recenzió

Do­romb: Köz­köl­té­sze­ti ta­nul­má­nyok, 3, szerk. Csör­sz Ru­men Ist­ván, Bu­da­pest, re­ci­ti, 2014.

Min­de­nek­előtt örö­möm­nek kí­vá­nok han­got adni: ab­bé­li örö­möm­nek, hogy je­len kö­tet lét­re­jött. Át­ol­vas­va a har­ma­dik, min­den ed­di­gi­nél vas­ko­sabb gyűj­te­ményt, az a köz­köl­té­sze­ti ku­ta­tá­sok be­ér­ke­zett­sé­gé­nek be­nyo­má­sát kel­ti, a téma irán­ti egy­re fo­ko­zó­dó, és egy­re szé­le­sebb körű ér­dek­lő­dés­ről ad szá­mot. Más­fél év­ti­ze­de fi­gye­lem fé­lig benn­fen­tes­ként, fé­lig kí­vül­ál­ló­ként Kül­lős Imo­la és Csör­sz Ru­men Ist­ván szö­veg­fel­tá­ró és ku­ta­tó vál­lal­ko­zá­sát, ki­tar­tá­suk, szin­te fa­na­ti­kus el­kö­te­le­zett­sé­gük min­dig is nagy tisz­te­le­tet éb­resz­tett ben­nem. Ki­csit ag­gód­tam is, hi­szen kez­det­ben ko­ránt­sem volt egy­ér­tel­mű, hogy ügyük cél­ját és ér­tel­mét az érin­tett szak­mák kép­vi­se­lői ak­cep­tál­nák. Sőt, oly­kor a meg nem ér­tés hang­ja­it is hall­hat­tuk szin­te min­den olyan tu­do­mány­ág ol­da­lá­ról, ame­lyek ki­fe­je­zett ha­szon­él­ve­zői a téma ku­ta­tá­si eredményeinek.

A be­ér­ke­zés ér­zé­se el­ső­ként Vad­er­na Gá­bor írá­sá­nak ol­vas­tán ért, aki je­len dol­go­za­tá­val szé­le­sebb tör­té­nel­mi, társadalom- és iro­da­lom­tör­té­ne­ti össze­füg­gés­ben tár­gyal­ja a 18–19. szá­zad for­du­ló­já­nak köz­köl­té­sze­tét. Ez a dol­go­zat nem csu­pán előb­bi­ek mi­att fon­tos, ha­nem azért is, mert ál­ta­la dek­la­rál­tan pol­gár­jo­got nyer a köz­köl­té­szet mint az iro­da­lom­tör­té­ne­ti ku­ta­tá­sok im­már nem csu­pán egy- vagy két­sze­mé­lyes in­téz­mé­nye, ha­nem mint egy vi­szony­lag hosszú kor­szak fon­tos épí­tő­kö­ve, s szá­mos elit iro­dal­mi je­len­ség ér­tel­me­zé­sé­nek for­rá­sa, az iro­da­lom­tör­té­ne­ti fo­lya­mat egyen­ran­gú része.

Azt ta­lán nem is szük­sé­ges na­gyon rész­le­tez­ni, hogy a folk­lo­risz­ti­ka szá­má­ra mi­lyen óri­á­si le­he­tő­sé­gek rej­le­nek a köz­köl­té­szet­ben. A 20. szá­zad­ban úgy gon­dol­ták, hogy a szö­ve­ges folk­lór­mű­fa­jok tör­té­ne­té­nek fel­tá­rá­sá­ban nem le­het­sé­ges két­száz év­nél ko­ráb­bi idők­be vissza­men­ni, s alig né­hány ze­nés mű­faj, il­let­ve dal­lam­tí­pus ese­té­ben volt le­het­sé­ges azok kora új­ko­ri vagy akár kö­zép­ko­ri ere­de­té­nek meg­ál­la­pí­tá­sa. A szö­ve­ges mű­fa­jok ese­té­ben ilyen­faj­ta ala­pos­ság egé­szen a kö­zel­múl­tig el­kép­zel­he­tet­len volt – egyet­len ki­vé­tel­től, a bal­la­dá­tól el­te­kint­ve –, ám a kora új­ko­ri kö­zép­ré­te­gek szó­be­li­ség­ben is élő és ha­gyo­má­nyo­zó­dó, kéz­ira­tos iro­dal­má­nak fel­tá­rá­sa, köz­zé­té­te­le, rend­sze­re­zé­se és értő elem­zé­sei nagy­ban já­rul­nak hoz­zá a szö­ve­ges folk­lór­mű­fa­jok tör­té­ne­ti­sé­gé­ről ki­ala­kult kép árnyalásához.

