­ta­mor­fó­zist, tény­le­ges férfi-nő át­vál­to­zást). Eb­ben a meg­kö­ze­lí­tés­ben Ari­an­na tör­té­ne­té­nek el­mon­dá­sa azért sza­ba­dít­hat meg Cu­pi­do gyöt­rő ha­tal­má­tól, mert a nő irán­ti ha­rag ki­fe­je­zé­sét te­szi le­he­tő­vé. Az Ari­an­na sí­rá­sa Né­nyei ál­tal adott elem­zé­se két­ség­te­le­nül jó szem­mel és igen ha­tá­ro­zot­tan hív­ja fel a fi­gyel­met a vers ér­tel­me­zé­sé­vel kap­cso­la­tos ko­moly prob­lé­mák­ra, s ezek meg­ol­dá­sá­ra öt­le­tes ja­vas­la­tot is tesz.

Né­nyei meg­kö­ze­lí­té­si mód­já­nak ál­ta­lá­ban is egyik leg­főbb eré­nye, hogy a ver­sek ol­va­sá­sa köz­ben je­lent­ke­ző ér­tel­me­zé­si ne­héz­sé­ge­ket nem meg­ke­rül­ni vagy el­hall­gat­ni igyek­szik, ha­nem ép­pen e ne­héz­sé­ge­ket ex­po­nál­va ala­kít­ja ki sa­ját in­terp­re­tá­ci­ó­ját. Az elem­zés az élet­raj­zi kon­tex­tus­tól el­sza­kad­va re­konst­ru­ál­ja a kö­tet da­rab­ja­i­ból ki­bon­ta­ko­zó sze­rel­mi tör­té­nést, s elő­tér­be ál­lít­ja a ver­sek ne­he­zen ér­tel­mez­he­tő he­lye­it – Di­á­na til­tá­sát, Haj­nal, Ver­tum­nus és Ber­le­ba alak­ját –, bát­ran kí­sér­le­tet téve ezek meg­fej­té­sé­re. Ez a stra­té­gia min­den­kép­pen üd­vöz­len­dő, s ak­kor is el­gon­dol­ko­dás­ra kész­tet, ha az ol­va­só nem fel­tét­le­nül tud­ja min­den te­kin­tet­ben el­fo­gad­ni a fel­kí­nált értelmezéseket.