Vad­er­na Gá­bor ta­nul­má­nyá­hoz ha­son­ló­an kel­le­mes meg­le­pe­tés Szi­ge­ti Csa­ba ter­je­del­mes írá­sa is, aki a késő kö­zép­ko­ri köl­té­szet ku­ta­tó­ja­ként ta­lál fon­tos kap­cso­ló­dá­so­kat a köz­köl­té­szet­hez a rejt­vé­nyek, be­tű­já­té­kok, „meg­kö­té­sek” vi­lá­gá­ban. Nem csu­pán azért új­sze­rű e ta­nul­mány, mert erre nem iga­zán szá­mí­tott az em­ber, ha­nem azért is, mert – a kö­tet több más da­rab­ja mel­lett – el­mé­le­ti be­ve­ze­tő­jé­ben és konk­lú­zi­ó­já­ban egy­aránt a ko­ráb­bi fo­gal­mi struk­tú­ra át­ala­kí­tá­sa mel­lett ér­vel. Sze­rin­te min­de­nek­előtt fon­tos fel­adat len­ne a Ma­rót Ká­roly­tól örö­költ, majd hosszú is­me­ret­len­ség után Kül­lős Imo­la ál­tal fel­fe­de­zett fo­ga­lom új­ra­gon­do­lá­sa, s a ko­ráb­bi­nál szé­le­sebb lá­tó­szög­ben való szem­lé­le­te. Ez­zel messze­me­nő­en egyet­ér­tek. Mind idő­ben, mind pe­dig tár­sa­dal­mi tér­ben ki kéne ter­jesz­te­ni a fo­gal­mat, hi­szen po­lip­sze­rű­en el­ága­zó csáp­jai egé­szen ko­run­kig, de leg­alább­is a 20. szá­zad má­so­dik fe­lé­ig elnyúlnak.

An­nál is in­kább, mi­vel je­len kö­tet, de az ed­di­gi köz­köl­té­sze­ti ta­nul­má­nyok ál­ta­lá­ban sem csu­pán egy két­száz évre és vi­szony­lag be­ha­tá­rol­ha­tó tár­sa­dal­mi mi­li­ő­re kor­lá­to­zó­dó köz­köl­té­szet fo­gal­má­nak fo­lya­ma­tos vál­to­zá­sát te­szik szük­sé­ges­sé, ha­nem egy sok­kal ál­ta­lá­no­sabb je­len­ség fo­gal­mi há­ló­za­tá­nak új­ra­gon­do­lá­sát is: a folk­lór fo­gal­má­ét. A folk­lór új­ra­de­fi­ni­á­lá­sá­ban ki­tün­te­tett je­len­tő­sé­gű­ek a köz­köl­té­szet­tel kap­cso­la­tos vizs­gá­ló­dá­sok, hi­szen si­ke­rült ál­ta­luk át­lép­ni a folk­lo­risz­ti­kai ku­ta­tá­sok egy je­len­tős kor­lát­ján, ne­ve­ze­te­sen a folk­lór és a népi kul­tú­ra köz­ti szo­ros, szin­te el­vá­laszt­ha­tat­lan kap­cso­lat el­gon­do­lá­sán. Ma már ál­ta­lá­no­san el­fo­ga­dott, de azért itt is ér­de­mes el­mon­da­ni, hogy a köz­köl­té­sze­tet tel­jes ér­té­kű folk­lór­nak te­kint­jük, an­nak el­le­né­re, hogy nem a leg­szé­le­sebb tár­sa­dal­mi ré­te­gek kul­tú­rá­ja volt, s nem csu­pán szó­ban terjedt.