A va­dász­nak Ori­on­nal való azo­no­sí­tá­sa mel­lett a Né­nyei ál­tal adott ér­tel­me­zés fő pil­lé­rét a Fan­ta­sia po­e­ti­ca és az echós vers elem­zé­se adja. Az utób­bi elem­zé­se­kor a Ne bántsd a Zri­nyit! szer­ző­je Ju­li­át azo­no­sít­ja Vi­o­lá­val, aki idő­köz­ben „a köl­tői én fe­le­sé­ge” lett; Vi­o­la és az irán­ta lán­go­ló fér­fi tör­té­ne­tét pe­dig a Zrí­nyi és fe­le­sé­ge kö­zöt­ti kap­cso­lat pár­hu­za­má­nak te­kin­ti, így az echós ver­set a fe­le­ség hűt­len­sé­gé­ről ta­nús­ko­dó do­ku­men­tum­ként ke­ze­li. A Fan­ta­sia po­e­ti­ca és az echós vers sze­rin­te olyan kulcs­lyuk, ame­lyen ke­resz­tül be­ku­kucs­kál­ha­tunk Zrí­nyi há­ló­szo­bá­já­ba, s ta­núi le­he­tünk há­zas­sá­ga bol­dog­ta­lan vol­tá­nak (248). Ezt töb­bek kö­zött Macs­ká­si Bol­di­zsár egy le­ve­lé­vel tá­maszt­ja alá, azt ál­lít­va, hogy a sze­mér­mes Zrínyi-kutatók e le­ve­let nem ak­náz­ták ki elem­zé­se­ik­ben. Ez­zel szem­ben az igaz­ság az, hogy Szö­ré­nyi már em­lí­tett elem­zé­sé­ben ép­pen a Macskási-levélnek a fe­le­ség meg­mér­ge­zé­sé­re vo­nat­ko­zó meg­ál­la­pí­tá­sá­ra hi­vat­koz­va fel­té­te­le­zi, hogy az Orfeusz-versek be­szé­lő­je bűn­tu­da­tot érez. Az Orfeusz-versekről szól­va Né­nyei is ezt az ál­lás­pon­tot kép­vi­se­li, anél­kül hogy Szö­ré­nyi ta­nul­má­nyá­ra hi­vat­koz­na. Az ér­tel­me­zés­ben az echós vers elem­zé­se vá­rat­lan for­du­la­tot je­lent: a kez­de­ti he­ves élet­rajz­el­le­nes­ség ugyan­is itt ha­tá­ro­zot­tan élet­raj­zi ér­dek­lő­dé­sű ol­va­sat­ba for­dul át. Né­nyei azt han­goz­tat­ja, hogy ő nem le­vél­tá­rak­ból, ha­nem a kö­tet­ből ma­gá­ból ol­vas­sa ki az élet­raj­zot: de va­jon mi­ért tu­laj­do­nít ak­kor még­is nagy je­len­tő­sé­get a Macskási-levélnek? S ha el­mé­le­ti­leg el­uta­sít­ja, hogy a köl­té­szet­ből a va­ló­ság­ra kö­vet­kez­tes­sünk, mi­ért vo­nat­koz­tat­ja a kö­tet­ből ál­ta­la ki­ol­va­sott tör­té­ne­tet Zrí­nyi­re és fe­le­sé­gé­re? Bár több­ször han­goz­tat­ja, hogy az ilyen­faj­ta kö­vet­kez­te­té­sek meg­bíz­ha­tat­la­nok, oly­kor egé­szen ha­son­ló­an jár el, mint azok az ál­ta­la el­ítélt iro­da­lom­tör­té­né­szek, akik a ver­sek­ből kö­vet­kez­tet­tek Zrí­nyi ma­gán­éle­té­re. A Szi­ge­ti ve­sze­de­lem Cu­mil­la ha­lá­lát le­író so­ra­it pél­dá­ul így kom­men­tál­ja: „Kép­te­len­ség nem meg­lát­ni eb­ben az epi­zód­ban [a köl­tő – L. Gy.] sze­mé­lyes sor­sát. Vagy leg­alább­is sze­mé­lyes sor­sá­nak tra­gé­di­á­ba for­du­ló vágy­ké­pét” (194). Az élet­rajz re­le­van­ci­á­já­hoz való nem egé­szen tisz­tá­zott vi­szony az oka an­nak, hogy a va­lós Zrí­nyi és a kö­tet hőse, az élet­raj­zi össze­füg­gé­sek és a kö­tet­be­li fik­tív tör­té­net oly­kor egé­szen össze­mo­sód­nak. A kö­tet­ből ma­gá­ból nem kö­vet­kez­tet­he­tünk a fe­le­ség eset­le­ges hűt­len­sé­gé­re és meg­mér­ge­zé­sé­re. Ha azon­ban kül­ső for­rá­sok­ra is te­kin­tet­tel va­gyunk, ak­kor a Macskási-levél mel­lett in­do­kolt fi­gye­lem­be ven­ni Es­ter­há­zy Pál ön­élet­írá­sá­nak azt a rész­le­tét is, ahol Zrí­nyi Mik­lós és Es­ter­há­zy Anna Jú­lia kap­cso­la­tá­ról nyi­lat­ko­zik. Né­nyei Pál en­nek re­le­van­ci­á­ját azért kér­dő­je­le­zi meg, mert Es­ter­há­zy Pál csak hét­éves volt, ami­kor Zrí­nyi ál­lí­tó­lag ud­va­rolt Anna Jú­li­á­nak. Ez azon­ban nem te­szi hi­tel­te­len­né a be­szá­mo­lót, in­kább azt ta­nú­sít­hat­ja, hogy az ese­tet meg­őriz­te az em­lé­ke­zet: könnyen le­het­sé­ges, hogy az ön­élet­író nem, vagy nem csak sze­mé­lyes em­lé­ke­i­re tá­masz­ko­dott en­nek az ese­mény­nek az utó­la­gos le­jegy­zé­se­kor. Ha azon­ban ez így van, ak­kor ta­lán egyes ko­ra­be­li ol­va­sók Zrí­nyi kö­te­tét la­poz­va Haj­nal alak­ját va­ló­ban azo­no­sít­hat­ták Es­ter­há­zy Anna Júliával.

Az elem­zés vég­kö­vet­kez­te­té­se sze­rint a kö­tet lí­rai ön­élet­rajz, mely a sze­re­lem­mel foly­ta­tott küz­del­met s a ma­ga­sabb cé­lok meg­ta­lá­lá­sát vi­szi szín­re. A kö­tet ilyen­faj­ta ér­tel­me­zé­se egy­ál­ta­lán nem előz­mény nél­kü­li, de nem te­szi fel­tét­le­nül szük­sé­ges­sé an­nak fel­té­te­le­zé­sét, hogy Zrí­nyit meg­csal­ta a fe­le­sé­ge, vagy hogy Zrí­nyi meg­öl­te a fe­le­sé­gét, mi­ként azt sem, hogy a kö­tet­be­li va­dász Ori­on vol­na. Könnyen el­kép­zel­he­tő azon­ban, hogy a Ne bántsd a Zri­nyit! ol­va­só­i­ra ép­pen a hűt­len fe­le­ség és az őt meg­mér­ge­ző Zrí­nyi alak­ja fog­ja a leg­in­kább ma­ra­dan­dó ha­tást gyakorolni.

5.

Né­nyei Pál ol­va­sa­ta a szak­iro­da­lom­mal való elé­ge­det­len­ség­ből sar­jadt ki, s ez az elé­ge­det­len­ség sok szem­pont­ból ért­he­tő és jo­gos. A Sy­re­na-kö­tet va­ló­ban sok­kal iz­gal­ma­sabb ol­vas­mány, mint azt a kö­zép­is­ko­lai Zrínyi-kép alap­ján gon­dol­hat­ná az ér­dek­lő­dő ol­va­só. Iga­za van Né­nye­i­nek, ami­kor azt han­goz­tat­ja, hogy az egész kö­te­tet mint egy­sé­ges kom­po­zí­ci­ót kell ér­tel­me­zés tár­gyá­vá ten­ni, szem előtt tart­va a kö­tet egyes ver­sei kö­zöt­ti kap­cso­ló­dá­si pon­to­kat, a ver­sek kö­tet­be­li he­lyi ér­té­két. S iga­za van ab­ban is, hogy az ed­di­gi elem­zé­sek­nél is ha­tá­ro­zot­tab­ban kell fel­ten­ni a kér­dést, va­jon mi­lyen el­gon­do­lás ve­zet­het­te Zrí­nyit e kom­po­zí­ció össze­ál­lí­tá­sa­kor, il­let­ve hogy mi­lyen ér­tel­met tu­laj­do­nít­hat­tak a ko­ra­be­li ol­va­sók (ha vol­tak ilye­nek) a kö­tet­nek. Tel­je­sen jo­gos Né­nyei azon dön­té­se, hogy a Sy­re­na-kö­te­tet lí­rai ön­élet­rajz­ként ér­tel­mez­ze. Az ilyen faj­ta kö­tet­kom­po­zí­ció az eu­ró­pai iro­da­lom­ban Pet­rar­ca Da­los­könyve, il­let­ve a pet­rar­kis­ta ver­ses­kö­te­tek óta di­va­tos volt, s a ma­gyar iro­da­lom­ban is ta­lál­ha­tunk pél­dát ha­son­ló­ra a Zrí­nyi előt­ti iro­da­lom­ból: fel­te­he­tő­leg Ba­las­si és Ri­may is fik­ci­ós ön­élet­raj­zi el­be­szé­lés köré szer­ve­ző­dő ver­ses­köny­vet ala­kí­tott ki. A Sy­re­na-kö­tet­re így te­kint­ve a sze­re­lem­mel ví­vott küz­de­lem és a sze­rel­men való fe­lül­emel­ke­dés raj­za bon­ta­ko­zik ki, s e kom­po­zí­ci­ó­ban el­he­lyez­ve a Szi­ge­ti ve­sze­de­lem is új fény­ben tű­nik fel.