Az is ál­ta­lá­no­san is­mert és el­is­mert tény, hogy a ma­gas­kul­tú­ra és a szé­les nép­tö­me­gek kul­tú­rá­ja kö­zött már a kora új­kor­tól egy, ön­ma­gá­ban is dif­fe­ren­ci­ált köz­tes kul­tú­ra lé­te­zett, amely­nek a könyv­nyom­ta­tás fel­ta­lá­lá­sá­tól kezd­ve fon­tos ele­me a pony­va­nyom­tat­vá­nyok­nak ne­ve­zett, ma in­kább po­pu­lá­ris ol­vas­má­nyok­ként vagy po­pu­lá­ris iro­da­lom­ként em­le­ge­tett nyom­da­ter­mé­kek vi­lá­ga. A Do­romb 3. kö­te­té­nek má­sik fon­tos fel­is­me­ré­se, hogy a po­pu­lá­ris iro­da­lom, így a pony­va­kul­tú­ra és más ro­kon je­len­sé­gek nem az elit és a pa­rasz­ti kul­tú­ra köz­ti csa­tor­na sze­re­pét játsszák csu­pán, vagy­is nem csak köl­csö­nös tár­sa­dal­mi cse­re­be­re ál­lo­má­sai, mint azt az 1970–80-as évek tár­sa­da­lom­tör­té­né­szei, mű­ve­lő­dés­szo­cio­ló­gu­sai gon­dol­ták, ha­nem a hely­zet sok­kal össze­tet­tebb. Pon­to­sab­ban fo­gal­maz­va, nem a pa­rasz­ti kul­tú­ra fel, va­la­mint az elit le­fe­lé irá­nyu­ló kul­tú­ra­át­adó igye­ke­ze­té­nek be­csa­tor­ná­zá­sát szol­gál­ják, nem pusz­tán a hír­vi­vő sze­re­pét játsszák. Egy­részt azért sem szol­gál­hat­ják, mert a pa­rasz­ti kul­tú­ra fel­fe­lé áram­lá­sa a tár­gyalt kor­szak­ban vi­szony­lag el­enyé­sző le­he­tett, más­részt az elit nem for­dí­tott ek­ko­ra fi­gyel­met a köz kul­tu­rá­lis szol­gá­la­tá­ra. A po­pu­lá­ris kul­tú­rát min­den­kor el­ső­sor­ban tár­sa­da­lom min­den­ko­ri kö­zép­ső ré­te­gé­nek kü­lön­bö­ző cso­port­jai al­kot­ták és fo­gyasz­tot­ták, leg­alább­is a 19. szá­zad kö­ze­pé­ig, s ha el is ju­tott más ré­te­gek­ből bár­mi, az a kö­zép­ré­teg szű­rő­in át ér­ke­zett a pony­vák­ba, ka­len­dá­ri­u­mok­ba. Vagy­is a po­pu­lá­ris iro­da­lom nem a nép­köl­té­szet ko­ra­be­li em­lé­ke­i­nek hor­do­zó­ja, ha­nem az ilyen-olyan mér­ték­ben mű­velt írás­tu­dó kö­zép­osz­tály szel­le­mi ter­mé­ke­i­nek gyűj­tő­me­den­cé­je, ér­dek­lő­dé­sé­nek, kul­tu­rá­lis szük­ség­le­te­i­nek tükre.