A Kor­társ Ki­adó esszé­ként je­len­tet­te meg Né­nyei Pál Zrínyi-értelmezését. Ez a mű­faj­meg­ne­ve­zés azt su­gall­ja, hogy szé­le­sebb ol­va­sói kört meg­szó­lí­ta­ni szán­dé­ko­zó, s ezért stí­lu­sát, tu­do­má­nyos ap­pa­rá­tu­sát te­kint­ve a szak­tu­do­má­nyos mun­kák­nál ol­dot­tabb, a sze­mé­lyes­ség­nek is te­ret en­ge­dő szö­veg­ről van szó. Az esszé­isz­ti­kus írás­mód azon­ban e könyv­ben gyak­ran pon­tat­lan­sá­got s a ra­ci­o­ná­lis ér­ve­lést maga alá te­me­tő túl­bur­ján­zó szub­jek­ti­vi­tást je­lent; a gon­do­lat­me­net kö­ve­té­sét ki­mon­dot­tan ne­he­zí­ti, hogy a szer­ző sa­ját sze­mé­lyét, meg­győ­ző­dé­se­it, sze­mé­lyes íté­le­te­it fo­lya­ma­to­san, de több­nyi­re in­do­ko­lat­la­nul he­lye­zi előtérbe.

Né­nyei Pál köny­ve szen­ve­dé­lyes kí­sér­let a Sy­re­na-kö­tet új­ra­ol­va­sá­sá­ra, mely Zrí­nyi ér­tel­me­zé­sé­nek szá­mos prob­lé­má­já­ra hív­ja fel a fi­gyel­met. Az ed­di­gi ér­tel­me­zé­sek­nél ha­tá­ro­zot­tab­ban és si­ke­re­seb­ben tö­rek­szik a kom­po­zí­ci­ó­ból ki­raj­zo­ló­dó tör­té­net re­konst­ru­á­lá­sá­ra, s az egyes ver­sek elem­zé­se szá­mos el­gon­dol­kod­ta­tó rész­le­tet tar­tal­maz. Iro­da­lom­tör­té­ne­ti pa­ra­dig­ma­vál­tást azon­ban alig­ha ké­pes e könyv elő­idéz­ni: ré­szint mert a szer­ző ál­tal le­vál­tan­dó­nak vélt pa­ra­dig­ma a szer­ző ál­tal fel­té­te­le­zett for­má­ban tu­laj­don­kép­pen nem lé­te­zik, ré­szint mert a kö­tet ál­ta­la adott elem­zé­se – az el­gon­dol­kod­ta­tó meg­lá­tá­sok el­le­né­re – nem iga­zán meg­győ­ző. De a Ne bántsd a Zri­nyit! ép­pen pro­vo­ka­tív, az ér­tel­me­zés ne­héz­sé­ge­it, az ed­di­gi vá­la­szok hi­á­nyos­sá­ga­it elő­tér­be ál­lí­tó vol­tá­nak kö­szön­he­tő­en arra al­kal­mas le­het, hogy to­váb­bi gon­dol­ko­dás­ra ser­kent­se a Zrí­nyi iránt ér­dek­lő­dő la­i­kus és pro­fi olvasókat.

A szerző az ELTE BTK
Régi Magyar Irodalom Tanszék adjunktusa

Zusammenfassung

Der re­zen­si­er­te Band Pál Né­nye­is be­han­delt die 1651 veröf­fent­lich­te Ge­dicht­samm­lung Ni­ko­laus Zrí­nyis, die als die ers­te ged­ruck­te welt­li­che Ge­dicht­samm­lung in un­ga­ris­cher Spra­che und als eine der be­de­u­tend­s­ten Le­is­tun­gen der un­ga­ris­c­hen Ba­rock­li­te­ra­tur gilt. Der Au­tor nimmt vor, eine bahnb­rec­hend neue In­terp­re­ta­ti­on der gan­zen Ge­dicht­samm­lung Ad­ri­ai ten­ger­nek Sy­re­na­ia zu li­e­fern. In­halt­lich gli­edert sich das Buch im Grun­de in zwei größe­ren Ein­hei­ten. Zunächst führt der Au­tor eine heft­ige Po­le­mik ge­ge­nü­ber die In­terp­re­ta­ti­on­st­ra­di­ti­on der Samm­lung, wo­bei er den vor­he­ri­gen In­terp­re­ten vor­wirft, dass sie sich zu sehr an die (ver­me­int­li­chen) Fak­ten der Bio­gra­p­hie ori­en­ti­ert hab­en. Im zwe­i­ten Teil des Buches wird eine neue In­terp­re­ta­ti­on der Ge­dicht­samm­lung als eine ly­ri­che Au­to­bio­gra­p­hie vor­ge­nom­men. Die Grundt­he­se Né­nye­is, dass die Samm­lung als eine ein­heit­li­che Kom­po­sit­i­on mit nar­ra­ti­ver Struk­tur auf­ge­fasst wer­den kann, wird im Buch plau­si­bel darg­es­tellt. Die In­terp­re­ta­ti­on Né­nye­is enthält auch in­te­res­s­an­te, manch­mal pro­vo­ka­tive neue Ge­dan­ken und Ein­sich­ten zu ein­zel­nen Textst­el­len der Ge­dicht­samm­lung, die zwar nicht im­mer ganz über­ze­ugend sind, den Le­ser aber be­stimmt zum wei­te­ren Nach­den­ken an­re­gen können.