Az előb­bi­ek­ben tár­gyal­tak­ra ki­vá­ló eset­ta­nul­mány Tóth Ar­noldnak a vő­fély­ver­sek­ről írott dol­go­za­ta. E mun­ka, amely a szer­ző fris­sen meg­je­lent köny­vé­nek egyik fe­je­ze­te, na­gyon fon­tos, mond­hat­ni hi­ány­pót­ló. Előb­bi­ek mel­lett arra is ki­vá­ló pél­dá­zat, hogy Hans Neu­mann so­kat idé­zett és még töb­bet kri­ti­zált alá­szál­ló mű­velt­sé­gi ja­vakról szó­ló el­mé­le­te mennyi­re nem gon­dol­ha­tó el pusz­tán a fent és a lent di­cho­tó­mi­á­já­ban, hogy a bi­ná­ris op­po­zí­ci­ók­ban való gon­dol­ko­dás tár­sa­da­lom­tör­té­ne­ti­leg is mennyi­re meg­ha­la­dott. Azt ma már szá­mos je­len­sé­gen si­ke­rült bi­zo­nyí­ta­ni, hogy az egy­kor a ma­ga­sabb tár­sa­dal­mi ré­te­gek tu­laj­do­ná­ban lévő kul­tu­rá­lis ele­mek ho­gyan hat­nak ter­mé­ke­nyí­tő­en a tö­me­gek íz­lé­sé­re, tár­sa­dal­mi gya­kor­la­tá­ra. A kora új­kor­ban di­va­tos, fő­úri la­ko­mák­hoz kap­cso­ló­dó, kis­sé bo­nyo­lult étel­kí­sé­rő szö­veg­ha­gyo­mány több száz év alatt, és szá­mos ál­lo­má­son ke­resz­tül, jócs­kán le­tisz­tul­va, le­egy­sze­rű­söd­ve ju­tott el a 19. szá­zad vé­gé­re a ma­gyar pa­raszt­sá­gig, s lett be­lő­le népi ha­gyo­mány, vagy­is nem egy­sze­rű­en alá­szállt vagy át­lé­pett egyik kö­zeg­ből a má­sik­ba. A pa­rasz­ti pol­gá­ro­so­dás út­já­nak, s a szel­le­mi ja­vak tár­sa­dal­mi ré­teg­vál­tá­sá­nak egy­aránt szép pél­dá­ja a vő­fély­ver­sek új­ko­ri tör­té­ne­te, ame­lyen a szer­ző ala­po­san, fi­gyel­me­sen kí­sé­ri vé­gig az olvasót.

Szin­tén a po­pu­lá­ris ol­vas­má­nyok uni­ver­zu­má­ba ka­la­u­zol egy rö­vid, de an­nál fon­to­sabb ta­nul­mány. An­nak is jel­leg­ze­tes ko­rai for­má­já­val, a csí­zi­ók­kal vagy örök­nap­tá­rak­kal (azon be­lül egy 16. szá­zad végi ko­lozs­vá­ri ki­ad­vány né­met ere­de­té­vel) fog­lal­ko­zik ugyan­is Bog­nár Pé­ter. Az ős­nyom­tat­vá­nyok ese­té­ben ko­ráb­ban is el­fo­ga­dott volt az ala­pos fi­lo­ló­gi­ai vizs­gá­lat, s nagy öröm, hogy újabb ge­ne­rá­ci­ók is be­kap­cso­lód­nak ebbe a munkába.

Az epi­kus köl­té­szet, s kü­lö­nö­sen a pró­za­epi­ka iránt ér­dek­lő­dő­ket a köz­köl­té­sze­ti ku­ta­tás ed­dig nem na­gyon ké­nyez­tet­te el. Az út­tö­rő vál­lal­ko­zás az első idők­ben a je­len­ség­re sok­kal jel­lem­zőbb al­kal­mi és lí­rai köl­té­szet­tel fog­lal­ko­zott. Az is a do­log be­ér­ke­zé­sé­nek bi­zo­nyí­té­ka, hogy je­len kö­tet­ben már szá­mos epi­kus té­má­jú dol­go­zat is he­lyet ka­pott, mind Pet­ne­há­zi Gá­bor ta­nul­má­nya, mind Per­ger Gyu­la adat­köz­lé­se la­zít e ha­gyo­má­nyon. Előb­bi a folk­lo­ris­ta szá­má­ra azért is na­gyon ér­té­kes, mert egy szin­te tel­je­sen ho­má­lyos te­rü­let, a tör­té­ne­ti mon­dák tör­té­ne­ti­sé­gé­vel fog­lal­ko­zik. A dol­go­za­tok mű­fa­ji ki­te­kin­té­se nem­csak a ter­jen­gő­sebb epi­kus mű­fa­jok irá­nyá­ba moz­dult el, ha­nem a kis­mű­fa­jok irán­ti ér­dek­lő­dés is fel­éb­redt az al­ko­tók­ban, bi­zo­nyít­ja ezt Kül­lős Imo­la a köz­köl­té­sze­tet elem­ző parö­mio­ló­gi­ai dol­go­za­tá­val. A szer­ző egy 19. szá­za­di ele­ji kéz­ira­tos for­rást ele­mez a ben­ne elő­for­du­ló ál­lan­dó­sult szó­kap­cso­la­tok, szó­lá­sok szem­pont­já­ból, ezen be­lül is a kü­lön­bö­ző fenyítés- és ki­vég­zés­tí­pu­so­kat le­író idi­ó­má­kat ve­szi sor­ra. Cél­ja le­he­tő­vé ten­ni, hogy a szak­em­be­rek mi­nél pon­to­sab­ban ért­hes­sék a ko­ra­be­li szö­ve­ge­ket, il­let­ve azok sok­szor a mai ol­va­só szá­má­ra kis­sé bo­nyo­lult ké­pes be­szé­dét. Az idi­ó­mák vi­lá­gá­ba ka­la­u­zol Vo­igt Vil­mos for­rás­köz­lé­se is. Gaal Ká­rolyt, ta­nul­má­nyá­nak tár­gyát ugyan­is el­ső­sor­ban mese- és mon­da­köz­lő­ként is­mer­jük, ke­vés­bé köz­tu­dott, hogy össze­ha­son­lí­tó szólás- és köz­mon­dás­ku­ta­tó is volt, ezt az ol­da­lát igyek­szik erő­sí­te­ni Vo­igt Vil­mos cikke.