Tar­ta­lom

Tagged , , , ,

§ 3 Responses to Laczházi Gyula a „Ne bántsd a Zrinyit!”-kötetről"

  • Nényei Pál szerint:

    Elő­ször is meg kell kö­szön­nöm, hogy a re­cen­zens ilyen ala­po­san fog­lal­ko­zott írá­som­mal. Re­mé­lem, hogy írá­sa is se­gít ab­ban, hogy ter­mé­keny vita ala­kul­jon ki Zrí­nyi (sic!) Mik­lós kö­te­té­nek le­het­sé­ges olvasatáról.
    Vá­la­szom­ban nem le­het cé­lom, hogy a re­cen­zens min­den egyes ál­lí­tá­sá­ra té­te­le­sen vá­la­szol­jak, és nem cé­lom, hogy min­den­áron „meg­véd­jem” mű­ve­met, vagy har­col­jak érte. A mű meg­je­lent, a sor­sa az ol­va­sók ke­zé­ben van, nem az én küz­dő­szel­le­mem­től függ, mi­lyen ha­tá­sa lesz. Én csu­pán annyit te­he­tek, hogy a re­cen­zens­sel – re­mé­nye­im sze­rint – ter­mé­keny vi­tá­ba bocsátkozom.

    1. A re­cen­zens hi­á­nyol­ja, hogy köny­vem­ben nem ref­lek­tá­lok Ki­rály György, Bo­ri­án El­réd, Lacz­há­zi Gyu­la és Szö­ré­nyi Lász­ló „az élet­raj­zi meg­kö­ze­lí­tés­től el­té­rő ja­vas­la­ta­i­ra”. Azon­ban el­ke­rül­het­te fi­gyel­mét, hogy em­lí­tés szint­jén több­ször (bár neve em­lí­té­se nél­kül!) elő­for­dul Ki­rály György Trionfi-párhuzama (88., 93.) Bo­ri­án El­réd al­le­go­ri­kus ol­va­sa­tá­ra is több­ször uta­lok (85, 118, 203. stb.), Bo­ri­án El­réd­nek a re­cen­zens ál­tal hi­á­nyolt műve sze­re­pel az iro­da­lom­jegy­zék­ben is (356.) ugyan­úgy Szö­ré­nyi Lász­ló el­mé­le­té­re is több­ször hi­vat­ko­zom (85, 158, 272 stb.), aki­nek a re­cen­zens ál­tal hi­á­nyolt műve szin­tén sze­re­pel az iro­da­lom­jegy­zék­ben (361.) A 324. ol­da­lon egyéb­ként a fen­ti ne­vek em­lí­té­se nél­kül el­is­me­rem, hogy a kö­tet egy­sé­ges ol­va­sa­tá­val épp má­sok is fog­lal­koz­nak – ezen pró­bál­ko­zá­sok közé il­lesz­ke­dik az enyém. (Ab­ban iga­za van a re­cen­zens­nek, hogy a Trionfi-párhuzamra az em­lí­té­sén túl va­ló­ban nem ref­lek­tá­lok, és ab­ban is, hogy Lacz­há­zi Gyu­la mun­kás­sá­gá­ra sem utal­tam.) De a re­cen­zens­nek azon meg­ál­la­pí­tá­sát, hogy a fen­ti „ér­tel­me­zé­se­ket a kom­po­zí­ci­ó­ról ér­te­ke­ző szer­ző, aki sa­ját ál­lí­tá­sa sze­rint ala­po­san ta­nul­má­nyoz­ta a szak­iro­dal­mat, nem em­lí­ti”, nem ér­zem megalapozottnak.