Ki kell emel­ni a kö­tet eré­nyei kö­zött az in­ter­disz­cip­li­na­ri­tás fon­tos­sá­gát. Eb­ben az eset­ben ez nem csak kultúr- és tu­do­mány­po­li­ti­kai el­vá­rá­sok­nak való kény­sze­rű meg­fe­le­lést je­lent, ha­nem va­ló­di együtt­gon­dol­ko­dást, kü­lön­bö­ző tu­do­mány­te­rü­le­tek kö­zöt­ti át­já­rást. Hi­szen a köz­köl­té­szet egy­szer­re folk­lór és iro­da­lom, szö­veg és zene, múlt és kö­zel­múlt, s ta­lán ki­csit je­len is, és egyik sem tár­gyal­ha­tó a má­sik nél­kül – mint ahogy egyet­len kor­szak szö­ve­ges vagy ze­nei kul­tú­rá­ja sem vizs­gál­ha­tó tár­sa­dal­mi össze­füg­gé­sek, va­la­mint hét­köz­na­pi gya­kor­la­tok fi­gye­lem­be vé­te­le nél­kül. S ami sok­szor ku­dar­cot val­lott a folk­lo­risz­ti­ká­ban, a köz­köl­té­szet ku­ta­tá­sá­nak si­ke­rült: kö­ze­lebb hoz­ta egy­más­hoz a szö­ve­gek és a dal­la­mok ku­ta­tó­it. Há­rom ze­nei tár­gyú ta­nul­mány is he­lyet ka­pott a kö­tet­ben, a meg­je­le­nés sor­rend­jé­ben Ho­vánsz­ki Má­riáé, Kob­zos Kiss Ta­má­sé és Tari Luj­záé. Előb­bi azért is rend­kí­vül fon­tos, mert egy – kü­lö­nö­sen a folk­lo­risz­ti­ká­ban – igen el­ha­nya­golt te­rü­let, a pro­zó­dia prob­lé­má­ját tár­gyal­ja igen preg­nán­san, Ver­se­ghy Fe­renc ver­se­i­nek köz­köl­té­sze­ti hasz­no­sí­tá­sa kap­csán. Ezen az anya­gon is lát­ha­tó az a fent tár­gyalt össze­füg­gés, hogy a kul­tu­rá­lis ele­mek ré­teg­vál­tá­sa min­den eset­ben át­ér­tel­me­zést, át­ala­kí­tást is je­lent, s Ho­vánsz­ki Má­ria a dal­lam és a rit­mus min­den­nél pon­to­sabb mű­sze­re se­gít­sé­gé­vel mu­tat­ja ki a vál­to­zá­so­kat. Kob­zos Kiss Ta­más dol­go­za­ta Tóth Ist­ván kot­tás gyűj­te­mé­nyé­ről szól, s arra vi­lá­gít rá, hogy a 19. szá­zad első fe­lé­ben élt vi­dé­ki kán­tor mennyi min­dent is­mert kora ha­zai és eu­ró­pai ze­né­jé­ből, s hogy a sok­fé­le ze­nei vi­lág mi­lyen szé­pen meg­fért egy­más mel­lett. Egy­szer­re utal ez az anyag a he­lyi ér­tel­mi­ség ön­ref­le­xi­ós ké­pes­sé­gé­re és vi­lág­ra nyi­tott­sá­gá­ra. Tari Luj­za ha­son­ló­kép­pen egy sok­szí­nű gyűj­te­mény ré­szek­re sze­dé­sét vál­lal­ja az Er­dé­lyi János-évforduló tisz­te­le­té­re írott ta­nul­má­nyá­ban. Köz­tu­dott, hogy a ze­ne­sze­re­tő és értő Er­dé­lyi fon­tos­nak tar­tot­ta vol­na, hogy a nép­da­lok kot­tá­val együtt je­len­je­nek meg, a Nép­da­lok és mon­dák kö­te­tei azon­ban, az utó­kor és az egy­ko­ri szer­kesz­tő leg­na­gyobb saj­ná­la­tá­ra, csak a szö­ve­ge­ket kö­zöl­het­ték, fő­ként anya­gi okok mi­att. A ta­nul­mány szer­ző­je egyéb oko­kat is ta­lál, ame­lyek kö­zött a ko­ra­be­li nép­dal­fo­ga­lom ala­ku­lá­sa, a gyűj­tés, a le­jegy­zés, va­la­mint a nép­dal­köz­lés gya­kor­la­tá­nak sok­fé­le­sé­ge, egye­net­len­sé­ge em­lít­he­tő. Tari Luj­za rész­le­tes dol­go­za­ta ki­tér Er­dé­lyi szö­veg­ki­adá­si gya­kor­la­tá­ra is, amely a szin­te­ti­zá­ló el­vet ér­vé­nye­sí­tet­te, vagy­is nem az adott va­ri­ánst, ha­nem a tí­pust tar­tot­ta szem előtt.