    2. A re­cen­zens meg­ál­la­pít­ja, hogy a könyv első ré­sze nem esszé, ha­nem vi­ta­irat. Ezt én is így gon­do­lom, sőt az egész köny­vön vé­gig­vo­nul a vi­tat­ko­zó hang­nem – saj­nos a Kor­társ Ki­adó­nak nincs Vitairatok-sorozata, ami­ben ez a könyv meg­je­len­he­tett volna.
    A re­cen­zens „túlzás”-nak érzi, hogy köny­vem­ben Zrí­nyi élet­mű­vé­re ve­sel­ke­dő ve­szé­lyek­ről el­mél­ked­ve „egy­faj­ta vég­ve­szélyt” vi­zi­o­ná­lok. Azt hi­szem, a Zrínyi-életműre ve­sel­ke­dő ve­szé­lye­ket elég ala­po­san vé­gig­ve­szi a könyv, én sú­lyos­nak ér­zem a prob­lé­mát, a re­cen­zens ke­vés­bé; vé­le­mé­nyét elfogadom.
    Azon­ban az ta­lán el­ke­rül­te a re­cen­zens fi­gyel­mét, hogy a Zrínyi-kutatásra vo­nat­ko­zó ren­ge­teg kri­ti­kus meg­jegy­zé­sem, a Zrínyi-kutatás ér­dek­lő­dé­si irá­nyán és mód­sze­re­in való gú­nyo­ló­dás köz­ben hány­szor val­lom be, a ku­ta­tás nél­kül nagy baj­ban len­nék én (347.), és úgy ál­ta­lá­ban Zrí­nyi élet­mű­ve is (44.). Ta­lán az is el­ke­rül­te a fi­gyel­mét, hogy mi­u­tán be­je­len­tem, hogy egé­szen más úton fo­gok jár­ni, mint a „Zrínyi-kutatás”, és he­ve­sen uta­sí­tom el a „po­zi­ti­viz­must”, több­szö­rö­sen ki­de­rül, hogy mód­sze­re­im azo­no­sak a „po­zi­ti­vis­ták” mód­sze­re­i­vel, és ér­dek­lő­dé­sem is na­gyon ha­son­ló a „po­zi­ti­vis­tá­ké­hoz” (239.) A könyv leg­vé­gén pe­dig egye­ne­sen be­val­lom, hogy ami el­len har­col­tam, az én sa­ját ma­gam va­gyok (323–324.). Ez itt nyil­ván nem csu­pán tu­do­má­nyos kér­dés, de az is. És a ku­ta­tás fő csa­pás­irá­nyá­val (ha be­szél­he­tek ilyen­ről – l. köv. bek.) való szem­ben­ál­lá­som té­nyén sem változtat.
    A ku­ta­tók­ra vo­nat­ko­zó „meg­él­he­té­si Zrí­nyi szak­ér­tő” és a nem „nor­má­lis em­ber” ki­té­te­lek (meg a töb­bi becs­mér­lés) nyil­ván iro­ni­ku­sak – fő­leg an­nak fé­nyé­ben, hogy va­la­mi­lyen szin­ten ma­ga­mat is Zrí­nyi ku­ta­tó­nak tar­tom. Az, hogy az ef­fé­le be­széd­mód­dal „ma­gam alatt vág­nám a fát”, nem tu­dom. Ezt az ol­va­sók fog­ják el­dön­te­ni – ha lesz­nek ilye­nek. A re­cen­zens sze­rint „a po­lé­mi­á­nak ez a for­má­ja in­kább al­kal­mas a Zrí­nyi iránt ér­dek­lő­dő ol­va­só el­bi­zony­ta­la­ní­tá­sá­ra, mint ön­ál­ló gon­dol­ko­dás­ra való buz­dí­tá­sá­ra.” Csak re­mé­lem, hogy eb­ben a kér­dés­ben nem lesz iga­za. Re­mé­nyem a re­cen­zió vé­gén kap tá­pot – ma­gá­tól a re­cen­zens­től (l. alább)