Öröm­mel üd­vöz­lik kö­re­ik­ben a köz­köl­té­szet ku­ta­tói a tör­té­né­sze­ket is, hi­szen egy ki­fe­je­zet­ten po­li­ti­ka­tör­té­ne­ti dol­go­zat is he­lyet kap­ha­tott a kö­tet­ben. Nagy Já­nos köz­köl­té­sze­ti al­ko­tá­so­kat, or­szág­gyű­lé­si paszk­vi­lu­so­kat ele­mez ab­ból a szem­pont­ból, hogy mi­lyen köz­vé­le­mény ala­kul­ha­tott ki a ko­ra­be­li kép­vi­se­lők­ről – vagy­is kö­ve­tek­ről – és vi­selt dol­ga­ik­ról köz­vet­len kör­nye­ze­tük­ben, s az mi­ként ter­jed­he­tett el szé­le­sebb kör­ben is. A köz­köl­té­szet te­hát mint tör­té­net­tu­do­má­nyi for­rás je­le­nik meg, mu­tat­va, hogy e szö­veg­anyag hasz­no­sí­tá­sá­nak le­he­tő­sé­gei mennyi­re szélesek.

Az in­ter­disz­cip­li­na­ri­tás je­gyé­ben fo­gant Va­dai Ist­ván elem­zé­se is, amely a jól is­mert, töb­bek ál­tal rész­le­te­sen tár­gyalt, ám a dol­go­zat ta­nú­sá­ga sze­rint máig sem pon­to­san ér­tett 16. szá­za­di Paj­kos ének új­ra­ol­va­sá­sát vál­lal­ja. A ko­ráb­bi ér­tel­me­zé­sek mind­egyi­ké­ben ta­lál ugyan­is vi­tat­ha­tó moz­za­na­to­kat, s per­sze ak­cep­tál­ha­tó­a­kat is, le­gye­nek azok iro­da­lom­tör­té­nész vagy folk­lo­ris­ta szer­ző el­gon­do­lá­sai, de lé­nye­gé­ben tel­je­sen új meg­ol­dást ja­va­sol. A tö­re­dé­kes, s ezért kis­sé enig­ma­ti­kus szö­veg meg­fej­té­sé­nek út­ján igyek­szik min­den „fan­tá­zia­dús” ma­gya­rá­za­tot, cél­za­tos vagy el­fo­gult el­mé­le­tet ki­ik­tat­ni, s csak azo­kat a köz­köl­té­sze­ti, nép­köl­té­sze­ti és iro­dal­mi ana­ló­gi­á­i­kat fel­hasz­nál­ni, ame­lyek vi­lá­gos egye­zé­se­ket kínálnak.

S vé­gül azok­ról a ta­nul­má­nyok­ról ej­te­nék rö­vi­den szót, ame­lyek „csak” a köz­köl­té­szet ku­ta­tá­sá­nak már ki­ta­po­sott mezs­gyé­jén jár­nak, e gi­gan­ti­kus anyag­ban való el­iga­zo­dást igye­kez­nek se­gí­te­ni. Ba­logh Pi­ros­ka szö­ve­ge pél­dá­ul egy már rég­óta ku­ta­tott for­rás­cso­port új szem­pon­tú vizs­gá­la­tát vég­zi el. A la­tin nyel­vű Ep­he­me­ri­des Bu­den­ses című lap jól is­mert a kor­szak ku­ta­tói kö­ré­ben, az azon­ban új­don­ság­szám­ba megy, hogy a ko­ra­be­li nemesi-rendi nem­zet­el­kép­ze­lés mel­lett egyéb han­gok is te­ret kap­tak kö­te­te­i­ben. A kö­zös­sé­gi köl­té­szet nyo­ma­it für­ké­sző ta­nul­mány arra vi­lá­gít rá, ami­re lé­nye­gé­ben Vad­er­na Gá­bor írá­sa is, hogy a ma­gas­kul­tú­ra és ma­gas­iro­da­lom em­lé­ke­i­nek ko­ra­be­li ér­té­ke­lé­sé­nél nem hagy­ha­tó fi­gyel­men kí­vül a töb­bi kul­tu­rá­lis szint ha­tá­sa. Csör­sz Ru­men Ist­ván pe­dig egy igen fon­tos, nagy te­ma­ti­kus cso­por­tot, a buj­do­só­éne­ke­ket sze­di cso­kor­ba, s pró­bál­ja meg­ha­tá­roz­ni po­é­ti­kai sa­já­tos­sá­ga­i­kat, a ké­sőb­bi kor­sza­kok köl­té­sze­té­ben ki­mu­tat­ha­tó ha­tá­sa­i­kat. A ta­nul­mány az I‑es meg­je­lö­lés­sel je­lent meg, fel­te­he­tő, foly­tat­ni fog­ja a téma tag­la­lá­sát a szer­ző. Mint ahogy re­mél­he­tő­leg szer­kesz­tő­ként a so­ro­za­tot is.

A szerző az MTA BTK Néprajztudományi Intézetének
tudományos főmunkatársa

Summary

This re­view pre­sents the 3rd vo­lu­me of Do­romb (An­nu­al Re­view of Hun­ga­ri­an Po­pu­lar Po­etry), a se­ri­es which aims to pub­lish cur­rent re­se­arch on po­pu­lar print and ma­nuscript po­etry in 17th–19th cent­ury Hun­gary. The aut­hors are li­ter­ary his­to­ri­ans, folk­lo­rists and mu­sic­o­lo­gists, ref­lec­ting the main pur­po­se of the se­ri­es, which is to fa­ci­li­ta­te an in­ter­dis­cip­li­nary dia­lo­gue. The es­says of this vo­lu­me ref­lect an inc­re­a­sing scho­larly in­te­rest in the study of the his­to­ry of po­pu­lar po­etry. On the one hand, the aut­hors aim to cla­ri­fy in­ter­fa­ces bet­ween the cul­tu­res of dif­fe­rent so­ci­al clas­ses (e.g. Gá­bor Vad­er­na, Ist­ván Va­dai, Ar­nold Tóth, Pi­ros­ka Ba­logh), whi­le on the ot­her hand, they want to de­monst­ra­te the close re­la­ti­on bet­ween me­lo­di­es and texts in old Hun­ga­ri­an li­te­ra­tu­re (e. g. Má­ria Ho­vánsz­ky, Luj­za Tari). Furt­her­mo­re, the book con­ta­ins pre­s­en­ta­tions of his­to­ri­cal sour­ces (e. g. Gyu­la Perger’s pub­li­ca­ti­on) as well as in­terp­re­ta­tions of his­to­ri­cal sour­ces (Imo­la Kül­lős, Vil­mos Vo­igt, Gá­bor Pet­ne­há­zi, Já­nos Nagy, Ta­más Kob­zos Kiss).

Tagged folklór, közköltészet, populáris irodalom, régi magyar irodalom