    3. A re­cen­zens prob­lé­más­nak tart­ja, hogy a ku­ta­tás­sal kap­cso­lat­ban ál­ta­lá­no­sí­tok, és ef­fé­le fo­gal­ma­kat hasz­ná­lok, mint „szak­mai kon­szen­zus”. Ez sze­rin­tem is prob­lé­más, ami prob­lé­má­ra ma­gam is ref­lek­tá­lok (60.) Ez eset­ben ta­lán jobb lett vol­na a „szak­mai kon­szen­zus” ki­fe­je­zés he­lyett a „ku­ta­tás tan­köny­vek­be és ok­ta­tás­ba le­szű­rő­dött eredményei”-ről be­szél­nem. Ez a pont, ahol meg­fog­ha­tó az a hát­rány, hogy kö­zép­is­ko­lai ta­nár va­gyok, aki új­ból és új­ból szem­be­sül az ál­ta­lá­no­sí­tás kény­sze­ré­vel – mi­köz­ben ugyan­ezt előny­nek is ér­zem. Ezen „ál­ta­lá­no­sí­tó at­ti­tűd” nél­kül a kö­tet­kom­po­zí­ció egé­szé­ről sem tud­tam vol­na beszélni.

    4. A re­cen­zens prob­lé­más­nak tart­ja, ahogy az el­hall­ga­tott nevű va­dászt azo­no­sí­tom Ori­on­nal és el­uta­sí­tom azt, hogy a Va­dász neve Zrí­nyi Mik­lós. Bár er­ről a kér­dés­ről a könyv­ben is sok­szor van szó (pl. 310–319.) ezen a he­lyen is tisz­tá­zom: a Syrena-kötet egyik fő szer­kesz­tő elve a ba­rokk di­na­miz­mu­sa; az át­vál­to­zá­sok. A mű so­rán az egyes sze­rep­lők me­ta­fo­ri­kus azo­no­sít­ha­tó­sá­gai fo­lya­ma­to­san vál­toz­nak. Amit én mon­dok, hogy az er­dő­ben va­da­kat ker­ge­tő, nő­ket űző, a Haj­nal­lal sze­re­lem­ben lévő és Di­á­ná­val össze­tű­zés­be ke­rü­lő Va­dász neve Ori­on, és ez a Va­dász pont úgy egy sze­rep a kö­tet­ben – vég­ső so­ron a lí­rai én sze­re­pe – mint a kö­tet­ben sze­rep­lő töb­bi me­ta­fo­ri­kus sík, fik­tív szín­pad (Na­xos szi­ge­te, el­ha­gyott pusz­ta­ság, stb.) sze­rep­lői, Té­se­us, Ari­an­na, Vi­o­la, Li­ca­on, Ti­ti­rus, stb. Nem ta­ga­dom, hogy a Va­dász a kö­tet­ben sze­rep­lő lí­rai én (Zrí­nyi Mik­lós) me­ta­fo­ri­kus meg­tes­te­sü­lé­se. Egyik sze­re­pe. Azt mon­dom, hogy ha a lí­rai én ál­ar­cot húz és ma­gá­ra vesz egy sze­re­pet, ak­kor ne elé­ged­jünk meg a sze­re­pet el­ját­szó szí­nész sze­mé­lyé­nek azo­no­sí­tá­sá­nál, ha­nem vizs­gál­juk meg ma­gát a „da­ra­bot”, ami­ben a szí­nész sze­re­pet ját­szik, és el­ső­sor­ban a da­rab­ban ját­szott sze­re­pét vizs­gál­juk. Is­mét­lem ma­gam: ha egy szín­ház­ban a Ham­le­tet nézi va­la­ki, nem elé­ged­het meg az­zal, hogy Ham­let az iga­zá­ból Gá­bor Mik­lós. A Dráva-menti er­dő­ség­ben sze­rep­lő Va­dász, Li­ca­on és Vi­o­la drá­má­ja ön­ma­gá­ban ér­tel­me­zen­dő, an­nak meg­ne­ve­zé­se, hogy a sze­re­pe­ket kik játsszák, má­sod­la­gos kér­dés – vé­le­mé­nyem sze­rint a drá­ma meg­fej­té­se után kö­vet­kez­het csak. Te­hát el­fo­ga­dom, hogy a Va­dász Zrí­nyi Mik­lós. A lí­rai én. A „szí­nész”. De a drá­má­ban a neve, a sze­re­pe: Orion.

    5. A re­cen­zens meg­em­lí­ti, hogy a fe­le­ség hűt­len­sé­gé­nek és a hűt­len fe­le­ség meg­ölé­sé­nek meg­szel­lőz­te­té­sé­vel a könyv „ol­va­só­i­ra ép­pen a hűt­len fe­le­ség és az őt meg­mér­ge­ző Zrí­nyi alak­ja fog­ja a leg­in­kább ma­ra­dan­dó ha­tást gya­ko­rol­ni.” A re­cen­zens­nek iga­za van. Ez a fel­té­te­le­zett ha­tás azon­ban nem te­he­ti sem­mi­sé azt, hogy a kö­tet­ből ki­ol­vas­ha­tó ez a tör­té­net. Men­te­ge­tő­zés­nek tű­nik: a szer­ző cél­ja köny­ve meg­írá­sá­val nem az volt, hogy Zrí­nyi műve iránt fel­kelt­se a bulvár-érdeklődést. Ha ez föl­tá­mad, sok fö­lös­le­ges ér­tel­me­zés­re és le­egy­sze­rű­sí­tés­re ad majd le­he­tő­sé­get. En­nek ve­szé­lyé­vel tisz­tá­ban va­gyok. Köny­vem­ben több­ször is fel­hí­vom a fi­gyel­met arra, hogy egy írott szö­veg és az “úgy­ne­ve­zett va­ló­ság” kö­zött mi­lyen bo­nyo­lult vi­szony van. En­nél töb­bet nem te­het­tem – a tör­té­net­nek ezt a tra­gi­kus for­du­la­tát nem hall­gat­hat­tam el.

    6. A re­cen­zens hi­á­nyol­ja, hogy nem uta­lok Szö­ré­nyi Lász­ló ta­nul­má­nyá­ra az Orfeus-versről szó­ló fe­je­zet­ben. Kri­ti­ká­ja jo­gos – el­ra­ga­dott az in­du­lat a mű ol­va­sá­sa köz­ben, és ugyan­ar­ra ju­tot­tam, mint Szö­ré­nyi, anél­kül, hogy ezt tu­da­to­sí­tot­tam volna.

    7. Kö­szö­nöm a re­cen­zens­nek a köny­vem­ről írt el­is­me­rő sza­va­it. Azt kü­lön kö­szö­nöm, hogy a re­cen­zens – ön­ma­gá­nak is el­lent­mond­va – írá­sát így fe­je­zi be: „De a Ne bántsd a Zri­nyit! ép­pen pro­vo­ka­tív, az ér­tel­me­zés ne­héz­sé­ge­it, az ed­di­gi vá­la­szok hi­á­nyos­sá­ga­it elő­tér­be ál­lí­tó vol­tá­nak kö­szön­he­tő­en arra al­kal­mas le­het, hogy to­váb­bi gon­dol­ko­dás­ra ser­kent­se a Zrí­nyi iránt ér­dek­lő­dő la­i­kus és pro­fi olvasókat.”

  • Laczházi Gyula szerint:

    Örü­lök, hogy a kö­tet szer­ző­je a re­cen­zi­ó­ban nem (csak) a bí­rá­la­tot, ha­nem a ter­mé­keny vita, sőt pár­be­széd le­he­tő­sé­gét is lát­ja. Sok min­dent más­képp lá­tok, mint a szer­ző, de ér­té­ke­lem a tárgy irán­ti lel­ke­se­dé­sét és a mi­nél jobb ol­va­sat ki­ala­kí­tá­sá­ra vo­nat­ko­zó erő­fe­szí­té­se­it; szur­ko­lok, hogy sok ol­va­sót el­gon­dol­koz­tas­son és Zri­nyi (újra)olvasására ser­kent­sen könyve.

  • […] Né­nyei fent idé­zett kö­te­té­re, ép­pen a re­ci­ti vir­tu­á­lis ha­sáb­ja­in írt róla a szer­ző re­cen­zi­ót – a foly­to­nos­ság vé­gett pe­dig most én írok az ő kö­te­té­ről, aki szin­tén írtam […]

Vélemény, hozzászólás?